Doberdóba zarándokoltunk

Az első világháborúban a doberdói fennsík védelmének legkritikusabb pontjain leginkább magyar katonák, nagyapáink és dédapáink ontották vérüket, miközben a legnehezebb körülmények között, hősiesen védték a sziklás karsztfelszínbe oly nehezen kialakított harcállásokat. A fennsíkon elhelyezkedő Doberdó falu neve (Doberdò del Lago) lett számukra az egész frontszakasz megnevezése. Kis területen nagy létszámú hadseregek csaptak össze közel két és fél éven át, melyeknek során mintegy 1.100.000 olasz katona tűnt el, halt meg, vagy sebesült meg, míg a Monarchia vesztesége ennek mintegy fele volt. A háború után a doberdói fennsík Olaszországhoz került, a mai olasz-szlovén határ közelében.
A 19. életévét épp csak betöltött Márton Áron itt kezdte meg harctéri szolgálatát. A 82. székely gyalogezred katonájaként, San Martino del Carso falu közelében, a temesvári 61. gyalogezred 8. századához volt beosztva.
Harctéri szolgálatának kezdete 1915. november 6. Néhány hét múlva szakaszvezetővé, majd 1916. július 1-jével zászlóssá léptetik elő. 1916. július 19-én megsebesül: a lövés vállát és felkarját éri.
Megsebesülésének 100. évfordulóján Mons. Kovács Gergely, a szentté avatási ügy posztulátora szervezett zarándoklatot a doberdói fennsíkra.

Július 28-án reggel 25 településről érkezett zarándokkal indult el az autóbusz Székelyudvarhelyről, hogy a félúton található máriabesnyői lelkigyakorlatos házban megpihenve, a második nap estéjére megérkezzen a doberdói fennsíkhoz. Első nap a nagyváradi székesegyházban, második nap Máriabesnyőn ünnepeltük a szentmisét. Útközben sor került az őrangyalos játékra, aminek során kiderült, hogy sokan személyes indíttatásból is velünk tartottak – édesapjuk, nagyapjuk, nagybátyjuk esett el Doberdónál. A hosszú buszúton a Gergely atya által összeállított imafüzetből megtanultuk a doberdói katonaénekeket, és a fiatalokat tanítgattuk más első világháborús katonadalokra.

Három éjszakára a határ közelében található szlovén Miren település lazarista lelkigyakorlatos háza, Mirenski Grad lett „főhadiszállásunk”, ahol a testet és lelket megpróbáló napok végén megpihenhettünk, felüdülhettünk. Itt csodálhattunk meg egy vihart, amelyről a későbbiekben kiderült, hogy a még mindig a hegyen található sok-sok ottmaradt fémnek köszönhetően volt olyan különlegesen félelmetes. Egyik este a helyi vendéglőt működtető szlovén Vili bácsi érdeklődésére kezdtük magyarázni, hogy mi Erdélyből jöttünk és ámulatunkra tudta hol van, behívott a szobába ahol megmutatta a nagytata katonaképét, aki a mi hegyeinken harcolt, a keleti fronton.

A legidősebb zarándok 85. életévében járt, a legfiatalabb betöltötte a 18-at. Gergely atya mellett további három pap kísérte a zarándokokat: Csíki Dénes, a nagy püspök egykori titkára, Karácson Tibor, az Erdélyi Mária Rádió műsorigazgatója és Tifán Lajos futásfalvi plébános. A többségében katolikus zarándokok mellett Áron püspök több másvallású tisztelője is csatlakozott a csoporthoz, és magyarországiak is. Volt, aki első alkalommal jött Márton Áron zarándoklatra, de olyanok is, akik korábban már vettek részt velünk zarándoklaton.

 *       *       *

Július 30-án szombat reggel az I. világháború emlékhelyeivel való ismerkedésünket szlovén földön, a frontvonal mögötti egykori osztrák-magyar pihenőtábornál, Segetinél kezdtük, Gianfranco Simonit, a Karszti Barlangász Csoport Történelmi Kutatások Részlege igazgatójának vezetésével. A több mint tízezer fő elszállásolására és kiszolgálására alkalmas tábor valóságos kisváros volt. Mivel 1915. november 16. tekinthető a tábor működése kezdetének és egészen a Doberdó-fennsík kényszerű kiürítéséig, 1916. augusztus 9-ig működött, a katona Márton Áron számára is ez a tábor jelentette a földi pokollal egyenlő doberdói állásharcok után egy darabnyi normális élet illúzióját. A Segeti fölött található Cerje magaslatról (343m) ismerkedtünk a környékkel, a doberdói fennsíkkal, a 12 isonzói csata helyszíneivel és dinamikájával.

Zarándoklatunk következő állomása Fogliano volt, ahol a katonai temetőben 14.550 osztrák-magyar katona nyugszik. Földi maradványaikat az elhagyott környékbeli katonai temetőkből helyezték át ide. Ferenc pápa 2014. szeptember 13-án látogatta meg a temetőt, tíz perc ima után virágcsokrot helyezett el. Kegyeleti csendet tartottunk e szent helyen, majd Iochom Zsolt elszavalta Juhász Gyula Vértanúink című versét. A közös imádság után, tárogató és harmonika hangjának kíséretében koszorút helyeztünk el. Megható volt, amikor a név szerint ismert és itt eltemetett katonák között egyik zarándoktársunk rátalált hozzátartozója sírjára, akiről csak annyit tudott, hogy itt esett el. Olyan sok a síremlék, hogy nem tudtunk minden nevet elolvasni, így legközelebb is találhatunk ismerőst-rokont, akinek haláláról csak egy tábori lap tudósította az otthon maradottakat.

Ezután a környék számtalan első-világháborús múzeuma közül azt látogattuk meg, amely a párszáz méterre lévő Redipugliaban található. Itt döbbentünk rá a fegyverek kegyetlen világára, a sok képnek és tárgynak köszönhetően. Rövid pihenő után az út másik oldalán lévő Sacrario következett, amely Olaszország legnagyobb katonai emlékműve, 39.587 név szerint ismert és 60.330 ismeretlen katona nyughelye. Az 1938-ban Mussolini jelenlétében felavatott monumentális emlékmű hatalmas hadsereget szimbolizál, amely holtában is kész harcba indulni. Az emlékmű feletti kilátóról már nem lehet belátni a környéket az évtizedek alatt magasra nőtt fák és dús növényzet miatt, viszont az itt elhelyezett makett által kiválóan megértettük az egész környéket és „áttekintettük” a nagyháború helyszíneit.

Doberdó településen áthaladva, megállottunk a Szent Márton tiszteletére épített templomnál. Számos korabeli fényképen látni romos állapotban. Egykor a Monarchia része, neve szlovén (Doberdob = jó tölgy), a templomban ma sem találni egyetlen olasz nyelvű feliratot, hirdetést, plakátot, az információs asztalon hagyott folyóiratot vagy újságot sem.


Feltarisznyált ebédünk elfogyasztása után a doberdói fennsík legmagasabb pontja volt a következő állomás, a Monte San Michele (Szent Mihály hegy). A fennsík védelmének kulcsát jelentette 275 méter magas négyes csúcsa által, melyet kisebb megszakítással, folyamatosan magyar ezredek védelmezték. A legvéresebb harcok egyik színhelye. Itt és a hegy tövében hajtott végre a Monarchia első ízben gáztámadást: 1916. június 29-én 8.000 palackból bocsátották ki a klórgázt. Legalább 5.500 olasz áldozata volt, de az eredetileg kitűzött harcászati célt nem érte el, nem sikerült a védelmi vonalakat lerövidíteni. Mára már mindent dús növényzet borít itt is, de jól látható az, hogy a sziklás talajba csak robbantással lehetett lövészárkot, kavernát kialakítani (csak a kavernák nyújtottak biztos fedezéket a tüzérségi tűz ellen).
Két nevezetes kaverna mindmáig fennmaradt: a Schönburg- és a Lukachich-alagút. A Schönburgtunnel építését 1915 végén kezdték el, és 1916 februárjában lett kész vele a 7. vadász zászlóalj. Eredeti hossza 40 méter volt, belül két 5 méteres oldalággal. Nagy szerepet játszott a frontvonalban harcolók utánpótlásának biztosításában, mivel mindenféle belövéstől védelmet biztosított. Az alagútban segélyhely, parancsnokság és anyagraktár volt. A Lukachich-alagút rendeltetése egyrészt az első vonalak összekötése volt a hátsó, kiszolgáló területekkel, másrészt bombabiztos fedezékként is szolgált, oldaltermeiben több száz katona talált oltalmat a tüzérségi tűz ellen. Egyik oldaltermét használta parancsnoki helynek Lukachich Géza tábornok, a 20. honvéd hadosztály parancsnoka. Mindkét alagutat a Karszti Barlangász Csoport tagjai tárták fel. Ezekbe nem lehet ma bemenni, de végigsétálhattunk egy helyreállított lövészárokban.


A tűző nap a ma is kopár csúcson tette különösen próbára csoportunkat (amit mindenki zokszó nélkül viselt!), és szinte érthetetlen, hogy napi fél liter víz-adaggal hogyan bírták ki a katonák. A 3-as orom (Cima 3) ma fontos emlékhely. Itt található az olaszok által a 6. isonzói csatát követően emelt emlékmű, tisztelegve az előző hat csata olasz és magyar áldozatainak emléke előtt: Su queste cime italiani e ungheresi combattendo da prodi si affratellarono nella morte. Luglio MCMXV – Agosto MCMXVI (Ezeken az ormokon olaszok és magyarok hősként harcolva testvérré lettek a halálban 1915. július – 1916 augusztus).
A Monte San Michele 1916. augusztus 9-én való kiürítése után, 1916 szeptembere és 1917 júniusa között készítette el az olasz hadsereg azt a több alagútból álló rendszert, amely ma újra látogatható (Cannoniera della Terza Armata). Hat tüzelőnyílás északra, kettő délkeletre nyílik. Két főága van és az eredeti elképzelés szerint nyolc darab 149mm-es ágyúnak kellett volna helyet adnia, valójában egy lövést sem adtak le innen, elsősorban raktárként, gyengélkedőként és szálláshelyül használták. Egy ideig itt volt a 3. olasz hadtest parancsnoki helye.

A Črnci (ma Case Neri) közelében található természetes barlang, a Grotta Pečina meglátogatásával folytatódott zarándoklatunk. Az osztrák magyar frontvonal mögötti részt képezte, a Monte San Michele-t védő honvédok számára biztosított menedéket. A körülbelül 25x25m-es és 10 méter magas barlang minél jobb kihasználása érdekében, emeletes rendszerben épített barakkok kaptak helyet benne. Mintegy 800 tisztet és katonát tudott befogadni. Jól esett bemennünk a hűvös barlangba, kijönni már kevésbé.

A nap utolsó állomása a Monte San Michele déli lejtőin, a közigazgatásilag Doberdóhoz tartozó Vižintini (ma Visintini) volt, ahol a magyar kápolna található. A település határában a háború során ideiglenes osztrák-magyar haditemető létesült, közelében a magyar csapatok kápolna építésébe fogtak, ám befejezni már nem tudták. Az épületet közel 75 évig csűrnek és istállónak használták, mígnem 1992-ben a goriziai Isonzó Barátai Társaság (Associazione Amici dell’Isonzo) kezdeményezésére megszervezték a teljes restaurálást. Megáldására 2009. május 29-én, Sólyom László köztársasági elnök és Tömböl László vezérkari főnök jelenlétében, ökumenikus szertartás keretében került sor. A csoportunk részére kinyitott kápolnában közös imádság és ének kíséretében kötött nemzetiszínű szalagot a bejárati vasrácsra legfiatalabb zarándokaink egyike.

 

A szállásra visszatérve, a lelkigyakorlatos ház kápolnájában ünnepelt szentmisében adtunk hálát mindazért a kegyelemért és ajándékért, amit a nap folyamán kaptunk a Jóistentől, imádkoztunk a nagyháború áldozataiért, kiemelten hálát adva, hogy megtartotta a doberdói „őrült gyilkolás, vad mészárlás, bestiális öldöklés” (József főherceg) közepette Márton Áront, Erdély későbbi nagy püspökét.

*       *       *

Július 31-én vasárnap a nagyháború emlékhelyeivel való ismerkedés az osztrák-magyar védelem H szakaszánál kezdődött, ahol az olaszok által „lombok lövészárka” névvel illetett osztrák-magyar lövészárok található, amit az állások takarására alkalmazott lombos ágakról neveztek el így. Az odavezető hosszabb gyaloglás során előbb azt a ma is jól látható egykori lövészárok-vonal egy szakaszát néztük meg, amely a doberdói fennsík kiürítése után az olasz frontvonal mögé került, így nem harc közben épült és komoly vasbeton struktúrát kapott. Közel van a műúthoz, ma ezt mutatják lombok lövészárkaként a csatatér-turistáknak.
Ezután megálltunk a „vörös ördögök”-ként elhíresült, a székely gyalogezred vitézségéhez hasonló bátorsággal küzdő szárd egység, a legkitüntetettebb Brigata Sassari emlékművénél, amely emléket állít a dandár 13.000 halottjának és 18.000 sebesültjének.

A lombok lövészárkának mindössze kis szakaszát lehetett látni a magas fű és sűrű növényzet között, de nagy élményt jelentett a később, olaszok által fúrt mintegy 60 méteres alagúton átmenni. Az okos telefonok és néhány zseblámpa fényénél, majdnem végig legörnyedve bejárható alagútban állandó kellemes 16-17 fokos hűvös van, a háború zaja nélkül is hátborzongató élményt jelentett átbotorkálni rajta.
Szintén ezen a forntrészen található az a hatalmas totemszerű emlékmű, a Cippo Corridoni, amelyet a háború után Mussolini emelt az egykori állások közelében, barátja és politikai harcostársa Filippo Corridoni emlékére. Az ő vezetésével foglalták el az olaszok 1915. október 23-án a lombok löveszárkát, amelyet még akkor éjjel, egy ellentámadás során, sikerült visszaszerezni. Ekkor kapott halálos fejlövést Corridoni is.

A kezdetben betűvel jelzett védelmi szakaszokat 1916. március 1-től folyamatos sorszámmal látták el. Levéltári források és korabeli térképek alapján szinte biztosra mondhatjuk, hogy a frontvonal 18. (és részben) 19. védelmi szakaszában található lövészárkokban harcolt leghosszabb ideig Márton Áron. A műútról a 18-as védelmi szakasz mentén elindulva, zarándokcsoportunk az erdei út baloldalán látható kaverna bejáratánál állott meg. Talán maga Márton Áron is használta, menedéket keresve az olasz tüzérség lövedékei elől? – kérdeztük önkéntelenül magunkban vagy suttogva a mellettünk állótól. Itt Csíkszentdomokosról hozott földet szórtunk el, Áron püspök egykori titkára Csíki Dénes atya szívből jövő személyes imádsága és közösen végzett imánk után. Mielőtt távoztunk volna a számunkra különösen kedves helyről, majdnem mindannyian földet vettünk magunkhoz, hogy kvázi-ereklyeként hazavigyük.

A vasárnapi szentmisét San Martino del Carso templomában ünnepeltük, melyet a fiatalok gitárkíséretes éneke tett még szebbé. A szentmisén részt vett és a végén köszöntött bennünket Elisabetta Pian, Sagrado polgármestere, mely községhez a falu tartozik. A csoport nevében Gergely atya az Áron püspököt ismertető és nemrég megjelent olasz könyvet ajándékozta neki. A szentmise végén mindenkinek ajándékkal kedveskedett a Sanyiként ismertté vált Alessandro Gismano, a Karszti Barlangász Csoport tagja: egy „Doberdo 2016” felirattal ellátott kővel. Többen éreztük úgy, mintha a hősök vére sarjadna belőlről és betűkké fonódva, kőbe vési áldott emléküket, hogy hazavihessük magunkkal.


Az ebéd elfogyasztására ezúttal is a helyi „Circolo” nyújtotta a helyszínt: a fák árnyékában felállított asztaloknál szusszanhattunk meg a forró napsütésben tett megpróbáló gyaloglások után. A Karszti Barlangász Csoport bőséges és többfogásos olaszos finom ebéddel kedveskedett. A helybeli plébános, don Giovanni Sponton, csak egy baráti köszöntés és egy koccintás erejéig nézett be, lelkipásztori kötelezettségei elszólították. Az ebéd végén a tárogató és harmonika hangja a bátrabbakat még táncra is perdítette, legidősebb és legfiatalabb zarándok alkotta páros csárdása vastapsot aratott. Az olasz barlangászok kedvességét egy csárdással köszöntük meg, még őket is megtáncoltattuk. Utólag derült ki, hogy egy kedves barlangász azért utasította el a felkérést, mert a háborús emlékek utáni kutatás nem veszélytelen – műlába volt.

Szükség is volt e rövid testi-lelki pihenőre, mert hamarosan újabb gyaloglás következett a temesvári 61. gyalogezred emlékét őrző emlékműhez, amelyet azon a helyen emeltek, ahol a 3. isonzói csatától kezdődően az ezredparancsnokság állott. 2014 novemberében a Karszti Barlangász Csoport és a szegedi Meritum Egyesület több tagja ösvény vágott az emlékműhez, környékét megtisztította, újból megrajzolta a megfakult feliratot, a közeli műút szélére útbaigazító jelzést tett ki. Az emlékmű mellé kihelyezett négynyelvű – olasz, magyar, angol és szlovén – információs táblán feltüntették, hogy a 61. gyalogezredben harcolt Doberdónál nyolc hónapon át, és itt sebesült meg 1916. július 19-én Márton Áron, Erdély későbbi híres püspöke.
Megkoszorúztuk az emlékművet, tárogató és harmonika hangjának kíséretében könnyes szemmel énekeltük el a Kimegyek a doberdói harctérre katonadal valamennyi szakaszát.

Ezután a szegedi 46. gyalogezred emlékkövét kerestük fel. A hadtestparancsnok törekedett arra, hogy az egyes védőszakaszokban mindig ugyanazok az alakulatok váltsák egymást, akik így azt a lehető legjobban ismerték, s a magukénak érzett „saját” állásként folyamatosan erősítették. A San Martino-tól nyugat-délnyugatra folyó harcok során a szegedi 46-osok a temesvári 61. gyalogezreddel váltották egymást az állásokban.
1916. május 27-én, olasz frontszolgálatának egyéves évfordulóján, az ezred emlékkövet emelt ott, ahol a 3. isonzói csatától kezdődően a parancsnokság állott. Ezt is 2014 novemberében állította helyre a Karszti Barlangász Csoport és a szegedi Meritum Egyesület. Az emlékkő mellé kihelyezett négynyelvű – olasz, magyar, angol és szlovén – információs tábla annak a Magyarországról hozott fatömbnek a felére került rá, melynek másik felére a temesvári 61-esek információs táblája. Imádság kíséretében itt nemzetiszínű szalaggal átkötött követ helyeztünk el kegyeletünk kifejezéseként.

Az előrejelzések által délutánra ígért eső első nagy cseppjei akkor érkeztek meg, amikor a nagyváradi 4-es honvéd gyalogezred emlékgúlája felé tartottunk. A nagyváradi honvédek a Monte San Michele védelmét látták el, 1916. február közepétől egymást váltják a székesfehérvári honvéd századokkal. Legutoljára a 6. isonzói csatában (1916. augusztus 4-14.), augusztus 6-án vonult fel a 3.000 főnyi egység. Négy napon át állták a rohamokat, és augusztus 10-én a Doberdót védők közül utolsóként vonult vissza a maradék 200 fő. Az ezred legendás parancsnoka, a magát brassóinak mondó Szentkereszthegyi Kratochvil Károly ezredes összesen négy emlékgúlát állíttatott a hősök emlékére, még a háború idején, 1917-ben. Ezek egyike a San Martino melletti egykori Templomdomb-on (Cappella Diruta) áll. 1994-ben építették újra, folyamatos rendben tartásáról a Karszti Barlangász Csoport gondoskodik. Itt is emlékkoszorút helyeztünk el és imádkoztunk az áldozatokért.

 

Zarándoklatunk utolsó állomáshelye a Karszti Barlangász Csoport által San Martino-ban létrehozott múzeum volt. Itt 2007. június 30-án nyitották meg a Nagy Háború emlékei San Martino del Carso-ban címet viselő állandó kiállításukat. A gyűjteményt az egyesület gondozza. Az itt kiállított tárgyak a környező területeken fellelhető kavernákból és egykori lövészárkokból kerültek elő. Azokat a barlangász csoport tagjai, illetve barátai restaurálták. A kiállítás bemutatja a katonák fegyvereit, személyes és mindennapi használati tárgyait, póznákat, dróthálókat, könnyű- és nehéztüzérségi lövedékeket, köztük a 420mm-est, amely az első világháború legnagyobb lövedéke, és mint ilyen, igen ritka. Minden múzeumban nem is látható, míg egyedülálló büszkeségként itt kettő van az egy tonnánál nehezebb lövedékből. Gergely atya az Áron püspököt bemutató olasz és angol nyelvű könyvből hagyott itt több példányt, hogy megajándékozhassák vele az idelátogatókat.

2015. május 9-én, az itteni harcok kezdetének centenáriumán, megemlékeztek az itt harcolt szegedi és temesvári katonákról, és a múzeumban megnyitottak egy 2016. szeptemberéig látható kiállítást, melynek keretében Márton Áron önálló, háromnyelvű – olasz, magyar és román – tablót kapott. Szintén a kiállítás részét képezi a Bánsági Történeti Múzeumból idehozott fatörzs, amely a 18-as számú védelmi szakasz mögötti dombon állott és amelyet annyira magáénak érezett a temesvári 61. gyalogezred, hogy engedélyt kért a kivágására és 1916 júliusában hazaküldte Temesvárra. Az oldalára rögzített réztáblán németül ez áll: „Ezt a fát San Martino-ban, a mi bátor katonáink vérével átitatott földből vágták ki. Az ezred nehéz és lángoló napjainak emlékére, amely a 17. hadosztály gyalogsági ezredeivel együtt bátran és áldozattal védte a települést több mint egy éven át”.
Bizonyossággal állíthatjuk, hogy e görbe fát Márton Áron is számtalanszor látta lövészárkának fedezékéből.

 

Zarándokcsoportunk két nap élményeivel, szépségével és nehézségével, lelki és szellemi ajándékaival gazdagodva tért vissza a szállásra, hogy ott megpihenve, másnap reggel haza induljon. Sokan már a hazafelé úton megfogalmazták, hogy Isten óvó keze mellett Áron püspök jelenlétét is érezték. Nem volt könnyű a nagyapák, dédapák vére által öntözött földön járni. Embert megpróbáló volt reggeltől estig a tűző nap alatt gyalogolni a hol sziklás, hol dús növényzettel borított egykori harctéren és senki nem érezte magát rosszul, senki nem panaszkodott. A kegyelem különleges napjait éltük meg.

Ahogy hazaúton a beszámolókban ez is megfogalmazódott, ezután más lelkülettel énekeljük a katonadalokat, amelyeket nagyapáink hagytak ránk. A mi dolgunk továbbadni a fiataloknak, akik azt mondták, hogy sok-sok fiatalt hozzunk magunkkal az ezután szervezendő zarándoklatokra, hogy örökre elmenjen a kedvük a háborútól.
Már hazaindulás előtt többen arra kértük a zarándoklatot szervező és vezető Kovács Gergelyt és Ferencz Kornéliát (mindkettőjüknek nagy köszönet!), hogy mielőbb újra szervezzenek zarándoklatot a doberdói fennsíkra, és amennyiben lehetséges, legyen egy nappal hosszabb. Ahogy Gergely atya hangsúlyozta, a zarándoklat sikere nemcsak az alapos előkészítésnek köszönhető (hiszen háromszor járt előtte a helyszínen és információkban gazdag zarándokfüzetet állított össze), hanem a Karszti Barlangász Csoport mindannyiunk által megtapasztalt szakmai hozzáértésének és vendégszeretetének is, akik pár nappal előtte kitakarították az ösvényeket, lehetőségeik szerint lekaszálták a füvet és levágták az ágakat, az idegenvezetést ingyen biztosították.
A már név szerint említett Gianfranco (aki végig elkísérte a zarándokcsoportot, pihenő-szabadságából áldozva erre az időt) és Alessandro mellett (aki robogóján mindenhol ott termett), köszönet illeti Fabio Denito és Paolo Pollanzi idegenvezetőinket is, akik irigylésre méltó szakismeretük mellett minden kérdésünkre válaszoltak. Nehéz lenne, sőt nem is tudnánk név szerint felsorolni a barlangász csapat további tagjait, akik mindannyiunkat megnyertek. Amilyen szenvedélyesen és elkötelezetten végzik önkéntes szolgálatukat, pont olyan szeretettel főzték és szolgálták fel az ebédet.
Köszönet jár szlovén szállásadóinknak, akiknek kedves figyelmessége nem igényelt sem tolmácsolást, sem nyelvismeretet. A dombtetőn álló Mirenski Grad a csend, nyugalom és béke szigete, a lelki feltöltődés biztos helye.
Köszönet az Oláh-Gál Elvira által készített hanganyagért, Iochom Zsolt fénykép- és videofelvételeiért, amelyek segítenek a zarándoklat másokkal való megismertetésében, de mindannyiunk emlékeinek későbbi visszaidézésében is.
Köszönet jár mindenkinek, aki a zarándoklathoz hozzájárult, személyes tanúságtételtől a hangszeres kíséretig, a zarándoklelkű buszvezetéstől a nehézségek türelmes elviseléséig és a zarándoktársakra és programra való odafigyelésig, bármilyen meghozott áldozattól az imádságig.

Kimentünk a doberdói harctérre, kegyelettel és imádkozva tekintettünk fel a csillagos nagy égre. (szöveg: néhány zarándok, fényképek: Iochom Zsolt, Gianfranco Simonit, Kovács Gergely)

Kapcsolódó:
Az első nap videó-összefoglalója
A második nap videó-összefoglalója
Az odaút fényképgallériája (16 fénykép)
Az első nap fényképgallériája (80 fénykép)
A második nap fényképgallériája (60 fénykép)
A hazaút fényképgallériája (10 fénykép)
A zarándoklat meghirdetése

Márton Áron kezdőoldal
Aktuális: hírek, események