2011.08.08
Dr. Marton József a liturgikus éneklésről és lelkületről beszél
A Csíkszeredában július 24–29. között a Bolyai Nyári Akadémia keretében szervezett hitoktató továbbképző egyik előadójával és szervezőjével, dr. Marton József professzorral a továbbképző témájával, a liturgia mai helyzetével, a liturgikus lelkülettel kapcsolatos kérdésekre kerestük a választ.
Milyen aktuális problémák és célok ihlették ennek a továbbképzőnk a tematikáját?
Az idei téma nemcsak azért aktuális, mert éppen a liturgika van soron, hanem azért is, mert a II. vatikáni zsinat reformjai után voltak ún. túlhajtások, és ezeket jó, ha ismerik a hitoktatók, hiszen a jövő nevelése szempontjából döntő lehet az, hogy helyesen határozzuk meg, amit az egyházunk óhajt.
Ahogyan néhány előadás és megbeszélés után most látom, főleg az izgatja a hallgatókat, hogy miért nem egységes a liturgikus gyakorlat – nyilván tisztázni kell ezeket a kérdéseket, mert ha nem, helytelenül tanítanak. Valójában most szembesülnek a zsinat utáni helyzettel. A reform a világegyházban is feszültséget okozott, nálunk is, bár nálunk a zsinat utáni időszakban szerényebb lehetőségek voltak a reformok gyakorlatba ültetésére és ennek nyomon követésére.
A reform egyik területe éppen az énekhasználat volt…
Igen. Azt gondoltuk, hogy változás kell az éneklésben is. Minden, ami nem volt eddig benne a liturgiánkban, úgy tűnt, mintha a zsinatnak lenne a terméke, független attól, hogy már 100 évvel ezelőtt énekelték baptisták is (A mi hű barátunk Jézus). Nekem is van erről tapasztalatom: a 60-as évek végén, a 70-es évek elején nem is fogtuk fel, hogy milyen értékeket dobtunk el. Nem volt ki megmagyarázza. Én személy szerint akkor döbbentem rá, amikor egy komoly egyházzenésszel, Boros Valér testvérrel találkoztam. Kántorizálnunk is kellett, és ő figyelmeztetett erre: elénekelte nekünk, hogy Az Úristent magasztalom… Akkor rádöbbentem, hogy ezek az igazi értékek, amelyek a mieink, ebben van pentatónia, ez magyaros… Személyenként kell mindenkiben ennek a változásnak megtörténnie. Fedezze fel, hogy az énekeknek óriási hatása van az emberre… Nagy Szent Vazul, de már Pitagorasz is mondta: az énekkel egy vad közösséget le lehet csillapítani, ugyanakkor egy csendes közösséget meg lehet vadítani. Az ifjúság ma úgy gondolja, hogy a sajátját kell bevinnie a liturgiába – nem: a liturgiában nem önmagunkat kell keresnünk, mert a liturgia istendicsőítés. Ezek az énekek, amelyek ma népszerűek – akár még a taizéseket is beleértve – fülbemászóak. A szövegük nem mindig helyes teológiai szempontból. Szent Efrém annak idején nem véletlenül nyúlt a himnuszokhoz, mert a könnyen fülbemászó gnosztikus énekekkel szemben csak a himnuszokon keresztül lehet az igazi teológiai tartalmat közvetíteni. Mi a teológiai tartalmú énekeket háttérbe szorítottuk azokkal szemben, amelyeknek nincsen semmi katolicitásuk – ez az, ami fájó. És sokan nem is veszik ezt észre, mert azt hiszik, ha már benne van az Alleluja, Jézus, Szentlélek, akkor helyes. Nem. Nem mindegy, hogyan beszélünk például a Szentháromságról. Egy másik szempont: a templomi énekhangulatnak másnak kell lennie, mint a diszkó, nem folyhat egybe a szórakozással. Hol van egyébként a szakralitás, a dicsőítés – itt is, ott is magunkat keressük. Ha kirándulnak a fiatalok, szórakoznak, összejöveteleket tartanak és ilyen dalokat énekelnek, az más – az nem a templom, nem a liturgia –, de a léleknek valahol el kell csendesülnie. Ez az énekstílus viszont túlságosan csak az érzelmekre való hatás által önmaga felé fordítja az éneklőt, és Istentől el…
A megújulás viszont nem csak az újabb énekstílust érinti… Hogyan jutottak Erdélybe a ma is használatos régebbi énekeskönyvek (Szent vagy, Uram; Hozsanna), amelyek szintén nem fejezik ki egészen tökéletesen a liturgia kívánta lelkületet?
Tény, hogy mi már krízisben fogadtuk a zsinatot. Az 1940-es években, amikor Észak-Erdély Magyarországhoz tartozott, a Cecília Társulat határozta meg az itthoni éneklést, félredobtak minden helyi sajátosságot, a kancionáléinkat (Kájoni- és Baka-féle énekeskönyvet), amelyek értékes darabokat tartalmaznak. Ezeket az új énekeskönyveket a kommunizmus idején bevetették a néppel, és kiirtották a kvilizmával dúsított népénekeinket… Ha újratanuljuk ezeket, rájövünk, mennyire szépek.
Mindebből kiderül, hogy az új énekeskönyv az egészséges liturgikus lelkület mellett a vallási/nemzeti identitást is szolgálja. Tervezik-e a DU új kiadásának újranyomását? A magyar nyelvterület legjobb énekeskönyve, de nem lehet hozzájutni…
Igen, sikeres kiadvány, de ez nem csak minket dicsér. Közös munka eredménye, magyarországi szakemberek is nagy részt vállaltak benne. Jó volna ezért az énekeskönyvért nagyobb áldozatot is hozni, anyagilag is belefektetni, de nem profitorientáltan, mert az eleve rossz irány… Reméljük, hogy a főegyházmegye odafigyel erre, és újra megjelenik.
A továbbképző módszertani része is sajátos erdélyi jellegzetességet és problematikát érintett: az énektanítás/énekhasználat, énekeskönyvek a hittanórán…
A hitoktatóknak kifejezetten felhívom a figyelmét azokra a liturgikus énekekre, amelyekre külön oda kell figyelniük didaktikai szempontból. A Kodály- és Bárdos-féle énekek különösen értékesek, mert egyáltalán nem mindegy, min nőnek fel a mi gyerekeink, fiataljaink. Az itt megtanult didaktikus énekeknek az értéke az, hogy ha a hitoktató a kisgyermekekkel ezeket énekli, elősegíti azt, hogy a felnövekvő gyermek majd szeretni tudja a liturgikus énekeket.
Akik nem voltak itt, hol találják meg ezeket az énekeket? Akár például szülők is, akik nem idegen giccset, hanem autentikus értékeket szeretnének a gyermekeknek továbbadni… Valószínű, hogy sokan azért nem használják, mert nem is ismerik őket…
Az énekek a Kyrie eleison című könyvből valók, a 1940-es években adták ki, ma valóban elég nehéz hozzájutni. Van egy újabb kiadása is – de abba már sok más, kevésbé értékes éneket is belevettek. Jó hír viszont, hogy több ének benne van már a DU-ban is, és helyesebben van benne. Nemcsak a didaktikus énekeink, hanem a katekétikai énekeink is szolgálják a liturgiát.
A liturgikus bizottság mennyire tud együttműködni a többi egyházmegyei bizottsággal (például ifjúsági és családpasztorációs)?
Az együttműködésnél az alapelv az egyházunk szándéka: hogy a helyes liturgikus szempontok érvényesüljenek. Egy bizottság sem térhet el a Szentszék utasításaitól. Ha a pasztoráció tekintetében a kérdés mélyére megyünk, szembesülnünk kell önmagunkkal, a papságnak, a kántoroknak, hitoktatóknak, ifjúsági vezetőknek egyaránt… Népszerűség vezeti-e őket, önmagukat keresik-e, vagy háttérben tudnak maradni… Erről írtam már a Klerikus–laikus viszony a kommunizmus idején című cikkemben – és ezek a konfliktusok nem szűntek meg. Legtöbbször érdekes, hogy éppen a liturgia okozza ezeket a konfliktusokat. Vajon az egyház törvényei szerint járok el, ha ezt vagy azt parancsolom a kántornak, a hitoktatónak? Maga a hitoktató akar szerepelni? Ha a kántor mindig csak a könnyebbséget nézi, és nem tanítja meg az éneket a közösségnek, nehezen lesz belőle igazi istendicséret. Lehet, hogy egyéni teljesítményként tökéletes, de a közösséget is nevelni, tanítani kell ahhoz, hogy részt tudjon venni a liturgiában. A kórus is problematikus. A zsinat a szkólát szorgalmazza. A kórus szinte kettétöri a liturgiát, pedig betölthetné a szkóla szerepét. Sok minden szereplésvágy kérdése. Lelkületre van szükség a liturgiában, az éneklésben. Amikor a liturgiát végezzük, nem mi kell jól érezzük magunkat – persze nem baj, ha a liturgia szépsége ennyire meg tud érinteni –, hanem Istent dicsőítjük. Gyermekként kell ott lennem a liturgián, hogy élvezzem Isten irgalmát.
Kényes és nehéz ügy ez. Tényszerűen kell elmélkedni, feldolgozni, tárgyalni róla… Ez a kiindulópont ahhoz, hogy az egyházmegyei szellemi megújulás valóra váljon. Még komoly tennivalóink vannak.
Kérdezett: Farmati Anna, Vasárnap
A liturgia válsága – lehetséges kiutak
Hittanárok nyári továbbképzője
Az idén Csíkszeredában került sor július 24–29. között a Bolyai Nyári Akadémia keretében a hitoktatók továbbképzőjére. Az ünnepélyes Veni sanctét követően dr. Marton József röviden jelezte a témaválasztás fontosságát: a liturgia válsága egyházi életünk realitása, amivel foglalkozni kell.
Dr. Diósi Dávid előadásai a posztmodern ember meghatározására tettek kísérletet, és rámutatott azokra a jelenségekre, amelyek nemcsak a társadalmi életet, hanem az egyházi és hitéletet is átszövik (Az egyház a posztmodern korban, A liturgia esztétikai dimenziója korunkban). Dr. Marton József a kérdéskört történetiségében érintette (Az oltáriszentség tisztelete Szepesy Ignác püspöksége idején, A szentáldozás gyakorlatának történelmi háttere), dr. Nóda Mózes a liturgikus reformok történetébe és működésébe engedett bepillantást, rámutatva olyan kulcsfontosságú történésekre, amelyek a mai gondolkodásmódot és gyakorlatot is befolyásolják. A II. vatikáni zsinat előtti liturgikus reformok világos áttekintése után a magyar nyelvterület, majd kifejezetten az Liturgikus reformok Erdélyben, Jézus szíve tisztelete téma következett.
A továbbképző a résztvevők lelki előrehaladását is kívánja szolgálni, ezért Horváth István főegyházmegyei főtanfelügyelő nemcsak eladásával segítette elő az eukarisztikus lelkiség mélyülését (Az oltáriszentség szentmisén kívüli tisztelete), hanem a szentmisék keretén belül tartott elmélkedéseivel is. A módszertani előadásokat az idén dr. Marton József tartotta az egyházi énekeknek a hitoktatásban betöltött szerepéről, az énektanítás gyakorlati kérdéseire is kitérve, konkrét, használható anyagot is nyújtva a hitoktatóknak.
A továbbképző lehetőséget nyújtott kérdések megfogalmazására, tapasztalatcserére, kikapcsolódásra egyaránt. Az ünnepélyes záró szentmise után a résztvevők átvehették a kreditpontokat igazoló okiratot, annak köszönhetően, hogy dr. Gál László begin_of_the_skype_highlighting főtanfelügyelő-helyettes a szervezés külső és belső munkálatait minden évben – így most is – lelkiismeretesen bonyolította. A rendezvényt lezáró fórumbeszélgetésen az eddigi fő-tanfelügyelőségi ellenőrzések tapasztalatai és tanulságai kerültek felszínre, különféle pedagógiai problémákat beszéltek meg. A hitoktatók arra kaptak biztatást, hogy minél hatékonyabb módszereket, stratégiákat alkalmazva tartalmas, érdekes, interaktív órákat tartsanak, keltsék fel a gyermekek és fiatalok érdeklődését a hit, az egyház iránt, nyerjék meg őket Krisztus ügyének. Horváth István főtanfelügyelő a kiértékelések alapján elmondta, hogy az idei a legsikeresebb továbbképzők egyike volt. (fa)