Perjelnő: Katalin Ildikó nővér
A Kármelita Rend a szentföldi Kármel hegyén született, ahol a 12. századi keresztes hadjáratokat követően több nyugati származású volt keresztes vitéz is letelepedett az Illés forrás körül, hogy remeteként szolgáljon Istennek. Illés próféta szellemi örököseiként szerettek volna Isten jelenlétében élni és az ő buzgalmával imádságos élet révén előmozdítani Isten országának ügyét.
Ezek a közösségben élő remeték Albert, Jeruzsálemi pátriárkától kértek és kaptak saját Regulát 1209 körül. A szaracénok nyomására azonban hamarosan el kellett hagyniuk a Kármel hegyét és visszatértek Európába. Itt a kolduló rendek közé sorolták be őket és lelkipásztori szolgálatot is felvállaltak. A Rend női ágát Boldog Soreth János generális alapította meg 1452-ben.
A Rend életében a történelem során több reformkísérlet is volt, amelyek közül a legsikeresebb Avilai Szent Terézé 1562-től kezdődően. Már Szent Terézia életében önálló tartománnyá váltak a reform nyomán született kolostorok, később önálló renddé Sarutlan Kármelita Rend néven, amely Jézusról nevezett Szent Teréziát tiszteli alapítójaként, akinek 5. születési centenáriumát idén ünnepli a Rend.
Rendünk karizmája
Az első kármelhegyi remeték Illés prófétát választották életük modelljévé, a magányos és Isten ügyéért bátran síkra szálló prófétát, aki mély barátságban élt Istennel. Rendünk mottóját is tőle vették: Emészt a buzgalom az Úrért, a Seregek Istenéért. A Rend teljes neve: a Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária Rendje jelzi, hogy női eszményképet is választottak maguknak, a Boldogságos Szüzet, aki befogadta, hordozta és világra hozta az Igét. Ez a választás alapozza meg lelkiségünk máriás és biblikus jellegét.
Szent Terézia hűen ragaszkodott ahhoz, amit szent őseink éltek, ahhoz akart visszatérni, ugyanakkor a kezdeti karizmát saját személyes karizmája és misztikus élményei révén gazdagította. Egyensúlyba hozta a magány és a közösségi élet, a csend és a testvéri együttlétek idejét, megőrizte a kétkezi munka hagyományát, megerősítette a klauzúrát, vagyis kialakította a közösségben megélt szemlélődő életforma feltételeit, és életünknek missziós dimenziót adott. Az ő ajándéka számunkra az a fajta belső ima, amit az Úrral való barátságként határozott meg, s amelynek naponta két órát szentel a sarutlan kármelita nővérek napirendje.
Rendünk karizmájának öt kulcsszava
Ima, kétkezi munka, csend, magány, testvéri közösség.
Közösségünk története
Közösségünk 2006-ban érkezett Romániába Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek kérésére. Az alapítás az előzményeihez tartozik, hogy az 1990-es évek elején több erdélyi magyar fiatal lány ment a Magyarországra, a Pécsi Kármelbe, és közülük többen szerzetesnővé is váltak az ottani közösségben. Már 1997 novemberében ellátogatott Pécsre az Érsek atya, hogy „leányait hazahívja”, hogy erdélyi alapításra kérje fel a közösséget. Ez a felkérés korainak bizonyult, hiszen a kommunizmust követően akkor indult újra az ottani közösség, de amint lehetségessé vált, igyekeztünk eleget tenni a meghívásnak.
Marosszentgyörgy határában lévő kolostorunk alapkövét 2005. február 11-én tettük le ünnepélyesen Jean Claude Périsset apostoli nuncius, Jakubinyi György érsek és Tamás József segédpüspök, valamint számos pap és hívő jelenlétében. A kolostort az Érsekség építtette 2005-2006 között és 2006. október 1-jén szentelték fel Lisieux-i Szent Teréz tiszteletére. Az imádságos és közösségi életet három nővér kezdte el 2006 novemberében. Létszámunk mára hat főre bővült az anyakolostor jóvoltából. Jelenleg öt erdélyi és két magyarországi származású nővér alkotja a közösségünket. Az elmúlt évek során kialakítottunk három műhelyt: a liturgikus gyertya díszítőt, a könyvkötőt és a varrodát. Kétkezi munkánk nyomán kialakult a kolostor környezete, jelenleg pedig az önellátás körülményeinek megteremtésén dolgozunk. Az emberek szívesen jönnek hozzánk elcsöndesedni, imánkba, munkánkba bekapcsolódni. Szent Terézia anyánk születésének 5. centenáriumi évében Jakubinyi György érsek a közösség támogatásától kísérve benyújtotta a kolostor kánoni megalapításának kérését a Szerzetesi Kongregációhoz.
Személyes tanúságtétel
Szentháromságról nevezett Katalin Ildikó nővér vagyok, és Csíkszeredában születtem 1975-ben. Bár vallásosan nevelkedtem, nem gondoltam arra, hogy szerzetes legyek, míg a gimnáziumi évek során össze nem barátkoztam olyan lányokkal, akik erre a hivatásra készültek. Akkor megfogalmazódott bennem is, hogy szívesen lennék szerzetesnő, ha a jó Isten erre hívna engem. A kérdésre hamarosan meg is kaptam a választ a csíksomlyói kegyhelyen egy szentmise során. Nagy örömmel töltött el az a felismerés, hogy az Úr Jézus meghívott arra, hogy vele éljem le az életemet. A meghívásom felismerését követő napon a hittanóra során a lelkész imáinkat kérte önmagáért és szolgálatáért, majd hozzáfűzte: Az a jó, hogy az Egyházban van egy Rend, amelyiknek hivatása, hogy imádságos hátteret biztosítson a papok számára, és ez a Kármelita Rend. Amikor ezt meghallottam, rögtön tudtam, hogy nekem kármelitává kell lennem. Az érettségit követően be is létem a legközelebbi kármelita közösségbe, amely tőlünk 950 km-re volt található Magyarországon, Pécs városában. 2006-ban 13 év után örömmel jöttem vissza szülőföldemre belebocsátkozni egy új alapítás nagy kihívásába, a szemlélődő kármelita élet meggyökereztetésébe népünk körében.
Szeretem ezt az életformát, amely megajándékoz személyes idővel az Úr Jézussal megélt kapcsolatomban, sok kihívással a szoros közösségi élet mindennapjaiban, és azzal az örömmel, hogy sok ember ajándékoz meg bennünket bizalmával, amikor imáinkat kéri önmagáért, szeretteiért. Szeretem kitágítani a szívemet az Egyház szándékaira és minden ember szükségleteire. Szeretnék én is – miként Lisieux-i Szent Teréz mondja – „az Egyház leánya lenni, miként Szent Terézia anyánk is az volt”.