2012.04.01
Márton Áron püspök szülőfalujából származik, óvodáskora óta érett benne a hivatás. A papi pályája végéhez közeledő felcsíki főesperes nem a rózsafüzér imádkozását erőltetné az Istent kereső fiatalokra, hanem őszinte párbeszédet szorgalmaz velük.
A Lukács János István kérdéseire válaszol Boros Károly főesperes-plébános...
Ön Csíkszentdomokosról származik, ugyanabból a faluból, ahol Isten szolgája, boldog emlékű Márton Áron püspök is született. Befolyásolta ez a tény a hivatását?
– Bennem már óvodáskorban érett a papi hivatás. Az óvó néni egy előadás alkalmával a pap szerepét osztotta rám, amelyet az iskola színpadán kellett eljátszani. Odakészítettek egy kis oltárt is, és kellett mondanom latinul egy „Dominus vobiscum”-ot (az Úr legyen veletek). Azóta élt bennem a vágy, hogy pap legyek. Később aztán, amikor iskolás lettem, megtudtam, hogy Márton Áron is falumbéli, és nagyon nagy benyomást tett rám 1949-ben, amikor bérmálkoztam. Akkor kezdődött a kommunizmus, és erről szólt a beszéde is: helytállni, kitartani. Nekem mindig példaképem volt Márton Áron, és az is marad halálom pillanatáig.
Mit értett meg egy csíkszentdomokosi kisiskolás abból, ami az ötvenes években az egyházüldözéssel elkezdődött?
– Az nyilvánvaló volt, hogy az iskolában tiltották a hittanra járást. Nagypénteken például bezárták a kapukat, hogy senki ne tudjon elszökni a templomba, mi mégis elmentünk. Kidobtuk az ablakon a táskáinkat, és az osztály háromnegyede elment a templomba. Persze utána körmösöket kaptunk, meg a magaviseleti jegyünket is levonták, hogy miért mertünk elszökni. De valahogy minél jobban tiltották a vallásosságot és a templomba járást, mi annál inkább mentünk. Most minden meg van engedve, de szétfolyik az élet, mint a parttalan víz, és ez nagyon nagy veszéllyel jár.
Ön a legkeményebb egyházüldözés idején, 1955-ben jelentkezett a kisszemináriumba. Nem gondolt arra, hogy esetleg mégis más hivatást válasszon?
– Volt bennem félelem, mert a mi papjainkat is 1951-ben, 1952-ben bebörtönözték, a plébánost és a segédlelkészt is, koholt vádak alapján. A szüleim is féltettek, édesapám is mondta, hogy jól gondoljam meg, de Isten kegyelme végig munkálkodott bennem. Biztos, hogy sokat jelentett a döntésemben Áron püspöknek a jelleme is. Arra gondoltam, hogy igaz, hogy börtönbe kerültek a papjaink, de kiszabadultak, Áron püspök is kiszabadult. Én pap szerettem volna lenni, és legyőztem a félelmeimet.
A mai ember számára elgondolkoztató lehet, hogy miért akarhatott valaki az üldözött, elnyomott egyház papja lenni.
– A felvételikor egy személyes kérvényt kellett benyújtani. Az akkori plébánosom elém tett egy papírt, és azt mondta, írd le, hogy miért akarsz te pap lenni. Azt írtam erre a papírra, hogy Istenért és a lelkekért. Nekem senki nem mondta, hogy valami ilyesmit lenne jó, vagy ilyet illik írni, magamtól írtam ezt, és ezt azóta is így gondolom, Istenért és a lelkekért vagyok pap. Később aztán kiegészült azzal, hogy a magyarságunk megtartásában is szerepet kell vállalnom. Örömmel vállaltam mindig az áldozatokat is, hiszen papnak lenni különleges élmény.
Ön rövidesen nyugdíjba vonul. Hogyan tekint vissza papi pályájára, életére?
– A vágyak erősítik az embert. Természetesen sok baj és csalódás is volt az életemben, de visszatekintve úgy érzem, érdemes volt ezt az utat megtenni, ezen az úton kitartani. Most, ahogy közeledek a papságom vége felé, fel-felötlik bennem, hogy ki tudja, mikor, milyen mulasztással, nem tettem eleget a feladatomnak. Talán a Jóisten is számon fogja kérni, hogy mennyi mindent lehetett volna még tenni, amit nem tettem meg.
Nagyot változott a világ azóta, hogy Önt pappá szentelték. Kevesebb a hivatás, nemcsak a papi, hanem a családos hivatás is. Lehetne valamit tenni ez ellen?
– Nemrég egy rekollekciós téma volt a kisközösségeknek, a lelkiségeknek a kiépítése. Tömegesen már nem lehet téríteni, csak kiscsoportonként, ahogy Jézus is kezdte: először 12 apostol, aztán 72 tanítvány, és úgy jön a többi. Fontos, hogy ezt a papok és a hívek is belássák. Ez a folyamat el is indult, akár a Házas Hétvége, a Cursillo vagy Fokoláre mozgalmakra gondolunk, csak nagyon ügyesen kell kezelni, vinni ezeket.
Nem igaz, hogy az emberekből kiveszett volna a spiritualitás, a lelkiek iránti igény, az Isten utáni vágyakozás, csak valamiért ennek a kielégítését sokszor máshol keresik, nem az egyházban.
– Igen, ez így van. Nem szabadna ráerőltetni a mi elképzeléseinket, hogy például „ott van a rózsafüzér, és azt kell imádkozni”, vagy azt mondani: „ott vannak a mi hagyományos kereteink, nőjenek abba bele a hívek”. Ha az embereknek nincs istenélményük, unalmasnak látszik a rózsafüzér és a szentmise is, nekik pedig érezniük kell, hogy ez a világ az övék. Istenélményt kell adni, engedni kell, hogy Isten dolgozzon a lelkekben. Ma már a fiatalokhoz másképpen kellene szólni, sokkal többet jelent a személyes megszólítás, mint ha azt mondjuk nekik, imádkozzátok velünk együtt a rózsafüzért. Fentről sokszor már nem lehet diktálni, ezért inkább a lentről jövő kezdeményezéseket kellene támogatni. Ha alakul valahol egy kisközösség, érdemes figyelni rájuk és okosan irányítani őket.
Lukács János István, Keresztalja, 2012. április 1.