2011.06.30
Teljes szabadsággal szeretnék élni és szeretni!
Két evangélistának a nevét viselem, de ez nem érv a papságom mellett! A társaimhoz képest aránylag elég régecskén születtem (1968-ban), de ezt nem hátránynak, hanem előnynek könyvelem el. Szovátán láttam meg a napvilágot, és első 18 évemet ott töltöttem. Ott jártam iskolába, amit nagyon szerettem. Tanulási vágyam ott bontakozott ki, amely azóta sem lankadt.
A diákéveimet követően egy sikertelen felvételi után pár évet a bútorgyárban dolgoztam. Akkor nem értettem Isten e szándékát, de most utólag nagyon hálás vagyok ezért a kudarcért, mert enélkül nem lennék itt. Már 1990-től bekapcsolódtam az ifjúsági munkába, amelyet azóta is nagy szeretettel végzek. 1995 szeptemberétől egy évet és két hónapot Déván, Böjte Csaba atyánál tevékenykedtem, és nagyon sok élettapasztalatot szereztem tőle. Tíz éven át a Szeretetváros oszlopos tagja voltam, György Balázzsal együtt. Nagyon sok szépet tettünk együtt, a gyerekek és a fiatalok táborát és más találkozókat szervezve. Aztán Csíkszentdomokoson és Miklósváron is együtt dolgoztam vele mint plébániai kisegítő.
Ezek után gondoltam egy merészet és nagyot… Olyan dologba fogtam, ami egy mindennapi ember számára egy kicsit érthetetlen. Öt évig vándorprédikátorként jártam Erdély földjét. Nem a saját szakállamra, hanem a plébánosok meghívására sok helységben imaórákat, bibliaórákat, lelki napokat tartottam gyerekeknek, fiataloknak és családosoknak. Ezek az évek voltak eddigi életem legszebb évei. Mindennap megtapasztaltam Isten végtelen gondviselő szeretetét. Nagyon sok élményben volt részem, sok lelki testvérre tettem szert, akik imáikkal, baráti szeretetükkel és nem utolsósorban anyagiakkal voltak segítségemre ezen az úton. Nagy hálával tartozom nekik!
Azután három évig alkalmam nyílt igazán belekóstolni a lelkipásztorkodás előízébe. Isteni közreműködéssel kerültem Székelykeresztúrra, ahol három évig mint hitoktató és lelkipásztori kisegítő segítettem Portik Hegyi Kelemen atya, az akkori plébános munkáját. Ezt azért tehettem, mert közben elvégeztem Marosvásárhelyen 1990–95 között a hittanárképző látogatás nélküli főiskolát. Akkor még nem akartam hittantanár lenni, csak azért tanultam, hogy a táborokban helyes választ tudjak adni a mindig kérdező és érdeklődő fiataloknak. Egy hullámhosszon gondolkodva és dolgozva Kelemen atyával nagyon sokat tanultam tőle. Ott érlelődött meg bennem a mostani hivatásom, ami szunnyadva mindig is bennem volt: Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, ismertelek, és mielőtt kijöttél anyád méhéből, megszenteltelek; profétául rendeltelek a nemzetek számára (Jer 1,5). Ezt abból gondolom, hogy mindig is szerettem Istent meg az embereket, amint most is. Úgy éreztem, hogy teljesen oda kell adnom magam az ő szolgálatának. Az eltöltött évek nagyon meghatározták az életemet. Megszerettem a keresztúri közösséget, és azóta is minden szabadidőmet, amikor tehetem, ott töltöm, szolgálom amivel tudom őket.
Ilyen mozgalmas évek után kerültem a szemináriumba, ahol egyáltalán nem volt könnyű. Nemcsak a korkülönbség, a másként gondolkodás nehezítette meg a teológián az életem, hanem úgy éreztem, mintha egy nyugdíjas öregotthonba kerültem volna. Ez volt a különbség a kinti és benti életem lendülete között.
Hála Istennek, az érsek atyának és a tanáraim jó indulatának, lerövidítették az itt-tartózkodás éveit, és öt év alatt fejezem be tanulmányaim. Mindezek ellenére Isten elé vive, megbeszélve és átgondolva, nagyon hálás vagyok az itt eltöltött időért. A tanulás által rendszereződtek addigi ismereteim. A szemináriumban eltöltött idő alatt elmélyült az Istennel való személyes kapcsolatom, amit nagyon fontosnak tartok egy pap életében. A mindennapi imát, az Istennel való csendes együttlétet egy benzinkútnak, egy erőforrásnak képzelem el, ami nélkül nem működik az ember, még kevésbé egy pap élete. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek. (Jn 15,5b)
Most úgy érzem nem lesz semmi újdonság. Ugyanazt szeretném élni, amit eddig is tettem. Szeretni Istent és embertársaimat. Istent minél jobban megismerni és megismertetni mindazokkal, akik vágynak rá. Mindig is voltak és lesznek nehézségek, éppen ezért csak egy fontos dolog lehet. Hogyan állok a problémák megoldásához? A magam erejével, elképzelésével vagy Istennel megyek neki a problémáknak? Vele megosztva, vele együtt viselve vállalom a szenvedést? Egyszóval Istennel akarok élni vagy nélküle?! Ez sokszor nem könnyű, de mindig lehetséges! Ebben szeretnék segíteni mindenkinek, Istenhez vezetni az embereket. Ezért is választottam mottómul, életem vezérfonalául: Örüljetek az Úrban mindig! Újra mondom: Örüljetek! (Fil 4,4) Mert a kereszténység az öröm vallása. Nem lehet az evangéliumot, az örömhírt szomorú, megsavanyodott arccal hirdetni. Aki pedig Jézussal él, azt mindig, minden élethelyzetben át kell járnia a belső örömnek. Ez nem azt jelenti, hogy mindig vigyorog, hanem azt, hogy árad belőle a béke, a szeretet és a derű, amit Istentől kap. Ezt az örömet szeretném átadni az embereknek, mert nem azért kaptam, hogy megtartsam magamnak, hanem hogy továbbadva másokat is megörvendeztessek vele. Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen. (Jn 15,11)
Mivel az évek során azok a fiatalok, akikkel együtt kezdtem az istenes életet, akikkel sok szép istenélményben volt részem, szép lassan családot alapítottak vagy fognak alapítani, úgy érzem, a legközelebb őket érzem magamhoz. A papságom által a gyerekek és fiatalok mellett a családosokat szeretném szolgálni. Ez az a réteg, amely a legfontosabb, mert ezáltal a többi korosztályt is elérem. A papság és a házasság szentsége összetartozik, mindkettő a szolgáló szeretet szentsége. A legnagyobb erőt az egészséges családok képviselik az egyházunkban. Ugyanakkor ez nagy kihívás is számomra, de Istenre figyelve és benne bízva az életemet neki akarom szentelni. Teljes szabadsággal szeretnék élni és szeretni!
Kapcsolódó: