2011.07.19
Árpádházi Szent Kinga a Krisztus hitére tért magyar és lengyel nép közötti több évszázados kapcsolat jelképének és égi pártfogójának emléknapját ünnepeljük július 24-én, vasárnap.
Szent Kinga gyűrűjének legendája sóból kifaragva a wieliczkai sóbányában
IV. Béla magyar király (1235–1270) és Laszkarisz Mária bizánci hercegnő elsőszülött gyermekeként látta meg a napvilágot 1224-ben. Szülei, valamint apja utáni nagynénje, a Türingiába szakadt Szent Erzsébet, nagybátyja, Kálmán herceg és annak felesége, Szalómé példaadó hitéletének hatására Kinga már gyermekkorától mélyen vallásos lett. Fogékony lelkét bizonyára megérintette a XIII. század nagy egyházi mozgalma és a kolduló szerzetesrendek megalapítása is, hiszen IV. Béla udvarában mind a domonkosok, mind a ferencesek szívesen látott lelkivezetők, tanácsadók voltak. Valószínű, hogy ez is befolyásolhatta fiatalkori elhatározását, hogy szüzességi fogadalommal életét Istennek szenteli.
Kinga életéről azonban mások döntöttek – nélküle. Csupán ötéves volt, amikor a lengyel származású Szalómé vetette fel szüleinek a Boleszláv krakkói és szandomiri herceggel való házasság gondolatát. Ők kezdetben hallani sem akartak erről, mert előkelőbb férfit szerettek volna lányuknak. Amikor azonban a tatár veszedelem fenyegette az országot, már nem a dinasztikus tervek, hanem a gyorsan elérhető katonai segítség lett a legfontosabb szempont. Ennek következtében 1293-ben elfogadták a szomszédos lengyel fejedelem leánykérését, Kinga pedig, néhány napos vívódás után beleegyezett szülei akaratába.
Feltételezhetően éppen Kálmán herceg és Szalómé úgynevezett József-házasságára gondolt. Bízott benne, ha Isten sugallta neki fogadalmát, akkor lehetővé teszi annak teljesítését az új életformában is. Az akkori Észak-Magyarországon és Szandecen (Stary Sacz, Lengyelország) át Krakkóba vezető útja valóságos diadalmenetté változott, mert életszentségének és szépségének híre ezrek kíváncsiságát ébresztette fel.
Az országraszóló esküvő és lakodalom után csak nagy nehezen sikerült rávennie királyi férjét, hogy tartsa tiszteletben Kinga szüzességi fogadalmát, sőt ő is ilyen fogadalmat tegyen. Közös buzgóságuk segítette elő többek között az 1079-ben vértanúhalált halt Szaniszló krakkói püspök szentté avatását.
1241-ben, a muhi csata évében a tatárok Lengyelországon is végigszántottak. A királyi pár előbb a szepességi Podolinba, majd a Dunajec bal partjára épített Csorsztin sziklavárába menekült.
Kevesen tudják, hogy a tatárjárás után Kinga, édesapja kíséretében felkereste a máramarosi sóbányákat is. Kíváncsiságból lementek az egyik aknaszlatinai tárnába is, amelyet később róla neveztek el Kunigunda-tárnának. Kinga gyönyörködve nézte a csillogó, hófehér sótömböket, és eszébe jutottak lengyel alattvalói, akik csak a sós forrásokból párologtatott, úgynevezett „főtt sóval” voltak kénytelenek beérni. A hagyomány szerint, felhasználva az alkalmat, így szólt apjához: „Add nekem ezt a sóaknát és engedd meg, hogy innen egyenesen Lengyelországba vihessék a tömböket.” IV. Béla király teljesítette lánya kérését, Kinga pedig lehúzta ujjáról a jegygyűrűjét, s az akna birtokbavételének jeléül a mély aknába dobta. Amikor 1251-ben az apjától kapott bányászok segítségével megnyittatta a híres bochinai (wieliczkai) sóbányát, az első kitermelt sótömbben megtalálták Kinga királyné gyűrűjét.
Hosszú betegség után férje 1279-ben meghalt. Temetésén Kinga már ferences (klarissza) szerzetesi öltözetben vett részt, ezzel is jelezve élete özvegyi időszakának irányát és lelki tartalmát. Jolán húgával együtt – aki hat hónappal előbb ugyancsak özvegy lett – abba a kolostorba lépett, amelyet annak idején a férjével együtt alapított. Önmegtagadó imaéletben teltek napjai, gondoskodott a szegényekről. 1284-ben a közösség elöljárónőjévé választották. Az újabb tatár betörés elől 1287-ben ismét Csorsztin várába menekült nővértársaival együtt. Az ostromolókat Baksa Simon fia György maroknyi vitéz csapata futamította meg egy éjjeli rajtaütés során.
Mivel a tatárok a szandeci kolostort is feldúlták, Kingának 63 évesen az újjáépítési munkálatokat kellett irányítania. A sok viszontagság hozzájárult életereje felőrléséhez. 1291 őszén beteg lett, és tíz hónapi szenvedés után, 1292. július 24-én befejezte áldásos földi életét. Még elhunytakor is ellenséges betörés zavarta a kolostor nyugalmát, cseh csapatok garázdálkodtak a vidéken. Tőlük való félelmükben a nővérek három napig titkolták főnöknőjük halálának hírét.
Árpádházi Kingát VIII. Sándor pápa avatta boldoggá 1690-ben, öt évvel később pedig XII. Ince Lengyelország egyik égi pártfogójává tette. Boldog II. János Pál pápa avatta szentté Ószandecben, 1999. június 16-án. Magyarok és lengyelek egyaránt fohászkodnak közbenjárásáért Istennél.
KOVÁCS SÁNDOR főesperes, Szabadság, 2011. július 19.