2012.11.01
Katolikus anyaszentegyházunk november 1-jén mindenszentek ünnepét üli. Ez a nap elválaszthatatlan a népi hagyományban a halottak tiszteletétől. Egyházmegyénk főpásztora gyakran hangoztatta – és igaza van –, hogy a hagyományt tiszteletben kell tartani. E két ünneppel kapcsolatos gondolataimat osztom most meg a kedves olvasókkal.
Ősz van. A falevelek megsárgultak. Lassan-lassan elválnak éltető forrásuktól, útnak indulnak az elmúlás útján. Kényszeredetten teszik ezt, mintha nem akarnának eljutni a holtpontra, a földre. Hullnak a fáról, de lehetőleg a leghosszabb utat teszik meg – amibe gyakran a szél is besegít – a halálig. Ebben az őszi környezetben, amely az elmúlás hangulatával telített, egy magányos, idős ember sétálgat. Gondolataiba merülve észre sem veszi, hogy elér a temetőbe. Leül padra, gyönyörködik az őszi tájban.
Lassan-lassan az elmúlás, a halál gondolata veszi egészen birtokába kalandozó gondolatait. Így elmélkedik: közeleg halálom, az elszámolás. Valaki rám bízta mindazt, amit kaptam, az életet. S számon kér mindezért. Mit tettem én eddig? Gyerekkor – nem vagyok felelős érte. Diákévek – tanulni nem szerettem, habár volt egy kis eszem. Ifjúság – voltak szerelmi kalandjaim, de ezekben mindig csak önmagam kerestem. Munkámat általában úgy végeztem, mint a többség, mindig a könnyebb részt választottam, és nem érdekelt a lelkiismeretesség, csak a haszon. Gyűjtöttem egy kis vagyont, megnősültem, lett egy gyermekünk, aki most külföldön él, én meg kényelmes életet, vegetáló életmódot folytattam. Templomba is eljártam – de csak eljártam: beültem a padba, de sosem jutott el értelmemig, ami ott történt, ami ott elhangzott. Lassan megöregedtem, most nyugdíjas vagyok. Itt ülök a temetőben, a halottak között. Egyszer én is idekerülök… De ki voltam életemben? Lehettem volna valaki, de nem voltam más, mint egy nagy változó semmi. Tenni kellene még valamit, amíg még van lehetőség, van idő.
Az idős ember feláll, elindul, egyedül, magába roskadva, gondolataiba merülve. Halottak napjának nemcsak az a rendeltetése, hogy eltávozott szeretteinkre gondolunk, hanem a mi elmúlásunkra is. Hiszen születésünktől kezdve útban vagyunk a halál felé, amikor meg kell jelennünk Isten előtt, számot kell adnunk életünkről. Meg kell jelennünk, ha akarunk, ha nem, fel kell mutatnunk azokat az értékeket, amelyeket földi életünkben összegyűjtöttünk. Ezek nem anyagi javak, hanem lelki kincsek, lelki értékek, amelyeket hivatásunk teljesítése és embertársaink szolgálata által halmozhatunk fel.
Diogenész a világhódító, Nagy Sándor temetésén ezeket mondta: a tegnap még az egész világot meg akartad hódítani magadnak, ma már elég a föld, ami befedi koporsódat. A tegnap azt akartad, hogy mindenki neked hódoljon, tapsoljon, elismerjen, dicsőítsen, ma már elég neked az a négy ember, aki koporsódat viszi. A tegnap kincsek gyűjtése kötötte egész figyelmedet, ma már elég az a kötél, ami leereszt a sírba.
Nemcsak önmagunkkal kell foglalkoznunk halottak napján, mert akkor önzők lennénk, hanem eltávozott szeretteinkre is kell gondolnunk. Erre utal Kosztolányi Dezső verse, a Halotti beszéd, ebből következzék pár sor:
Édes barátaim, olyan ez éppen,
Mint az az ember ottan a mesében.
Az élet csak egyszer őrája gondolt,
Mi meg mesélni kezdtük róla: Hol volt…
Majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
S mi azt meséltük róla sírva: Nem volt…
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
Mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer…
Elmentek közülünk olyan emberek, akik egyetlen példányai voltak az életnek itt a földön, léteztek, éltek, de a halál kiszólította őket az élők sorából, és csak voltak. Szomorúan mondjuk ezért: jó édesanyák voltak, akik szeretetüket, idejüket, energiájukat, egészségüket pazarolták, osztogatták gyermekeik, családjuk számára. Nem számlálták csókjaikat, öleléseiket, álmatlan éjszakáikat. Jó anyák voltak, de csak voltak. Fájdalommal mondjuk: jó édesapák voltak. Nem kímélték magukat, dolgoztak, fáradtak, küszködtek családjuk fenntartásáért, a jólét biztosításáért, de már az ő életükre is pontot tett a halál, és csak voltak.
Vannak testvérek, rokonok, barátok, akik mind kinn pihennek a temetőkben, akikhez nagyon sok élmény, emlék fűz minket, de ők szintén csak voltak. Immár mindennek vége, beléptek a feledés utcájába, pár évtized múlva nem marad más, mint a temetőben keresztbe vésett nevük.
Sok fájdalom van ebben az egy kis szóban: volt, de ha itt megrekedünk, és nem tesszük mellé a lesz igét, nem vagyunk hívő keresztények, nem hiszünk az örök életben. Hogy milyen lesz a halál utáni, azt csak hisszük. Hisszük, mert Jézus Krisztus megjárta a halál birodalmát, és elmondta, mire számíthat az ember halála után. Mérlegre kerül az élet egésze, akkor már nem számít a rang, a vagyon, a társadalmi beosztás, csupán az, hogy mindenkinek volt egy hivatása, és azt mennyiben teljesítette.
Elhunyt szeretteinkre gondolunk ezekben a napokban. De aki csak ilyenkor keresi fel hozzátartozói sírját, imádkozik értük, s az év többi napján megfeledkezik róluk, annak szeretete nem őszinte. Most már nem érezzük testi közelségüket, pragmatikusan fogalmazva hasznukat, de ha így is mindig szeretettel gondolunk rájuk, imádkozunk értük, és képesek vagyunk önmegtagadásokat, lemondásokat vállalni lelki üdvösségükért, akkor ragaszkodásunk őszinte volt, amíg éltek, máskülönben őket is, és önmagunkat is becsaptuk.
Befejezésül egyházunk fohászát idézem: Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik, és az örök világosság fényeskedjék nekik.
Opra István, Vasárnap