2011.02.01
Január 24-én Kolozsváron Kovács Sándor főesperes-plébános és Szilágyi Mátyás főkonzul megkoszorúzta a kolozsvári Szent Mihály plébánia udvarán az egykori szerkesztőség bejáratánál álló emléktáblát, majd igen nagy létszámú ünneplő közönség jelenlétében tisztelettel emlékeztek a Keresztény Szó első főszerkesztőjére, aki 20 éve nincs már fizikailag közöttünk, de aki reményünk szerint az Úr jobbjáról kíséri a mai szerkesztők jóért és jobbért való folytonos küzdelmét.
A nőszövetség dísztermében tarott kolozsvári megemlékezésen először Kovács Sándor főesperes köszöntötte az emlékezőket, majd Fodor Sándor egykori felelős szerkesztő levél-üzenetét olvasták fel. Ezt követően Jakab Gábor pápai káplán és Bodó Márta, a lap mai főszerkesztője emlékezett Bajor Andorra, idézte alakját és munkásságát. Az író özvegye, Bajorné Makfalvi Ella szeretettel, elfogódottan emlékezett elhunyt férjére, személyes szavai szinte a hallgatóság körébe idézték Bajor Andort. A fiatalokkal mindig szeretettel és barátsággal foglalkozó főszerkesztőhöz méltó volt, hogy ez alkalommal adták át a Keresztény Szó 2010-es nívódíját, amit most Tamási Zsolt érdemelt ki alapos, elmélyült kutatói munkásságáról tanúskodó publikációival. A művészi műsorban a Kolozsvári Pedagógusok Énekkara Bedő Ágnes vezényletével kórusműveket mutatott be, Laczkó Vass Róbert színművész pedig Bajor-műveket olvasott fel, felcsillantva az író sokoldalúságát.
Bajor Andor 1927. szeptember 30-án született Nagyváradon. Középiskoláit szülővárosában végezte, majd a Bolyai Tudományegyetemen szerzett filozófia szakos tanári oklevelet. 1949-től 1952-ig előbb gyakornok volt a Bolyai Tudományegyetem logika tanszékén, majd a magyar irodalomtörténeti tanszéken tanársegéd. 1953-tól az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, 1957-től a Napsugár, 1962-től pedig az Irodalmi Könyvkiadó szerkesztőségi tagja Kolozsvárt. 1969 után az Előre napilap kolozsvári munkatársa. 1990-ben első főszerkesztője a Kolozsváron megjelenő Keresztény Szónak, ami először hetilapként jelent meg, ma pedig katolikus kulturális havilap. Bajort súlyos betegség nyomán, 1991. január 24-én, Debrecenben szólította magához a Mindenható. A Házsongárdi temetőben várja a feltámadást.
Az író özvegyével, Bajorné Makfalvi Ellával Fodor György beszélgetett
Fodor György: Meséljen, kérem, Bajor Andorral való kapcsolatát megelőző életéről.
Bajorné Makfalvi Ella: Elsőéves voltam Kolozsváron, a Bolyai egyetemen, az orosz nyelv és irodalom szakon, 1949-ben. Kivettem egy szobát, pontosabban egy díványt, ennyit tudtak otthonról fizetni. Miután az első évről letettem a vizsgáimat, látván, hogy nincs pénzem, kereset után érdeklődtem. Ekkortájt hoztak létre a hajdani Marianumban egy kis fiókkönyvtárat, ami a központi nagy egyetemi könyvtár kihelyezett részlegeként működött. Ott engem megbíztak könyvtárossággal, s ebben a minőségben kaptam kosztot és lakást. Így végeztem el az egyetem második és harmadik évét. Negyedéves voltam, amikor 1953-ban meghívtak a bukaresti Orosz Könyv szerkesztőségébe.
F. Gy.: Milyen körülmények között ismerkedtek meg? ¬
B. M. E.: Bukarestben ismerkedtünk meg. Andor nem lakott a fővárosban, de gyakran lejött oda. Engem mint legfiatalabb szerkesztőt elküldtek, hogy keressem meg Bajort, mert az elkészített, megszerkesztett és nyomtatásra váró könyvekhez kellett egy külső referens. Őt kértük fel, hogy a magyarra fordított orosz irodalmi művekhez ajánlásokat adjon. Akkorra már kirúgták az egyetemről, de közismerten magas szintű irodalmi-filozófiai műveltsége révén mégis szaktekintélynek számított. 1953 tavaszán ismerkedtünk meg. Júliusban a negyedik év anyagából vizsgázni és államvizsgázni visszajöttem Kolozsvárra, ahol folytatódott és elmélyült a kapcsolatunk. Szilveszter napján összeházasodtunk.
F. Gy.: Volt-e egyházi esküvő, tekintettel a javában tomboló kommunista terrorra?
B. M. E.: Az egyházi esküvőre jóval később került sor. Otthonunkban esketett össze a megboldogult id. Ferencz István, akkor a kolozsvári Szent Péter plébánián volt káplán, s aki mindvégig családunk jó barátja maradt.
F. Gy.: Hogyan jellemezné férje, Bajor Andor hitéletét, az egyházhoz való viszonyát?
B. M. E.: Nem tudom, miért, de természetesnek találtam, hogy Bajor vallásos. Én református vagyok, de ez egyikünknél sem jelentett akadályt. A férjem is vallotta: keressük azt, ami közelít, ne azt, ami távolít. Amikor megkérdezték tőle, miért nem vett feleségül katolikust, így válaszolt: ezt a szegény erdélyi népet, irodalmát, kultúráját eléggé megosztja sok minden, bár a vallás miatt ne veszekedjünk egymás között. Ezért a régi erdélyi hagyomány szellemében kereszteltük meg gyermekeinket; adtuk át nekik ki-ki a maga vallását. Az én szüleimnél sem okozott ez annak idején problémát.
F. Gy.: Beszélt-e Andor a gyermekeinek Istenről, hitről?
B. M. E.: Igen. Beszélgetett velük, s természetesen vallásos jellegű irodalmat és Bibliát is adott a kezükbe. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy két keresztlányának is ajándékozott Bibliát. Gyermekeinek elmagyarázta a két vallás (a katolikus és a református) közötti különbséget is. Amikor nagyobb lett a fiam – középiskolás –, elvitte az esztergomi Keresztény Múzeumba. Törődött nagyon azzal, hogy jó katolikus nevelést kapjon. Annak ellenére, hogy Andor sokat betegeskedett, az ideggyógyászatra is be volt utalva, törődött gyermekei lelki felkészítésével, hogy fia jó katolikus, a lánya pedig jó református legyen. Fiunknak elmondta például, hogy nemcsak azért kereszteltük Antal névre, mert a nagyapja az volt, hanem, mert a katolikus egyház nagy szentjei közül is többen viselték ezt a nevet. S amikor Antit fel kellett készíteni elsőáldozásra, megkérte a Murádin fiúk édesanyját, Anna nénit – aki buzgó katolikus tanítónő volt –, hogy tanítsa és ellenőrizze tudását. Így aztán sokáig jártak egymáshoz, mert mindhárman (Bandit is beleértve) igen komolyan vették a dolgot.
F. Gy.: Kivel volt Andor – Ferencz Istvánon kívül – bensőségesebb barátságban, kapcsolatban a klérus tagjai közül?
B. M. E.: Tempfli József nagyváradi püspökkel például. Abban az időben Tempfli Szentjobbon volt plébános. Bandinak volt egy szentjobbi tanár barátja, aki családjával együtt többször járt nálunk látogatóban. Nyáron aztán Bandi is elment hozzájuk a gyerekekkel. Ott találkozott Tempfli Józseffel. Emlékszem, hazajövet lelkesen áradozott, hogy találkozott egy csodálatos emberrel, aki teljes „erőbedobással” a hivatásának él és igen felkészült, kulturált pap. Nagyon jól el tudtak beszélgetni, hiszen azonos gondokon gyötrődtek, azonos célokért küzdöttek más-más eszközökkel, s így aztán ez a barátság fennmaradt végig. Amikor Tempfli atya Váradra került, akkor – a férjem újságolta – egyházi teendői mellett többek között szívügyének tekintette Madách felesége földi maradványainak megmentését, lévén, hogy a hatóságok megszüntették az olaszi temetőt. Így kerültek Fráter Erzsébet csontjai is a plébániatemplomba. Tempfli József és Bajor későbbi találkozásai is termékenyek voltak. Ezekről a találkozásokról Bandi mindig lelkileg feltöltve jött haza. Amikor a férjem részére már közeledett a vég, Tempfli József átjött Nagyváradról Debrecenbe – tudniillik Bandi oda volt beutalva a kórházba 1990 novemberétől 1991. január 24-én bekövetkezett haláláig – és a betegek szentségében részesítette. Eredetileg az Erdélyi Írók találkozójának felolvasóestjére utaztunk oda, de Bandi a rendszeres gyógyszerezés ellenére hirtelen rosszul lett, belázasodott, sürgősen kórházba kellett szállítani. De bejárt hozzá a debreceni Hámán Kató utcai plébániatemplom lelkésze is, sőt Bajor halálakor szentmisét tartott ebben a kis templomban, majd ezt követően a gyászszertartást is ő végezte a debreceni temető kápolnájában. Ugyanis február 4-én Debrecenben is végső búcsút vettek Bajortól a Magyar Írószövetség részéről Budapestről, Debrecenből érkezettek. Eljöttek a székesfehérváriak, akik a berlini barátok búcsúüzenetét is hozták. Jelen voltak a debreceni református teológiai hallgatók is. Csak két nap múlva, február 6-án érkezett haza Bajor Kolozsvárra, a Szent Mihály-templomba.
F. Gy.: A férje vallásos lelkülete jelentett-e többletet házasságukban, s ez miben nyilvánult meg?
B. M. E.: Feltétlenül többletet jelentett. Voltak nehézségekkel teli periódusaink, mint mindenkinek abban a megpróbáltatásos időben. Emlékszem például, amikor egy alkalommal – nem akarván veszekedni – leírtam, hogy mit, miben szeretném ha változtatna az életformáján. Azt mondta, ezt ő így nem tudja rendezni, meg kell beszélnie a gyóntatójával, Ferencz Pistával. A válaszadás természetesen nem írásban történt, mert ők ketten megbeszélték a dolgokat, Bandi pedig lenyugodva és békességgel jött haza. A konfliktusok soha nem a mi kettőnk ellentétéből származtak, hanem „kívülről jöttek be”. Neki a világgal volt baja és az bizony olykor lecsapódott otthonunkban is. Mert amikor például szidta a rendszert – jó hangosan –, olyankor figyelmeztetnem kellett, hogy a gyermekeknek reggel iskolába kell menni, jó lenne, ha hagynánk pihenni őket. Vagy féltem attól, hogy túl messzire megy, féltem a következményektől. Még olyat is mondott: „Persze, mert neked nincs is különösebb kifogásod ez ellen a rendszer ellen. Pedig ezt az életet ember nem tudja kibírni, itt nem lehet élni”. Ilyenkor türelmet próbáltam sugározni felé, mondván, hogy mások is élnek itt és tűrnünk kell, ha már ez van. Amiben ráadásul nem is volt igazam. Ő ugyanis nagyon mélyen belelátott a társadalmi és emberi viszonyokba, a testet-lelket sorvasztó nyomorúságba, érezte a kimondás kényszerét s ugyanakkor nemcsak az intézményes, de az agyában jelenlévő cenzúrát is, s tudta, hogy mindezt nem írhatja meg úgy, ahogy szeretné. Ez bőségesen elég volt az idegőrlő, pusztító gyötrődéshez. Csoda-e, ha kegyetlenül szenvedett?
F. Gy.: Szerintem Bajor Andor hite mintegy táplálta, erősítette igazságérzetét, igazságéhségét is, nem zárva ki az olykor lázongó magatartást sem. Így volt-e?
B. M. E.: Bandi nagyon erkölcsös, mondhatnám szigorúan erkölcsös volt. Elvárta az őszinteséget. Ilyen szempontból nem a formákkal – mert azzal nem sokat törődött, hogy például mit vesz fel, mikor jön haza, vagy rend van-e a lakásban – foglalkozott. De hogyha hazugság vette körül, ami az emberi lelket rombolja, az rá rettenetesen hatott. S ezt – ha olyan idegállapotba került – kimondta, akár ordítva is. Elvárta, sőt megkövetelte az emberektől az erkölcsi tartást, mert neki az volt. Ez a gyenge idegzetű, önmagával is nagyon szigorú, tébláboló ember rendkívül biztos lábakon álló erkölcsösséggel rendelkezett.
F. Gy.: Erőt, tartást adott alkalomadtán önnek is?
B. M. E.: Nagy dolgokban mindig őt kérdeztem meg, én csak a gyerekek ügyében, a háztartásban döntöttem. A lényeges problémákban rá hallgattam, hiszen láthattam, hogy mások is tulajdonképpen ezt teszik. Ahányan jöttek hozzá, mind felnéztek rá. Nem én irányítottam őt, hanem nyilván ő hatott rám és a gyermekekre is.
F. Gy.: Tehát elmondhatjuk, hogy Bajor Andor elsősorban magatartásformájával hitelesítette keresztény voltát.
B. M. E.: Gyakorló keresztény volt, gyakran járt szentmisére, templomba. Én – nem rendszeresen – a közeli (Mócok úti) Kós Károly tervezte, úgynevezett kakasos (református) templomba jártam. Neki lelki szükséglet volt a templom. Egyszer szóba került, hogy az egyik katolikus templomban valaki nagyon szép, tartalmas szentbeszédeket tart, s menjen oda. Erre Andor határozottan kijelentette, hogy ő nem a papért jár a templomba, hanem Istenért. A karácsonyi éjféli misére én is a főtéri Szent Mihály-templomba mentem a gyerekekkel, mert az én lelkem is szomjazta a vigasztaló és reményt keltő szavakat. De jó barátságban volt Ferenczi Sándorral, aki akkoriban monostori káplán volt, majd györgyfalvi plébános – esténként gyakran felkeresett minket, sokat beszélgettek vallásról, a fiatalok lelki gondozásáról és problémáiról –, később Kádár István monostori plébánossal is. Tagadhatatlan, hogy Bandit átitatta a katolicizmus, az írásaiból is kisugárzik, hiszen már váradi gyermekkorától kezdve nagyon vallásos volt. Ketten voltak testvérek, édesanyjuk volt a hitbuzgalmi példaképük. Bátyja hat évvel volt idősebb és 60 éves korában bekövetkezett haláláig Budapesten élt. Mindketten aránylag fiatalon hunytak el.
F. Gy.: Úgy tudom, személyes jó kapcsolat alakult ki férje és Márton Áron, illetve Jakab Antal püspök között.
B. M. E.: Igen. Többször volt Márton Áron püspök úrnál, de ezt megelőzően nagyon jó barátságba került Pálffy Gézával, aki akkor még a gyulafehérvári szemináriumban tanított. Ő és Simpf János hívták meg Bajort és Fodor Sándort előadást tartani egy-egy irodalmi témáról. Gézával Kolozsváron is találkoztak, az idegklinikán látogatta meg Bandit. Simpf János pedig a diákjait is elhozta hozzánk. Amikor Pálffy beteg lett, mivel férjem is hasonló okok miatt ágyhoz volt kötve, engem küldött el meglátogatni Gézát a marosvásárhelyi kórházba, nem sokkal annak halála (1984. március 13.) előtt. Elhunyta kétségbe ejtette és letörte férjemet, aki biztos volt abban, hogy Pálffyt megmérgezték, besugarazták vagy más módon okozták halálát. Ezért is nagyon foglalkoztatta az ügy. 1977-ben Márton Árontól kaptak – Bajor Andor, Fodor Sándor, Kányádi Sándor – a katolikus egyház liturgikus reformjával kapcsolatosan feladatot. Idézem: „Szeretném, hogy az új szertartás minden szempontból, a nyelvezet és a stílus szempontjából is megfelelő és kifogástalan legyen. Szeretettel kérem, hogy a megküldött szövegeket magyarosság és stílus szempontjából átnézni és a szükségesnek tartott javításokra vagy megváltoztatásokra javaslatot tenni szíveskedjenek.” Ezt a felkérést készségesen teljesítették.
Tisztelettel és a tudós papot értékelő megbecsüléssel ragaszkodott Erőss Lajos nagypréposthoz is. Azt hiszem, atyai szellemi partnerre talált benne. Aggasztotta a nagyprépost úr betegsége s orvos ismerőseit állandóan faggatta a gyógyulás lehetősége felől. Hogy a pozitív értékelés kölcsönös volt, erre hadd idézzek a nagyprépost úr részvétnyilvánító leveléből: „…minden pozitív egyéniség fény-nyomot hagy maga után, karakterével, személyiségének teljességével, különleges adottságainak mértéke szerint”.
Márton püspökkel kapcsolatban jutott eszembe a következő epizód. Bajor az akkori Előre napilap külső munkatársaként nagy gondban volt, mert jött egy utasítás, amely előírta, hogy csak párttagok dolgozhatnak ebben a munkakörben. Mivel Bajor lelkiismereti kérdést csinált az ügyből, elment Márton püspök úrhoz tanácsot kérni. Miután előadta a helyzetet, a püspök azt válaszolta, hogy be lehet lépni, csak ha olyasmire akarják rávenni, ami ellenkezik vallásos meggyőződésével, hitével, azt semmiképpen ne vállalja. Sok mindent megbeszéltek akkor, több mint egy órán keresztül. Amikor a püspök elbocsátotta és kikísérte, azt mondta: „Legyen nyugodt, Istennek gondja van arra, hogy levegye válláról a döntés terhét.” Itthon lelkesen újságolta ezeket a később próféciának bizonyuló szavakat. Néhány hónap múlva (1972–73¬ban) aztán elkezdődött a beadott kérvény – amit nem is ő írt meg – elbírálása. Az egész múltját felbolygatták, kivizsgálták s aztán egyik nap hívatták a megyei pártbizottsághoz, ahol egy elég népes vészbíróságféle előtt kellett megjelennie. Közülük különösen egy hölgy volt igen vérmes. Szemére vetették, hogy fiatal kora óta klerikális beállítottságú, s a rendszer ellen érez. Olyan neveket soroltak fel, akikre Bandi már nem is emlékezett. Itthon törte aztán a fejét, ki lehetett például az, akivel diákkorában találkozott, s aztán külföldre távozott, de újra találkoztak, amikor hazalátogatott, egy másikkal kapcsolatban klerikális kémkapcsolattal gyanúsították stb. Borzalmas dolgokat hoztak össze ott. Ha jól emlékszem, aki védte, az Farkas János volt. Azt is szemére vetették, hogy szembe mert szállni Nagy István munkásíró elvtárssal. Farkas János cáfolta ezt s elmondotta, hogy Nagy István lelkesedéssel beszélt Bajor Andorról, tudniillik Bandi egy ideig tanársegédje volt Nagy Istvánnak az egyetemen. Az igaz, hogy sokat vitatkoztak, és sok mindenben nem fogadta el a munkásíró véleményét, de tisztelte benne az őszinte, becsületes, egyenes embert. Olyannyira, hogy évekkel azután nyilatkozatban kelt Nagy István védelmére, amikor valaki jellemtelenül – már halála után – nagyon ledorongolta. Summa summarum, természetesen nem hagyták jóvá a felvételt a pártba. Nem maradhatott tovább az Előrénél. Az volt az utolsó munkahelye, ezután betegnyugdíjas lett. Érdekes, hogy egyáltalán nem volt emiatt elkeseredve, hanem azzal jött be az ajtón: „Ella, honnan tudta előre Márton Áron, hogy mi fog történni?”
F. Gy.: Mint tudjuk, Bajor Andort nevezték ki a Keresztény Szó első főszerkesztőjének. Ebben a döntő szót dr. Jakab Antal püspök mondta ki. Mit tud a főpásztor és a férje kapcsolatáról?
B. M. E.: Jakab püspök úr egy galambszívű ember volt, én is találkoztam vele. Még segédpüspöki beosztása időszakából ismerte Bandit, Márton Áron mutatta be őket egymásnak. Nemcsak kinevezte főszerkesztőnek, hanem jó tanácsokkal is ellátta. De valahogy tapintattal tette, amit számos levele bizonyít. Amikor meghalt Bandi, a püspök személyesen írt nekem. Bajor lelke mélyéig abszolút hívő ember volt. Pascalt tanulmányozta, gyönyörű előszót írt a Gondolatokhoz. Nem véletlen, hogy éppen rá bízták ezt a munkát. Amikor kitették az egyetemről, már akkor klerikális múltjára hivatkoztak, s joggal, mert ifjúkorában Váradon ő volt a keresztény ifjúság vezetője.
(Az interjú a Keresztény Szó 2011 januári számában jelent meg)