A börtönből való szabadulást (1955. január 6.) csak úgy volt hajlandó elfogadni, ha nem kötik feltételekhez. Az egyházmegye vezetését március 25-én vette át újból. Nem volt könnyű a helyzete. Nagy paphiánnyal, s részben megosztott hívekkel és papsággal kellett megszerveznie a lelkipásztori munkát. Áron püspök megfontoltan, bölcsen cselekedett. A béke-papi-mozgalomban részvetteknek megbocsát, lelkigyakorlatot ír elő, szigorú penitenciára kötelezi őket. Ezzel megoldotta egyházmegyéjében az alkudozások időszakában keletkezett egyik legsúlyosabb problémát. Rezidenciáját a betolakodóktól megtisztította, és Huber József személyében megtalálta az alkalmas munkatársát.
Isten úgy akarta, hogy egyházmegyémben visszatérjek, és annak vezetését újból személyesen kézbe vegyem… A lelkipásztori munka jelenvaló két nagy akadályát: a bizalmatlanságot és a paphiányt ki kell küszöbölnünk bármilyen egyéni áldozat árán. Ennek érdekében minden Tisztelendő Testvéremhez fordulok, és mindenkitől fegyelmet és munkát kérek. … Vállaljon tehát munkát mindenikünk erején felül. A lanyhák is lendüljenek munkára, a buzgók pedig legyenek még buzgóbbak, hogy a kivételesen szép feladatot elvégezzük Isten akarata szerint.
(Márton Áron: Körlevél, Num. 1460–1955. Gyümölcsoltó Boldogasszony napján)
1955-57 között Márton Áron egyházmegyéjében szabadon mozoghatott. Prédikált, bérmált, látogatta a plébániákat. Bérmaútjain hatalmas volt a lelkesedés. Körleveleiben, beszédeiben igazi programot hirdetett, az igazság és a szeretet elveinek megvalósítását tűzte célul híveinek.
… ma azonban a hitet nem bizonyítani, hanem élni kell. Tanúsítani kell. Megmutatni kell. A hit bizonyos fokig mindig homályos marad. Minden érv ellen fel lehet hozni egy ellenérvet. Minden bizonyítást meg lehet cáfolni. Sed contra factum non valet argumentum (tény ellen azonban nincs bizonyíték). Érvek helyett tehát élettel kell a hitet megtanúsítani. Apostolokra van szükség, akiknek a hite nemcsak ép, de látható is, tanúságtétele nemcsak igaz, de meggyőző is.
(Márton Áron papi lelkigyakorlat befejezésekor mondott beszédéből, 1957. szeptember 13.
1957 tavaszától Márton Áront ismét megfosztották szabadságától, titkos rendőrök állandó őrizete mellett házi fogságra kényszerítették. Egyházi rendelkezéseinek végrehajtását gáncsolták. Dolgozószobájába, az egész püspöki palotába lehallgató berendezéseket rejtettek el.
Az anyag zárt világa vesz körül. Bekerített. A középkorban még az egész univerzum Istent szolgálta, a reneszánsz óta, négy századon át, az ember szolgálatára nevelték a nemzedékeket, ma pedig az ember szolgálja az anyagot. Fülsiketítő szirénák süvöltik az anyag diadalát. A glória hangja egyre halkul, s annál harsányabban csattog a hajrá. Az ember minden ereje, ideje, képessége, figyelme mozgósítva van és bele van vonva az anyag meghódításáért folyó totális háborúba.
És az anyagi erőknek ebbe a zárt rendjébe kell betörni az Evangélium eszméivel. Ebben a szürke kavargásban kell kigyújtani és magasra lobogtatni a hit lángját. A nyers ösztönök vad tenyészete közepette kell kivirágoztatni a hit szerinti életet.
(Márton Áron beszéde a teológiai tanárokhoz, 1957. szeptember 29.)
Amikor a pártvezérek látták, hogy addigi akciójuk hiábavaló volt, magyar és román nyelven körlevelet szerkesztettek Márton Áron népellenes tevékenységéről, és szétküldték a Székelyföld párt-szervezeteihez és tanáraihoz. Mindezen diverziók ellenére a Főpap megmaradt bölcsnek és szentnek, hajlíthatatlannak és magatartásában méltóságteljesnek. Nem veszítette el szavainak hitelét és súlyát. Megfontolt megnyilatkozásaira odafigyeltek az emberek. Háziőrizete alatt csak a székesegyházba mehetett, de ott híveinek, jövendőbeli papjainak világító fáklya volt, derűt és reményt sugározva: Nekünk szerepünk van ebben a világban. Nem is szerepünk, hanem hivatásunk. Viharnak kitett aprócska lángok vagyunk, hitünkkel mégis a szeretet melegét őrizzük. Halvány hóvirágok vagyunk, de a téli faggyal küzdve mégis a tavaszt jelezzük. Arra vagyunk hívatva, hogy hitünkkel visszahozzuk Istent a hitetlen világba.
Nem az a fontos, amit teszünk vagy mondunk, hanem az, hogy mik vagyunk. Nem a szavakkal s még nem is a tettekkel, hanem elsősorban jellemünkkel és egyéniségünkkel hatunk másokra. A szavak, még a legszentebb szavak is ijesztő üresen konganak ajkainkon, és a tettek, még a legmutatósabb tettek is a színész gesztusaiként hatnak, ha nem él bennünk Krisztus. A világ olyan képet alkot Krisztusról, amilyennek Őt bennünk látja. És úgy fogadja, ahogy bennünk megismeri…
(Márton Áron papszentelési beszédéből, 1957. november 24.)
Minden külsőség mellőzésével, a háziőrizet idején is papokat szentelt és fiatalokat bérmált a székesegyházban. Vasárnapról vasárnapra különböző egyházközségekből jöttek a hívek és a bérmálkozók, hogy találkozhassanak és hallgathassák püspöküket. Bátorító szavai életerőt jelentettek a besugásra épült rendszer bizalmatlan és csüggedt embereinek.
Az emberek közötti viszony is leszűkült, rideg lett és megtelt gyanakvással. Még az ismerősök sem szívesen találkoznak. Mintha félnének egymástól. S ti az istengyermekségnek és a Krisztusban való testvériségnek vagytok a heroldjai. Ezzel az örömhírrel mentek hozzájuk. A szeretet, a bizalom, a kölcsönös jóakarat és segítés törvényét kell hirdetnetek közöttük. … Szeretnetek kell a gondjaitokra bízott híveket, szeretnetek kell a másvallásúakat és szeretnetek kell a hitetleneket. Mindenekelőtt pedig a gyöngéket, a megbélyegzetteket, a társadalomból kivetetteket, az élet testi, lelki, erkölcsi nyomorultjait. Azokat, akik a legtöbb szeretetre és jóságra szorulnak.
(Márton Áron papszentelési beszédéből, 1959. május 24.)
Nekünk is az Oltáriszentséget ki kell emelnünk a terméketlen jámborság és hangulati vallásosság lagymatagságából, hogy számunkra is azzá legyen, ami: életet alakító és magatartást meghatározó erő. Akinek ajkát szentostya érinti, annak meg kell változnia, más emberré kell lennie. Annak magán ki kell alakítania a Krisztusból élő és Krisztus vonásait hordozó keresztényt: a becsületes, nemes gondolkozású, nagylelkű, acélos jellemű embert. Krisztusi légkört kell teremtenie maga körül, családjában, munkahelyén, az élet minden viszonylatában.
(Márton Áron alszerpap-szentelési beszédéből, 1962. december 8.)
Házi őrizete alatt több alkalommal zavarták nyugalmát. Lehallgató készülékekkel minden mozdulatát számon tartották. Házőrző kutyáit rendszeresen megmérgezték. Az is előfordult, hogy rálőttek, de a golyó szerencsére nem talált. Soha nem szegte meg a háziőrizetet, mert szavát adta. Többször felajánlották Márton Áronnak a szabadságot kompromisszumok ellenében. Ő minden alkalommal határozottan csak ennyit mondott: Isten törvényeiben s az egyház ügyeiben alkudozást nem ismerek.
A papnak a templomban is embernek és a templomon kívül is papnak kell lennie. … A kegyelem légkörében kiegyensúlyozott embernek. Vállalnia kell a természetes erkölcs követelményeit. … Embernek lenni az emberek között másodszor azt jelenti, hogy a pap a megtiszteltetés különösebb igénye nélkül éljen az emberek között. Ma minden embert, s így a papot is, nem állása, hanem – egészen hidegen és józanul – a magatartása és a jelleme szerint ítélik meg.
(Márton Áron beszéde kisebb rendek feladásakor, 1968. március 30.)
Püspöki öltözékben a kertben
Székelyruhás lányok csoportja. Kászonújfalu, 1956. május 5.
Kispapjaival a püspöki kertben, 1964.
Kántoriskolások érettségi találkozóival. 1973. július 13.
Bérmálás közben
A fonott székben, kis kutyájával
Ünnepi öltözetben a székesegyház felé, Huber József irodaigazgatóval
Kényszerlakhelyének terasza előtt
A maros-kerületi papjaival, 1956.
Bérmálás Marosvásárhelyen, 1956.
A szöveget szerkesztette és a képeket válogatta
ft. msgr. prof. dr. Marton József pápai prelátus, nagyprépost, egyetemi tanár
<< 6. Életfogytiglani börtönre ítélve