2011.06.30
Az emberi életek utak Isten felé
Istent közvetlenül nem láthatjuk itt, a földön, de jóságosan ad nekünk szülőket, testvéreket, barátokat, akik jelzik és közvetítik is gondviselő szeretetét. 1986. május 21-én születtem Kézdiszárazpatakon, és Isten megadta nekem azt a kegyelmet, hogy egy olyan családban és egyházközségben nőhettem fel, ahol kibontakozhatott a hivatásom. Tudom, hogy Isten másokon keresztül működik, ezért tartom fontosnak megemlíteni nagymamámat, akivel sokat imádkoztam gyerekkoromban (még untam is néha), plébánosomat, nővéremet, akikben benne volt és van Isten keze.
Mint sokan mások, én is gyerekkoromban szerettem ministrálni, ami érdekes módon megszakadt V. osztályos koromtól, azonban csupán VII. osztályos koromig. Azért érdekes, mert nem tudom az okát, de azt se tudom megmagyarázni, milyen módon vonzott vissza Isten a templomba. Ekkor alakult ki bennem a vágy, hogy pap legyek, természetesen nem láttam bele, hogy konkrétan mit is jelent, de éreztem valami bizsergést a szívem táján, amikor erre gondoltam. Mindvégig támogattak a plébánosaim – azóta is ezt teszik – ebben az elhatározásban, megértően, barátságosan viszonyultak hozzám a szüleim is. Élt bennem valami erőteljes bizalom: nem én találtam ki ezt magamnak, hanem Isten vonz, hát akkor biztos valami jó alakul ki belőle.
Így felvételiztem a kántoriskolába, kisszemináriumba Gyulafehérvárra, ahol sok minden letisztázódott bennem a négy év alatt. A barátok és a tanulás által csiszolódtam, ami folytatódott a szemináriumban, amelyre tényleg talál a megnevezés: csemetekert. Azért, mert itt együtt növekedünk. Isten különleges „éghajlati viszonyokat” biztosít számunkra a tanárok, évfolyamtársak és barátok által. Magammal viszem mindenekelőtt a lelki programok élményét az alapvető tudás és a kirándulások élménye mellett. Itt értettem meg igazán, hogy a pappá éréshez mindkettő fontos: az Istennel való személyes kapcsolat és a mellettem élőkkel folytatott baráti viszony egyaránt. A barátaim (nemcsak azok, akik velem együtt tanultak) és a jó példaképek segítettek abban, hogy megmaradjak: biztató szavaikkal, megértő szeretetükkel. Annyira szerettem itt, hogy amikor hazamentem vakációzni, „honvágyam” támadt, nem az épületek miatt, hanem a kapcsolatok, a barátok miatt. De mégis minden vakáció, az otthon töltött idő az egyszerű jó emberekkel érlelt, alakított.
Ha az emberi életek utak Isten felé, akkor a pap jelzőtábla, Istennek egy olyan eszköze, aki maga is vándorol a mennyország felé, ugyanakkor megbízatást kapott, hogy mutassa is az utat mások számára. Lehet stoptábla (ember, itt állj meg, ne haladj tovább a bűneidben), lehet elsőbbségadási tábla (tiszteljétek egymást, ne könyököljetek, hátramarasztalva a gyengébbet), és folytathatnánk. Annyival is beérném, hogy – ahogyan ezt sokan mások jelzik nekem – én is jelezhessem másoknak: Isten hazavár, bármikor megtalálod a szívedben!
Szeretnék köszönetet mondani a szüleimnek, testvéreimnek, rokonaimnak, plébánosaimnak, barátaimnak és tanáraimnak, hogy segítettek kibontakozni. Isten áldását kérem számukra a jótetteikért. Az ember sohasem lehet készen, éppen ezért kérem a kedves híveket is, hogy imádkozzanak értem. Az egyik évfolyamtársammal beszéltük egyszer, hogy vannak emberek, akik mellett érezni lehet a mennyországot. Isten kegyelméből és a ti imáitok közbenjárása által remélem, hogy a gyarlóságaim ellenére is ilyen pap lehetek.
Vasárnap
Kapcsolódó: