Aki meghív, erőt is ad…

Ha valaki az elmúlt 21 évben Szász János nevét hallotta, emlegette, minden alkalommal Gyulafehérvárhoz kötötte. Huszonegy év. Közel egy negyed évszázad. Ennyi időt töltött Gyulafehérváron három, szinte teljesen különböző megbízatásban, de mindegyik során az egyházmegye szolgálatában. Vicerektor a gyulafehérvári papneveldében, igazgató a Főegyházmegyei Caritasnál, majd a főegyházmegye gazdasági igazgatója. Idén augusztustól azonban új szolgálati helyre vezeti az isteni gondviselés: újra lelkipásztori feladatokat lát majd el, ezúttal Petrozsényben.

Számos megvalósítást tudhat a magáénak mindhárom szolgálati helyén. Az időközben több mint 500 főállású alkalmazottal rendelkező Gyulafehérvári Caritas bel- és külföldön egyaránt megbecsült partner. A székesegyház és érseki palota pedig tagadhatatlanul soha nem látott pompában áll. A beszélgetésből kiderül többek között, hogy mi is a receptje a sikeres munkának…

Hogyan tekint vissza az eltelt 21 esztendőre?

Huszonegy év egy ember életében jelentős időszakot jelent, különösen akkor, ha ez éppen az úgynevezett termékeny életszakasza az ember életének. 36 éves voltam, amikor Fehérvárra hívtak 1991 májusában. Eredetileg arról volt szó, hogy szeptemberig kell maradnom Fehérváron, amíg megoldódnak a kérdések. Ez az időszak aztán 21 évet tartott. Ez a 21 év nagyon sok kihívást jelentett. Kevés tapasztalatom volt adminisztratív kérdésekben. Sokszor éreztem azt, hogy nehezen tudok megfelelni ezeknek, ugyanakkor sok beteljesülést és elégedettséget is jelentett. Éreztem, hogy érdemes volt a nehézségek árán is belevágni egy ilyen nagy feladatba, mert aki meghív, az erőt is ad hozzá. Sorozatosan éreztem, hogy egyedül nem tudok sokat elérni, de ha Isten kegyelmes, és ha jóakaratú emberek vesznek körül, sok mindent meg lehet valósítani.

Így visszatekintve jó volt-e, hogy az a néhány hónap, amire Fehérvárra hívták, nem csak néhány hónapot, hanem 21 évet tartott?

Jó. Talán ha csak néhány hónapot tartott volna, csak egy rövid villanás lett volna, csak belekóstoltam volna a dolgokba, és nem tudtam volna annyira magaménak érezni. De ennyi év alatt azt is éreztem, hogy a feladattal együtt tudtam nőni. Nem csak egy megbízatás volt, hanem azonosulni is tudtam a feladatokkal.
        

Az első három évet két intézménynél töltöttem párhuzamosan: a teológián és a Ca­ri­tásnál. Csírájából akkor született az egyházmegyei Caritas, 1990-ben alakult meg, eleinte csak önkéntesekkel működött, de 91-92-ben már megkezdődtek az első alkalmazások. Nem volt könnyű Vencser László után átvenni ezt a feladatkört, mert ő sokkal nagyobb tapasztalattal, már jól kialakított kapcsolatrendszerrel rendelkezett. Ma is hálás vagyok azért, hogy az első időszakban nem hagyott magamra ebben a feladatban, hisz az első hónapokban, 1991 májusától szeptemberig együtt dolgoztunk, megismerkedtetett a partnerekkel, a teológia vicerektori feladataival. Később is bármikor szükségem volt egy tanácsra, Vencser László szívesen állt rendelkezésemre.

A teológiai vicerektori éveimben nagy segítség volt az egykori germanisták összefogása, akik Rómában együtt végeztek. Különösen Jakubinyi érsek és Vencser László német és osztrák kollegái viselték szívükön a teológia sorsát, anyagilag nagyon sokat segítették az intézményt. De az anyagi támogatás mellett egyfajta partneri, baráti kapcsolat is kialakult.

A vicerektori évek első nagy kihívása volt, hogy iskolát kellett építeni. Valamikor ’89-ben, amikor Jakab püspök úr Déván megszentelte az új plébániát, azt mondta, hogy eljön az idő, és nincs is messze, amikor valahol iskolát kell majd építenem. Érdekesnek tartottam a megjegyzését, de néhány évre rá neki is kellett fogni Fehérváron a Mailáth Gusztáv Károly Líceum új épületének a felépítéséhez.

Kihívás volt a teológián még az emberek összefogása, mivel itt egy nagyon összezárt személyzetről van szó. A gondok itt nem oldódnak fel, mint máshol, ahol lehetősége van az embernek más közösségekben feloldódni. A kihívás az volt, hogyan lehet kialakítani egy olyan élhető munkaközösséget, aminek emberi, baráti oldala is van, mert emberi közösség nélkül a munkaközösség nem működőképes. Jó visszaemlékezni, hogy a teológia tanáraival gyakran eljártunk piknikezni, ahol baráti hangulatban töltöttük egy napot, egy délutánt. Ugyanakkor komoly és mély kérdésekről is beszélgethettünk.

1994 szeptemberében vetődött fel a kérdés, hogy a két munkakört szétválasszuk. A teológia vicerektora helyi jelenlétet igényelt, míg a Caritas­nál a kapcsolatépítés, kapcsolattartás sok utazást vont maga után, mivel akkor nem voltak még meg a mai kor technikai eszközei a kapcsolattartásra, a kommunikációra. A főpásztor döntése alapján a Caritasnál maradtam csak. Közben két időszakban helyettesítő plébános is voltam a kudzsiri plébánián, ami olyan szempontból is jó volt, hogy nem szakadtam el a lelkipásztori munkától az adminisztratív munka mellett.

Mit visz magával a caritasos időszakából?

A Caritas olyan, mint egy fertőzőbetegség. Távolról nézni vagy hallani, hogy valahol tesznek valamit a rászorulókért, az teljesen más. De amikor az ember ezt a munkát rendszeresen végzi, csapatot szervez, ettől igazán szabadulni nem igazán lehet már. Vagy elkapod ezt a betegséget, vagy ne foglalkozz vele. Ez a betegség azt jelenti, hogy valami szépet tenni az emberekért. Boldog emlékű Márton püspök mondta, hogy vannak emberek, akiknek fáj az élet. Ezt a fájdalmat kell meghallani és megpróbálni segíteni elviselhetővé tenni ezt. Ez a Caritas lényege szerintem. Ha ezt átérzi az ember, akkor élni is tudja ezt a munkát. A szervezési, adminisztratív kérdések csak körítés, ami ugyancsak szükséges, de csak megfelelő lelkülettel szabad ezt a munkát végezni.

A Caritasnál éltem át igazából, hogy mit jelent a bizalom, a bizalomnak a megelőlegezése és a csapatmunka. Ha az ember azon gondolkodik, hogy egyedül mit is tud elvégezni, és nem bízik meg másokban, az nem vezethet jó eredményhez. Ha ki kell alakítani egy munkaközösséget, az első az, hogy bizalommal legyünk az emberek iránt. Persze benne van ebben az is, hogy ha megajándékozod a bizalmat, ne vedd zokon, ha ez valahol nem sikerült. A jó Isten is annyi mindennel megajándékozott, de hányszor esünk el mi is az úton. Ennek ellenére továbbra is megbízik bennünk. Ha valakire rábízok valamit, azt csak bizalommal tegyem. Mindig is hangoztattam, hogy ha a keresztrejtvényt ceruzával kitöltöm és odaadom valakinek, hogy majd satírozza ki, ez nem munka. Az irányelveket közösen megbeszéljük, de mindenki adja hozzá a feladatkörhöz a maga személyiségét. Ez a csapatmunka lényege. Csak így lehet hosszú távon eredményt elérni. Tekintélyelvvel is lehet ideig-óráig eredményt elérni, de nem szívből-lélekből jövő munka lesz. Azt tapasztaltam a Caritasnál, hogy érdemes volt egy csapatot létrehozni és megbízni az emberekben. Ha kialakul egy csapat, a további feladat, hogy jól szervezze a vezető a csapatot. A csapatmunkának megvannak a jól lerögzített szabályai. Senki nem tud több tíz emberrel egyszerre együtt dolgozni, ezért jól le kell osztani a feladatokat. Az együttdolgozás feltétele az is, hogy az ember tudja elfogadni a másik véleményét is bizonyos kérdésekben. Ha az ember mindig csak a saját igazát keresi, az nem csapatmunka.

Vannak ösztönszerű lépések is, hogy hogyan végezze ezt az ember. De nyitottnak kell lenni a továbbképzésekre is. Alig volt olyan időszak, amikor ne lett volna valami képzés, találkozó, ahol szakmai módon is meg kellett tanulni, hogy lehet meg- és átszervezni a munkát. A Caritasnál is állandó kérdés volt, hogyan szervezzük a munkát: inkább területi kirendeltségekkel vagy pedig a szakmai programok szerint. Igazából képlékeny kellett hogy legyen a Caritas ebből a szempontból. Sokszor jöttek a külföldi partnerek a projektötletekkel, de sokszor nem lehet átültetni egy az egyben az ott működő programokat, a helyi adottságokat is figyelembe kellett venni és adaptálni az ötleteket. Nem volt mindig egyszerű. Néha olyan koloniális íze is volt a külföldi projektötleteknek. Minden áron nem fogadtunk el támogatásokat, csak olyanokat, amelyek belefértek az egyházmegye elképzeléseibe, és amire fel volt készülve a közösség.

A Caritason kívül rengeteg kezdeményezés indult, amelyekkel meg kellett találni a közös hangot. Az egyházmegyéhez tartozó Kolping, a Máltai Segélyszolgálat vagy a ferences rendhez tartozó Szent Ferenc Alapítvány mind szociális téren tevékenykedik. Jó sok esetben egy egészséges konkurencia, de ha valaki egy területen valamit jól végez, akkor hagyjuk, hogy végezze. Többször kérdeztek, hogy miért kevesebb a gyerekprogram a Caritásnál, és több az idősprogram. A magyarázat: ha Csaba testvér elkezdte a gyerekmentő tevékenységeit, akkor nem lett volna logikus, hogy mi is Caritasként hasonló jellegű tevékenységeket kezdeményezzünk.

Egy másik kihívás volt a Romániai Caritas Konföderáció megszervezése 1994-ben. Különösen a külföldi partnereink szorgalmazták ennek a konföderációnak a megszervezését. Először a hat római katolikus egyházmegye volt tagja. Később jelentkezett az az igény is, hogy a görögkatolikus szervezetek képviselőit is vegyük be a konföderációba. A konföderációban betöltött elnöki mandátumom során számos kihívással kellett megküzdenem. De kitartó munkával sikerült elérnem, hogy az európai Caritas-szervezetek partnerként tekintsenek Romániára, ennek köszönhetően Románia az Európai Caritas alelnöki és elnöki funkcióját is ellátta egy időszakban.

Amikor arról volt szó, hogy átadom az igazgatói széket a Caritasnál, nyugodt lelkiismerettel álltam tovább, hisz tudtam, hogy egy fiatal, jól felkészült csapatot hagyok hátra. Az ember nem önmagának épít, hanem ahogy a sokszor idézett Boldog Kalkuttai Teréz anya mondta: „Valami szépet Istenért”. Ha ez vezérel, akkor az nem hiábavaló volt.

Ha az egyházmegyében ma körülnézünk, látjuk, hogy ami mustármag volt, az mára kiteljesedett. Olyan szolgáltatások vannak, amelyek a jövőben is megállják a helyüket, legyen szó az otthoni gondozásról, a családpasztorációba besegítő családsegítésről, az öregotthonokról, tanulmányi házakról. Mindezek hoztak valamit az egyházmegye és Erdély életébe.

Kérdezett: Knecht Tamás  

Aki meghív, erőt is ad…
  
2 rész

Interjúnk második, befejező részében arról kérdeztük Szász Jánost, a főegyházmegye leköszönő gazdasági igazgatóját, milyen tapasztalatokat szerzett a Gazdasági Hatóság élén, milyen tervekkel kezdi el új szolgálati teendőit Petrozsényban.

Öt évet töltött a főegyházmegye gazdasági hivatalának élén. Teljesen más kihívásokkal szembesült. Innen milyen élményekkel távozik?

Még ma is többször elgondolkozom azon, hogyan is vállaltam el ezt a nagy feladatot. Egy érdekes momentum, hogy még a caritasos időszakomban átjöttem az érsekségre, ahol az egyik idős, rosszul látó nővér nem ismert fel. Mondtam neki viccesen, hogy én vagyok az, akit a legtöbbször szidnak az érsekségen. „Ja, a Caritas-igazgató?” – jött a válasz. Ez sajnos valóság volt, mert az egyházmegye bár elfogadta a Caritast, és a főpásztor is támogatta, de sok esetben olyan ti–mi kapcsolat volt a két intézmény között. Sokszor konkurenciának is tekintették a külföldi támogatások esetében a Caritast, bár jól tudjuk, hogy minden komolyabb támogatónak megvan a maga vonala, hogy inkább szociális-karitatív vagy pedig pasztorális célokat támogatnak.

Ilyen előzményekkel nehéz volt munkába állni. De hát felkértek erre, és én az engedelmesség jegyében elvállaltam.

Úgy voltam vele, hogy gyerekkoromban elég sokat kellett kapálnom. Mondtam édesanyámnak, hogy nem nagyon szeretem. Erre azt felelte, hogy nem kell szeretni, csak elvégezni. S amikor elvégeztem, azt mondta: „Na látod, milyen jól végzed. Akkor szeressed is!” Ez a folyamat lejátszódott velem a gazdasági hivatalban is. Az irodában rengeteg papírkérdéssel kellett foglalkozni, amennyi plébánia, annyi nehézség…

Bizonyos átszervezésekre is szükség volt a jobb kommunikáció érdekében, hisz 200-300 kilométerről nem lehet irányítani a pénzügyi dolgokat. Ezért kaptak nagyobb szerepet a főesperességek ezen a téren. Amikor megszerveztem a főesperesek és a könyvelők találkozóját, elmondták, hogy sok esetben nem is ismerték személyesen egymást, pedig évek óta együtt dolgoznak. Más az, amikor arcot is tudnak társítani egy-egy telefonhívás vagy elküldött dokumentum mellé. Egy folyamat indult el a találkozók révén. A főespereseket is igyekeztem jobban bevonni a fontosabb kérdésekbe.

Nagy kérdés volt az alkalmazások problémája a különböző megyékben, a nyugdíjintézet működése. Minden plébános saját magát kellett hogy alkalmazza. A járulékok fizetése körül is problémák voltak. Azóta, hogy ezt a feladatot átadták a főesperességeknek, jól működik a kérdés. Persze olyan nincs, hogy alkalmazó és alkalmazott között ne legyen időként feszültség. Mert az messiási állapot, de az még nem itt van.

A másik kihívás az egyházmegye nyugdíjintézetének a rendezése, amit a kommunista rezsim erőltetett ránk annak idején. Ez sajnos nem működött túl jól. Volt olyan idő, amikor a hat római egyházmegyének hozzá kellett járulnia ahhoz, hogy az intézet folyósíthassa a nyugdíjakat. Barth Ottó kezdte el a nyugdíjintézet átvilágítását. Ezt követően személyzetet kellett cserélni. Mára már szerencsére olyannyira rendeződött a helyzet, hogy a munkatársak nem csak a nyugdíjukat kapják meg, hanem évente támogatást is kapnak gyógyszerre és kezelésre. Ezt is csak csapatmunkával, a hat egyházmegye gazdasági vezetőjével közösen lehetett elérni. Szerencsés helyzet, hogy a szatmári és a temesvári gazdasági igazgatóval jól együtt tudtunk dolgozni már előtte is, hisz ők is Caritas-igazgatók voltak azelőtt.

Az érsekségen a gazdasági hivatal személyzete adott volt, akivel meg kellett találni a közös hangot az eredményes munka kialakítása végett. Még kántoriskolás koromban megtanultam, hogy jó minden nap olvasni a Szentírást. Minden reggel ezzel kezdtük a munkatársakkal a napot. Utána egy kávé mellett elbeszélgettünk. Egész más ilyen légkörben kezdeni a napot.

2009 rendkívüli év volt az egyházmegyében. A millenniumi év rendezvényeire azt hiszem, Kovács Gergely mondása a legtalálóbb, aki egy rövid mailben azt írta, hogy nem kellett szégyenkeznie Rodé bíboros mellett állva a millenniumi záróünnepségen, sőt. Ez is csapatmunka volt. Aki hajlandó volt a csapatban dolgozni, azokkal meg tudtuk szervezni az évet. Jó visszaemlékezni ma is, hogy milyen lelkesek voltak az emberek. Ezer év azért nagy idő.
 

Különösen fontos volt még a székesegyház és az érseki palota restaurálása. Möller István az 1900-as években értékes restaurálási munkákat végzett a székesegyházon. A szakértők szerint ezekben az években voltak még ilyen nagy horderejű restaurálások, mint most a 2000-es években. Möller amikor Mailáth püspöknek leírta, hogy milyen munkálatokat végzett a székesegyházon, leírta azt is, hogy szerinte milyen további munkákra lenne szükség. Említi többek között a sekrestye megszilárdítását, amelyet még Barth Ottó idejében sikerült elvégezni. De felsorolta még a szentélyt, a Lázai-kápolnát, a déli tornyot, a Várday-lépcsőt is a levelében. Ezeket Isten kegyelméből sikerült restaurálnunk. Ez is csapatmunka volt. Az EMŰB, az Egyházművészeti Bizottság egy szakemberekből álló testület, ők fogalmazták meg, hogy milyen részek kerüljenek restaurálásra. Nem volt könnyű az együttgondolkodás, hisz tudjuk, hogy ahol van 3-4 építész, ott van 15 elképzelés is. De arra törekedtünk, hogy úgy álljunk fel mindig a megbeszélések után, hogy egy közös álláspontot elfogadtunk. Ha egy csapatban dolgozom, el kell tudnom fogadni a mások véleményét is. Fontos, hogy az elvek ütközése ne legyen a személyek ütközése. Ha személyeskedésbe vált egy probléma, annak az eredménye csak az ellenségeskedés. De az elvek ütköztetésével sikerül szerintem értékesebbet alkotni.

Amit nem tudok megköszönni ennek a csoportnak, az az, hogy szabadidejük és tudásuk egy részét az egyházmegyének ajándékozták a székesegyház és az egyházmegye több épületének a restaurálási kérdéseiben. Ebben mellénk álltak a külföldi támogatók, németországi segélyszervezetek, a magyar állam és az utóbbi időben főleg a román állam. Merem állítani, hogy ha az utóbbi 21 évben nem lett volna Bukarestben képviseletünk, nem sikerült volna ennyi pénzt lehívni a román kormánytól. Ugyanakkor hangsúlyozom, hogy jogos támogatásról van szó, hisz a híveink is adót fizetnek a jövedelmük után, és ebből utaltak vissza Bukarestből a restaurálásokra.

Mindenhol gazdasági válságról beszélnek az utóbbi években. Amit nem tudok megköszönni a jó Istennek, az az, hogy az elmúlt öt év alatt nem kellett emelni a hívek személyi hozzájárulását. És a gondviselésnek köszönhetően éppen ebben a válságos időszakban értünk el a legtöbbet a székesegyház, a püspöki palota és több egyházi ingatlan felújítása, restaurálása ügyében.

De nem csak a pénzen múlnak a dolgok, sokkal inkább az emberek hozzáállásán és jóindulatán. A pénz is fontos, de a kellő hozzáállás nélkül nem lehet eredményt elérni hosszú távon.

Melyik kedves emlékét emelné ki a gyulafehérvári éveiből?

Egy visszatérő emlék maradt meg a 21 évből. Egy Németországban élő magyar jezsuita atya, aki most az udvarhelyi papi otthonban lakik, Gyurás István, gyakran járt Gyulafehérvárra. Rendszerint éjjel 2 és 4 között érkezett. Egy ideig zavaró volt, hogy valaki éjszaka csönget a kapun. De idővel kellemessé vált ez a dolog, mert tudtam, hogy Gyurás atya érkezik. Nagyon jó érzés volt őt fogadni és elbeszélgetni vele azokon a hajnali órákon. Akkor döbbentem rá arra, hogy vannak emberek, akik önkéntesen tesznek szívvel-lélekkel másokért, és egy hosszú út után csak abban az órában tudnak csak megérkezni. Jó visszaemlékezni, milyen jókat beszélgettünk azokban a hajnali órákban.

Kudarcok? Mi az, amit másképpen csinált volna?

Kudarcok sorozata volt. Minden váltás, változás magában hordozza a kudarc lehetőségét is. Minden alkalommal be kellett illeszkednem egy közösségbe, meg kellett találnom a helyemet. Volt olyan is, hogy őszintén megnyílva érkeztem valahova, és bizony kaptam hátsó csapásokat is. De ennek ellenére próbáltam nyitott maradni és ezeket nem a személyem elleni irányult cselekedetnek venni, hanem úgy, hogy ezt is meg kell tapasztalni, hogy ne legyünk elbizakodottak. Ezt különösen az érsekségi években tapasztaltam. De hát nem lehet mindenkinek megfelelni, ilyen nincsen. Próbáljunk megfelelni emberi mivoltunknak, kereszténységünknek. De ha mindenféle elvárásnak meg akarunk felelni, akkor elveszítjük önmagunkat, azt az énünket, amivel el kell majd számolnunk Isten előtt. Nem azt fogja majd kérdezni, hogy milyen volt a szomszédod, hanem Szászt Jánost kérdezi meg, hogyan is élted le életedet és kereszténységedet. Én azt szeretném, hogy önmagamat adjam a munkában, az emberi kapcsolatokban és keresztény életemben.

Milyen érzésekkel lát neki újra a lelkipásztorkodásnak, hisz 21 éve főleg menedzseri-gazdasági feladatokat látott el?

Erre azt szokták mondani, hogy vegyes érzésekkel. Gyakorlatilag nem újat kell elkezdeni, hanem csak folytatni azt, amit annak idején papként elkezdtem. Annak idején ezért jöttem Gyulafehérvárra. Nem olyan helyzet ez, amit nem akartam volna vagy amire nem számítottam volna. A gondviselés útja volt, hogy egy nagy ívet máshol kellett bejárnom. Az elmúlt 21 év alatt, amikor csak lehetőségem volt, próbáltam a lelkipásztori feladatokat is ellátni. Vasárnapokon, ünnepeken általában helyettesítettem valahol, itt, a közelben vagy az egyházmegye távolabbi pontjain. Persze van valami, ami átértékelődött az elmúlt időben, és ezt újra kell értékelnem. Talán a szentírási Márta és Mária története a legtalálóbb erre a helyzetre. A fontos, hogy a jobbik részt válasszuk, bármi is legyen az. Máriaként hallgatni és továbbadni az evangélium üzenetét, úgy gondolom, hogy számomra most ez fog következni. Márta sürgés-forgása pedig háttérbe szorul majd valamelyest. Bár egy plébániai életben a lelki gondozás mellett közösségfejlesztő, szervező feladatok is akadnak bőven. Azt hiszem, hogy elsősorban fejben, gondolkodásban kell átállni, ami egy folyamat, amely beletartozik a gondviselés rendjébe, és ez így rendjén is van.

Milyen tervei lesznek az új szolgálati helyén?

A terveim megmaradtak a régiek. Én megmaradok annak, aki voltam. Boldog Kalkuttai Teréz anya mondása sokat jelentett az életemben, és fog is jelenteni ezután is: „Valami szépet Istenért és az emberekért”. Eszerint próbálok élni a jövőben is.

Végezetül mit kíván utódjának?

Már rég ismerem utódomat, Varga Rezsőt, még a teológiai évekből. Aztán amikor egy időben Petrozsényban nem volt káplán, ünnepekkor én mentem kisegíteni. Baráti viszonyban vagyunk.

Azt kívánom neki, hogy kevesebb kudarca és több sikere legyen. Kívánom neki, hogy találja meg a helyét ebben a feladatkörben, amelyre a gondviselés vezette. Ha őszintén és tiszta szívvel teszi, akkor az emberek is elfogadják majd. Az ő tehetségével, lelkiségével és elkötelezettségével végezze azt, amit rábíznak.

Kérdezett: Knecht Tamás 

Vasárnap