Készen az utolsó búcsúzásra | Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

A csalódott ember ugyanakkor ráeszmélt arra is, hogy kár volt a boldogság utáni való hajszában az Isten útjáról letérnie. Hogy nagy oktalanság volt azt hinnie, hogy a földi paradicsom kapui akkor tárulnak fel, ha előbb bezárja maga fölött az eget. A nagy dulakodásban, melybe a föld hatalmasai egymással keveredtek, és a rendszerek építésénél, melyhez a követ ő hordta, megtapasztalta, hogy minden törvények között legkegyetlenebb az ember törvénye. Szabadságra vágyott, Isten törvényeit is azért tagadta meg, hogy szabad legyen minden köteléktől; s szabadság helyett olyan sors fenyegeti, melyben gondolkoznia is csak utasítás szerint szabad…
(Márton Áron: Körlevél 1947. VIII. Num. 771–1947)

Európában több nemzet nagy árat fizetett és fizet, mert az értelmiségi osztály egy része elsőszülöttségi jogát eladta a napi tál lencséért. Műveltségénél fogva vezetésre volt hivatva, de szellemi függetlenségét feladva egymás után öltötte magára a különböző világnézeteket, kiszolgálta a hatalom székeiben cserélődő uraságokat; és gyávaságával és gyors helyezkedéseivel megtévesztette és cserben hagyta a népet…
(Márton Áron: Körlevél 1947. VIII. Num. 771–1947)

Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat! Vegyük tudomásul, hogy az emberi történelem nem gazdátlanul rohanó szekér. Fejlődése nem is automatikus és nem szükségszerű. Nem fog elkövetkezni a tiszta ész uralma sem, amely minden bajt egy csapásra kiküszöbölne. Az emberi történelem célját és irányát a teremtő Isten határozta meg, annak végrehajtását az emberre bízta, de a cél és irány fölött az emberi nem megváltója, Jézus Krisztus őrködik szuverén hatalommal.”
(Márton Áron: Körlevél 1947. VIII. Num. 771–1947)

1970-és évek elején egészségi állapota fokozatosan gyengült. 1974-ben súlyos prosztatakrízisen esett át. A prosztatarák által előidézett súlyos fájdalmak ellenére Márton Áron továbbra is hűségesen teljesítette főpásztori kötelességeit.

Márton Áron 1976. június 20-án szentelt utoljára papokat. Ez volt az igazi hattyúdala:
… A keresztényeknek ebben a világban és ezért a világért kell vállalniuk a felelősséget. Minden kereszténynek apostolnak kell lennie a saját környezetében, családi kötelezettségeiben, szórakozásaiban, társadalmi viszonyaiban, melyek között él és dolgozik. Mindenkinek hivatása, hogy Krisztus tanúja legyen, életével, a keresztény gondolkodásmód, viselkedés, lelkiismeretesség magasabbrendűségével, a szeretet és az igazságosság gyakorlati vállalásával.
S nektek, most induló lelkipásztoroknak lesz elsőrendű feladatotok, hogy ezt a keresztény tudatot és felelősséget a gondjaitokra bízott hívek lelkében felébresszétek, s előkészítsétek őket a keresztséggel és a bérmálással vállalt keresztény magatartásra, elsősorban életetek példájával, aztán az igehirdetéssel és a kegyelemeszközök hatékony használatára való gondos neveléssel.
(Márton Áron utolsó papszentelési beszéde, 1976. június 20.)

… A keresztény embernek, kiváltképpen a mai kisebbségi helyzetben, hozzá kell szoknia, hogy a világ dolgait és gondolkodásmódját bizalmatlanul fogadja, kritikus elmével vizsgálja, és kifejlessze magában a bátorságot és erőt, hogy merjen ellentmondani, merje meggyőződését kinyilvánítani és követni. S az erre való nevelés a lelkipásztorok másik időszerű feladata.
A mai ember azt mondja, hogy a vallásnak a tudományos világképben nincs helye és szerepe. Tudomásul kell vennünk valóban, hogy az egyház mint hatalom megszűnt ebben a társadalomban, de annál inkább tudatában kell lennünk, hogy az Egyháznak a megváltozott világban is a világ világosságának és evangéliumi kovásznak kell lennie. A mai ember sem ugorhatja át a saját árnyékát. Az ember lénye legmélyén nem gazdasági lény …, hanem vallásos lény, aki mindig keresi az élet és a lét végső értelmét, akinek transzcendens aspirációi vannak, akit éltet a küldetés és végleges üdvösség reménye.
(Márton Áron utolsó papszentelési beszéde, 1976. június 20.)

A katolikus vallás férfias helytállást és következetességet kíván; az elvek terén nem ismer megalkuvást. Ebben van páratlan ereje. A keresztség szentsége jelet nyomott a lelkünkbe, melyet sem a pokol tüze nem tud kiégetni, sem a mennyország fénye nem tud elhomályosítani. Legyünk méltók erre a kitüntetésre.
(Márton Áron nagyszombati beszédéből, 1961. április 1.)

Betegségére hivatkozva négyszer kérte a felmentését 1976–1978 között, de a helyzetre való tekintettel a pápa nem fogadta el. II. János Pál pápa 1980. április 2-án mentette fel a gyulafehérvári egyházmegye kormányzása alól. Május 15-én bocsátotta ki utolsó körlevelét. „ … Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül.” A püspök búcsúzó körlevelében papjainak és híveinek imáiba ajánlotta magát.

A világnak szüksége van emberekre, akik az eszmék, szellemi irányzatok, elméletek, bölcseletek, a megváltást ígérő nagyhangú szólamok és féligazságok vásári sokadalmában beszéljenek az Istenről, Jézus Krisztusról, a lélekről, a bűnről, az ítéletről, az Isten szeretetéről. … És a papnak a szólnia kell alkalmas és alkalmatlan időben. Sokszor mi sem fogjuk fel Isten gondolatainak mélységét vagy eltorzítjuk azok értelmét, összekeverjük a mi torz gondolatainkkal. Sokszor látjuk, hogy a mag, amit elvetünk, nem verhet gyökeret, mert kitaposott útszélre hull; vagy látjuk, hogy unják az ezerszer hallott igéket. Mégsem hallgathatunk. Nem tudunk mindent. Nem tudunk eloszlatni minden homályt, amely az emberi életre ráborul. Nincs kész válaszunk minden kérdésre, amit az élet felvet. Mégis, jaj nekünk, ha nem hirdetjük az evangéliumot, az Isten szavát, az egyetlen igaz szót. És jaj a világnak, ha nem hallja, hogy az Isten, a végtelen és felfoghatatlan és titokzatos Isten, aki kezében tartja egész emberi létünket, szeret minket s Jézus Krisztusban és a Szentlélek erejében Önmagát ajándékozza nekünk...
(Márton Áron papszentelési beszéde Ditróban, 1971. szeptember 12.)

Gyarlók vagyunk, a hivatásunkat sohasem tudjuk méltóképpen ellátni, mégis feladatunk marad, hogy a világban életünkkel képviseljük az ember természetfölötti rendeltetését. A világnak szüksége van arra, hogy ne csak prédikációkat halljon, hanem emberek életén megvalósulva lássa annak a láthatatlan világnak a valóságát, erejét és szépségét, melyet a vallás hirdet. … Ha azt akarjuk, hogy a szorongás között élő világ megsejtse Isten és Krisztus végtelen titkát, osztoznunk kell egész életünkkel az emberiség mostani sorsában. Hogy az emberek el tudják hinni, hogy Isten szereti őket; hogy hinni tudjanak abban, hogy a munkában elcsigázott ember az Istennel való kapcsolatból erőt meríthet; hogy elhiggyék, hogy az ő jelentéktelennek látszó életükből épül a jövendő élet dicsősége, a papoknak részt kell venniük testvéreik minden gondjában szeretettel, önzetlenül, őszintén.
(Márton Áron papszentelési beszédéből, 1971. április 18)

A papnak is az embereket ott kell keresnie, ahol vannak, társadalmi és kulturális értelemben. Közvetlen emberi magatartással kell közelednie és szólnia hozzájuk. A pénz, a fényűzés, a sokfajta elnyomás pogány erőitől el kell különülnie, de ugyanakkor arra kell törekednie, hogy az emberi létet gyökereiben ismerje és a mi testvértelen világunkban testvér legyen minden ember számára. Ez a követelmény együtt jár a pap szolgálatával. Miután Krisztus meghalt az emberekért, nekünk, papoknak minden ember kétszeresen testvérünk, s a papi szolgálat megkívánhatja az élet teljes bevetését az Úr példája szerint, és ez meg is valósítható az Úr kegyelmével.
… A pap a világban él, de nem a világból. Az erő, ami rendelkezésére áll, szellemi és lelki erő: tudás, szeretet, imádság, kegyelem. A világban él, és mind a két lábával a földön kell állnia, de táplálkoznia az égből kell. Arra van hivatva, hogy embereket vezessen Istenhez lelki eszközökkel. Ha nem visz másokat Istenhez, ő sem üdvözülhet.
(Márton Áron papszentelési beszéde, 1975, június 22.)

A püspök magatartása alapjában véve összefügg szerepével, mely őt az Eukarisztia ünneplésénél megilleti. Ha az emberiség szenvedését az oltáron bemutatja az Úrnak, nem vonhatja ki magát a harcból, nem térhet ki az elől, hogy szenvedő népe érdekében harcoljon az igazságért és igazságosságért. Mint Isten országának eukarisztikus celebránsa, Isten országának megvalósulásáért dolgozik a földön, apostol, akinek küldetése nemcsak saját híveihez szól, hanem minden emberhez. Ezt az országot megtalálja, ha az Egyházon kívül is Krisztussal úgy találkozik a szegények személyében, mint az oltáron magával Krisztussal.
(Márton Áron jegyzet, MÁM. Dos. 38/3.)