A pünkösdi Lélek az ihlet lelke

Ez az ihlet érződött Orbán Szabolcs ferences tartományfőnök zarándokokat köszöntő szavaiból, amikor közvetlenül az ünnepi szentmise kezdése előtt a a Kis- és Nagysomlyó közötti nyeregben kijelentette: “az együtt zarándoklás közösséget teremt!” Figyelmeztetőleg azt is hozzáfűzte, hogy  “a közösség nagyon felületes marad, ha pusztán csak emberek között jön létre, s nincs tekintettel arra, aki minden közösség példája, alapja, és köteléke, a szentháromságos egy Istenre”.
Érzésem szerint az ihlet mondatta ki több mint húszéves “szabad” csíksomlyói búcsús múlt után a főegyházmegye főpásztorával, Jakubinyi Györggyel a következőket: “Tiltakozom minden olyan kísérlet ellen, amely politikai célokra akarná kihasználni a mi vallásos búcsújárásunkat, vagy pedig akármilyen nem vallásos céllal össze akarja azt kötni”.

Ugyancsak a Lélek-sugallta ihlet szülte azt a nagy ívű homíliát is, amelyet a stuttgarti magyar plébánostól, Tempfli Imrétől hallhattunk. Sok és szép gondolata közül rendkívüli időszerűsége miatt egyet külön kiemelek: “Ahol együttműködnek a Lélekkel, ott kapcsolatok szövődnek, szövetség alakul, egység formálódik, közösség jön létre, testvériség születik”.
A búcsú után a vele készített interjúban ezt az “új testvériséget” nemzetünkre vonatkoztatva így egészítette ki: „Nemcsak a vérszerinti testvériség fontos. Azért hangsúlyoztam ezt, mert újabban megpróbálják egyesek csak a vérre leszűkíteni a testvériséget, holott az beszűkítés/beszűkülés, nem elég”. Homíliája szövege teljes egészében több sajtóorgánumban és az inerneten is megjelent.

A máriás légkör bennem is katarzist váltott ki
Interjú Tempfli Imrével

A globalizáció egyre gyorsuló térhódításának “köszönetően” lelkileg, s talán szellemileg is világszerte „alultápláltak” lettünk. Ugyanez a folyamat viszont jövőnket illetően „esélyt” is jelenthet. Véleményed szerint a csíksomlyóihoz hasoló zarándokoklatok segíthetnek-e ebben?
Az igazság az, hogy a globalicációhoz nem tudok hozzászólni, mert elfogult vagyok vele szemben. Papként és történészként is egyrészt a múltban élek. Azt gondolom, hogy ez az egész „összevonás”, „központosítás” azzal is jár, hogy egyes népeknek vagy egyes közösségeknek a joga és érdeke valamiképp csorbát szenved. Az ilyen és hasonló nagy rendezvényeknek viszont nagy jelentőséget tulajdonítok, mert ott talákozik igazán egyik ember a másik emberrel. Ott nem érdek találkozik az érdekkel, hanem  ember az emberrel, hagyomány a hagyománnyal, s gazdagíthatja egymást a valamilyen közössségre való vágyakozás.

Nemcsak katolikusok, de protestánsok is egyre többen megjelennek a csíksomlyói búcsún. Gazdagodhatnak-e ők is az itt átéltek nyomán hitükben, akiket egyébként egyik  paptestvérem frissiben megjelent írásában „katolikus gyökerűeknek” nevez.
Én ebben a dologban egy kicsit pesszimista vagyok. Nálunk is vannak ilyen irányú törekvések, probálkozások. Májusban például a trieri egyházmegye püspöke bejelentett egy felekezetközi zarándoklatot a „Szent Ruhához”, szándékozván ezzel mintegy újabb lehetőséget teremteni, újabb utat törni az ökumenizmusban. Nem sok visszhangja volt. Sőt. Az igazság az, hogy olyan nagyok a hitbeli eltérések közöttünk, hogy én nem vagyok benne biztos, protestáns testvéreink kifejezetten azért jönnének-e, hogy hitükben gyarapodjanak. A reformációnak ugyanis éppen az volt az egyik kifogása ellenünk, hogy a zarándoklatokban, meg a búcsúnyerésben mi – szerintük – nagyon szélsőséges utat vertünk. Amiben ők ezeken a zarándoklatokon mégis gyarapodhatnak esetleg, az maga a közösség, valamint az, hogy látják a mi hitbeli megnyilvánulásunkat, és így ők is mintegy megújulnak hitükben. Ez lehetséges, s ami szerintem még többet jelenthet mindkét felekezetnek, az az, hogy emberileg egymásra találunk, a felekezetek közötti különbság ugyanis nem olyan nagy, hogy véglegesen elválaszthatna bennünket egymástól.

Újságírók szívesen fölteszik a mindenkori búcsús szónoknak a kérdést: „nos, mi lesz az „üzenet”? Egy válaszod így kezdődött: „Nem tudom”. Majd így folytattad: „Én Isten örömhírét szeretném hirdetni”. Másutt ezt a választ adad: ”Témám – Isten a történelem és a népek, illetve a nemzetek Ura. A székely nemzeté és a magyar népé is. Bárcsak széles mosollyal ránk tekintene”. Nagyon szép részedről ez a kívánalom.

Amikor az egyik újság megkeresett, ez a téma valóban foglalkozatott engem. Nem tudom azonban, hogy mennyire sikerült ezt a témát itt kifejtenem. De hiszem (egy hívő papnak és történésznek a meggyőződése), hogy Isten tényleg minden népnek az Ura, a székelyeké is, a magyar népé és minden népé, s bárcsak ránk tekintene, hogy ezt végre megértsük. A prédikációban elhangzott mondanivaló viszont egy kicsit inkább arról szólt, hogy emberek népek és nemzetek találjunk rá a bennünk rejlő isteni ajándékokra és egymásra. Az egymásratalálásnak legfontosabb munkálója a Lélek. És ahhoz, hogy a Lélek bennünket egymáshoz tudjon vezetni, egyrészt arra van szükség, hogy mi magunk is ráébredjünk: tulajdonképpen belőle élünk. Arra van szüség, hogy felelősséget érezzünk népünk, népeink illetve közösségeink iránt.

Kifejezetten is említetted az „új testvériség”-et”.
Nálam ez a kifejezés azt jelentette volna, hogy nem annyira a vérszerinti testvériség a fontos, mint a lélek szerinti testvériség. Azért hangsúlyztam ki ezt az igehirdetésben, mert újabban megpróbálják egyesek csak a vérre leszűkíteni a testvériséget, holott az beszűkülés/beszűkítés, és egy lényeges dimenziójától fosztja meg a testvériséget. Ha csak a történelembe visszanézünk, a magyar népnek olyan „testrészei” vannak (hadd említsem itt a szatmári svábokat vagy a többieket), akik szerintem nem kevésbé magyarok, mint a vér szerinti magyarok, csak más a történelmük egy része, kultúrájukban és a lélekben, az egységes szellemben, az ún. „új testvériségben” viszont ők is egy velünk.

A nyugati világból érkezett, ottani tapasztalatokkal rendelkező, de innen kivándorolt lelkipásztortként egyetértesz-e azzal a kritikus megjegyzéssel, amit egy frissiben megjelent könyvben, egyébként Nyugatot is ismerő hazai szerzőtől olvastam: „Az a benyomásom, hogy Erdélyben az egyház (s kivétel nélkül minden felekezetet ért egyházon) regresszív magatartást vett magára: visszavnult a társadalom aktív formálásának a színpadától egy archaikusan struturált szentségi világba. Ennek eredménye nem csupán a társadalom, a társadalmi történésekkel való kapcsolat meggyengülése, hanem a szentségi élet megmerevedése”. – Azért is kérdezem, mert a veled készített interjúk egyikében kimondtad: „bátrabb keresztény kiállásra lenne szükség”. Majd így folytattad: „és talán itt van az egyik nagy különbség a kelet- és nyugat-európai keresztény között. Míg bennünket odahaza sokszor a hagymányokhoz való ragaszkodás vezet, ami szerintem dicsérendő dolog, de nem elegendő, addig az itteni hívőt a meggyőződés lelkesíti.

Az első idézettel nem tudom azonosítani magam, s nemcsak azért, mert innen mentem ki, s nem akarom megugatni a saját vackomat, hanem mert innen mentem ki és ismerem az itteni papság magatartását és gondolkodásmódját. Nem hiszem, hogy egy archaikusan strukturált, szentségi világba való visszahúzódásról kellene ebben az esetben beszélni. Inkább arról, hogy a politikát ne vigyük be a vallásba. Láttuk a múltból, ez mire vezet. A második idézettel viszont azért tudom azonosítani magam, mert nap nap után tapasztalom, hogy a nyugati katolikus meggyőződésből az, mert bármikor kiléphetne az egyházból  és mégsem teszi meg. Ez azt jelenti, hogy meggyőződésből marad az egyházban. Az ittenieket meg azzal nem szeretném elmarasztalni, hogy a hagyományokhoz ragaszkodnak,  ami önmagában dicséretes dolog, de talán nem elegendő. Egy kicsit több öntudatot kellene belevinni a vallásosságba. Ezzel most megint nem azt akarom mondani, hogy a társadalom csatározásaiba avatkozzunk bele. Ezt semmikppen. Én egyáltalán nem vagyok ennek a híve. S különösen a pap, de az átlag hívő se tegye. Az a politikusok és a közéleti emberek ügye. Hanem annak a híve vagyok, hogy bizonyos dolgokban artikulálnia kell a vallásos embernek is magát. Teszem azt egy jó kezdeményezéshez oda kell állnia, akár aláírásokat gyűjtenie például egy közösségi ügy érdekében. Ennek a leghelyesebb formáját persze megintcsak a közéleti emberek tudják a legjobban. Tehát nem szidom, hiszen a hagyománynak én magam is része vagyok és büszke vagyok, hogy nekem, a papnak is hagyományom van, ragaszkodom is a hagyományhoz. Amennyiben érték és értelemszerű, minden további nélkül támogatom. Sőt. Nyugaton, a nyugati pasztorációban  vissza is vezettem azt, ami ilyen-olyan okok miatt időközben elsikkadt: ami nélkül a mi híveink nem is tudják vallásukat gyakorolni. Viszavezettem a gyakorlatba például a rózsafüzért, a keresztúti ájtatosságot. Az sem elég viszont, ha csak a hagyomány hordoz bennünket. Ezért, s erre a prédikációban is kitértem: ha Csíksomlyó csak annyi, hogy évente egyszer összejövünk, megmártózunk  a gyönyörű és hatalnas tömegben, az imádságban, énekben, mindez nem elég. Nem elég! Valami többnek kell történnie.

Az idei püskösd előtt, május 3–12 között magam is egy 50 tagú zarándokcsoportot kalauzoltam lelki vezetőként Lourdes-ba. Egy délutáni szabad programunk során az egyik sétány kanyarulatában fölfedeztem egy gyönyörű, embernagyságú bronz szobrot, amely egy féltérdre ereszkedő vak embert ábrázol, mellette földre letéve botja és kalapja. Ő pedig, a kifejezően ábrázolt alak, az ég felé tekint. A szobor előtt elhelyezett táblán franciául ez a felírás olvasható: „Retrouver la foi c,est plus que retrouver la vue”. Magyarul: a hitet megtalálni több, mint a látást visszanyerni. Milyen jó lenne, ha minden zarándoklatunknak ez a hitbeli meggyőződés lehetne a végeredménye, a kissé elfeledett pünkösdi Szentlélek munkájának is nagyobb teret engedve.
Készülőben a csíksomlyói pünkösdszombati prédikációra, emberek különféle kérdésekkel kerestek meg, s mert az egyik kérdés éppen arról szólt, hogy van-e még a 21. században értelme a zarándoklatoknak? Azt válaszoltam, hogy odahaza nálunk még a kommunizmus ideje alatt sem halt ki a zarándoklat gyakorlata, bár testületileg nem volt szabad gyakorolni azt. Nyugaton viszont, ahol nem tiltották, egy ideig az elvilágiasodás miatt megtorpant. Most viszont újra reneszánszát éli. Az emberek rádöbbennek, hogy a zarándoklat mennyire fontos ahhoz, hogy igazi önmagukra, illetve Istenre találjanak. Fontos azért is, hogy az ember a mindennapi anyagiak után való futkosása közben egy időre megálljon, egy picit lelkileg megnyugodjon, utolérje magát. Ezért sok ember sokszor családostul kolostorokba vonul egy-egy hétvégére, hogy annak a helynek, a csendnek az áldásait élvezze. A zarándoklatnak az a legfontosabb ajándéka, hogy az ember hitében megújul. Ahogy én láttam, ma is, itt, a cskísomlyói búcsún a sok imádkozó és éneklő, egymás kezét megfogó embert a közös imádság közben: hitünk megújult. Hiszem, hogy ezek az emberek soha nem fogják ezt a zarándoklatot elfelejteni, ebből fognak élni.

Egyik helyi lap ünnepi számában olvastam egy írásban (Isteni lehelet a címe): „Ha van bátorságunk, gondoljuk csak végig mai politikai, gazdasági, pénzügyi, vallási életünket, és hogy mit tartunk ebben fontosnak. Elég lenne, ha figyelmesen meghallgatnánk, elolvasnánk a napi politikai híreket, a gazdasági fejtegetéseket, a választási jelöléseket és háborúkat vagy elfogulatlanul megfigyelni az ünnepi istentiszteletek ültetési rendjét, mennyire a felszínen mozgunk, és nincs is szándékunkban ettől eltérni. Pedig most is pünkösdöt, az isteni lehelet kiáradását ünnepeljük”. Mit szólsz ehhez? Azért is kérdezem ezt, mert mint hallhattad, a megszólalók mind zarándoklatról és zarándokokról szóltak, s ugyanakkor egyeseket különféle címeik szerint mégis felsoroltak, külön köszöntve őket.
A kényelmetlen kérdéseket sem szeretném válasz nélkül hagyni. Csakugyan jó lenne végre már egyértelműen kimondani, hogy a zarándoklat az zarándoklat, és ott legyen mindenki csak zarándok. Szerintem sem helyes különböző politikai, gazdasági vagy társadalmi szereplőket rang szerint külön említeni és köszöngetni. Adott pillanatban nekem is az volt az érzésem, hogy eltávolodunk-elcsúszunk a lényegtől, mintha lassan az egész csak egy nagy rendezvénnyé válna, s nem kifejezetten pünkösdi búcsú, szentmise lenne. Szerintem maradjunk csak a szentmisénél, utána aztán lehet egy külön műsorszámot beiktatni erre a célra, mint ahogy tették is különben szentmise végén, amikor távozóban hallottam, hogy felsoroltak különféle, különböző helyekről érkezett embereket és csoportokat.
A ferences testvérek hivatalos felkérésének, hogy hirdesd az igét Isten fizikailag is elfáradt, lelkileg  mindenképpen szomjas és éhes népének, mondhatom, maximálisan eleget tettél. Milyen összbenyomással térsz vissza kaplonyi itt-honodból stuttgarti ott-honodba?
Tudni kell, hogy 1992 óta nem voltam csíksomlyói búcsún. Olyan volt a munkabeosztásom, a munkaterületem, hogy nem volt időm és alkalmam eljönni Csíksomlyóra. Ezért most, amikor újra eljöttem, nemcsak úgy jöttem, mint igét hirdető lelkipásztor, hanem úgy is, mint zarándok. Felkérésem óta mindennap kértem ezért a Szűzanyát, hogy zarándoklatom az én életemben is eredményezzen változást, a csíksomlyói Szűz engem is vezessen a jó úton, tegyen jobb lelkipásztorrá. És most, a zarándoklat végén az az érzésem, hogy ez a máriás légkör rám is nagy hatással volt. Nagyon szép búcsún vettem részt, a búcsú hangulata nagyon megfogott engem is. Az a sok imádkozó ember, akit előző este láttam, amikor késő éjszaka bementem a templomba, figyeltem a folytonos éneklést, a zarándokok folyamatos érkezését, az embereknek a mély vallásosssága, Isten-keresése bennem is katarzist indított el. Éreztem, hogy zarándoklaton vagyok, én is keresek, de úgy keresek, mint aki már talált is valamit.
Szóval zarándokként jöttél, és zarándokként is térsz haza.
Igen, helyes. Ezt akartam mondani.

Jakab Gábor

Fotók: Csúcs Mária, Csúcs Endre

Vasárnap 2012/23