2011.10.01
Az MTI tudósítása szerint egy olasz lap arról tájékoztat, hogy a szentatya a hivataláról való lemondásra készül 85. születésnapján, jövő áprilisban. Az indoklás: nem bírja a rá nehezedő terhet, a sok támadást és az egyházi krízishelyzetet. A híresztelést Federico Lombardi érsek, vatikáni szóvivő természetesen cáfolta – de mi cáfolhatná ezt jobban, mint éppen a Németországban töltött négy nap és a 18 nem akármilyen szintű beszéd, amelyet mintegy 4000 újságíró követett.
A maratoni látogatás során nemcsak a katolikusokkal, köztük külön a fiatalokkal, hanem a lutheránusokkal, ortodoxokkal, zsidókkal és muzulmánokkal is találkozott. Arra is volt gondja, hogy a szexuális visszaélések áldozatai közül öttel fél órát elbeszélgessen. Három egyházmegyét keresett föl, Berlinben, Erfurtban és Freiburgban járt. És most nemcsak lelkipásztori látogatást tett szülőhazájában, mint 2005-ben és 2006-ban, hanem hivatalos állami meghívásnak is eleget tett, politikusokkal is találkozott. Lépten-nyomon szembetalálhatta magát azzal a valósággal, ami valóban ránehezedő teher lehetne, s valószínű, hogy az is. Vatikáni szakértők szerint ezennel nem a katolikus Bajorországba, hanem a laikus Németországba, a hit sivatagába látogatott…
Bizonyára titokban sokan szeretnék lemondatni e sivatag lakói közül… vagy akár el is temetni. Az élő példa viszont a fenti híresztelés ellenkezőjét igazolja. Ez a látogatás több szempontból „teljesítmény”. Mert mindenképpen nagy kihívás hazamenni egy olyan országba, melynek népe nemcsak a történelem (protestantizmus, nácizmus, kommunizmus), hanem a jelen kor (liberalizmus, tudatalatti relativizmus, szexuális visszaélések) sebeit is magán viseli. Szólni egy olyan néphez, amelynek eleve nem adhat kielégítő választ. Olyan katolikusokhoz, akik nincsenek messzemenő egységben vele és az egyház tanításával (újraházasodottak, nős papok, illegálisan pappá szentelt nők, homoszexuális párok stb.).
A pápa végül is minden kérdésre válaszolt, a rá jellemző szelídséggel, érzékenységgel, moralizálás és rendre utasítás nélkül, de nem akkor és nem úgy, amikor, illetve ahogyan várták… Az irgalmas, atyai közeledés közben kényelmetlen dolgokat is kénytelen volt mondani: a nagyszerűen kiépített német egyházi struktúrából bizony hiányzik a spirituális erő, az eleven hit. A szekularizáció krízisét azonban az egyháztörténelem állandó esélyeként értelmezte.
Azt hiszem, talán leginkább jövőképe miatt akarják lemondatni a pápát. Mert azt hiszi magáról, hogy egy népszerűtlen erénnyel megvédheti a hit tisztaságát és elevenségét, az egyház karizmatikus lényegét. És minthogy Krisztusnak ez sikerült – alázattal megváltani a világot –, „félő”, hogy a helytartójának is sikerül: no persze nem megváltani, de a szentség, az életszentség útjára vezetni az egyházat.
Akár saját önarcképének is tekinthető Freiburgban, 80 000 hívő jelenlétében mondott homíliájának alábbi részlete: „Az alázat egy olyan erény, amely ma nem örvend nagy tiszteletnek. De az Úr tanítványai tudják, hogy ez az erény – hogy úgy mondjam – az az olaj, amely megtermékenyíti a dialógus folyamatait, megkönnyíti az együttműködést és szívélyessé teszi az egységet. A humilitas, az alázat latin megfelelője a humusszal áll kapcsolatban, azaz a földhöz tartozást, a realitáshoz tartozást fejezi ki. Az alázatos emberek két lábbal a földön állnak. De elsősorban Krisztust hallgatják, Isten igéjét, aki szüntelenül megújítja egyházát és minden egyes tagját.”
Ennek az alázatnak a terhét viseli – és ez nem feltétlenül életkor vagy fizikai erőnlét kérdése, hanem a Lélek erejének a munkája.