Erik testvér lesz a csíksomlyói kegytemplom igazgatója

Urbán Jánossal, azaz Erik testvérrel, a kaplonyi ferences kolostor jelenlegi házfőnökével beszélgettünk minap arról, hogy a jövendőben új helyszínen kell szolgálnia. Ugyanis a krasznabélteki születésű szerzetesre hárul a csíksomlyói kegytemplom igazgatásának feladata.

- Már bizonyos, hogy elhelyeztek?

- Igen. Most végül is érvényes, írásban megjöttek a kinevezések, az úgynevezett tabula, így nevezik nálunk a kinevezéseket, amit a rendtartományi főnök küld.

- Hol szolgálsz ezután, mi lesz a tisztséged?

- Csíksomlyóra vagyok helyezve mint a kegytemplom igazgatója. Hogy ez pontosan mit is jelent? Hát elsősorban a kegytemplomban a liturgikus tevékenységek a vezetése, illetve koordinálása. A búcsúknak a szervezése, ez persze nem csak a pünkösdi búcsút jelenti. Hanem ugye például az ősi Mária neve napi búcsút, és természetesen minden Mária-ünnepet, ezek kiemelkedő ünnepek a kegyhelyen. Továbbá az elsőszombati virrasztás szervezése, vezetése. Ezt tavaly októberben kezdték el, ami azt jelenti, hogy minden első szombaton este van szentmise, ahol a rózsafűzért imádkozzuk és utána gyertyás körmenet van a kegytemplom körül, erre olyan 2500-3000 hívő érkezik, tehát egy félév alatt is ismerté vált, felnőtte magát ez a gyertyás körmenet.

- Jól értelmezem, hogy feljebb kerültél a ranglétrán?

- Az mindenesetre bizonyos, hogy előléptettek. Ugye Csíksomlyó, ahogy szokták nevezni, a világ magyarjainak a legnagyobb búcsújáró helye. Hát, amikor először tudatosult bennem, hogy na most akkor véglegesen oda vagyok helyezve – előzőleg a tartományfőnök mindenkivel egyeztet -, ébredtem rá, hogy nagy feladat ez. Már csak fiatalságomból kifolyólag is – 30 éves vagyok -, egy kegyhely igazgatójának lenni... Nem egyedül nekem kell tevékenykednem, fölöttem van a házfőnök, és meg még lesznek rajtam kívül testvérek, de végülis a kegytemplomnak a gondja-baja az én kezemben fog összefutni – előreláthatólag. Biztos, hogy kihívás egyrészt, teljesen más feladatkör lesz, mint ami eddig volt itt, Kaplonyban. Nem lesznek hittanóráink, temetések, keresztelések, esküvők vannak, de azt is saját plébánossal oldja meg mindenki, tehát egészen más feladatkör lesz, illetve ugye most Csíksomlyó is belekapcsolódott a világ kegyhelyeinek hálózatába. Azaz Csíksomlyónak ma már az is lenne a feladata, hogy az elvonulni vágyók, akár a laikusok lelki igényeit is egy kicsit kiszolgálja. Hála Istenek, mind többen vannak, akik vágynak az ilyesmire, hogy kicsit megálljunk és kicsit a lelkünkkel is foglalkozzunk, és ebben is segítene Csíksomlyó.

- Mi fog legjobban hiányozni Kaplonyból?

- Sejtettem, hogy ezt kérdezni fogják. Azt mondják, az első szerelem az emlékezetes. Első állomáshelyem Kaplony. Három éve kerültem ide, tehát pappá szentelés után azonnal ide kerültem. Hát akkor mindenki kicsit irigyelt, mert én kvázi itthon vagyok. Ha ténylegesen nincs is olyan közel, de a 400 kilométerhez képest nagyon közel van. Kaplony, nem is tudom, hát Kaplonyt mindig úgy emlegették, mint egy kiváló helye az egyházmegyének...

- Jó itt szolgálni papi, szerzetesi szemmel?

- Igen, igen! Én úgy éreztem, hogy amit én adtam, azt az emberek visszaadták valahogy. Vagy így, vagy úgy, még akkor is, ha fiatalként, akkor még nagyon zöldfülűként voltak kihívások. Mindig segítettek az itteniek, hogy jobban menjen a dolog, vagy mindig bátorítottak. De amit én próbáltam átadni, amivel próbáltam gazdagítani Kaplonyt, azok úgy engem is gazdagítottak, és látta az ember, hogy ennek volt néha gyümölcse is, akár a gyerekek körében, akár idősebbek körében. Talán nem csak a templomba járók, hanem talán a nem rendszeresen templomba járók, vagy vallásukat nem rendszeresen gyakorló emberek körében is érezhető volt valami változás...

- Miért lettél szerzetes?

- Gyerekkoromban már úgy gondoltam, hogy én pap leszek. Szokták azt mondani, hogy nagyon sok fiúnak a fejében legalább egy gondolat erejéig megfogalmazódik, hogy miért ne lehetne pap. Nekem ez tovább fogalmazódott, úgyhogy én azzal a szándékkal felvételiztem Szatmárnémetibe, a Hám János Római Katolikus Gimnáziumba, hogy majd Gyulafehérváron a szemináriumban fogom folytatni a tanulmányokat. Ellenben utolsó éves gimnazista voltam, amikor – biztos, nem véletlenül – valakitől kértem olvasni való könyveket. A többi között egy nagyon vékony könyvet is kaptam. Szent Ferenc élete volt az egyik, vékony, kicsi könyv volt, nem is ferences írta. Azzal a mindössze 100 oldalas kis könyvecskével kezdtem. Nagyon megkapó volt a nyelvezete: első szám egyes személyben írta, tehát mint Ferenc mesélte az ő életét, és nagyon megtetszett Ferencnek az élete, különösképpen az az epizód, amikor Ferencnek, aki ugye lovag akart lenni, volt egy álma. A korabeli életrajzírók szerint Ferenc egy hangot hallott, azt kérdezte a hang tőle, hogy kinek kar szolgálni az Úrnak vagy a szolgának. Ferenc természetesen visszaválaszolt: az Úrnak. A hang megkérdezte tőle, hogy akkor miért szolgál a szolgának. A hazatérő Ferenc elkezdte a barlangokat, a magányos helyeket látogatni, mígnem betévedt egy omladozó templomocskába. Ott Ferenc lelkében ismét hangot hallott: Ferenc, menj és építsd újjá egyházamat! Ugye akkor elkezdte az omladozó templomokat renoválni, a kis kápolnákat. Később megértette, hogy annál több feladata van. Az egyház szó a világegyházat jelentette ugyanis. Hát ez a jelenet, ami Ferencben lejátszódott, és ahogy le volt írva a könyvben, hogy Ferenc odamegy a kereszthez, átöleli a keresztet, mint mikor egy fiú egy lányt átölel, nekem az volt az érzésem, hogy Ferenc úgy szerette Jézust, annyira szerette, mint a fiú a lányt szereti.

Ezután nagyon sokat tanakodtam. Megfogalmazódott bennem, hogy ferences leszek. De nem ismertem ferenceseket, azt sem tudtam, hogy léteznek-e még. Hát egyháztörténelemből vajmi kicsit tanultunk erről. Abba, hogy szerzetes akarjak lenni, közrejátszott az is, hogy amikor Magyarországon járt – immár boldog – II. János Pál pápa, ellátogatott Pannonhalmára is. A tévében mutatták, hogy szerzetesek várták a szentatyát, és ez nekem úgy megmaradt, a habitus lobogott s szélben. Ez úgy bennem volt. A végső döntés akkor fogalmazódott meg, amikor az akkori iskolalelkész, Szolomájer Sándor egy lelki napot tartott azzal a céllal, hogy tanakodjunk, ki mi lesz, ha „nagy" lesz. hogy mihez kezdünk magunkkal érettségi után. Ott, a többi társaimmal beszélgetve, mondogattam, hogy ugyan, miért ne lehetnék szerzetes, és ha már az, akkor Ferenc-rendi. Én ezt elmondtam Szolomájer Sándor atyának is, ő bátorított, mások ellenben mindig azt mondták: óh, nem kell foglalkozni ezzel, hiszen úgyis csak szalmaláng, mivel az ember olyankor csak keresi a helyét, és hogy úgy mondjam, menő dolog volt a szerzetesség, hiszen az valami extra, különleges. Mondták szóval, hogy majd kinövöm, nem kell ezzel foglalkozni. Aztán mégsem nőttem ki, majd találkoztam egy szerzetessel, éppen azzal a testvérrel, aki majd érkezik ide, Kaplonyba helyettem. Ő mesélt a rendről, a rendi életről, hogyan élnek. Hogyan döntöttem? Lehet banálisnak tűnik, de minden hónap első csütörtökén este a szatmári székesegyházba a diákoknak fakultatív szentségimádás volt, és mi eljárogattunk az osztálytársaimmal, és tényleg egy májusi szentségimádásra úgy mentem, hogy én azért fogok imádkozni, hogy most dőljön el, merre kell menjek. Azon az estén tényleg nagyon megéreztem azt, hogy lesz, ami lesz, én ferences leszek. Akkor nagyon nagy béke volt bennem, meg nagyon örültem. Hazafele – emlékszem – az osztálytársaim megkérdezték, hogy mi történt velem. Mondtam, én eldöntöttem, hogy ferences leszek. Az első ferences kolostorban pedig Désen jártam, mégpedig úgy, hogy az iskolának volt egy honismereti vetélkedője, azon vettünk részt, és a díjazottak ingyen végigjárhattuk Erdélyt. Az első éjszaka Désen a kolostorban aludtunk, és ott körbevezettek engem is, éppen Szilveszter testvér mesélt a rendi életről, mi ott pár fiúval hallgattuk, majd pedig másnap Leander testvér – előzőleg én is azt gondoltam mindig, mindenki mindig habitusban van – lejött rövidnadrágosan, pólósan, papucsosan, és a kezembe nyújtott egy papírt, rajta egy telefonszámmal. Azon lehetett jelentkezni. A kirándulás után jelentkeztem, és jelöltséget 2000. szeptember 8-án kezdtem el hivatalosan Csíksomlyón – még augusztusban érdeklődés szinten ott voltam egy hónapot, de hivatalosan szeptemberben kezdtem.

- Családod, szüleid hogyan fogadták?

- Hát volt otthon is huzavona. Mielőtt azon a csütörtöki estén rátettem az í-re a pontot, bennem is naponta váltakoztak az elképzelések, hogy ferences vagy nem ferences. És természetesen bennük is ez így váltakozott, mert voltak mindig, akik mellette beszéltek, és voltak, akik ellene. Végül én megkezdtem a jelöltséget. Ugye nem nagyon tudták mi is az, ma már sokaknak a tévéből vett információk alapján azt hiszik, hogy mi még mindig a középkorban élünk, ugye a filmek még mindig azt mutatják be, ahogy akkor éltek. Otthon mindig azt vágták a fejemhez, hogy mit akarsz, bevonulsz egy kolostorba, lesz egy szobád, senkivel nem beszélsz, egész nap imádkozni fogsz, együtt étkeztek és annyi. Ez kell neked? Ami a szülőknek sokat segített: minden évben Csíksomlyóra szerveznek a szülőknek, a ferences testvérek szüleinek egy találkozót, amikor ők is találkoznak egymással, ők is beszélgetnek, hogy az én fiam, hogyan lett ferences, és a te fiad hogyan lett ferences. Továbbá nagy segítség, hogy látják az életünket is közelről. Ez sokat segített, és ott mindig olyan barátságok alakulnak, ami éveken át tart például telefonon, ők mindig adják egymásnak a hírt, sokszor a szülők jobban tudják a híreket, hogy mi történik a kolostorban, mint mi...

- Mondtad, hogy volt az az időszak, amikor reggelente úgy ébredtél, hogy ferences leszek, délutánra enyhült ez az érzés. Az egyértelmű volt, hogy ha már szerzetes, akkor melyik rendhez tartozónak kell lenned?

- Hát pici fogalmam volt azért a rendekről, mindről valamilyen szinten tanultunk egyháztörténelemből. Ismertem, hogy melyik mivel foglalkozik, milyen karizmája van. Azt szokták mondani, hogy a bencéseknél a kultúra, a jezsuitáknál a tudomány, másoknál a tanítás, a Ferenceseknél pedig Szent Ferencnek a személye a megkapó, a hangsúlyos. Úgyhogy én akkor ez a könyv elolvasása után úgy éreztem, hogy nekem ez kell, és nem is nagyon foglalkoztam egyébbel, nem voltak e téren dilemmáim.

- Említetted azt az örömérzetet, amit akkor éreztél, amikor döntöttél. Hogy mész Csíksomlyóra, rajtad állt, vagy teljesen nélküled született ez a döntés?

- Ez úgy működik, úgy történik, hogy megkérdezik, mit szólnék hozzá, ha egy ilyen variáció előkerülne. Tehát valahol nekem kellett döntenem...

- A döntés nehezen vagy könnyen született meg?

- Mondhattam volna kvázi nemet, már amennyire ugye az engedelmességi fogadalomból kifolyólag nemet mondhatunk, viszont ha a tartományfőnök és a tanácsadók úgy látják, annak a közösségnek én kellek, akkor én kellek. Én azt mondtam a tartományfőnöknek, hogy hazudnék, ha azt mondanám, hogy elvágyok innen, a másik viszont az, hogy én úgy érzem, hogy az én érdekeim fölött áll, sokkal fölötte a provinciának az érdeke, hiszen ez az én családom, és egy igazi családban nincs olyan, hogy én ezt most nem csinálom meg. Én ide házasodtam be.

- Az az örömérzet meg van, mint amit akkor a döntés meghozatala után éreztél? Avagy nem lehet a két döntést párhuzamba állítani?

- Úgy fogalmaznék inkább, hogy az az örömérzet, ami akkor elindított, az időközben sokszor erőt adott. Amikor az ember úgymond mélyponton van, biztos van ez így házasságban, vagy minden kapcsolatban, így renden belül is, hogy hát nem ez az én helyem, vagy ugye, hogy miért vagyok én kolostorban, vagy mi köt engem ide a kolostorhoz, mi köt ehhez a közösséghez, egy adott közösséghez, netán mikor rossz lábbal kell fel az ember, ha rossz napja van, akkor segített az a döntés. Erőt ad ezekben a helyzetekben, Csíksomlyóra menni most olyan helyzet, hogy az egyik szemem sír, ugyanakkor nagyon örülök. Sajnálom, hogy itt kell hagyni Kaplonyt, viszont hogy Csíksomlyó... Ha úgy mondom, hogy örömmel megyek, akkor a kaplonyiak megpotyolnak, viszont amikor mondták, hogy Csíksomlyó... Azért az olyan hely, amit a renden belül illik nem visszautasítani. Hiszem azt, hogy a Gondviselés visz oda, és most úgy érzem, hogy fiatal vagyok, zöldfülű ahhoz a feladathoz, így harmincévesen, viszont ha a Jóisten akarja, akkor úgyis erőt ad nekem, hogy tudjam tenni, amit ott majd rám bíznak.

- Mikor fogsz elmenni?

- Hát előreláthatóan augusztusban. Ez tulajdonképpen egyeztetés kérdése, hogy kinek milyen nyári programjai vannak. Általában úgy szokott történni, hogy augusztus 1-jéig mindenki próbálja elfoglalni az új helyét.

Megyeri Tamás Róbert
nagykaroly.ro 


A kegyhely: szervezett lehetőség Isten megtalálására

Amint a kedves olvasók múlt heti lapszámunkból értesülhettek róla, a csíksomlyói kegytemplomnak új templomigazgatója lesz Urbán Erik OFM – előzőleg kaplonyi házfőnök – személyében. Az új szolgálattal kapcsolatos gondolatairól és terveiről kérdeztük.

Erik testvér, mit tartasz a legértékesebbnek a Kaplonyban töltött évekből? Mi az, amit esetleg nehéz otthagyni?

2008 augusztusától szolgálok Kaplonyban, első szolgálati helyemen. Tapasztalatom szerint ha egy lelkipásztor őszintén, tiszta szívvel végzi, próbálja végezni az Úr segítségével azt a feladatot, amelyet a jó Isten bízott rá elöljáróin keresztül, akkor akarva-akaratlanul szívéhez nő, megszereti az adott közösséget, ez szerintem természetes. Papi jelmondatomat, amelyet próbáltam a gyakorlatban is megélni, a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes című dokumentumából kölcsönöztem: A szeretet és annak műve marad meg (GS 39). A szeretet magában hordozza a megbocsátás, az együttérzés, az irgalmasság magvát. Jézus szeretettel közeledett mindenki felé. Mindig volt jó szava a bűnösökhöz, megesett a szíve a szegényeken és a sírókon, megölelte és megáldotta a gyermekeket, imádkozott az őt keresztre feszítőkért. Jézus ereje a gyengének látszó szeretet. Úgy éreztem, hogy amit én adtam, azt az emberek visszaadták valahogy. Vagy így, vagy úgy, még akkor is, ha fiatalként, zöldfülűként voltak kihívások. Amit én próbáltam átadni, amivel próbáltam gazdagítani Kaplonyt, a híveket és minden jóakaratú embert, azok engem is gazdagítottak, s ez megerősített abban, hogy bármilyen tevékenység, ha azt szeretettel végezzük, meghozza kellő időben a maga gyümölcsét, a gyümölcs pedig a gazdát illeti, és nem az „Úr napszámosát”. Hadd idézzem ezzel kapcsolatban Szabó Dömjén ferences atya mondását, aki több tíz évet szolgált Kaplonyban:  „A dicsőség legyen az Istené, a haszon a lelkeké, az öröm pedig a miénk”.

Mit jelent számodra Csík­som­lyó, az ottani kolostor?

Csíksomlyón először 2001 júliusában, egy erdélyi körút alkalmával jártam. Egy hónapra rá mint a ferencesek iránt érdeklődő érkeztem Csík­som­lyóra. Megérkezésem utáni első reggel, amikor beléptem a kegytemplomba, éreztem, „itthon vagyok”, megtaláltam, amit kerestem. A jelöltidőt (egy év) szintén Csíksomlyón töltöttem. Életem két meghatározó eseménye kapcsolódik továbbá a kegyhelyhez. 2006. szeptember 9-én itt tettem örökfogadalmat, majd rá két évre itt, a Szűzanya lábainál szentelt pappá Jakubinyi György érsek atya.

Eddig házfőnök voltál, most templomigazgató leszel – mi is a feladata tulajdonképpen a házfőnöknek, illetve a templomigazgatónak?

Egy rendházban a házfőnök elsődleges feladata – az egyetemes egyházjog és a rendi jog szerint – az, hogy  a testvéri közösség és az egyes testvérek javát elősegítse, a szerzetesi életre és fegyelemre gondosan ügyeljen, a testvérek tevékenységét irányítsa, s szorgalmazza aktív és felelősségteljes engedelmességüket az igazi testvériség szellemében. A templomigazgató feladata leginkább, hogy a templomban történő liturgikus tevékenységeket felügyelje és vezesse.  A helyezéssel módosulni fog a testvéri közösségben betöltendő feladatköröm, amely pontosabban az új hely elfoglalása és az új testvéri közösség felállása után fog kirajzolódni.

Milyen terveid vannak új szolgálati helyeddel kapcsolatban?

Természetesen folytatni szeretném azokat a tevékenységeket, amelyeket elődeim – az ott szolgáló testvéri közösséggel egyetértve – a kegytemplomban bevezettek. Elsődleges feladata az ott szolgáló testvéreknek, hogy a kegyhely zarándokhely maradjon, olyan hely, ahonnan az emberek – ha megfáradtan is érkeznek – feltöltődve, újult erővel tudjanak hazatérni és folytatni a mindennapi feladatokat. Ehhez elengedhetetlenül hozzátartozik a kiengesztelődés szentségének, a szentgyónás elvégzésének a biztosítása a kegyhelyre érkezők számára, hogy a szentség meg tudjon újulni az emberek életében, valamint hogy Istent jobban megismerjék és hitükben megerősödjenek. Ehhez alapvetően szükséges a hívek jókedvű szolgálata. Továbbá újra megerősítem azt, amit a Csíksomlyón szolgáló testvérek nyilatkoztak egy alkalommal: „Olyan társadalmi környezetben élünk, amelyben a profitszerzés, a tömegek elnyomása, az emberi értékek gátlástalan eltiprása került előtérbe. Így az egyház rendeltetése és benne a mi feladatunk, hogy olyan szervezett lehetőséget nyújtsunk Istent kereső embertársainknak, amely segíti őket a keresztény értékek megtalálásában, a mindennapi gondok átértékelésében, a lelki megerősödésben. Csíksomlyó helyi adottsága és kultusza segíthet abban, hogy a megváltozott gazdasági és társadalmi viszonyok közepette előmozdítsa az egészséges Isten-, ember- és világkép kialakítását. A társadalom felemelése a keresztény értékekhez, az ember méltóságának az újraértelmezése, az önbecsülés megerősítése egyre sürgetőbb feladat.” Hiszem, hogy a jó Isten a kicsiből, az egyszerűből is tud nagyot teremteni, és ebben a  Boldogságos Szűz Mária és Szent Ferenc atyánk a mi oldalunkon áll.

 

Kérdezett: Farmati Anna, Vasárnap