László István

1982-ben születtem. Ákos­falvi lakosnak számítok, de ha a hivatásról van szó, akkor inkább tekintem magam deményházinak (a nagyszüleim faluja ez), ahová az Istennel, hittel, vallással kapcsolatos dolgokat mindig is kötöttem.

Az isteni igazságszolgáltatás malmai Deményházán

A nagyszüleim otthonában Isten mindig jelen volt. Ha friss kenyeret kezdtek, kereszttel jelölték meg, ha a munkájukból fáradtan hazajöttek, a zárszó „Hál’ Istennek, ezt is elvégeztük” volt, ha a férfiak pálinkával koccintottak, akkor – kissé talán bűnbánóan, hogy ismét lecsúszik egy pohárka, és mit szól ehhez szent fölsége – Istent hívták segítségül. Nagyanyám számára kétfajta ember létezett: jó és rossz. A rossz ember az volt, aki hirtelen, valami ördöngös furfang mentén igen magasra jutott. Erre mondogatta, hogy az Istennek „két lajtorjája van. Ha valaki az egyiken felment, a másikon le is kell hogy jöjjön”. Az Istennek ezek a „lajtorjái” akkor is vigasztaltak, ma is vigasztalnak. A titkos gondviselés népi képei voltak ezek, a boldogok igazsága, akik „éhezik és szomjúhozzák az igazságot”, de ők maguk nem avatkoznak bele ennek szolgáltatásába. Nagyanyám is, és az ott élő emberek is tudták: Isten jól elrendezte ezeket a lajtorjákat. Ha a családunkat valami baj érte, és ezt elmeséltük mamának, a hamar felszáradó könnyek után ismét a „lajtorják” logikája jött elő. Mi sokszor nem láttuk, de az idősek szemében ott, Deményházán az isteni igazságszolgáltatás malmai lassan, de biztosan őröltek. Nagyanyámnak pedig bejárása volt, van a bírói előudvarokba. Valahogy mindig megvigasztalódva tért vissza a forró imák kamrájából a hétköznapi világba.

Gyerekkoromban kerestem én is ezt a bejáratot. A demény­házi templomban valahol ma is megvan. Számomra ott kezdődött az Istennel való kaland. Azóta az „igazságszolgáltatás” a teológiai elméletek mentén/miatt valami mássá szelídült („az Isten nem büntet meg senkit” – mondták mindig a kollégáim a szemináriumban. Az Ószövetségben én másként olvastam, de ezen sosem vitatkozom. Ez a régiek titkos tudása, és nem baj, ha nem mindig egyezik a német egyetemek egymással rivalizáló teológiai elméleteivel), de a barokkos főoltár – amely mind a mai napig ugyanaz – egyértelműen igazolja, hogy ott volt valamikor ez a bejárat. Ha Izajás meghívását olvastam, mindig ebben a templomban képzeltem el a jelenetet: itt zengett a háromszor szent, itt érintette az isteni zsarátnok a próféta ajkát, és itt lebegtek a hatszárnyú szeráfok is mint Isten szentségének őrei. Valahol itt szólított meg engem is Isten.

 

Istent őszintén és radikálisan keresik a „profán” világban is

Sajnos egy jó ideje egyre távolabb kerülök ettől a titokzatos világtól. A kisszemináriumban töltött éveim alatt ez a mesékből földre pottyant valóság a maga prózaiságában is a szemem elé tárult. Ott fedeztem fel, hogy papnak lenni jóval több buktatóval jár, mint amit én addig el tudtam képzelni. Nem éreztem magam teljesen felvértezve arra, hogy az érettségi után rögtön döntsek, ezért egy ideig Kolozsváron tanultam. Itt – érdekes mód – sok minden újra felépült bennem. Az istentelennek kikiáltott profán világban számos emberrel találkoztam, aki, bár nem volt elkötelezett híve az egyháznak (vagy talán néha épp ezért) igen hitelesen kereste Istent. Rájöttem, hogy nemcsak az „Isten nagyon szeret bennünket” jelszavakkal teremtett álmatag-rózsaszín világban van igény az egyház által nyújtott dolgokra, hanem olyan helyeken is, ahol a rég ismert és minden problémára előszedhető szlogenek megkérdőjeleződnek. Hogy „az elidegenedés az istenes élettől” nem föltétlen vezet ateizmushoz, hanem sokszor inkább még őszintébb és még radikálisabb istenkereséshez. Csak lehet, ezek az emberek nem azon az ösvényen akarnak Istenhez visszatalálni, amelyen elidegenedtek tőle. Ilyen és hasonló tapasztalatok tartottak meg abban a szándékomban, hogy pap legyek. 2005-ben felvételiztem a gyulafehérvári szemináriumba, és igen kedves társaságban találtam magam. Azóta is hálás vagyok Balla Imrének, Farkas Alajosnak és Molnár E. Gábornak barátságukért, valamint a sok vidám pillanatért, amit együtt töltöttünk.

 

Róma mint turisztikai látványosság sosem vonzott

2007-től Rómában, a Pápai Gergely Egyetemen tanulok, és a Germanicum et Hungaricum (kis)papja vagyok. Ezt nagyjából szó szerint lehet érteni, ugyanis a római tartózkodásom nagyrészt erre a két intézményre szorítkozik. Bár szép világváros Róma, de a turisztikai ereje sosem vonzott. Ha valaki megkérdezi, hol találja ezt vagy azt a híres templomot (Rómában minden híres), akkor megvonom a vállam, hogy a világ lehető legtöbb nyelvén értésére tudjam adni: rossz helyen kérdez és keresgél. Ezen aztán legtöbben méltatlankodnak, hogy már negyedik éve, és még mindig nem…

A kollégium jezsuita szellemisége sok mindenre rávezetett, igen sokat fejlődtem itt – lelkiekben is. A – többek által nehezményezett – nagy szabadság teret adott arra, hogy mindenki önmagává váljon. Ajánlatok, javaslatok, jelzések és kritikák érkeztek elég szép számban, de előbb-utóbb mindenkinek rá kellett jönnie, hogy saját maga felelős azért, amivé lesz. Hogy föl kell vállalnia önmagát értékeivel és korlátaival. Én itt találtam meg először azt a lelkiséget, amely hozzám a legközelebb áll, és itt mertem teljesen föl is vállalni ezt. Nem tudnék más utakon közeledni Istenhez, olyanokon, amelyek nem az enyéim, vagy amelyeket kívülről akasztottak rám.

Nagyon sok embernek vagyok hálás a kollégiumból, talán föl sem tudnám sorolni őket. Hadd legyen szabad mégis Helmut Engel SJ nevét említenem, aki idős, tapasztalt ember lévén (nem utolsósorban mint biblikus professzor) sokszor segített rajtam tanácsaival, meglátásaival. A kollégiumban lévő jezsuiták közül neki köszönhetek a legtöbbet. A szentelés előtti lelkigyakorlatot is ő tartotta, itt is sokat kaptam tőle.

A Germanicum et Hunga­ri­cumot sokan azért tartják igen nagy értéknek, mert sok nemzet fia él és nevelődik benne. A kultúrákkal való érintkezést, egymás kölcsönös gazdagítását, az előítéletek levetkőzését, saját, korlátolt látásmódunk meghaladását szokták a Germanicum örök erényeiként említeni. És persze az idegen nyelvek tanulására való nagyszerű lehetőséget. Van is ebben valami. Az Európai Unió eszméje körül kialakuló (neo)liberális ideológia hasonló értékekkel dobálózik, és ma nem ritka, hogy a „megfürdünk és feloldódunk valami globális maszlagban azáltal, hogy részesei leszünk a világ kultúrájának” (ez a gyakorlatban sokszor azt jelenti, hogy megtanulunk alapszinten angolul, és azt is tudjuk, mikor volt Lady Gagának hasmenése), azaz mindezt a legfőbb értéknek, a földre érkező paradicsomnak tüntetik fel. Ezek azonban nem önmaguktól beálló mechanizmusok. Számomra a többi nemzettel való együttélés sokkal inkább tükörbe nézést jelentett: azt mutatta meg, hogy melyek azok a vonások, amelyek egy embert „erdélyi magyarrá” tesznek (a székely címet elvitatták tőlem, ezért erre nem merek hivatkozni). Így azt mondhatnám, nem annyira a másikat, sokkal inkább önmagamat ismertem meg itt.

 

Elég az Úr kegyelme

Papi jelmondatom a 2Kor 12,9: Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében. Régóta kísér ez a mondat; akik ismernek, azok sokszor hallották, miért is épp erre az idézetre esett a választásom. Egyrészt mindig gyengének éreztem magam erre a feladatra, másrészt sokszor láttam akár magamon, akár másokon, hogy Isten országának a megvalósítása nem a mi erőfeszítéseinken múlik. Isten maga tölti be a gyengeséget, sőt talán épp a gyengeségen keresztül tud igazán működni. Sosem tudtam egyetérteni az aktivizmusnak azzal a szellemével, amely szép, de pusztán emberi elgondolások, tervek, elképzelések mentén próbálta megvalósítani „Isten tervét”. Hogy konkrétabb legyek: nem vagyok szentül meggyőződve arról, hogy a reklámok, a politikai diskurzusok, esetleg a sztárvilág által uralt médiában képesek vagyunk elég hangosan kiáltani az evangéliumi üzenetet ahhoz, hogy valaki tényleg odafigyeljen rá. De ha sikerülne is, akkor is ott a veszély, hogy a hazugsággal, képmutatással, hiteltelenséggel, a valóság esztétizálásával (mert nem azért készül a kép két államfőről pont akkor, amikor kezet fognak, mert szemfüles az újságíró, hanem azért fognak kezet és pózolnak hosszú percekig, hogy kép és más felvétel készülhessen róluk) megbetegített világ az evangélium tiszta üzenetét is megfertőzi. Persze kérdés számomra is: mi történt Isten szavával, amely bár „eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb” (Zsid 4,12), manapság mégis egyre kevesebb emberhez jut el. Vajon az üzenetnek hogyan lehet a saját isteni erejét visszaadni, hogy ő maga hasson, és ne kelljen az embereket trükkökkel, a „show biz” módszereivel a templomba csalogatni. Én hiszem, hogy Isten szavának ma is igen nagy ereje van, hiszen az evangélium „Isten üdvösséget hozó ereje minden hívőnek” (Róm 1,16). Nekünk ezzel kell dolgozni, nem a saját erőnkkel.

Sokat gondolkodtam, hogy tudnám egy csoportba foglalni azokat a személyeket, akiknek köszönettel tartozom. A következő megoldásra jutottam: köszönet mindazoknak, akik szeretettel elfogadtak, akik megbíztak bennem, akik nem pusztán a hiányosságaimat akarták (adott esetben mindenáron) kijavítani, hanem egyszerűen segítettek előrehaladni a saját utamon. Isten fizessen meg nekik!