Zsinati dokumentumok

A gyulafehérvári főegyházmegye
ZSINATI DOKUMENTUMAI

EVANGELIZÁCIÓ
Feltámadása után Jézus így szólt apostolaihoz: "Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket" (Jn 20,21). "Menjetek tehát, tegyétek tanítvánnyá mind a népeket! Kereszteljétek meg õket az Atya és a Fiú és Szentlélek nevére, és tanítsátok meg õket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap a világ végéig" (Mt 28, 19-20). 

 

Az apostolok megértették Jézus parancsát. Elsõdleges helyet biztosítottak szolgálatukban az igehirdetésnek, és minden más feladatot úgy teljesítettek, hogy emiatt Isten szava kárt ne szenvedjen. "Nem volna rendjén, hogy az asztalnál szolgáljunk s közben el hanyagoljuk az Isten igéjét", mondták amikor a szeretetszolgálat kihívásai megsokasodtak. Utóbbi feladatra ezért diakónusokat választottak (vö. ApCsel 6,1-7), magukról pedig ezt mondták: "mi meg majd az imádsággal és az ige szolgálatával foglalkozunk". 

 

A krisztusi örömhír néhány évtized alatt eljutott az akkor ismert világ minden részébe, és azóta is terjed: áthagyományozódik évszázadokon át, eljut újabb és újabb népekhez, kereszténnyé téve õket. 

 

Korunk jelensége egyben kihívás is minden krisztushívõnek, mert évezredes keresztény múlttal rendelkezõ népek idegenednek el hittól, vallástól. Számukra hatékonyabban, új formában kell hirdetni az evangéliumot, hogy az élet céltalanságától szenvedõ emberek felismerjék a szeretõ, az evangéliumban õket megszólító Istent, hogy újraéledjenek krisztushívõ öntudatukban és vállalják a Krisztust követõk közösségéhez, vagyis az egyházhoz való tartozást. 

 

Az evangelizáció a mennyei Atya irántunk tanúsított szeretetének hirdetését jelenti, amely Jézus Krisztusban megmutatkozott és a Szentlélek által folytonosan lelkünkbe árad, fényt, derût, életet sugározva a világban. Ez a szeretet az evangélium lényege, amelynek az egyház a letéteményese. Az egyház elsõrendû feladata az evangélium hirdetése: ennek erejével az emberek újjászületnek, egyénileg és közösségileg bekapcsolódnak a szentháromságos isteni életbe, amely kiárad minden emberre. 

 

Az evangelizáció minden keresztény hivatása. "Krisztus szeretete ösztönöz minket" (2Kor 5,14). Az õ tanítói, papi és pásztori küldetésének kegyelmében nemcsak a felszentelt papok részesülnek, hanem minden megkeresztelt. Ok a bérmálás szentségénék felvételekor vállalják is ezt a küldetést. A krisztusi küldetésünk elsõsorban a hozzánk legközelebb állókhoz szól: "aki... háza népének nem viseli gondját; az megtagadta hitét, és rosszabb a hitetlennél" (vö. 1Ti 5,8). De "mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek" (vö. 1Kor 9,22). Mindenkinek jogában áll, hogy meg tapasztalja Isten szeretetét. Ezért figyelmeztet az apostol: ;, hirde5d az evangéliumot; állj vele elõ, akár alkalmas, akár alkalmatlan"' (2Tim 4,2). Manapság különösen sürgetõ ez a feladat. Meg kell ismernie hitünk tanítását a nem hívõnek, az igazságot keresõnek; annak is, aki nem jó úton keresi; mert mindenkinek el kell jutnia a kinyilatkoztatás ismeretére. Ahhoz, hogy az örömhír mindannyiunkhoz hatékonyabban eljusson, elõször a gyakorló hívõk és közösségeik életét kell hogy áthassa, mert élet csak életbõl születhet. Isteni élet sem születik csupán szavak által, hanem a gyakorló keresztények élete közvetíti azt. 

 

Ebben az értelemben fõegyházmegyénk evangelizáló tevékenységének a megújítása kettõs feladatot ró ránk: befelé és kifelé evangelizálni (evangelisatio ad intra - evangelisatio ad extra). Noha a két feladat elméletileg különbözik egymástól; mégsem lehet különválasztani õket. Az evangelizáció ugyanis összetett, fokozatosan megvalósuló folyamat: 

 

A kereszténnyé válás útjára lépõ népünket Szent István egyházi közösségbe szervezte. Szent László király uralkodása alatt pedig lelkében is kereszténnyé vált a magyar nemzet. Ettó1 kezdve egyik nemzedék a másiknak adja át a hitet, és a kereszténység fönséges tanai határozták meg a közéletet és az egyének életét. Kétezerben a magyar nép kereszténnyé válásának millenniumi évfordulójára emlékeztünk. 

 

Erdély népe befogadta Krisztus örömhírét, és az evangélium a 20. század közepéig a társadalmi életet is meghatározta: népet, kultúrát, civilizációt teremtõ ereje volt. Egyházunk a 20. század elsõ felében is hatékonyan befolyásolta a közösség életét közvetlen evangelizációs tevékenységével és szociális evangelizációs munkájával (sajtó, iskolák, otthonok stb.). Kulturális intézményrendszere, keresztény neveltetésû értelmisége által meghatározó tényezõvé vált a társadalmi szemlélet formálásában. Nyilvánvaló volt, hogy a vallás hozzátartozik az élet egészéhez, és annak meghatározója. Ugyanakkor a társadalom is segítette keresztény ihletettségû rendszerével a hívek összetartozását az egyházi közösségben. Az így kialakult népegyházi hagyomány, többé-kevésbé ma is fennáll, és egy-egy ünnepélyes vallási rendezvény alkalmával közösségápoló erejében is megmutatkozik. 

 

Az 1948-as év új helyzet elé állította fõegyházmegyénket. A rendszer ideológiai programja az egyház teljes elsorvasztása volt, mivel a nemzeti önazonosság megõrzésének egyetlen intézményét látta benne. Az egyházat megfosztották összes kulturális intézményétõl és így megszûnt a keresztény értelmiség képzésének a lehetõsége. Az egyházi tevékenységet csupán a templomra és a plébániára korlátozták. Az evangelizáció az igehirdetésre és a legalapvetõbb kateketizálásra szorult, és csak azok részesültek belõle, akik személyesen igényelték, vagy akikkel a lelkipásztorok kapcsolatba kerültek. A hatalom kifejezetten akadályozta közösségformáló munkáját. Az üldöztetés idején sokak számára egyetlen menedékhely a templom volt. Mivel akadályozták a személyes jellegû evangelizációt, még a templomba járó hívek többsége is csak a "hagyományos" vallásosság szintjén tudott megmaradni. Folyamatosan csökkent a meggyõzõdéses keresztények száma, miközben többen a materializmus és a gyakorlati hitetlenség áldozataivá váltak. 

 

Magunk mögött hagytunk egy fél évszázadon át ránk erõszakolt ideológiát, amely súlyos nyomokat hagyott mind papjaink, mind híveink lelkében. Számottevõ részük tiltakozó jellegû szabadosságba vagy a régi formákhoz történõ görcsös ragaszkodásba sodródott. Itt-ott identitás-zavar, valamint a gyakorlati materializmus hatásai közepette tévelygünk. Ilyen körülmények között sürgetõ szükség van az evangélium tiszta üzenetének hiteles tolmácsolására, hogy a hívõk képesek legyenek a krisztusi örömhírt befogadni, és életformáló erejében kiteljesedni. 

 

Az eltelt tíz esztendõ megváltozott társadalmi körülményei nem váltották be a hozzá fûzött reményeket. A 90-es évek elején az egyház optimizmussal kezdett hozzá az újjászervezõdéshez, de az eltelt évek során csalódott. Ahelyett, hogy az evangelizációra, a lelkipásztori munka korszerû megszervezésére fektettük volna a hangsúlyt, anyagiakra, építkezésekre, látványos rendezvényekre, a II. világháború elõtti társadalmi-politikai szerep visszaállítására törekedtünk. Az egyház tudatában van annak, hogy örök igazság hordozója, erkölcsi tekintélyét többé-kevésbé elismeri a társadalom is. A gyakorlatban azonban sajnos nem tudja hathatósan befolyásolni a társadalmi életet, egyre inkább peremre szorul, jóllehet küldetése változatlan. Így bizonyos mértékben válságba jutott: keresi helyét, konkrét feladatát. Az evangelizációs tevékenység sem eléggé hatékony: nem képes személyesen megszólítani az embereket. Évrõl-évre romlik a gazdasági helyzet és nehezebbek az életkörülmények. A hívek tudatát a tömegkommunikációs eszközök (rádió, televízió, sajtó, reklámáradat) jelentõs mértékben befolyásolják. Egyre inkább erõt vesz rajtuk a reménytelenség. Nem merik vállalni a gyermekáldást. Az anyagi biztonságra törekszenek ahelyett, hogy elõször Isten országát és az õ igazságát keresnék (vö. Mt 6,33). Megértéssel van irántuk az egyház, átérzi a szolidaritás-vállalás kötelezettségét, de mégis hirdetnie kell: "nem csak kenyérrel él az ember" (vö. Mt 4,4). 

 

A keresztény ilyen körülmények között is reménykedik. Tudjuk, voltak még fõegyházmegyénk történetében hasonló vagy talán még nehezebb idõk, például a tatárjárás, a török hódoltság vagy a reformáció ideje, de egyházunk mindig képes volt megújulni. Hisszük, hogy a mai idõk adottságai is benne vannak Isten tervében, és ezek közepette kell teljesítenünk krisztusi küldetésünket. Kétségbeesés helyett tehát imádkozzunk, kérjük a Szentlélek segítségét, közösen gondolkozzunk azon, mit lehet tenni az evangelizáció megújításáért, hatékonyságáért. Belátjuk: nem szavakra, szép szövegekre van szükség, hanem elkötelezett papságra és hívekre, akikben él az embereket személyesen megszólító evangélium. 

 

Nyilvánvaló a kihívás, amelynek értelmében az evangelizálás új módozataira van szükség. Szentatyánk sok megnyilatkozásában kifejtette, mit ért új evangelizálás alatt: új lendületet, új tüzet, (tudatos, nagylelkû, érett hittel), és új módszereket (megújítani, vagy fokozatosan feladni mindazt, ami a régi módszerekbõl nem hatékony, és helyében támogatni azt, ami ma megszólítja Isten népét). 

 

Az evangelizáció alapvetõen azokra az emberekre irányul, akik nem részesültek a keresztség szentségében. Fõegyházmegyénk területén kevés az ilyen ember. Annál többen vannak, akik megkeresztelkedtek ugyan, elméletileg ismerik is többé-kevésbé az evangélium tartalmát, talán szentségekhez is járulnak, de mégsem határozza meg életüket, konkrét magatartásukat az örömhír, nem vehetõ észre, hogy valóban kegyelmi életet élnek. Ez azonban nem jelenti, hogy elzárkóznak Istentõl és vallástól. Újra kellene evangelizálni, új módon megszólítani õket, hogy lángra lobbanjon lelkük mélyén a hamu alatt még pislákoló hit szikrája. 

 

Ehhez elsõsorban a gyakorló hívõk kegyelmi életét kell hogy megújítsuk, erõsítsük (evangelisatio ad intra) hogy mind egyénileg, mind közösségileg az evangélium hirdetõivé váljanak. 

 

A vallásukat gyakorló keresztények evangelizálásának folyamatában elsõ helyen állnak a lelkipásztorok. Gondot kell fordítani lelki elmélyülésükre. Adminisztratív jellegû lelkipásztorkodásuk közepette ki kell alakítani bennük a közösségformáló lelkipásztorkodás iránti érzéket. A gyakorló híveket egyre inkább élõ, már puszta jelenlétükkel is vonzó szeretetközösséggé kell formálniuk. Elengedhetetlenül fontos, hogy tudatosítsák: csak híveikkel együtt gyakorolhatják a közösségi szeretetet. Legyenek irántuk nyitottak, õszinték, barátságosak, igazi pásztorok, minden más (anyagi, társadalmi stb.) felelõsségen túl a lelkek pásztorai. 

 

A lelkipásztorok elsõsorban az igehirdetés szolgái. Beszédeik ne kioktató, moralizáló vagy fundamentalista prédikációk legyenek, hanem közvetítsék az örömhírt, hiszen erre van szüksége minden léleknek a megújulásához. A szentségek kiszolgáltatása alkalmával végzett igehirdetésük legyen személyes, szólítsa meg a szentséget hagyományosan kérõ hívõt is, aki pillanatnyilag sajátos élményt él át. 

 

Az igehirdetés mellett alapvetõen fontos a hívek biblikus lelkületének megújítása. Legyen kezükben a Szentírás, amit egyénileg és közösségileg is olvassanak. Használni kell a bibliai kurzusok bevált formáit (bibliakörök, bibliamagyarázatok, biblikus képzõk, kurzusok stb.), támogatni kell minden kezdeményezést ezen a téren. Segíteni kell a híveket, hogy ne csak befogadják az igét, hanem valósítsák is meg életükben, osszák meg egymással az ige élése közben szerzett tapasztalataikat, hogy ezáltal krisztusi kapcsolatok alakuljanak. 

 

Fontos szerep hárul az evangelizációban a katekézisre, amely szintén újításra vár: a rideg, tanrendszer jellegû ismeretközvetítést életszerûvé kell változtatni a Szentírás és az élõ hagyomány világával. A ma már nem vonzó és nem is igen hatékony hagyományos hitoktatási formák mellett új lehetõségeket kell biztosítani (kurzusok, szeminárium jellegû megbeszélések, lelkigyakorlatok, közösségformáló kirándulások stb.). A gyermekek katekézisét nem szabad elhanyagolni, de elsõrendû feladat legyen a felnõttek, illetve a fiatalok oktatása, amely ne merüljön ki csupán ismeretközlésben, hanem legyen tettekre késztetõ, életre sarkalló, és mindenekelõtt közösség-orientált. Kapcsolja be a hívõt a helyi krisztusi közösség életébe, és segítse, hogy részt vegyen benne. 

 

Az evangelizációnak szerves része a liturgia. Fontos, hogy valamennyien megértsük és átéljük, ami történik a szentmisében és a szentségek kiszolgáltatása során. Ennek érdekében szemléletváltásra és liturgikus nevelésre van szükség papság és hívek körében egyaránt. 

 

Az evangelizációs folyamat fõ szempontja a közösségi élet megújulása legyen. A plébániák váljanak krisztusi közösséggé. Ha nincs az egyházközségekben vonzó közösségi mag, amely befogadja a megtérõket, szinte hiábavaló a lelkipásztorkodás, a katekézis (vö. Evangelii Nuntiandi 21, Christifideles Laici 29). Kapcsolatokat kell kiépíteni a közösség tagjai között Isten igéjére alapuló életükben, törekvéseikben, hogy élmény legyen számukra az összetartozás élménye. Be kell vonni õket mind a liturgiába, mind a közösség tevékenységeibe. Rájuk kell bízni mindazt, amit elvégezhetnek, vagy ami amúgy is az õ feladatkörükhöz tartozik a közösségben, hogy ezáltal is növekedjék bennük a közösség iránti felelõsségérzet. A feladatokat nem célként, hanem eszköz jellegükben kell megítélni, mivel a lényeg elsõsorban nem a siker, hanem a megújulás maga és az egymáshoz való közeledés Krisztusban, aki jelen van a közösségben. Õ az, aki körükben, illetve majd általuk evangelizál. 
Jelentõs szerep hárul az evangelizációs folyamatban a szerzetesrendekre, illetve a különféle hitbuzgalmi, lelkiségi csoportokra. Mindenik egy-egy megnyilatkozási formája Isten megélt igéjének, jele a Szentlélek mûködésének, és mint ilyenek, nélkülözhetetlenül fontosak, a hierarchikus elem mellett az egyház életében (II. János Pál: Beszéd 1998 pünkösdjén). Fogadjuk el jelenlétüket, támogassuk törekvésüket, legyünk nyitottak irántuk, vegyük igénybe, és hasznosítsuk, egységesítsük a helyi közösségek javára karizmájuk szerinti szolgálatukat. 

 

A közösség életének követése, szervezése mellett elengedhetetlenül fontos a krisztushívõk személyes lelki gondozása. Törekedjünk arra, hogy a hívõk egyre érettebbek legyenek a krisztusi életben, személyes problémáikra választ találjanak, felismerjék és vállalják szerepüket a közösségben. 

 

A megújult krisztushívõknek és közösségeiknek élete nem önmagáért van, hanem küldetést jelent mások felé: az egyház nagy közössége és a társadalom irányába. A hívõk és közösségek legyenek a fõ hordozói a hivatalos egyházi igehirdetés mellett a kifelé történõ evangelizálásnak (evangelisatio ad extra). Példájukkal, tanúságtevõ jelenlétükkel jelszerû küldetésük van a világban: az egyház iránt közömbös hívõk vagy szembenállók, de a másvallásúak számára is. Fel kell kínálni az üdvösséget különösen ha szentségi közösségben élnek egymással, hogy mind többen eljussanak a megtérésre és a kegyelmi életre. Szolgálni kell a társadalmat, hogy egyre inkább a szeretet civilizációjává váljék Isten országának kiteljesedése végett. 

 

Ezért figyelni kell az idõk jeleit. Benne kell élni a világban még ha nem is belõle valók vagyunk (vö. Jn 17, 14-15). Legyünk kapcsolatban vele és folytassunk párbeszédet. Használjuk a tömegkommunikációs eszközöket (rádió, televízió, sajtó, világháló) a Krisztus örömhír közvetítése érdekében. 

 

Úgynevezett elõevangelizáció által elõ kell készíteni, alkalmassá kell tenni a világot az örömhír tudatos befogadására: át kell itatni keresztény szellemiséggel a mûvészet, tudományos kutatás, a filozófia, a politika, szociális élet stb. világát, illetve tudatosítani kell az alapjaiknál már jelenlévõ evangéliumi gyökereket. 

 

Szolgáló egyházzá kell válni. Fokozatosan le kell mondani a tekintélyelvû jelenlétrõl a társadalomban. Ehelyett figyeljünk a világra, és amennyiben ez lehetséges, szolgáljuk, ahogyan ezt elvárják tõlünk. Ez a szolgálat azonban az örömhír lényegét közvetítse a társadalomban. Kapcsolatot kell tartani és együtt kell mûködni minden olyan kezdeményezéssel, amely kifejezetten vagy bennfoglaltan az evangelizáció ügyét mozdítja elõ: mindenekelõtt az ökumenizmus terén , de más nem keresztény vallásokkal, és minden jóakaratú társadalmi kezdeményezéssel való kapcsolat terén is. 

 

RENDELKEZÉSEK

 

1. A vasárnapi és ünnepi szentbeszédek homíliák, örömhírt közvetítõ igehirdetések legyenek. Kerülni kell az erkölcsi jellegû kioktatást, vagy a katekizmus-szerû elõadást a prédikációkban. Utóbbiak számára a katekézis keretében kell helyet találni. 

 

2. A lelkipásztorkodásban fontos szerepet kell tulajdonítani a biblikus megújulásnak, hogy a hívek olvassák, megértsék és éljék is az Igét. Támogatni kell a biblikus apostolkodás kezdeményezéseit. 

 

3. Az evangelizáció felelõsei minden lelkipásztori kötelesség mellett elsõrendû feladatuknak tartsák a közösségekben krisztusi életet élõ közösségi mag létrehozását, amelyben láthatóvá lesz Isten megtestesült igéje, és amely, mint szeretetközösség, fogadja az újonnan megtérõket. 

 

4. A hagyományosan bevált lelkipásztori módszerek használata mellett a felelõs lelkipásztorok tervszerûen és megfelelõ rendszerességgel szervezzenek a vallásukat tudatosan gyakorló vagy újonnan megtért hívek számára sajátos lelkipásztori programokat (lelkigyakorlatok, szemináriumi megbeszélések, kurzusok, közösségformáló kirándulások, zarándoklatok stb.), amelyek elõsegítik a hitben való tudatos elmélyülést és erõsítik a krisztusi közösséghez való tartozás tudatát. Ilyen programok vezetéséhez alkalmas munkatársakat kell kiképezni. 

 

5. A fõpásztor bízzon meg egy megfelelõ személyt, aki az evangelizálást koordinálja fõegyházmegyénkben. Feladatai közé tartozzon az evangelizációs terv elkészítése, az evangelizációs munkatársak képzésének megszervezése, evangelizációs központok mûködtetése, missziós tervek készítése. 
vissza a tartalomjegyzékhez

 
KATEKÉZIS

A katekézis célja, feladata, forrásai és módszerei 

 

A katekézis hitre nevelést jelent. Jézus missziós parancsának a folytatása, amely az érintettek életében a Krisztus iránti érdeklõdés felkeltésével kezdõdik. Úgy kell bemutatni a keresztény hitet, mint Krisztus követését. Abban kell segítenie, hogy a keresztény bensõséges kapcsolatba kerülhessen az Úrral. Be kell vezetnie a Szentháromság szeretetközösségének életébe, hogy miután részesült az isteni szeretetbõl eljuthasson a Szentháromság kifejezett megvallásához. Ez gyakorlatilag az egyház életében és küldetésében való tevékeny részvételt jelent. 

 

A katekézis elsõdleges forrása Isten önközlése. A Jézusban testté lett Isten a Szentírásban emberi szóval szól hozzánk. Ezt az Igét hordozza és magyarázza az egyház szent hagyománya. 

 

Az isteni, kinyilatkoztatás továbbadásában fontos szerepet kaphatnak az új katekétikai módszerek. Ezek egyike a Biblia közösségben történõ olvasása, amely erõsíti a korosztályok kapcsolatát. Akkor igazán eredményes, ha a résztvevõknek sikerül a Szentlélek jelenlétében kölcsönösen megosztaniuk gondolataikat, ötleteiket, kérdéseiket és tapasztalataikat. 

 

A tapasztalat azt mutatja, hogy a katekéta gazdag tárgyi ismerete, jó szándéka nem elegendõ az eredményes munkához. A befogadók szellemi, lelki és szociális fogékonysága is szükséges ahhoz, hogy a katekéta és a tanítványok közti kapcsolatteremtés könnyedségét és Isten hatékony munkáját érezni lehessen. Akik a katekézis során befogadó szeretetközösségre találtak, könnyedén be tudják építeni és meg tudják élni mindennapjaikban a keresztény tanítást. Mindezek gyakorlati igazolása lehet az a közvetlenség, amellyel fiataljainknak sikerül lebontaniuk a korosztályok közti válaszfalakat. 

 

A katekézis egy másik módszere, hogy a liturgiában való aktív részvételre ösztönözzük mind a fiatalokat, mind a gyermekeket. Eredményesnek látszik a havonta több alkalommal az ifjúsággal és gyermekekkel közösen bemutatott szentmise, ahol a korosztálynak megfelelõ sajátos eszközökkel (énekanyag, nyelvezet stb.) közelebb juthatnak Istenhez. Ennek öröme tanúságtételként serkentõen hat a közösség más korosztályaira is. 

 

A katekézis folyamatában szem elõtt kell tartanunk, hogy az életet nem oszthatjuk vallásos és attól független profán létre személyiségünk sérülése nélkül. 

 

A katekézis címzettjei 

 

A katekézis mindenkihez szól: nagyokhoz, kicsinyekhez, gazdagokhoz és szegényekhez, egészségesekhez, betegekhez, férfiakhoz, nõkhöz, igazakhoz és bûnösökhöz, egyénekhez és csoportokhoz. "Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!" (Mk 16,15) - ahogy Jézus szóval és tettel gyógyított, dorgált és bátorított, és örömhírt vitt a szegényeknek. 

 

Ugyanezzel bízta meg követõt is, akiknek küldetése tanításra "tanítsátok meg õket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek!" (Mt 28,20), - és tanúságtételre - "Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erõ tölt el benneteket, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, s egész Júdeában és Szamariában, sõt egészen a föld végsõ határáig" (ApCsel 1,8) szól. 

 

Mivel a katekézisre várók eltérõ életkörülmények között élnek és az Istenhez vezetõ útnak különbözõ szakaszait járják, ezért többféle módon kell hozzájuk közeledni. 
Vannak akik részesültek a keresztségben, de nem élnek keresztény életet. A "nem gyakorló" keresztények sokasága ez, akik szívébó1 nem tûnt el egészen a vallásos érzés. Valóságos kihívás az egyház számára hitük felébresztése. 

 

Mások olykor nagyon õszinte vallásos érzésekrõl és mélyen gyökerezõ "népi vallásosságról" tesznek tanúságot. Él bennük egyfajta hit, de hitismereteik hiányosak. 
Ismét mások, jóllehet mûveltek, de mivel vallásos képzést csak gyermekkorukban kaptak, szükségük volna hitük elmélyítésére. 

 

Az életkoronkénti katekézis a keresztény közösség alapvetõ igénye. Pedagógiailag is szükségszerû, hogy a katekézist harmonikus folyamatként tekintve, a felnõttkatekézist vegyük alapul, és aszerint rendezzük el a többi életkor katekézisét. 

 

A felnõttek katekézisének elsõbbséget kell biztosítani. A hívõ embernek át kell élnie a keresztségben kapott kegyelem mérhetetlen gazdagságát és az ebbõl fakadó felelõsséget. Ennek legeredményesebb formája a katekumenátus, amely a keresztény hit gyakorlati megélését segíti. A katekumenátus nem hittételek és parancsok egyszerû elõterjesztése, hanem bevezetés a teljes keresztény életbe, megfelelõ hosszúságú újoncidõ, amely alatt kiépül a személyes kapcsolat a tanítvány és a Mester között. A hitújoncokat be kell vezetni az üdvösség misztériumába, az evangéliumi értékrendbe. Vegyenek részt a hitéletben, liturgiában és a szeretetgyakorlatban (vö.AG 14.). A katekétának segítenie kell a nagykorú keresztényt a keresztény bölcsesség elnyerésében, amely értelmet és reményt nyújt a személyes, társadalmi és szellemi élet megnyilvánulásaiban. 

 

A katekétának az üdvösség meghirdetésébõl kell kiindulnia, majd választ kell adnia a nehézségekre, félreértésekre, elõítéletekre és ellenvetésekre. Az üzenet lelki, erkölcsi erejének felmutatásával a hívõ keresztényt bevonhatja a Szentírás olvasásába és az imádság gyakorlásába. Segítenie kell a lélekben való élet alakulását és érdeklõdését, ennek eszközei a szentségi pedagógia, a lelkigyakorlatok, a lelkivezetés. Nevelnie kell arra, hogy korunk társadalmi-kulturális változásait a hit fényénél helyesen ítélje meg. 

 

Arra kell nevelnie a hívõt, hogy felelõsséget vállaljon az egyház küldetésében, és tanúságot tegyen hitérõl a társadalomban. Az egyház fontosnak tartja az idõsek katekézisét is. 

 

A gyermekek katekézisében fontos a család, az iskola, és az egyház szerepe. Különös figyelmet kell fordítani a rendezetlen családi és iskoláztatási körülmények közt sínylõdõ gyermekek vallási nevelésére. A keresztény közösség segítsége legyen gyakorlati és szakszerû. 

 

A fiatalok katekézisében számolni kell az élethelyzetek sokféleségével: már nálunk is vannak megkereszteletlen fiatalok, mások súlyos hitválságban vannak, megint mások dönteni akarnak vagy már döntöttek a hit mellett. Segítséget nyújtanak a jól mûködõ ifjúsági csoportok, a személyes kapcsolat. 

 

Külön megfontolást érdemel a gyermekek és a fiatalok iskolai vallásoktatása, amely kiegészíti a katekézist. A vallásoktatást - a többi tantárgyhoz hasonlóan - rendszerességgel és igényességgel kell végezni. A keresztény üzenetet ugyanazzal a komolysággal kell átadni, mint a többi tantárgyat. Szükséges, hogy a katekéta kapcsolatot teremtsen a többi tantárggyal, hogy a tanítvány a keresztény tanítás szellemében értse meg a világ eredetét, a történelem értelmét, az erkölcsi értékek alapját, a vallás szerepét a kultúrában, az ember célját és kapcsolatát a természettel. 

 

A katekéta személye 

 

A katekéta ideálja Jézus.  "Egy a ti tanítótok, Krisztus" (Mt 23,10). Az O türelme, hûsége, barátsága, egész életpéldája állandó ihletést nyújt a katekéta számára a hit sokrétû közléséhez. Elfogadja az embert úgy, ahogy van, különösen a szegényt, a kicsinyt, a bûnöst, mint Istentõl szeretett és keresett személyt. 

 

A katekéta a Szentlélektõl kapott karizmája birtokában nem feledkezhet meg arról, hogy az emberek hite a kegyelem és a szabad döntés gyümölcse, ezért gondoskodnia kell arról, hogy munkáját a Szentlélekbe vetett hit és az imádság állandóan támogassa. A katekétának, miközben õszintén törekszik hite megélésére, feladata a teológiai és pedagógiai továbbképzés, hogy tanítványaival helyes Isten-képet közöljön, és meg tudja válaszolni a mai ember hittel kapcsolatos kérdéseit. 

 

A világi katekétának, mivel ugyanabban a közegben éli életét, mint növendékei, különös érzéke kell hogy legyen az evangélium gyakorlatba ültetéséhez az élet konkrét helyzeteiben. Ha ez sikerül neki a növendékek megtalálják benne azt a keresztény példaképet, amelyet majd követhetnek. 

 

A világi katekéta hivatása alapvetõen a keresztség és a bérmálás szentségébõl fakad, amelyek révén részesedik Krisztus papi, prófétai és királyi méltóságából. 
A katekéta nevelõ munkájának eredménye a közösségben mutatkozik meg, amelynek tagjai jó példát mutatnak. Ez akkor lehetséges, ha a közösség a katekézis egyik forrása, helye és célja. 

 

A közösségnek jelentõs szerepe van a személyek fejlõdési folyamatában, mivel a dialógus, a lelki, szellemi értékek megosztása kölcsönös felelõsségvállalást eredményez. 

 

A keresztény közösségnek az egyházi életben való részesedés helyévé kell válnia. Jézus mondja: "Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyûlnek a nevemben, ott vagyok közöttük" (Mt 18,20). 
 

 

A katekézis lelkülete 

 

A katekézis feladata elsõsorban a gyengék erõsítése, a hitismereti hiányok pótlása, a jó mag hintése, és nem a számonkérés, az ítélkezés. A növekedést és a termést Isten adja (vö 1 Kor 3,6). A katekéta annak tudatában, hogy Isten munkatársa, nem veszítheti el kedvét a látszólagos sikertelenség miatt, hanem Szent Pál lelkesedésével kell végeznie munkáját. "Tanításom és igehirdetésem ezért nem a bölcsesség elragadó szavaiból állt, hanem a lélek és az erõ bizonyságából, hogy hiteteknek ne emberi bölcsesség, hanem Isten ereje legyen az alapja" ( 1 Kor 2,4). 

 

A katekézis nyelvezetében is alkalmazkodjon a fiatalokhoz. A fiatalok ugyanis nem értik a cikornyás, gyakran kenetteljes egyházi tolvajnyelvet. 

 

Az egyház mai tanítása szerint minden katekézis modellje a keresztségi katekumenátus. 

 

A katekumenátusnak az egyházi megújulás kovászává kell válnia. 

 

A katekumenátus, amely hitoktatás, liturgikus részvétel és közösségi élet egyszerre, nagyszerû példa a különféle lelkipásztori tevékenységek találkozására. Célja, a keresztségre készülõ ember lelki és erkölcsi életének irányítása. A keresztény élet elõiskolája bevezetés Isten népének vallási, liturgikus, karitatív és apostoli életébe. A papon vagy hitoktatón kívül a keresztszülõk által az egész keresztény közösség bekapcsolódik ebbe a felkészítõ munkába. 

 

A katekézis jelenlegi helyzete 

 

Az aktív felnõtt lakosság a gyulafehérvári római katolikus fõegyházmegyében az utóbbi fél évszázad vallásellenes politikai beállítottsága miatt nem, vagy csak alig tehetett szert kielégítõ hitismeretekre. Ezért a felnõttek katekézise a hitoktatás egyik legfõbb területe kell hogy legyen. A családban a felnõttekre hárul a gyermekek nevelése, a vallásos alapismeretek iskoláskor elõtti átadása is. Életbevágóan fontos tehát a felnõttek hitoktatása annak érdekében, hogy a gyermekek katekézise is eredményes lehessen. 

 

Jelenleg fõegyházmegyénkben a felnõtteknek hitismereteikben való gazdagítását eddig a szentmisék tanító része, és a szentségekre való felkészítés alkalmai jelentették. A bibliaórák, a különbözõ lelkiségi mozgalmak összejövetelei mellett a felnõtt katekézis és a katekumenátus intézménye kap nagyobb hangsúlyt. 

 

Az iskolát már elvégzett fiatalok katekézise területén napjainkban sokféleképpen foglalkoznak: ifjúsági katekézis és bibliakörök, vallásos tartalmú rendezvények (zarándoklatok, pásztor- és passiójátékok, vallásos tárgyú filmvetítések), kirándulások. 

 

Az elõbb felsorolt rendezvényekbõl kimaradó fiatalok jórészt csak a házasságkötésüket megelõzõ felkészítõkön részesülnek újból vallási oktatásban. Figyelemre méltóak az egyes plébániákon már elkezdõdött jegyeskurzusok. 

 

A keresztény közösségekbõl és az ifjúsági katekézistõl való távolmaradás, hiányzás okai: vallástalan családi háttér, anyagiak utáni hajsza, a média káros hatása, az egyre inkább teret hódító szabados és erkölcstelen életforma. 

 

Örvendetes, hogy fõegyházmegyénkben több helyen alakultak keresztény ifjúsági közösségek, amelyek hiteles élményt nyújtanak, megtartanak és vonzóak. 

 

Sajnos a keresztény közösségi életbe a fiataloknak csak kisebb hányada kapcsolódik be rendszeresen. A sikeres közösség kialakításában ösztönzõen hat a pap személyes példája, vezetõkészsége és karizmája. 

 

A tanuló ifjak és gyermekek katekézise az állami, felekezeti és magán oktatási intézmények keretében valósul meg, központilag kiadott, a fõegyházmegyei hatóság által jóváhagyott tanterv alapján. 

 

Az I-XII. osztályokban a heti egy iskolai vallásóra kötelezõ, és a heti egy óra plébániai oktatás ajánlott. Mind az iskolai, mind a plébániai hitoktatásban a fõegyházmegyei hatóság által jóváhagyott tankönyveket használják. Nehézséget okoz, hogy a tankönyvek nem ingyenesek, így nem minden tanuló tud azokhoz hozzájutni. 

 

A vallásoktatást többnyire hittanárok, képesítést szerzett katekéták, valamint papok végzik. 

 

Több plébánián vonják be a szülõket, keresztszülõket az elsõáldozásra való felkészítésbe. Néhány plébánián minden második órát a katekéták a szülõknek tartanak, és õk adják tovább a hallottakat gyermekeiknek. Más plébániákon 4-6 gyermekbõl álló csoportot a szülõk készítenek fel a szentségek felvételére. Ezek a megoldások azért ajánlatosak, mert közvetlen kapcsolat alakul ki a szülõ és gyermek között, kölcsönösen részt vesznek a lelki és vallásos élet részleteivel kapcsolatos megbeszélésekben; így a szülõk "tanítva tanulnak". 

 

JAVASLATOK

 

1. A katekétikai bizottság javasolja, hogy írjanak ki pályázatot helyi viszonyoknak megfelelõ tankönyvek és segédkönyvek készítésére. Ezek a könyvek módszertanilag feleljenek meg a korcsoportok élettani sajátosságainak, ugyanakkor - a modern pedagógia és módszertan gyakorlati eredményeit hasznosítva - legyenek szemléletesek. Jó, ha tartalmazzák a megtanulandó énekeket is. 

 

2. A fõegyházmegye hasson oda az állami szerveknél, hogy a hitoktatás állami támogatását osszák le fejpénzre. 

 

3. A plébánosok járuljanak hozzá az állások meghirdetéséhez, hisz mind a helyi közösség, mind a fõegyházmegye érdeke, hogy képzett és lelkes hitoktatói legyenek.

 

4. A fõegyházmegye vezetõsége és a helyi egyházközség értékelje és fogadja örömmel azoknak a fiataloknak az áldozatos munkáját, akik a hitoktatói pályára készülnek. Tekintsék õket munkatársaknak és tegyék lehetõvé tehetségük és befektetett munkájuk gyümölcsöztetését. Az egyházközségek törekedjenek reális lehetõséget teremteni arra, hogy a hitoktatók gyakorolhassák hivatásukat. 

 

5. A fõegyházmegyei és plébániai költségvetésbõl, amelyet az iskolaalapra szántak, különítsenek el egy bizonyos összeget, amit a katekéták javaslatainak figyelembe vételével használjanak fel a katekézis javára. 

 

6. A katekétikai bizottság dolgozzon ki hosszabb távra tanterveket. 

 

7. Különös gondot kell fordítani a közösségformálásra (kirándulás, elõadások, zarándoklatok, lelkigyakorlatos napok stb.). A plébániai hitoktatásban kapjon nagyobb szerepet a misztagógikus katekézis. 

 

8. A plébánosok törekedjenek arra, hogy a hitoktatók alkossanak közösséget. Ily módon közremûködve, egymást gazdagítva eredményesebb lesz a munkájuk. 

 

9. A fiataloknak a liturgikus életbe való bekapcsolása céljából nagyobb hangsúlyt kell fektetni diák- és ifjúsági szentmisék bevezetésére, és liturgikus ismereteik gyarapítására. 

 

10. A szentségekre való felkészülés ideje alatt, de máskor is, minden hitoktatási alkalommal legyen liturgikus énekgyakorlás. Erre a hitoktatókat fel kell készíteni. 

 

11. Az iskolai minõsítésbe és osztályozásba az elméleti tudás értékelése mellé be kell számítani a liturgikus életbe való bekapcsolódást. 

 

12. A hitoktatás maximum 30-35 fõs csoportokban történjék. A szentségekre való felkészítés idején ajánlatos a világiak bevonásával 7-10 fõs csoportokkal foglalkozni. 

 

13. A katekétikai bizottság intézkedjék, hogy az iskolai hittankönyvek legyenek ingyenesek a többi, államilag támogatott tankönyvhöz hasonlóan. Amennyiben ez nem lehetséges, az egyházközség vásárolja meg a tankönyveket, amelyeket iskolai év kezdetén kioszt a gyermekeknek, év végén pedig visszakéri. 

 

14. A katekétikai bizottság dolgozzon ki a szórvány számára sajátos hitoktatási tervet, figyelembe véve a szórványpasztoráció-bizottság véleményét is. 

 

15. Szórványban élõ gyermekeink katekézise az iskolai beosztás szerint sokszor lehetetlen, ezért szükség van alternatív megoldásokra. 

 

16. Ajánlatos az óvodai katekézis bevezetése. 

 

17. A katekéta köteles tanmenetet, haladási naplót és tanuló nyilvántartást vezetni. Tartson rendszeres kapcsolatot a szülõkkel és kezdeményezze a szülõi értekezletek keretében a szülõk katekézisét. A lelkipásztor törekedjék arra, hogy azokat a szülõket, akik nem gyakorolják vallásukat, vezesse be az alapvetõ hitbeli ismeretekbe, készítse elõ az elmaradt szentségek vételére és vonja be a plébániai közösség életébe. 

 

18. Megfelelõ hittantanári képesítésûek hiányában, kivételes esetben és ideiglenesen, a plébános megbízatást kérhet azok számára is, akik a többi feltételnek eleget tesznek (ld 8. rendelkezés). Ezekben az esetekben az egyházközség vállalja a hitoktató bérkiegészítését. 

 

RENDELKEZESEK

 

6. A fõegyházmegyei katekézist a katekétikai bizottság koordinálja. A katekétikai bizottságnak hivatalból legyen tagja a kolozsvári Babes-Bolyai tudományegyetem Római Katolikus Teológiai Karának dékánja és katekétika tanára. 

 

7. A katekézis az iskola és plébánia keretében történjék, külön tantervvel, heti egy-egy órában. A plébániai katekézis fektessen külön hangsúlyt a közösségépítésre. A közösségépítõ órák módszertanát, oktatási és nevelési programját a katekétikai bizottság dolgozza ki, és a továbbképzõk alkalmával ismertesse. 

 

8. A tanterv legyen egységes az egész fõegyházmegyében, és tartalmazza a minimális ismeretanyagot, a nevelési és oktatási célokat, osztályokra lebontva. 

 

9. Létre kell hozni regionális tanácsadó központokat (tanácsadó iroda), ahol a szükséges segédeszközöket meg lehet találni (fénymásoló, szakkönyvek, videotéka, Szentek élete, folyóirat-gyûjtemény stb.), és a szaktanácsadás lehetõsége is adott. 

 

10. A szentségekre való felkészítés a plébánián történjék a lelkipásztor irányításával. Elsõáldozás kétéves elõkészítés után történjék (minimum 9 éves kortól), és a bérmálkozás egy év felkészítés után. 

 

11. A felnõttek katekézisét minden plébánián el kell indítani: ifjúsági katekézis, fiatal házasok katekézise, speciális helyzetben lévõk (fogyatékosok, öregek stb.) oktatása. 

 

12. A teológiai tárgyak iránt érdeklõdök képzését a katekétikai bizottság szervezze meg regionális szinten. 

 

13. Hitoktatói megbízást az a világi hívõ kapjon, aki hittantanári képesítést szerzett, a versenyvizsgán jobb eredményt ért el, plébánosi ajánlással rendelkezik, hit és erkölcs tekintetében megfelelõ, életvitele példamutató, és ajánlást kapott az õt felkészítõ felsõoktatási intézménytõl. Ezenkívül legyenek megfelelõ adottságai hit és erkölcs tekintetében. Életvitelében legyen példamutató. 

 

14. A katekéták számára kötelezõ a katekétikai bizottság által szervezett szakmai továbbképzésen, illetve lelkigyakorlaton való részvétel. Az évi továbbképzõk pedagógiai, pszichológiai, módszertani témákat is foglaljanak magukban. 
vissza a tartalomjegyzékhez

 
KRISZTUSI KÖZÖSSÉG A PLÉBÁNIÁN

A közösségben való élet természetes igény az emberben. Ez az igény abból adódik, hogy Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette õt. S mivel Isten háromszemélyû, az istenképiség alapján az ember is közösségi lény. Csak Istennel életközösségben képes kiteljesedni. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy emberségének kibontakozásában a kölcsönös szolgálatra, az õszinteségre és a szeretet párbeszédén alapuló embertársi kapcsolatokra van szüksége közösségi szinten. 

 

Szociális adottsága révén az ember mindig igényli a közösséget. Bizonyos közösségek, mint például a család, falu és város, közvetlenebbül tartoznak hozzá. Isten akarata, hogy minden ember családi közösségbe szülessen bele, mert ebben fejlõdhet ki közösségigénye, az a törekvése, hogy magasabb rendû célok érdekében társuljon másokkal. Itt fejlõdhet ki benne a vágy olyan közösség után is, amely amellett, hogy magán hordozza természetes jegyeit, természetfölötti lényegét is sugározza. 

 

A szeretet önmagában szent. Ezért - amennyiben a közösség tagjait összetartozásukban az önzetlenség lelkülete jellemzi - vonatkozásban állnak a szentséggel. Így valamennyi ilyen jellegû közösségi forma lépcsõfok a természetfölöttiség teljességének megnyilatkozása irányában. Jézus azonban azt akarta, hogy jelenlétének vonásait mindenekfölött tanítványai közösségének jelenlétén keresztül sugározza igazán a világban. Benne lehetünk mi is részeseivé a mennyei örökségnek Isten terve szerint, aki Fiában egyesíteni akar mindenkit, akit már a világ teremtésétõl fogva kiválasztott és meghívott a közösségben kibontakozó, szent és feddhetetlen életre (vö. Ef 1,3-10). 
Ezt a tervét Isten fokozatosan bontakoztatta ki a történelem folyamán. Erró1 beszél a Szentírás már akkor, amikor Ábrahám meghívásáról számol be: "Menj ki földedrõl, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! Nagy nemzetté teszlek. Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége" (Ter 12,1. 2a. 3b). Elhívja õt természetes családi, rokonsági stb. közösségébõl, hogy természetfölötti tapasztalatban részesítse, és ezáltal mások számára is az üdvösség jele és eszköze lehessen. 

 

A választott nép nagy nevelõje maga Isten, aki egy egész néppel lépett közösségre, és ezen keresztül kínálta az igazi, természetfölötti közösség modelljét a világnak. Mózes énekének következõ szakasza körvonalazza Isten pedagógiáját:  "Megtalálta a puszta földjén a borzalom és a sivatag helyén. Felkarolta, oktatgatta, mint a szeme fényét óvta. Miként a sas, amely repülésre készteti fiait és felettük lebeg, kiterjesztette szárnyait, felkapta s tulajdon vállán hordozta. Egyedül az Úr vezette, idegen isten nem volt mellette"(MTörv 32,10-12). 

 

Az Isten és ember közötti kapcsolatot Jézus Krisztus tette tökéletessé és teljessé. A megtestesült Ige részt vállalt az emberi együttélésben, hogy ezáltal megszentelje az emberi kapcsolatokat, és bekapcsolja az emberiséget az isteni szeretetközösség életébe. Nyilvános mûködését azzal kezdte, hogy közösséget hozott létre maga körül, az apostolok és tanítványok szerves közösségét, amelynek tagjai feladatul kapták, hogy minden népnek hirdessék az evangéliumot, és ezáltal részesítsenek minden embert a Szentháromság életközösségében. Ezt hitelesíti a szeretetben megélt egység: "Legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám bennem vagy, s én benned, úgy legyenek õk is bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél " (Jn 17,21 ). 

 

Jézus Krisztus külön-külön hívta meg tanítványait saját követésére, majd személyes, baráti légkörben közösséggé formálta õket. Nyilvános mûködésének végére az õ társaságában az apostolok és a tanítványok magukévá tehették a krisztusi közösség modelljének tapasztalatát. A századok során újabb és újabb keresztény nemzedékek egymásnak adták át a Szentlélek erejébõl a Jézus körüli elsõ keresztények közösségélményét. Erre az élményre mint képzési és megnyilvánulási formára ma is különösen szüksége van az egyháznak és a mi helyi egyházunknak is. Keresztény közösségeinknek (plébániáinknak és azon belüli kisebb közösségeknek), a krisztusi lelkület szerint kell élniük. Enélkül nem képzelhetõ el virágzó keresztény élet. 

 

A krisztusi közösség modelljének szorgalmazása a II. vatikáni zsinat igen fontos szándéka. Ismételten említi, hogy a keresztény közösség természetfeletti valóság, és éltetõje a benne megjelenõ Krisztus (SC 7, UR 8, PC 15, 18 stb.). Arról is többször szól, hogy az egyház termékenységéhez szükséges a krisztusi szellemben mûködõ közösségek jelenléte (AA 9, 10, 11, 17, 18, 30; PO 6, 8; AG 15 stb.), illetve hangsúlyozza, hogy az egyház éppen ilyen krisztusi közösségi voltában lesz "az Istennel való bensõséges egyesülés jele és eszköze" és új reménység forrása az emberiség számára (GS 42). Ezt követõen is sajátos témakörének megfelelõen szinte minden püspöki szinódus és római lelkipásztori jellegû dokumentum fontosnak tartotta ugyanezt hangsúlyozni. 

 

A következõkben vázoljuk, hogyan látjuk a krisztusi közösség mibenlétét és sürgetõ szükségét ezeknek a megnyilatkozásoknak a szellemében.

 

A krisztusi közösség szentségi valóság, mert a közösség tagjainak konkrétan, külsõleg is megmutatkozó, kölcsönös szeretete által maga Jézus jelenik meg benne: "Ahol 
ugyanis ketten vagy hárman összegyûlnek a nevemben, ott vagyok közöttük" (Mt 18,20). Ha plébániai közösségeinkben jelen van Krisztus, Isten jelévé válnak a világ számára. 

 

A krisztusi közösség lelkületének az a lényege, hogy tagjai elfogadják mesterük hívó szavát, tudatában vannak jelenlétének. Elfogadják õt fõnek, és a krisztusi élet megvalósítására törekszenek. Ezáltal lesz jelenvalóvá az õ életükben Jézus, és válik érzékelhetõvé az egyház nagy közösségében. 

 

Fõegyházmegyénk tagjai esetében a krisztusivá válás gyökere a keresztség szentségében kapott kegyelem, amely által Krisztussal egyesülnek, és részesülnek az õ papi, prófétai és királyi küldetésében. Öntudatos krisztusi tanítványokká válva értik meg, mit jelent a krisztusi parancsnak (vö. Jn 15,12-13) mindenek elõtt egymással szemben történõ gyakorlása. Akarják, hogy a világ arról ismerje fel õket, mint Krisztus tanítványait, hogy szeretettel vannak egymás iránt. (vö. Jn 13,35). A bérmálás szentségében ezt tudatosan is vállalják, és a teljesítéshez megkapják a Szentlelket, az õ kegyelmi ajándékait. Ugyanakkor ezt az elhivatottságot élteti bennük állandóan és bensõségesen az eukarisztia ünneplése és vétele. 

 

A krisztusi közösségnek fõegyházmegyénkben is léteznek meghatározott alaptípusai: a család vagy háziközösség, a bázis-közösség, a helyi közösség vagy plébánia, kerület, egyházmegye. A krisztusi közösség felsorolt alaptípusai az emberi társadalmak alapformáira (család, csoport, falu és városközösség stb.) épülnek, és azokat alakítják át az Istennel való közösség sajátos arculatára. A krisztusi közösség azonban spontán módon, kisebb létszámú csoportban is megvalósulhat (vö. Mt 18,20). 
Így tartalmilag új közösségek jönnek létre, amelyeket a krisztusi sajátosság jellemez. 

 

A Szentháromság titka éppen az, hogy a személyek különállóak, s mégis egységben vannak a szeretetben. Ez tükrözõdjék a krisztusi közösségben is, amelyben a személyek megõrzik személyi identitásukat, ugyanakkor Krisztus Lelke erejébõl egymással és egymásért élnek, és így a hit, a remény és a szeretet, valamint az imádság, a szenvedés és a cselekvés új közösségévé igyekeznek válni. A krisztusi közösség szentháromságos életformája természetesen tükrözi az isteni személyek különbözõségét, mint ahogy az emberben is háromféle szeretetképesség van: (a) az atyai, vagyis a kezdeményezõ, gondoskodó és felelõsséget vállaló szeretet, (b) a fiúi, vagyis az önátadó, engedelmes, ráhagyatkozó szeretet, amelyik befogadja az atyai kezdeményezõ szeretetet és ezt viszonozza. (c) a szentlelkes, vagyis az összefogó, bátorító szeretet, amelyik egyben a kölcsönös szeretet megtestesítõje. Ezáltal válik a szeretet, a szentháromságos élet alapja a krisztusi közösség kritériumává, ahol minden személy önmaga marad, megõrizvén azonosságát, és ugyanakkor önzetlenül nyitott a másik iránt. 

 

Az ilyen közösségek vezetõje valóban Krisztus, aki a Szentlélek erejében a földi felelõsök által hatékonyan munkálkodik. Az ilyen felelõsök úgy vállalják feladatukat, mint Istentõl kapott küldetést, és a Szentlélek segítségére támaszkodnak. Tisztában vannak adottságaikkal, de korlátaikkal is. Küldetésük teljesítésében a szeretet vezeti õket, és mindig a többiek érdekét figyelve alázattal cselekszenek. A közösség tagjai pedig megbíznak bennük, mert érzik, hogy nem saját magukban és meglátásaikban bíznak, hanem Istenben. Eletükben nincs gõg és önzés. Szeretet valósul meg közöttük akkor is, amikor engedelmeskedni kell azáltal, hogy mindenkinek élõ, személyes kapcsolata van Istennel és a közösség többi tagjával. 

 

Mindezek értelmében a krisztusi közösség tagjait a következõk jellemzik: 
- elsõsorban adni akarnak és nem kapni; Jézus parancsában találnak törvényükre: "Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket. Senki .sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért" (Jn 15,12-13); 
- figyelni tudnak egymásra, kölcsönösen elfogadják és segítik egymást; felelõsséget vállalnak egymásért; 
- készek lemondani akaratukról mások kedvéért, ha ez nehéz és áldozatot jelent is, mert legfõbb akaratuk az, hogy szeretet legyen közöttük, és ez a szeretet "kiérdemelje" Jézus jelenlétét; 
- készek vállalni a szenvedést az egység fenntartásáért (vö. Jn 12,24), tudják, mit jelent: "a szeretet több, mint az én igazságom, az egység több, mint az én okosságom"; 
- készek megbocsátani, mert õszinték; 
- a közösségen belüli szenvedéseik, áldozatvállalásaik révén, szükségszerûen találkoznak a kereszt titkával, és a keresztre feszített Krisztusban találják meg erõforrásukat, vele egyesülve lépnek túl fájdalmaikon, továbbra is szeretik a közösség minden tagját, s lehetõvé teszik, hogy Jézus diadalra vigye az objektív igazságot;
- követik annak irányítását, akit a törvényes egyházi elöljárók a közösség összefogásával, irányításával megbíztak; 
- törekszenek a hit megismerésére, akárcsak Isten szolgája Márton Áron, aki utolsó körlevelében így végrendelkezett " ... a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül" (1980. május 15); 
- tudatában vannak, hogy küldetésük a hit és a szeretet átadása mindenkinek, személyválogatás nélkül; 
- nyitottak mindenki iránt: együttéreznek másokkal örömben, bajban, szenvedésben egyaránt, képesek mindenkiben felfedezni az értékeket, és a maguk értékeit is szabadon, szeretettel kínálják fel mindenki számára. 

 

E jellemvonásokat röviden így lehet összefoglalni: a krisztusi közösségek tagjai elszántan törekszenek élni az evangéliumot. Mivel ilyen lelkülettel élnek, Krisztus lelki módon történõ, de valóságos jelenlétét biztosítják, aki által hatékonnyá és mások számára vonzóvá válik a közösség. A szeretetben élõ közösség vonzó és nyitott. A kívülállók, akiket Krisztus megújult életre hív, ilyen közösségek láttán megtérhetnek és be is kapcsolódhatnak e közösségek életébe, ahol teljesebben megélik Krisztussal való kapcsolatukat. 

 

Krisztus Lelkének, a Szentléleknek különféle kegyelmi ajándékai révén a krisztusi közösségekben az adományok, szolgálatok és hivatalok gazdag sokfélesége alakul ki. Ezek kölcsönösen feltételezik egymást a közösség javára. Beszélhetünk ilyen értelemben a krisztusi közösség karizmatikus jellegérõl (vö. 1Kor 12,4-31a). A hierarchikus jellegû szolgálatok és hivatalok pedig Krisztust jelenítik meg és képviselik a közösség elõtt, annak érdekében. A karizmatikus és a hivatali elem együttese így sajátos szerkezeti formát alkot ezeknél a közösségeknél: a megdicsõült Krisztus és a Szentlélek egységét tükrözi. A tagok egy testben növekednek és tökéletesednek, különféle adományaikkal kölcsönösen szolgálják egymást. 

 

Népünk kereszténnyé válásától kezdve a századok során mindig voltak a krisztusi életet biztosító közösségek egyházmegyénkben és annak egyházközségeiben, fenntartva egyben az apostoli szolgálat lendületét is. Más idõszakokban ellenben ez alábbhagyott. Ilyenkor közösségeink többé-kevésbé csak névleg maradtak keresztények. Ilyen hanyatlási idõszak örökségét hoztuk magunkkal a kommunista diktatúra évtizedeibõl, amikor az államhatalom céltudatosan és megtorló módon akadályozott minden olyan kezdeményezést az egyházban, amely a közösségformálást célozta. Elenyészõ számban indult csupán, néhány igazán apostoli lélek kezdeményezésébõl, krisztusi légkört biztosító közösségi kezdeményezés. Egyházunk tagjai az elnyomás évtizedei után többnyire szokásból gyakorolják vallásukat. 
Nagyon kevés azoknak a híveknek a száma, akik hétköznapi életükben tudatosan és egymást támogatva törekednek a kölcsönös szeretetben való együttélésre. Néhány egyházközség szintjén már született ilyen kezdeményezés.  Az újraéledt vagy újabban meghonosodott szerzetesi közösségek, megújulási, lelkiségi mozgalmak tagjainak körében számtalan lehetõség kínálkozik. Sok lehetõség is van azonban, ezeket ki lehetne használni mind a közösséggé formálódás, mind a krisztusi lelkület kialakítása, ápolása érdekében. Ilyenek például: a hitbuzgalmi csoportok, a különféle egyházközségi testületek, csoportosulások, hittancsoportok, szolgálati vagy munkacsoportok az egyházközségekben, az induló rétegpasztoráció lehetõségei (értelmiségiek, vállalkozók, közéleti személyiségek, ifjúság stb. lelkipásztori gondozása). A lelkipásztori leleményesség minden alkalmat fel tud használni arra, hogy a hívõk, illetve a hívõk közösségeinek körében a krisztusi lelkületet meghonosítsa vagy elmélyítse. 

 

Nem elég a fõegyházmegye struktúráinak megújítása. Isten egész népének kell egyénileg és közösségileg megújulnia. Ha ez a belsõ megújulás elkezdõdik, külsõleg is, minõségileg is változni fog majd egyházmegyénk arculata. A krisztusi élethez különösen manapság feltétlenül szükséges az igazi, hiteles közösség. A kereszténységtõl mindinkább elidegenedõ világunkban csakis ilyen közösségben maradhat meg a keresztény, aki az erkölcsi szabadosság, a szaporodó bûnözés, az erõszak, a merényletek világában él. Lehetetlen, hogy egyedül, sivatagszerû lelki magányban tudjuk élni kitartóan kereszténységünket 

 

JAVASLATOK

 

1. Mindenekelõtt a papság körében szükséges a szemléletváltás a krisztusi lelkület formálása érdekében. Hivatásukat ne csupán adminisztratív jellegûnek tekintsék, hanem annak lényegét elsõ sorban az apostoli lelkületben lássák. Életükben a fõ hangsúly a természetfölötti lelkület ápolásán legyen. Krisztus másaként õk legyenek azok, akiken keresztül a természetfölötti szinte megtapasztalhatóvá válik. 

 

2. Szükséges a papság olyan kezdeményezéseinek támogatása, amelyek közösséggé formálódásukat célozzák. Ha a papi közösségekben, társulásokban mélyül a krisztusi lelkület, ez tapasztalatot, amolyan "élet-iskolát" jelent számukra. 

 

3. A közösségi lelkipásztorkodás modellje szerint a lelkipásztor legyen mindenekelõtt a közösség egységének elsõ számú munkálója. Hivatali karizmájából kifolyólag szorgalmaznia, támogatnia kell egyházközségében minden fajta katolikus közösségi megnyilvánulást és ápolnia kell azok között a kapcsolatot, az egységet. Legyen az egyházközség nagyobb krisztusi közösségként a kisközösségek közössége. 

 

4. A krisztusi közösség építése személyes foglalkozást igényel. A lelkipásztorkodás igen fontos feladata a hívõk személyes lelkivezetése, meghívása a megtérésre, segítése az elmélyült krisztusi életben.  Lelkipásztori szemléletváltásra van itt szükség. 

 

5. A családi közösség nem csupán a természetes, hanem egyben a természetfölötti életben való kibontakozás fészke is. Különösen olyan szülõk esetében, akik egymás között a krisztusi lelkület szellemében ápolják a kapcsolatot, és ilyen lelkülettel gondoskodnak gyermekeikrõl is. A családpasztoráció célja a családokban sajátos módon az ilyen lelkület kialakítása, és ápolása. 

 

6. Minden szervezõdési forma, mely a maga körében a krisztusi lelkület ápolására törekszik, evangelizáló tényezõ a plébánián. A lelkipásztor fordítson különleges figyelmet a megújulási mozgalmakhoz tartozó vagy más közösségi kezdeményezésekre (pl. bibliakörök, kisközösségek). 

 

7. Létre kell hozni a gyerekek, fiatalok, fiatal házasok, felnõttek csoportjait, hogy a plébánia minden korosztálynak otthona legyen. 

 

8. A lelkipásztor krisztusi egységet munkáló törekvése elsõsorban az egyházközség lelkipásztori munkatársai közötti egység  ápolásával kezdõdik. Elsõsorban közöttük alakuljanak krisztusi módon közösségivé a munkatársi kapcsolatok. 

 

9. Az egyházközség legfõbb közösségformáló eseményének az eukarisztia vasárnapi közös megünneplését tekintse. 

 

10. Ápolni kell a szomszédos plébániákkal a testvéri kapcsolatot. Ennek a kezdeményezésnek tanúságtevõ ereje lehet a kívülállók számára. 

 

11. Minden plébánián, fõesperesi kerületben hozzanak létre olyan kisközösségeket, amelyek vállalják a zsinati dokumentumok életté váltásának feladatát, az új evangelizáció kivitelezését, a pasztorációs terv megvalósítását helyi és kerületi szinten. Ennek érdekében vegyék figyelembe a plébániai és kerületi zsinati munkatársak eddigi tevékenységét. 

 

RENDELKEZÉSEK

 

15. A fõpásztor által kinevezett fõegyházmegyei evangelizációs felelõs olyan személy legyen, aki krisztusi lelkületû közösségi lelkipásztorkodás szellemében gondolkodik és cselekszik. 

 

16. A lelkipásztori terv kidolgozásánál, biztosítsanak elsõbbséget a természetfölötti értékek közösségi keretben történõ kibontakoztatásának. Az egyes kezdeményezéseknél ne a látványos elõrehaladásra való törekvés legyen a fõ szempont, hanem az, hogy milyen mértékben mozdítja elõ a krisztushívõk, illetve a közösség lelki megújulását. 

LITURGIA ÉS A SZENTSÉGI ÉLET

 

A LITURGIA

 

A II. vatikáni zsinat meghatározása szerint méltán foghatjuk fel a liturgiát úgy, mint Jézus Krisztus papi szolgálatának gyakorlását. "Ebben érzékelhetõ jelek jelzik és a maguk sajátos módján meg is valósítják az ember megszentelését, és Jézus Krisztus misztikus teste pedig, vagyis a fõ és a tagok együtt, teljes értékû nyilvános istentiszteletet mutatnak be" (SC 7). Krisztus tehát cselekvõ résztvevõje a liturgiának. A szent liturgia az egyház csúcs-tevékenysége, Isten népének legszentebb cselekménye. Ennek tudatában kell lennünk, a legegyszerûbb falusi templomban, a legjelentéktelenebbnek tûnõ liturgikus cselekmény végzésénél is. 

 

Hogy a liturgiát méltó módon végezhessük, elengedhetetlenül szükséges az alapos liturgikus nevelés, amelynek már a családban el kell kezdõdnie (közös ima, éneklés, adventi koszorú, betlehem), majd folytatódnia kell a hitoktatásban, felnõttképzésben, szentségi katekézisekben. 

 

SZENTSÉGI ÉLET

 

"Az egyház egész liturgikus élete az eukarisztikus áldozat és a szentségek körül forog" (KEK 1113). A szentségek a kegyelemnek Krisztustól eredõ és az egyházra bízott hatékony jelei, amelyek által az isteni életben részesülünk. 

 

A szentségek ünnepélyes kiszolgáltatása híveink egy részének mindenekelõtt családi, társadalmi esemény, amelyben profán mozzanatok (ruha, videó, evés-ivás, ajándékok, pénz) versengenek a szakrális lényeggel. Máskor olyanok kérik a szentségeket, akik hitüket nem élik, nem is vallják az egyház hitét, és nem épülnek be az egyház közösségébe. Ezért a szentségek kiszolgáltatása terén olyan normákat kell meghatározni, amelyek mind a teljesíthetetlen feltételeket szabó szigort, mind az engedékenység végleteit elkerülik. 

 

A keresztség 
A keresztség a szentségek közül az elsõ és legfontosabb, az Istenben kezdõdõ élet kapuja, ajtó, amely utat nyit a többi szentség felé. "A keresztség által megszabadultunk a bûntõl, újjászülettünk, mint Isten fiai, Krisztus tagjává lettünk, beletestesültünk az egyházba és részeseivé váltunk küldetésének" (KEK 1213). 
Híveink közül számosan csak szokásból kereszteltetik meg gyermeküket, anélkül, hogy ismernék a keresztség szentségének kegyelmi ajándékait, és komolyan vállalnák a belõle származó kötelezettségeket. 

 

Bérmálás 
A bérmálás a keresztség teljes megvalósulása, s a Szentlélek e szentség által felneveli, megerõsíti a felnõtt, nagykorú keresztény életre a megkeresztelt embert, hogy hitét keresztény hivatásában és a tanúságtételben megvallja és tettekre váltsa (vö. LG 11). A bérmálás a keresztségre épül, ahogyan a növekedés a születésre - mondja Aquinói Szent Tamás. A Szentlélek tudatos befogadásához és a hitvalló keresztény élet vállalásához viszont érettség és határozott döntés kell. Az emberrel foglalkozó tudományok és a lelkipásztori tapasztalatok egyaránt azt mutatják, hogy egy 12 éves fiatal még nem érett egy ilyen döntés meghozatalára. Sokszor csak megszokásból vagy szülõi kényszer hatása alatt bérmálkoznak. Az egyházmegyében végzett felmérések azt bizonyítják, hogy az alsó korhatárt emelni kell. 

 

A bérmálás elõtti felkészítõt sok helyen dicséretes módon komolyan veszik, de sajnos elõfordul, hogy bérmáláshoz engednek felkészületlen személyeket is. 

 

Eukarisztia 
"Az eukarisztia jelzi és megvalósítja az életközösséget Istennel, valamint Isten népének egységét, melyek által az egyház önmaga. Az eukarisztiában egyszerre jelen van annak a történésnek a csúcspontja, amely által Isten Krisztusban megszenteli a világot, valamint az istentisztelet csúcspontja, amelyet az emberek a Szentlélekben adnak meg Krisztusnak és általa az Atyának" (KEK 1325). A lelkipásztori munka és igehirdetés tehát vezesse az embereket az eukarisztiához, hiszen "az eukarisztiában benne van az egyház egész kegyelmi gazdagsága, maga Krisztus, a mi húsvéti bárányunk és élõ kenyerünk"(PO 5). 

 

Szentmise 
"A liturgiából,  elsõsorban pedig az eukarisztiából,  mint forrásból árad belénk a kegyelem, és általa valósul meg Krisztusban a  leghatásosabb módon az emberek megszentelése és Isten dicsõítése" (SC 10). A szentmise Krisztus keresztáldozatának megjelenítése, amelyben a résztvevõ úgy egyesül Krisztussal, hogy eltanulja és megvalósítja saját életének odaadását az embertársakért. "Amikor a hívõk részt vesznek a szentmiseáldozatban, amely az egész keresztény élet forrása és csúcspontja, az isteni Bárányt és vele együtt önmagukat ajánlják fel Istennek" (LG 11). 

 

Általános tapasztalat, hogy a papok nem mindig élnek a liturgikus elõírások által biztosított lehetõségekkel, ezért a szentmise nem igazodik a hívek igényeihez, az alkalmakhoz és az ünnepekhez. A szentmise így unalmassá, sablonossá válik. A II. vatikáni zsinat kifejezett szándéka, hogy a hívek értsék a szentmisét, és tevékenyen vegyenek részt a liturgián. Éppen ezért többször kellene a szentmisét magyarázni és buzdítani híveinket, hogy ne vonakodjanak aktív szerepet vállalni a liturgián. 

 

Szentáldozás
"Az Úr hozzánk sürgetõ hívást intéz, hogy õt az eukarisztia szentségében magunkhoz fogadjuk:  `Bizony,  bizony,  mondom nektek: ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az õ vérét, nem lesz élet tibennetek' (Jn 6,53)" (KEK 1384). 

 

Örvendetes, hogy egyházmegyénkben elég sokan járulnak szentáldozáshoz. Segítséget kell nyújtanunk híveinknek, hogy tudatosan és méltó módon áldozzanak. A szentáldozás ne legyen csak az áldozás pillanata. Fel kell világosítanunk õket, hogy e szentség vételére hogyan készüljenek lelkileg, és hogy ne feledkezzenek meg áldozás után a szívükbe fogadott Jézus Krisztusról. Vannak akik azt hiszik, hogy csak közvetlenül gyónás után járulhatnak szentáldozáshoz. Meg kell nekik magyarázni, hogy miért és mikor áldozhatnak egy gyónás után többször is. A II. vatikáni zsinat szorgalmazza, hogy a hívek is ugyanabban a szentmisében átváltoztatott szentostyát vegyék magukhoz. 

 

Nagy ünnepek alkalmával, vagy amikor sokan áldoznak, elhúzódhat az áldoztatás szertartása. Kórházban fekvõ vagy otthonukat elhagyni nem tudó betegek, öregek (fõleg, ha gyakori vagy mindennapos áldozók voltak) többször igényelnének áldozást, de a lelkipásztor képtelen mindig mindenhova eljutni. Ilyen esetekben nagy segítséget jelentene egy akolitus közremûködése. A fõegyházmegyénkben végzett felmérések egyértelmûen arról szólnak, hogy híveink nagy része nem idegenkedik attól, hogy köztiszteletben álló világi férfi és nõ is áldoztathasson. 

 

Az eukarisztia tisztelete 

 

Az Oltáriszentséget megilletõ imádó hódolatot nemcsak a szentmisében adta és adja meg a katolikus egyház, hanem a szentmisén kívül is. Az átváltoztatott ostyát a lehetõ leggondosabban kell õrizni, a hívek ünnepélyes tiszteletének tárgyául kell kitenni, és a népsokaság örömére körmenetekben körülhordozni" (KEK 1378). 
Fõegyházmegyénkben az Oltáriszentség imádásának dicséretes módon kialakult hagyománya van (örökös szentségimádási nap az egyes egyházközségekben, elsõcsütörtöki és elsõvasárnapi szentségimádás). Figyelni kell arra, hogy ilyenkor lehetõleg az alkalomhoz illõ imákat végezzük. Gyakran elõfordul ugyanis, hogy az idõt kitöltendõ a szentségimádás mibenlétét elhomályosító imát mondunk. A választott imáknak azt kell tudatosítaniuk és kifejezniük, hogy az eukarisztiában a köztünk lévõ Jézus Krisztust imádjuk. 

 

A bûnbánat szentsége
A bûn "az igazi szeretet hiánya Isten és a felebarát iránt, bizonyos értékekhez való helytelen ragaszkodás folytán. A bûn megsebzi az ember természetét és megtámadja az emberi szolidaritást" (KEK 1849). "A bûn megtámadja az egyházzal fönnálló közösséget is. Ezért a megtérés egyszerre nyújtja az Istentõl jövõ bocsánatot és az egyházzal történõ kiengesztelõdést. A bûnbánat és a kiengesztelõdés szentsége ezt fejezi ki és valósítja meg liturgikus módon" (KEK 1440). E szentség tehát nem egyszerûen csak a gyónás aktusából áll (bûnbevallás és feloldozás). Annál jóval többet jelent: megtérését, bûnbánatot, kiengesztelõdést. 

 

Fõegyházmegyénkben, mind a hívek, mind a papok részérõl a szentséghez való hozzáállás tekintetében sokféle felfogással találkozhatunk. Némelyik hívõ úgy gondolja, hogy e szentség csak abból áll, hogy elmegy és elmondja bûneit. A gyónásra nem készül fel, sokszor a gyóntatószékben gondolkodik azon, mit is mondjon. A gyónás után pedig nem igyekszik megtérését lelkileg és tettekben megvalósítani, tovább él ugyanúgy, mint azelõtt. Van aki bizonytalan a gyónás gyakorisága tekintetében. Túl ritkán járul szentgyónáshoz, vagy éppen túl gyakran, rutinszerûen, elsilányítva a szentség ünnep jellegét. Gyakori a tudatlanság annak megítélésében, hogy mi számít bûnnek és mi nem, illetve mit kell meggyónni és mit nem. Az idõhiány sokszor feszültségek forrása, és a gyónás méltóságát veszélyezteti. Elõfordul, hogy a lelkipásztor szeretné megkezdeni a misét, de még várakoznak rá a gyónók, nagy ünnepeken pedig többen szeretnének szentgyónást végezni. Keresni kell a módját, hogy sohase kelljen a gyóntatást elsietni, mert a szentség méltósága, a kegyelmi történések súlya elegendõ idõt követel. 

 

A zsinati elõkészület során született jegyzõkönyvekbõl kiderül az is, hogy nem kevés azon híveink száma, akik nem értik igazán, hogy miért kell megvallaniuk vétkeiket a papnak. Fõleg azokban vetõdött fel a kérdés, akiknek negatív élményeik voltak a szentgyónással kapcsolatban. Hála Istennek azonban szép számmal vannak, akik a bûnbánat szentségét Isten szeretetének örömünnepeként élik meg. 

 

Jelentõs szerep hárul a gyóntatóra a tekintetben is, hogy a gyónónak miképpen sikerül megtapasztalnia e szentségben Isten irgalmát. Néha a gyónók úgy érzik, hogy nem hallgatták meg és nem értették meg õket. A gyóntatónak mindig tudatában kell lennie, hogy a gyónás a kiengesztelõdés eszköze, Isten irgalmának, a bûnösök iránti szeretetének szentsége. Néha ugyanis nagy a kísértés a gyóntató számára, hogy fölháborodjék, büntessen, szidjon. "Akik a bûnbánat szentségéhez járulnak, azok Istent sértõ bûneikre Isten irgalmas bocsánatát kapják meg" (LG 11 ). 

 

A betegek szentsége 
"A betegek szent kenetével és a papok imádságával az egyház a szenvedõ és megdicsõült Krisztusnak ajánlja a betegeket, hogy nekik enyhületet és üdvösséget szerezzen; buzdítja õket, hogy tudatosan csatlakozzanak Krisztus szenvedéséhez és halálához, és így szolgálják az Isten népének lelki javát" (LG 11). 
Ez a szentség nemcsak a halálveszélyben lévõk szentsége (SC 73), hanem minden betegé. Ezt tudatosítsuk a hívekben, mert sokakban még mélyen gyökerezik az a tévhit, hogy a betegek szentsége "utolsó kenet", és ez bizony visszatartja õket attól, hogy kérjék a szentséget. 

 

Egyházközségi szinten is meg kell valósulnia az egy test Krisztus misztikus teste eszméjének. Ezért, ha e testnek valamely tagja beteg, akkor az egész közösségnek vele együtt kell éreznie, és összefognia a testi-lelki egészség visszaszerzése érdekében. Az egyházközség beteg tagjainak segítése ne csak a pap, hanem az egész közösség szívügye legyen. Kórházi betegeink lelki gondozására égetõ szükség van. Testi-lelki megpróbáltatásaik közepette a vigasztaló, bátorító, gyógyító Jézus nevében mellettük kell állnunk. Sok városban dicséretes módon komoly áldozatokat hoznak a kerület papjai, hogy a betegek kórházi lelki gondozását megoldják. Kielégítõ megoldás csupán akkor születhet, ha valakit sikerül csak erre a munkára felszabadítani. Ha nincs vagy nem lesz a jövõben a fõegyházmegyének elegendõ papja, akkor az ügy fontossága miatt szükségesnek látszik az állandó diakónus, vagy legalább erre fölkészített és kiképzett világiak (akolitusok) bevonása (beteglátogatás, ápolás, bevásárlás, ima, takarítás, orvoshoz kísérés). A beteg testvérben ugyanis Krisztust szolgáljuk (" beteg voltam és meglátogattatok", Mt 25,36b). 

 

A házasság szentsége 
"A házastársak egész életre szólóan, visszavonhatatlanul arra kötelezik magukat, hogy szövetségre lépnek, és egész lényükkel-létükkel átfogó sorsközösséget alkotnak egymással. Szent Pál a házasságot Krisztus és az egyház kapcsolatához hasonlítja, így a házasság Istennek az ember iránti hûséges és föltétlen szeretetét jeleníti meg" (Boldogabb Családokért 95). A szentségi házasságban a felek arra vállalkoznak, hogy megmutatják, tapasztalhatóvá teszik, hogyan szeret minket Jézus. A lelkipásztoroknak viszont sokszor gondot okoz, hogy a jegyesek nem ismerik igazán Isten szeretetét, következésképpen nem tudnak és nem is akarnak így szeretni, az egyházi házasságkötést mégis kérik. Ezért fõegyházmegyénkben az eddiginél nagyobb hangsúlyt kell fektetni a fiatalok szentségi házasságra való távolabbi, illetve közelebbi fölkészítésére. Ifjúsági órákon, találkozókon kell errõl sokat beszélni, szakembereket bevonni (orvos, pszichológus, családos emberek), kurzusokat szervezni párválasztásról, házasságról. Ez dicséretes módon megvalósult már egy-két székelyföldi városban. 
A szentség kiszolgáltatásával kapcsolatban gyakran nehézséget okoz, hogy a felek ugyan részesültek a keresztség szentségében, de hitüket nem gyakorolják illetve, hogy az egyik fél másvallású. 

 

A szent zsolozsma 
Krisztus Jézus papi feladatát "egyházán keresztül folytatja, mely nem csupán az eukarisztia ünneplésével, de más módokon is, fõleg a zsolozsma végzésével dicséri szüntelenül az Urat, s jár közben az egész világ üdvösségéért" (vö. SC 83). 
A zsolozsmát az egyház küldöttei, akiknek ez hivatalos feladatuk az egyházban, a papok és a szerzetesek végzik. 

 

MÁS LITURGIKUS CSELEKMÉNYEK

 

A szentelmények 
"A szentségek mellett az anyaszentegyház adott a híveknek szentelményeket is. Ezek a szentségekhez hasonlóan szintén szent jelek, mert nemcsak jelzik az elsõdlegesen lelki hatást, hanem az egyház könyörgésének erejével meg is szerzik" (SC 60). Ezeket is a katolikus hit megnyilvánulásainak kell tekinteni, gyakorlatukat ápolni és - ahol szükséges - úgy megújítani, hogy a mai kor embere számára is legyen mondanivalója. 
Fõgyházmegyénkben a hagyományõrzésbõl fakadóan, szentelmények kapcsán olyan emberekkel is kapcsolatba kerülünk, akikkel egyébként nem (házszenteléskor templomba nem járókkal, ételszenteléskor, "pimpó"-barkaszenteléskor pedig olyanokkal, akik csak ezeken a szertartásokon vesznek részt, az ünnepi szentmisén már nem). Úgy kell végeznünk a szent cselekményt, hogy az említetteket is megszólíthassa az imádságok mondanivalója, a szertartások szépsége, áhítata. 

 

A temetés 
"Az egyház szolgálata ebben az esetben azt célozza, hogy kifejezésre juttassa a hatékony közösséget az elhunyttal, valamint segítse ebben a temetés miatt egybegyülekezett közösség részvételét, és neki hirdesse az örök életet" (KEK 1684). A temetés is evangelizációs alkalom. Az érzékenyebb lelkû hozzátartozók, gyászoló barátok a temetésen fogékonyabbak a földi élet utáni örök élet, Isten üdvözíteni akaró szeretetének, illetve örömhírének a befogadására. 
A jelenleg használatban lévõ temetési szertartáskönyvünk nem tükrözi eléggé "a keresztény ember halálának húsvéti jellegét". Ezért jó lenne a magyarországi temetési szertartáskönyv használatának engedélyezése is a mienk mellett. 

 

Az egyház tanításának szellemében az öngyilkosok temetésénél a lelkipásztor beszéljen az élet értelmérõl, védelmérõl, és kérje a jelenlévõket, hogy imádkozzanak az elhunyt lelki üdvéért. Tartsák meg a fõegyházmegye ide vonatkozó elõírásait. 

 

Paraliturgia, népi vallásosság 
Vallási gyakorlataink között különös megbecsülést érdemelnek a paraliturgiák is (pl. halott melletti virrasztás, vecsernye, határkerülés stb.). "Fontos azonban, hogy ezek az áhítatgyakorlatok alkalmazkodjanak a liturgikus idõkhöz, legyenek összhangban a liturgiával, mintegy abból fakadjanak, és arra készítsék fel a népet" (SCl3). Örvendetes módon egyházmegyénkben sok helyen nagy számban vesznek részt híveink paraliturgiákon. Ezt a szokást lelkipásztoraink továbbra is segítsék és ápolását ösztönözzék. 

 

Liturgia és mûvészetek 
Az egyház kezdettõl fogva élt és ma is él a mûvészetek (irodalom, zene, festészet, szobrászat, építészet) sajátos kifejezõ erejével Isten dicséretében. "Az anyaszentegyház ... mindenkor barátja volt a képzõmûvészeteknek, nemes szolgálatukat szüntelenül igénybe vette, és mûvészeket nevelt, hogy az istentisztelethez tartozó tárgyak igazán méltóak, díszesek és szépek legyenek, jelezzék és tükrözzék a mennyei valóságokat" (SC 122). 

 

A szent zene és ének 
A II. vatikáni zsinat tanítása szerint a szent zene "minden más mûvészi kifejezésmód fölé emelkedik, leginkább azért, mert a szent szövegeket kísérõ dallam az ünnepélyes liturgiának szükséges és a teljességhez tartozó része" (SC 112). A liturgiában a szent zene, az ének nem díszítõ elem, nem hozzátoldás, hanem a liturgia része. Ezért a liturgiának kijáró tisztelettel és gondossággal kell a szent zenét mûvelni és ápolni. "A papnevelõ intézetekben, de minden katolikus intézményben és iskolában nagy gondot kell fordítani a zenei nevelésre és gyakorlatra. A zenei oktatás azonban csak akkor lehet teljes értékû, ha az egyházi zene tanítására kiszemeltek elõbb gondos kiképzésben részesülnek" (SC 115). 

 

Napjainkban, amikor egyre inkább elidegenednek híveink az énekléstõl, nagyon fontos megtalálni a módját, hogy énekeinket megtanulják és énekeljék. A híveknek a liturgiába való cselekvõ bekapcsolásának egyik leghatékonyabb és legszebb módja éppen a közös éneklés. Az elmúlt évtizedek tapasztalatait összegezve megállapíthatjuk, hogy egyházzenei életünk számos tevékenységi formával gazdagodott. Egyre több közösség hoz anyagi áldozatokat, hogy az énekszövegek kivetítésével vagy sokszorosításával jobban bekapcsolódhassanak a liturgiába. Számos templomi kórus megalakulása és a színvonal növekedése szintén egyházzenei életünk fejlõdését mutatja. Kórustalálkozókat is szerveznek egy-egy kerület kórusainak, így alkalmat adva a tapasztalatcserére. Évrõl-évre lelkigyakorlatos továbbképzõket szerveznek kántorok részére. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne még nagyon sok pótolni- és csiszolnivalónk. 

 

A papnak a liturgiában a legfõbb munkatársa a kántor. A papnak és az egyházközségnek legyen gondja arra, hogy a kántora tisztességesen megélhessen fizetésébõl. A kántor feladata mindannak az ismeretnek és gyakorlatnak megszerzése, fejlesztése, továbbadása, amivel a liturgiát szolgálja. 

 

Nagy vitákat okoz az ún. "ifjúsági énekek" bevezetése a liturgiába. Radikálisan elutasító magatartástól a kritika nélkül mindent elfogadó véleményig mindenféle hozzáállással találkozhatunk. Nem zárkózhatunk el ez elõl a jelenség elõl könnyelmûen ítélkezve, de bölcsen, türelemmel és szeretettel kell keresni a megoldást, hogy az "ifjúsági ének" is megtalálja helyét, miközben gondot kell fordítanunk a fiatalok liturgikus nevelésére. 

 

A szakrális mûvészet 
A szakrális mûvészet feladata, hogy a maga eszközeivel megjelenítse az egyház hitét. 

 

Az új liturgia által támasztott követelmények megvalósítása minden esetben egyedi elbírálást igénylõ feladat, amely csak megfelelõ szakemberek bevonásával oldható meg. 

 

Minden kor gyarapította, gazdagította az egyház mûvészi értékeit, kifejezve általuk hitét, lelki világát. A legjobb mûvészekre bízta a gyakorlati rendeltetésû épületek tervezését, bõvítését, mûvészi kivitelezését. A katolikus egyház úgy tekinti kulturális javait, mint jelentõs és fontos eszközöket a mai világ evangelizációjának pasztorális munkájához. 

 

Az egyházi mûemlékek, mûvészeti alkotások fenntartása és megóvása állandó figyelmet kíván és feladatot jelent. A helyreállítások, beleértve a folyamatos karbantartási, állagvédelmi munkálatokat, tatarozásokat, kisebb átalakításokat is, alapos és átgondolt elõkészítést igényelnek. 

 

Korunk egyháza õrzi a múlt örökségét, s az esztétikai igényeknek megfelelõen hozza létre mai alkotásait. A mûvészetek, de különösen az építészet léte szükségszerûen megteremtette a gondozást, fenntartást, védelmet. 

 

JAVASLATOK

 

1. A fõegyházmegye liturgiáért felelõs megbízottai és a lelkipásztorok egyaránt fektessenek nagy hangsúlyt a liturgikus nevelésre (tartsanak elõadásokat, továbbképzõket) mert csak így érhetõ el a II. vatikáni zsinat célkitûzése: valamennyi hívõ tudatos és cselekvõ részvétele a liturgián.  
2. A fõegyházmegye liturgikus életének a megújításához, és elmélyítéséhez képezzenek ki a liturgiában jártas szakembereket.  
3. A hívek is imádkozzák a szent zsolozsmát, legalább nagy ünnepek alkalmával a lelkipásztorok, szerzetesek tartsanak közös zsolozsmázást a hívekkel.  
4. Már a keresztelés szándékának bejelentésekor nyújtsanak át egy, a keresztségrõl szóló ismertetõt (szórólapot), amely röviden tájékoztat e szentség lényegérõl, a szülõk felelõsségérõl, a keresztszülõk feladatáról.  
5. A szentség kiszolgáltatási módja érzékeltesse, hogy a keresztelés nem csak a család, hanem az egész egyház örömünnepe. Ezért lehetõleg a közösség részvételével történjék: szentmise keretében. 
6. Iskolás gyermekek és felnõttek esetében ne legyen szabad a keresztséget az eukarisztia nélkül kiszolgáltatni. 
7. Felnõtteket lehetõleg a húsvéti vigílián kereszteljenek.  
8. A bérmálás alsó korhatára 17 év legyen.  
9. Már az elõkészület idején ajánlatos különbözõ liturgikus feladatokat bízni a bérmálkozókra.  
10. A megfelelõ felkészültségrõl vizsga keretében gyõzõdjék meg a plébános, ahol a jelölt keresztény magatartásra való készségérõl is próbáljon képet alkotni magának.  
11. A bérmakörutak során kívánatos, hogy a püspök a kisebb egyházközséget, filiákat is látogassa meg, és a helyszínen bérmáljon. Ezzel a szórványban élõket különösképpen megbecsülné, katolikus öntudatukat erõsítené.  
12. A mai liturgikus elõírások lehetõséget kínálnak a szentmise változatossá tételére egyrészt a szentmise szentírási szövegeinek sokféleségével, másrészt pedig votív-misék végzésének a lehetõségével hétköznapokon. A misézõ pap éljen ezekkel a lehetõségekkel.  
13. A világiak liturgiába való bevonását gondosan meg kell szervezni, hogy az ne legyen esetleges. Lehetõség szerint minden szentmisén legyen ministráns (ünnepnapi, vasárnapi liturgiákon mindenképpen), elõénekesek, szkóla, felkészült felolvasó. Ne csupán az elõírt egyetemes könyörgések felolvasására szorítkozzunk, hanem bátorítsuk a hívõket arra, hogy õk maguk is fogalmazzák meg a közösséget vagy az egész egyházat érintõ kéréseiket. 
14. Javasoljuk a lektori szolgálat intézményes bevezetését.  
15. Az eukarisztikus ünneplésbe való tevékeny bekapcsolódáshoz az is szükséges, hogy a hívõk értsék a liturgiát (felépítését, részeit, imáit, mondanivalóját). Ezért a lelkipásztor idõnként tartson mise-katekézist.  
16. A homilia teremtsen kapcsolatot Isten igéje és a napi élet között. Legyen alkalmas az oktatásra, a hit felkeltésére és megerõsítésére, de keltse fel a keresztény reménységet is a hallgatóságban. Segítsen az élet egyes eseményeinek hittól megvilágított értelmezésében. Nyújtson útmutatást, adjon eligazítást az embereket foglalkoztató kérdésekben.  
17. A szent csendnek is fontos szerepe van a liturgiában, ezért a misézõ pap kövesse az erre vonatkozó liturgikus irányelveket.  
18. Tegyenek a lelkipásztorok komoly erõfeszítéseket a szentmisék számának bölcs meghatározására. A vasárnapi, a hétköznapi több szentmise (fõleg, ha temetési misét is kell végezni) elhomályosítja a liturgia méltóságát, megnehezíti vagy lehetetlenné teszi az eukarisztia ünneplésére való szükséges fölkészülést. Az Egyházi Törvénykönyv egyébként tiltja is a szentmisék halmozását (CIC 905.).  
19. Nagyobb plébániákon gyakoriak a temetési misék. Ilyen helyeken célszerû a gyászolókkal való egyeztetés után több elhunytért egyetlen misét felajánlani, esetleg a hét egy meghatározott napján legyen a plébánia legutóbb meghalt híveiért a szentmise. A lelkipásztor ilyenkor is csak egy miseadományt fogadhat el. Miseadományként több helyen perselyeznek az ilyen miséken. Vasárnaponként ne legyen temetési mise.  
20. Ahol igény van rá, tartsanak latin nyelvû szentmisét is.  
21. A szentségimádáson legyen helye a csendnek és a hangosan végzett imának egyaránt. A kötött, megszerkesztett imákon kívül imádkozhatunk saját szavainkkal is, vagy felolvashatunk találó szentírási részeket, és ezekrõl elmélkedhetünk.  
22. Az Egyházi Törvénykönyv elõírja, hogy a templom naponta legalább néhány órára legyen nyitva az imádkozni szándékozók elõtt. Az örökmécses legyen látható helyen, és egyértelmûen jelezze a szentség õrzésének helyét.  
23. A lelkipásztorok oszlassák el a hívekben a gyónás körüli félreértéseket. Beszéljenek a bûnrõl, a bûnbánatról, a megtérésrõl, a lelkiismeret-vizsgálatról, a gyónás formájáról és gyakoriságáról, mutassanak rá arra, hogy a gyónás elsõsorban nem kötelesség, hanem lelki kincs, öröm, újjászületés, boldogság a megtapasztalt Isten-szeretetben. Segítsék híveiket ennek megtapasztalásában.  
24. Nagyobb egyházközségekben, ahol több pap van, gyakran mise közben gyóntatnak. Ezt a gyakorlatot fokozatosan meg kell szüntetni, és a híveket a misén kívüli gyónáshoz hozzászoktatni. Legyen a vasárnapi mise elõtt és a hét adott napján (napjain), meghatározott idõben gyónási lehetõség. Így könnyebben elkerülhetõ a sietõs gyóntatás, a hétköznapi gyónási lehetõség pedig alkalom lelki beszélgetésre még olyanok számára is, akik nem kaphatnak feloldozást.  
25. A gyóntatószéken kívül teremtsünk lehetõséget gyóntató-helyiségben, "gyóntatószobában" való gyónásra is.  
26. Az úgynevezett "kaláka-gyóntatás" kezdõdjék bûnbánati liturgiával, és közös hálaadással fejezõdjék be. Szorgalmazzuk a bûnbánati liturgiák tartását, különösen adventben, nagyböjtben, az egyházközség nagyobb ünnepei elõtt. A Bûnbocsánat és Oltáriszentség címû liturgikus könyvben találunk erre alkalmas szövegeket.  
27. A gyóntatónak a bûnbánóval szemben nagy tapintattal, türelemmel és irgalommal kell lennie, hiszen a bûnöst is szeretõ Istent képviseli, aki meghalt érte. Sohasem szabad a gyónóban rémületet keltenie, sem pedig úgy beszélnie, hogy szavai a személy elítéléseként hangozzanak a bûn elítélése helyett.  
28. A gyóntató igyekezzék olyan személyre és alkalomra szóló elégtételt adni, amivel a gyónó lelki gyarapodását, fejlõdését szolgálja.  
29. Minden egyházközségben legyen betegek és idõsek napja az év egy meghatározott napján (például a betegek világnapján, febr. 11-én). Az alkalomra összegyúlt idõseknek, betegeknek szentmise keretében szolgáltassák ki a betegek szentségét.  
30. A központi kórházakban a betegek lelki ellátásában vegyenek részt a kerület lelkipásztorai. 
31. A lelkipásztorok alkalmanként beszéljenek a betegek szentségének értelmérõl és jelentõségérõl. Sokat segít a helyes szemlélet kialakításában a felvilágosítás: annak megmagyarázása, hogy a halálra való felkészülés a bûnbánat szentségében való megtisztulást, szentáldozást jelent. Az oltáriszentség az igazi útravaló".  
32. Mivel az egyháznak komoly kötelessége a betegek lelki gondozása, ezért nevezzenek ki kórházlelkészeket vagy alkalmazzanak állandó diakónusokat.  
33. A szentségi házasélet mélységei csak akkor nyílnak meg a házasok elõtt, ha Istenben és Istenbõl élnek. Nem mindegy milyen az Istennel való kapcsolatuk, hogy járulnak-e szentségekhez vagy sem. Amennyiben a megkeresztelt katolikus nem volt elsõáldozó és nem bérmálkozott, részesüljön ezekben a szentségekben; törekedjenek arra, hogy még a házasságkötés elõtt részesüljön ezekben a szentségekben. Ha nincs elegendõ idõ az elõkészületre, nem tanácsos a szentségek kiszolgáltatását elsietni. Ilyen esetben el kell kezdeni a felkészítõt, és majd csak a házasságkötés után járuljon a szentségekhez.  
34. A házasulandók esküvõjük elõtt legalább három hónappal jelentkezzenek a plébánián.  
35. A lelkipásztor támogassa, ösztönözze olyan népi ájtatosságok végzését, amelyek a családi otthonokba is beviszik a közös imádkozás gyakorlatát (szállást keres a szent család, rózsafüzért imádkozó csoportok, engesztelõk, Mária-tisztelõk).  
36. A papnevelés felelõsei fektessenek nagy hangsúlyt a papnövendékek egyházzenei képzésére. A hittudományi fõiskoláról kikerült pap olyan szinten ismerje a liturgikus énekeket, hogy adott esetben (szórványban vagy filiában, ahol nincs kántor) a megfelelõ énekanyagot tudja összeállítani, megtanítani és vezetni.  
37. A katolikus iskolákban, katolikus osztályokban kapjon helyet a liturgikus ének tanítása és gyakorlása.  
38. A fõegyházmegye vezetése gondoskodjék egyházzenészek képzésérõl, (legyen köztük világi is), hogy a szent zenét szakemberek tanítsák (a hittudományi fõiskolán, a hittanárképzõ karon, katolikus iskolákban).  
39. Szórványban és filiákban, ahol nincs aki az éneklést irányítsa, szükséges énekvezetõk kiválasztása és képzése.  
40. Tegyék lehetõvé a kántorok számára az érettségi utáni fõiskolai képzést amelynek keretében a zenetanítás módszertanát is elsajátíthatják, és így iskolában (elemi és gimnáziumi tagozaton) is vállalhassanak zeneórákat.  
41. Pap és kántor egyaránt tartsa be az 1972-ben kiadott Ordo Cantus Missae rendelkezéseit. A kántor a szentmisén a Dicsérjétek az Urat címû népénektárat használja.
42. Azok számára, akik kántorvizsgára jelentkeznek, legyen kötelezõ az egy hetes nyári intenzív kurzuson való részvétel.  
43. Fontosabb kántori állások betöltése pályázás útján történjék, és csak kántori gyakorlattal rendelkezõ személyt vegyenek föl.  
44. A liturgia nem lehet kísérletezések színhelye. Nagy bölcsességgel kell megválasztani azokat az énekeket, amelyek nem gregorián tételek vagy nem szerepelnek a Dicsérjétek az Urat címû énekeskönyvben. Akár kórusmûrõl, helyi jámborsági énekrõl vagy ún. ifjúsági énekrõl legyen szó, csak annyiban van létjogosultságuk a liturgiában, amennyiben megfelelnek a szent zene ismert kritériumainak, amelyek a következõk: szent, egyetemes, és mûvészi.  
45. Az építészettörténet és mûvészettörténet oktatásának bevezetése a papnevelõ intézetben, a teológiai líceumokban, valamint kántor képzõ tanfolyamokban elengedhetetlen.  
46. A liturgikus célt szolgáló helyiségek és tárgyak helyreállításának egységes és színvonalas megvalósítása érdekében célszerû valamennyi funkcionális igény egyidejû felmérése, egységes terv készítése, akkor is, ha kivitelezésük fokozatosan történik.  
47. A helyreállítások folyamán kerülhet sor az épületek belsõ kialakításának mûvészi igényû továbbfejlesztésére. A fejlesztés nem pusztíthat el meglévõ értékeket. Arra kell törekedni, hogy az épület értékeihez méltó, magas színvonalú, egyedi mûvészi alkotások jöjjenek létre. A szükséges helyreállítási munkák feltétlenül alkalmazkodjanak a vallásos és a kulturális tartalomhoz. Minden restaurálást alapos tanulmányok és mûemlékvédelmi terv (koncepció) elõzzön meg, hogy segítségével minden lépést megfelelõ dokumentációval lehessen követni. A helyreállítást tapasztalt szakemberek végezzék.  
48. Új templom tervezésénél, valamint a liturgikus tér kialakításánál vonjanak be liturgikus szakembert is. 

 

49. Javasoljuk a biztonsági berendezések fölszerelését a templomokba. 

 

RENDELKEZÉSEK

 

17. A plébániákat el kell látni liturgikus könyvekkel (zsolozsmáskönyvek, szentségimádási könyvek stb.). 

 

18. A katekumenátus intézményét be kell vezetni az iskoláskorú gyermekek és a felnõttek keresztségének elõkészítése céljából. Ez az elõkészületi idõ ne legyen egy évnél rövidebb. 

 

19. Ahol szükséges, a liturgikus bizottság gondoskodjék román nyelvû liturgikus könyvekrõl. 

 

20. A keresztelõ legyen evangelizációs alkalom is. A résztvevõk közül némelyek csak ilyenkor találkoznak Isten igéjével. Fontos, hogy a keresztelõ pap a szentírási rész felolvasásán kívül rövid igehirdetést is tartson. 

 

21. Ne jelentsen keresztelési akadályt, ha a keresztszülõk egyike nem katolikus. Ez ugyanis erdélyi hagyomány. A másvallású "keresztapa", "keresztanya" ilyen esetben mint tanú kerül bejegyzésre, de csakis a katolikus keresztszülõ mellett (CIC 874. ~2). Ez vonatkozzék azokra a katolikusokra is, akik a törvénykönyvben elõírt feltételeknek nem felelnek meg (pl. egyházilag érvénytelen házasságban élnek). 

 

22. A gyermekkeresztelés feltétele a "megalapozott remény" a gyermek katolikus nevelésére. Ez elsõsorban a szülõk feladata. A szülõk akaratának vagy alkalmasságának hiánya esetén a keresztszülõ vagy más hívõ katolikus (lehetõleg rokon) vállalja ezt a feladatot. Ha viszont a katolikus nevelés/ neveltetés reménye teljesen hiányzik, a keresztelést tapintatos módon el kell halasztani. 

 

23. Legalább egy felkészítõ elõzze meg a keresztelést. Ennek során az alkalmasság kérdése is eldönthetõ. Amennyiben a szülõk vagy keresztszülõk szentségi élete hiányos, ajánljuk föl nekik az elmaradt szentségek felvételének a lehetõségét (megfelelõ katekézis után), és igyekezzünk bevonni õket a közösség életébe. 

 

24. A területi illetékesség egyházjogi elõírásait tiszteletben kell tartani. Szülõk gyermekeiket szívesen kereszteltetik szülõvárosukban, szülõfalujukban. Ilyen esetben mindig engedélyt kell kérni a lakhely szerint illetékes plébániától. Enélkül egyetlen lelkipásztor se kereszteljen. 

 

25. A bérmálás elõtti kötelezõ felkészítõ legalább egy iskolai éven át tartson. Ne csak a megfelelõ ismeretek megtanulását tartalmazza, hanem a keresztény életre nevelést, a keresztény életforma elsajátítását és gyakorlását, a közösségi életbe való bekapcsolódást is. 

 

26. A perselyezést lehetõleg a felajánlásig oldják meg. 

 

27. Szükségesnek tartjuk az akolitusi szolgálat bevezetését. Az ilyen minõsítésû személy az eukarisztikus ünnepléseknél legyen az oltárszolgálat felelõse, szükség esetén áldoztasson (ha sokan vannak a szentmisén), vigye el az eukarisztiát a kórházban vagy otthonukban áldozni kívánó betegeknek vagy idõseknek, illetve esetenként vezesse a szentségimádást. 

 

28.  Különleges alkalmakkor a pap áldoztasson két szín alatt. 
vissza a tartalomjegyzékhez

 
 

 

KATOLIKUS OKTATÁS ÉS NEVELÉS FŐEGYHÁZMEGYÉNKBEN

 

"Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket" (Mt 28, 19a). "Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek" (Mk 16,15). A keresztény oktatás és nevelés Jézus szavainak értelmében minden korban szerves része az egyház üdvösséget szolgáló munkájának és küldetésének. 

 

A keresztén oktatás és nevelés fontos szerepét a II. vatikáni zsinat tanítása hangsúlyozza is. Az egyház, mint nevelésre képes közösség, sajátos feladatának tekinti ezt, "kötelessége hirdetni az üdvösség útját minden embernek", "anyaként kell nevelnie gyermekeit, hogy egész életüket Krisztus szelleme hassa át" (GEM 3). E tekintetben hárul kiemelkedõ szerep az egyházi iskolákra. Amellett, hogy az oktatási intézmények alapvetõ hivatásával összhangban (értelmi képességek mûvelése, ítéletalkotás fejlesztése, bevezetés a kultúrába, elõkészítés az életpályára) teljesítik feladatukat, segíteniük kell a hitben való növekedést is. Ezért a keresztény nevelés nem szûkül egyetlen tantárgyra, hanem együtt halad az evilági képzéssel.  
A minden területre kiterjedõ igényesség, a jó színvonal követelménye az üdvösséget szolgáló küldetésbõl fakad. 
Az oktatás és a nevelés színvonalas megszervezésének fontosságát ismerték fel elõdeink világszerte a történelem folyamán, amikor kialakították az örök értékekre figyelõ és a kor igényeihez igazodó színvonalas iskolahálózatukat. 
Erdélyszerte az egykori iskoláink helyén létrehozott állami oktatási intézmények annak köszönhetik hatékonyságukat, hogy sikerült továbbörökíteniük elõdeik szellemiségének legjavát: igényes képzést biztosítottak, az adott lehetõségek között elõsegítették a harmonikus személyiségfejlõdést, illetve vonzóvá tették a morális és kulturális értékek szerint berendezett életet.  
Az egyházmegye alapításával egy idõben jöttek létre az elsõ káptalani, valamint városi és falusi iskolák. A reformáció térhódítása után 1579-ben kapott új lendületet a katolikus iskolaügy, amikor Báthory István fejedelem a jezsuiták segítségével Kolozsmonostoron és Gyulafehérvárott kollégiumokat, valamint 1593-ban Székelyudvarhelyen gimnáziumot alapított. A kolozsvári szkóla akadémiai rangot is kapott. A gyulafehérvári iskolát 1922-ben Majláth Gusztáv Károly püspök fõgimnáziumi rangra emelte. Csíksomlyón a ferencesek vezetésével a kolostor mellett létrehozott középiskola kisebb megszakításokkal, 1669-tó1 pedig (amikor Kájoni János a tatárok által feldúlt épületet újjáépítette) folyamatosan mûködött. Az intézmény 1911-ben Csíkszeredába költözött. 1680-ban Nagy Mózes esztelneki plébános alapított iskolát, amelyet 1696-ban a Kézdivásárhely melletti Kantára helyezett át, vezetését pedig a minorita atyákra bízta. A gimnázium mellett papnevelõ intézet is volt. 1700-ban Brassóban nyitottak 1773-ig mûködõ középiskolát a jezsuiták, ennek lett jogutóda az 1837-ben Felfalusi Kovács Antal brassói plébános által alapított gimnázium. 1712-ben Marosvásárhelyen szerveztek középiskolát a jezsuiták. Az országrész számos településén mûködtek alsóbb fokú gimnáziumok és leány-középiskolák (ezeket zömmel apácák: ferences, irgalmas és orsolyita nõvérek, szegény iskolanõvérek vezették és tartották fenn), tanítóképzõk és szakiskolák. Az iskolák többsége mellett bentlakások is mûködtek. Az erdélyi katolikus iskolák olyan kiemelkedõ egyéniségeket neveltek, mint Pázmány Péter, Baróti Szabó Dávid, Márton Áron.  
A katolikus iskolák fenntartásában nagy szerepet játszott az Erdélyi Katolikus Státus 1948-ig. 1948. augusztus 3-án megjelent az új oktatási törvény, amely minden felekezeti iskolát állami iskolának nyilvánított. Így állami tulajdonba került minden iskola és iskolai célt szolgáló vagyon (épület, berendezés és minden más ingóság). 
Az egyházmegye akkori veszteségei számokban: 173 elemi iskola, 30 középiskola (ebbõl 10 fõgimnázium, 12 gimnázium, 3 kereskedelmi fõiskola, 2 tanítóképzõ, 1 óvónõképzõ, 1 ipari iskola, 1 gazdasági iskola), 12 óvoda, 17 nevelõintézet (bentlakás), 2 árvaház.  
A korabeli oktató-nevelõ rendszernek az elitképzés mellett a munkás- és középosztály kialakítása egyaránt célja volt. 
A keresztény oktatás és nevelés átfogó feladatrendszerében kiemelt hely illeti meg a hitoktatást: a hit megvilágítása, bevezetés a Krisztus szerinti életbe, a tudatos, aktív és nagykorú keresztény életre való elõkészítés szükségessé teszik, hogy a hitoktatás megszervezése a tanulók életkori sajátosságait, elõképzettségét és érdeklõdését figyelembe vevõ oktatási koncepció kidolgozásával, a korszerû didaktikai-pedagógiai tanulságok felhasználásával történjék.  
A katolikus iskolaügy ma 
A gyulafehérvári fõegyházmegyei érsekséghez 1 egyetemi rangú teológiai kar tartozik, amely a Babes-Bolyai Tudományegyetem keretében mûködik (a gyulafehérvári Hittudományi Fõiskolával a papnevelésrõl szóló dokumentum foglalkozik, ezért itt nem térünk ki rá), továbbá 1 érettségit igénylõ posztliceális nõvérképzõ, illetve 7 líceum, 1 iskolaközpont, 1 elemi iskola és 3 óvoda.  
A Babes-Bolyai Tudományegyetem keretében mûködõ Római Katolikus Teológiai Kar hitoktatói és magyar/idegen nyelv és irodalom, illetve hitoktatói és történelem szakpárosítással mûködik. Elsõ évfolyama az 1996/97-es tanévben indult.  
A Páli Szent Vincéról elnevezett posztliceális nõvérképzõ Székelyudvarhelyen   1994-ben   indult,   állami   bejegyzésének megszerzése 1999-ben történt. Párhuzamosan mûködik az állami nõvérképzõvel, annak katolikus tagozataként.  
A gróf Majláth Gusztáv Károly Szemináriumi Líceum Gyulafehérvárott az érsekség mellett mûködõ, folytonossággal rendelkezõ középiskola, érettségijét 1990-tó1 visszamenõ hatállyal államilag is elismerték. Érettségi mellett kántori oklevelet ad azoknak, akik a tantervben elõírt vizsgakövetelményeknek eleget tesznek.  
A Segítõ Mária Teológiai Líceum Csíkszeredában kettõs profillal (teológia-filológia, kémia-biológia) rendelkezik. 1991-ben indult állami jóváhagyással, saját kollégiummal.    
A Kolozsvári Római Katolikus Teológiai Líceum 1992-tó1 mûködik állami jóváhagyással, profilja teológia-filológia.    
A gyimesfelsõloki Árpádházi Szent Erzsébet Teológiai Líceum 1994 óta mûködik, államilag elismert, profilja teológia-filológia. Külön hangsúlyt helyez az angol nyelv oktatására. 
A sepsiszentgyörgyi teológiai líceum, a Mikes Kelemen Elméleti Líceum tagozata, 1993-tól mûködik teológia-filológia profillal, 2001-tó1 megszûnik. 
A székelyudvarhelyi teológiai líceum a Tamási Áron Elméleti Líceum tagozata, 1994-tó1 mûködik teológia-filológia és biológia- kémia profillal. 2000. április 1-jétõl 
önálló: Baróti Szabó Dávid Római Katolikus Iskolaközpont néven, saját igazgatóval, aligazgatóval és tanári karral.  
A kézdivásárhelyi teológiai líceum a Nagy Mózes Elméleti Líceum tagozata, 1994-tó1 mûködik teológia-filológia profillal.  
A dévai iskolaközpont állami bejegyzéssel rendelkezõ magániskola. Jelenleg 7 osztálya mûködik állami jóváhagyással. Ide tartozik az 1993-ban indított Magyarok Nagyasszonya Katolikus Kollégium és az 1999-ben Szászvároson indult Szent Erzsébet Kollégium (mindkettõ a ferences zárda épületében), amely a hajléktalan magyar gyermekeket és a dél-erdélyi szórványvidékek magyarul már alig tudó gyermekeit fogadja be.  Az intézmény magánóvodát is fenntart, magyar és cigány gyermekek részére.  
1996 óta a dévai telepi plébánia mellett mûködik a Szent Antal Ház, amely iskolán kívüli és iskola utáni oktatói, nevelõi tevékenységet folytat, nehézségekkel küzdõ szülõk gyermekeit fogadja.  
A Szent Józsefrõl elnevezett román nyelvû elemi magániskola Gyulafehérvárott 1998-ban indult. Ugyanitt (a volt ferences zárda területén) mûködik még két csoporttal 1996-tól egy magánóvoda, román és német nyelven.  
Végül a székelyudvarhelyi óvodát kell megemlítenünk, amelyet 1992-tó1 a mallersdorfi ferences nõvérek vezetnek, négy magyar csoporttal mûködik. 
Tekintve, hogy az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása mindeddig nem történt meg, a katolikus intézmények vagy az õket befogadó (volt egyházi, ma) állami iskolák "megtûrt vendégeiként", vagy újonnan emelt épületekben mûködnek. Ezen felül gondot jelent a diákok kollégiumi elhelyezése ott, ahol az iskola nem tud bentlakást fenntartani (ilyen a sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi, valamint a kolozsvári). 
Sok kívánnivalót hagy maga után az iskola felszereltsége, hiszen nem rendelkeznek a megfelelõ színvonalat biztosító oktatási eszközökkel (könyvtár, laboratórium, tornaterem), három önálló iskola kivételével (Gyulafehérvár, Csíkszereda, Gyimesfelsõlok) nem rendelkezhetnek önálló tanári karral.  
Nem hagyhatjuk szó nélkül a pedagógusok szakmai és lelki hiányosságait sem. Mivel a katolikus iskoláknak nem fõállású alkalmazottai, heti óraszámuknak pusztán egy részét tartják ezekben az intézményekben, és mivel a tanári kar összetételét órarendi- és óraszám kérdések határozzák meg, ezért gyakran a katolikus iskolákban rendes körülmények között elvárható, hívõ világszemlélet nem jellemzi az ott oktatókat. 
Gondot jelent az iskolaigazgatók kiválasztása és kinevezése, mivel nem rendelkeznek az állami elvárásoknak megfelelõ tanári fokozattal. Két iskola (a csíkszeredai és a gyulafehérvári) kivételével hiányzik a saját adminisztratív személyzet. Egy-két kivételtõl eltekintve hiányzik az átgondolt lelkivezetés, továbbá a szakszerû, korszerû hitoktatás.  
Úgy tûnik, hogy fõegyházmegyénk nem ismerte fel kellõképpen a katolikus oktatás és nevelés értékrendet meghatározó fontosságát, nem érzi sajátjának ezt az ügyet, ráadásul a történelmi körülmények következtében el is veszítette az iskolával kapcsolatos tapasztalatát. Ezért a fõegyházmegyei zsinat szorgalmazza az elkobzott iskolák, oktatási és nevelési intézmények, valamint az azokat fenntartó vagyon visszaszolgáltatását. Sürgeti a kellõ mértékû anyagi, a várakozásoknak megfelelõ szellemi-lelki-erkölcsi, illetve koncepcionális támogatást a meglévõ és mûködõ katolikus oktatási és nevelési intézmények részére, amelyet mindeddig nem kapott meg kellõ mértékben.  
A gyermekanyag igen heterogén szociális háttérbõl érkezik: többnyire falusi környezetbõl, nagycsaládokból, szétesett családokból. Ez a háttér meghatározza lelki és szellemi felkészültségüket is: erkölcsi-lelki tartásuk általában jobb, mint szellemi képességeik. Kolozsvárott sajátos helyzet, hogy a katolikus osztályok tanulóinak mintegy 30 százaléka protestáns.  
JAVASLATOK 
1. A közeli jövõre vonatkozóan a tanügyi törvény adta (szûkös) keret optimális kihasználása a feladat. A színvonal emelése érdekében hatékonyabbnak gondoljuk szám szerint kevesebb, ám népesebb iskolák fenntartását: ezáltal növekedik az önálló (és szakmai, erkölcsi szempontból egyaránt megfelelõ tanári kar kialakításának esélye.  
2. Ennek érdekében szükséges nagyobb figyelmet fordítani az elhivatott katolikus értelmiség képzésére: segíteni és jó szellemû iskolákba vonzani õket.  
3. Változatosabbá kellene tenni az iskolák profilját: a teológia-filológiai tagozat mellett reál tagozatokat is létesíteni kellene, ugyanakkor létre kellene hozni a szakoktatást mind posztliceális, mind középfokon (nem feltétlenül érettségivel végzõdõ oktatás formájában). A profilnak megfelelõ szakmai színvonal emelése hozzájárulhat az egyházi iskolákkal kapcsolatos negatív beidegzõdések és elõítéletek eloszlatásához.  
4. A távlatokat illetõen ne mondjunk le az iskolai intézményrendszer fokozatos kiépítésérõl, valamint ezzel összefüggésben az eltulajdonított egyházi javak visszaigénylésérõl.  
5. A meglévõ katolikus kollégiumok fenntartása és fejlesztése mellett új kollégiumok létesítését tartjuk kívánatosnak. Az állami oktatási intézmények katolikus diákjai és egyetemi hallgatói részére is katolikus kollégiumokat kellene alapítani.  
6. Át kellene gondolni a keresztény pedagógustársadalom tervszerû lelki és szakmai (tovább)képzését (függetlenül attól, hogy egyházi vagy állami intézményben tanítanak), ez pedig a fõegyházmegyei hatóságtól is áldozatkészséget kíván, illetve az egyházmegye területén levõ tanulmányi házak méltányosabb és hozzáférhetõbb áron történõ kihasználását követeli meg. Szervezzenek olyan katolikus szellemiségû pedagógus-továbbképzõ kurzusokat, amelyek során szerzett ismereteket hasznosíthatnak tanári munkájukban, és amelyek egyúttal a hivatalos tanügyi szervek jóváhagyását is élvezik.  
7. A kerettanterv által biztosított mozgásteret kihasználva úgy kell összeállítani a katolikus iskolák tanrendjét, hogy áthassa az ismeretszerzés minden mozzanatát, és abban választható tananyagként helyet kapjanak (a vallásoktatás mellett) olyan tantárgyak is, amelyek az átfogó keresztény elmélet és mûveltség kialakításában szerepet játszanak (pl. egyházi mûvészet, egyházi irodalom).  
8. Fontos az iskolaválasztás elõtt álló tanulók és szüleik pontos tájékoztatása az egyházi iskolák jellegérõl, mûködési rendjérõl. Ennek érdekében javasoljuk, hogy az iskolák meghatározott ritmus szerint szervezzenek nyílt napokat, illetve adjanak ki tájékoztató füzeteket intézményük belsõ életérõl.  
9. A tanügyi törvény által biztosított állami juttatás igénybevétele mellett az egyes oktatási intézmények éljenek a hazai és külföldi pályázati rendszerek által nyújtott anyagi támogatásokkal, kísérjék figyelemmel és használják ki a pályázati lehetõségeket.  
10. Szervezzenek katolikus óvodákat, elemi és általános iskolákat azokban a helységekben, ahol erre igény van.  
RENDELKEZÉSEK 
29. Ahol a mûködési feltételek biztosítottak, a fõegyházmegyei hatóság és a területileg illetékes plébániák tegyenek meg minden tõlük telhetõt a meglévõ katolikus intézmények fenntartása és fejlesztése érdekében. 
30. A plébánosok ne elriasszák, hanem irányítsák tanítványaikat a katolikus iskolába, mutassák fel és tegyék vonzóvá elõttük az ilyen iskolákban elsajátítható keresztény szellemiség sajátos értékeit. 
31. A tantestületek kialakításában fordítsanak megkülönböztetett figyelmet arra, hogy a pedagógusok legyenek szakmai és erkölcsi szempontból elkötelezett, katolikus keresztények, vagy kivételes esetben nem katolikus, de az iskola szellemiségének megtartására kötelezettséget vállaló személyek.  
32. A katolikus oktatási és nevelési intézmények pedagógusai és igazgatói kötelesek eleget tenni az állami tanügyi törvények elvárasainak (fokozati vizsga, tudományos fokozatok megszerzése), és ebben õket a fõegyházmegye támogassa. 

 

33. A fõegyházmegye költségvetésébe foglalják be a katolikus oktatási és nevelési intézmények költségvetéseit is. 

 

34. A fõegyházmegyei hatóság rendelete értelmében a plébánosok az évenkénti iskola  fenntartási  célra  beérkezett adományok teljes összegét küldjék be az illetékes hatóságnak. A célpénzként beérkezett adományokat arányosan osszák el a meglevõ intézmények között. 

 

35. A fõegyházmegye mielõbb hozza létre a pedagógiai kabinetet. 

 KERESZTÉNY CSALÁD
A TEREMTÕ ÉS SZERETÕ ISTEN MUNKATÁRSAI  
"A házasság és a család szent", hangsúlyozza a II. vatikáni zsinat lelkipásztori konstitúciója: "A bensõséges házastársi élet- és szeretetközösség a Teremtõ mûve, a maga törvényhozásával õ szabályozza és a házassági szövetségkötés, vagyis a személyes és visszavonhatatlan beleegyezés hozza létre... Maga Isten a szerzõje a házasságnak, melynek javai és céljai vannak, és ezek mindegyikétõl igen nagy mértékben függ az emberi faj fennmaradása, az egyes családtagok személyes fejlõdése és örök sorsa"(GS 48).  
A Teremtõ "kezdetben olyan emberi természetet akart, ami kettõ egysége... a férfit és a nõt mint a személyek közösségét akarta... annak az interperszonális közösség szeretetének a jeleként, amely az egy és hármas Isten legbelsõbb életének misztériumát alkotja" (Christifideles Laici 52).  
II. János Pál Familiaris Consortio kezdetû buzdításában olvassuk: "A keresztény család Isten Országát építi a történelemben azokkal a mindennapos dolgokkal, amelyek életének föltételei, vagy annak meghatározói. Így tehát a házastársi és családi szeretetben valósul meg a keresztény család részvétele Jézus Krisztus és egyháza papi, prófétai és királyi feladatában"(FC 50).  
Az emberi élet továbbadásában a házastársak a teremtõ Isten szeretetének munkatársai, és mintegy tolmácsolói (vö. GS 50).  
Azért, "hogy a házastársak valóban eljussanak Istenhez, magasztos atyai és anyai hivatásukban pedig segítséget és erõt kapjanak... a keresztény házastársakat külön szentség erõsíti meg állapotbeli feladataikban és méltóságukban, sõt erre mintegy fel is szenteli õket..." (GS 48, vö. Casti Connubii).  
"Jézusnak gondja volt a házasság õseredeti méltóságának és a család kezdeti szilárdságának a visszaállítására" (Christifideles Laici 40, vö. Mt 19, 3-9).  
A Szentatya ismételten párhuzamot von az egyház és a család között. A család maga is kicsiny egyház, másrészt az egyháznak olyannak kell lennie, mint egy nagy családnak. Akkor élõ az egyház, ha élõk a keresztény családok is (vö. Familiaris Consortio, 65).  
A HÁZASSÁG ÉS A CSALÁD HELYZETE FÕEGYHAZMEGYENKBEN  
A szentség felvételével kötött házasságok 
A hívõ keresztények fontosnak tartják, hogy családi életüket a házasság szentségének felvételével kezdjék, és éljenek annak szentségi kegyelmeivel a rájuk váró feladatok teljesítésében. Híveink közül sokan nincsenek tisztában a házasság szentségi jellegével, a vele járó kegyelem jelentõségével.  
A szentség felvételével kötött házasságok száma csökken. A csak polgári házasságból született gyermekek kereszteléseinek arányszáma magas. A polgári válások és újraházasodások gyakoriak. Terjed a fiatalok körében a többé-kevésbé tartós együttélés gyakorlata, és úgy tûnik, hogy ezt a közvélemény is elfogadja. A szentség felvételét sok esetben az gátolja, hogy a fiatalok nem mernek életre szóló felelõsséget vállalni egymásért és a családért, egyrészt az anyagi okok, másrészt a "rosszul sikerült" szentségi házasságok riasztó példája miatt. Különösen negatív hatású, ha a saját családjukban szeretetlenség uralkodik.  
A családi életet biztosító anyagi alapok (lakás, biztos jövedelemforrás) elõteremtése egyre nagyobb akadályokba ütközik, ugyanakkor a szakmai képzés is sokáig elhúzódik. Sok helyütt a túlzott anyagi igények ugyanolyan negatívan hatnak, mint az anyagi feltételek hiánya. A fenti tényezõk nemcsak a házasságkötések elõtt hatnak fékezõen, hanem a már létrejött családok életét is igen gyakran megmérgezik.  
A család szeretetegysége 
Isten igéje többször biztatja... a házastársakat, hogy házasságukat osztatlan, igaz szerelemmel éljék és tegyék gazdaggá... Ez a szerelem kimagaslóan emberi jelenség: szabadon akart vonzalomban irányul személytõl személyre, a személyiség egész javát keresi,... képes... a testi-lelki megnyilvánulásokat a hitvesi barátság kiváltságos mozzanataivá és jeleivé nemesíteni. Ezt a szerelmet Krisztus Urunk... a kegyelem külön ajándékával... emelte magasabb létrendbe. A hitvesi szerelem ily módon emberi és isteni elemeket társít... és messze fölötte áll a merõken érzéki vágynak, amely önzõ mohóságával együtt igen gyorsan, nyomorúságosan el is lobban" (GS 49).  
Fõegyházmegyénkben a keresztény családok jelentõs része úgy él, hogy a családot önmagában értéknek és a boldogság forrásának tartja, környezetük számára vonzó példát jelentenek az egymásért hozott áldozatban, türelemben, megbocsátásban, a gyermek vállalásában és nevelésében, az idõs családtagokról való gondoskodásban. 
Manapság a világban olyan elvek, eszmék és törvények érvényesülnek, amelyek nem egyszer szembeszállnak a családban élõ hittel és erkölccsel, és magát a családot veszélyeztetik. A család nem vonhatja ki magát teljesen a korszellem, elsõsorban az elszemélytelenedett, haszonra és versenyre épülõ társadalom hatása alól, de ebben a környezetben kell kialakítani a család azonosságtudatát, sajátos értékrendjét, amely kiállja az idõ próbáját. Ez annál fontosabb, mert a mai társadalomban éppen a család tud leginkább emberi és érzelmi menedéket biztosítani az élet egyéb területein átélt nehézségekkel és kudarcokkal szemben. A család az a hely, ahol az ember számíthat a másikra, biztonságban érezheti magát benne.  
Ezzel szemben családjainkban sokszor érvényesül a szülõk közötti anyagi és "erkölcsi" versengés (kinek van igaza?). A szülõk sem egymásra, sem gyermekeikre nem fordítanak elegendõ figyelmet és idõt. A szeretet elégtelenségét sokszor anyagiakkal próbálják pótolni abban a tudat alatti tévhitben, hogy ez lehetséges és elégséges. Mindez "gyermekuralomhoz" vezet a családban.  
A gyermekekrõl való gondoskodásban felértékelõdött a nagyszülõk szerepe, de ennek pozitív és negatív hatásait még nem lehet egyértelmûen megfogalmazni. A gyermeknevelés elsõdlegesen a szülõk kötelessége. A meghitt családi ünnepek, együttlétek (szülõk, gyermekek, nagyszülõk, rokonság) az összetartozás tudatát és a szolidaritást erõsítik, és családi, nemzeti hagyományok továbbadását segítik. A családban feszültség, viszály és válság ma is van, akárcsak a múltban. Ezeket azonban ma nehezebben kezelik az erkölcsi értékrend felbomlása miatt. A családok gondjaikkal magukra maradnak, a plébániai közösségek pedig még nem szervezték meg a segítségnyújtás módozatait.  
A házasság termékenysége, gyermekáldás 
A házastársak sajátos küldetését az emberi élet tovább-adásában és felnevelésében kell látnunk"(GS 50). A családtervezés napjainkban oly sokat vitatott kérdésében az egyház álláspontját támadás éri. Holott a tanítóhivatal nem csak a gyermekvállalás mennyiségi dimenzióját emeli ki, hanem emellett a gyermekek felnevelésének minõségi követelményeit is hangsúlyozza, és ezek az ésszerûség alapján korlátozhatják a vállalt gyermekek számát (vö. GS 50).  
Az egyház által megengedett módszer, a természetes fogamzásgátlás azonban amellett, hogy nem "biztonságos" idõleges önmegtartóztatáson alapul, és ez korunk fogyasztói és élvezeti kultúrájától teljesen idegen. A zsinati konstitúció elutasítja a "tisztességtelen megoldásokat", bár nem nevezi meg azokat. Az abortuszt viszont kemény szavakkal ítéli el (vö. GS 51). Fõegyházmegyénk híveinek száma évrõl évre fogy. Ennek egyik oka, hogy a családok nem vállalják a gyermeket, különféle módszerekkel megakadályozzák a gyermekáldást. Hiányzik a szülõk, bábák, orvosok és a társadalom többségének lelkiismereti hozzáállása, bûntudata. Mindennek oka nem mindig az anyagiak hiánya, hanem a fogyasztói társadalomban uralkodó önzés, gyakorlatilag az elkereszténytelenedés. Egyházunk - Isten egész népe - csak vonzó életpéldákkal tudna ezen változtatni, ugyanis a gyermekvállalás pusztán szóbeli ösztönzése hatástalannak bizonyult. Jelenleg a sokgyermekes családok részére, egyházi és társadalmi összefogás hiányában, nem létezik esélyegyenlõség, és ezért példájuk nem vonzó. A hívek többsége és a papság egy része nem támadja, de nem is védelmezi az egyház tanítását. A lelkipásztorok hallgatólagosan tudomásul veszik, hogy a hívek maguk alakítják ki véleményüket. A hívek is hallgatnak, miközben a születésszabályozás kérdésében ugyanolyan gyakorlatot folytatnak, mint a nem hívõk. Ugyanakkor igénylik egyházilag elkötelezett nem-klerikus szakemberek segítségét, tanácsait a szexuális nevelés, a családtervezés és a házastársi kapcsolatokban felbukkanó egyéb kérdések helyes megválaszolásában. 
Különélés, válás, "újraházasodás" 
Akik ma házasságot kötnek, azok ezt nem szülõi, gazdasági, vagy más kényszer hatására teszik, hanem személyes vonzódás, szabad döntés alapján. Megnövekedett az önkéntesség és a személyesség szerepe. Az önkéntesség azonban kétarcú jelenség, nemcsak a párválasztásban nagyobb a szabadság, de a párkapcsolat felbontásában is. A hûség többnyire értékét veszítette. A házastársak könnyen a házasság egységét veszélyeztetõ kalandokba bocsátkoznak.  
A családok felbomlásának más okai is vannak: 
- Sajátos gond fõegyházmegyénkben az iszákosság terjedése. Ennek családromboló hatása felméréseink szerint helyenként drámai méreteket ölt; egyes egyházközségekben (kirívó esetek) a családok 80%-a szenved az alkoholizmus és következményei (egymás bántalmazása) miatt. 
- Sokan kénytelenek a családtól távol munkát vállalni, a tartós különélés viszont aláássa és megrendíti, veszélybe sodorja magát a családot. 
- A családok nem kis részében hiányzik a családtagok összetartása és együttérzése. A nehézségekkel találkozva a házaspárok gyakran inkább szembefordulnak, ahelyett, hogy egymásra támaszkodva törekednének a problémák megoldására. Az ilyen családok gyakran a különélést választják. Az ilyen "megoldások" terheit a gyerekek viselik, csakúgy mint az együtt maradó, de szeretethiányos családokét.  
A világstatisztikákhoz hasonlóan nálunk is egyre többen vannak az elváltak és polgárilag újraházasodottak. A tapasztalat azt kéri, hogy az egyház a jövõben nagyobb megértéssel forduljon feléjük, méltányolja, ha második házasságuk példás, és ne zárja el õket a kegyelemszerzés eszközei elõl.  
Nem eléggé ismert híveink körében az egyházmegyei bíróság léte és hatásköre, a házasság egyházi jogorvoslásának módjai.  
Vegyesházasságok 
Fõegyházmegyénk kiterjedt vidékein a vegyesházasságok vannak többségben, s ebbõl gondok, feszültségek, konfliktusok is származhatnak. A viszályok forrását a reverzális és az "elkeresztelés" jelenti. Ezzel kapcsolatban az Egyházi Törvénykönyv 1125, 1127-es kánonjai rendelkeznek. 
 Sajátos családi helyzetek 
Sajátos, sokszor igen nehéz családi helyzetben élnek az özvegyek, a magukra hagyott idõs szülõk, nagyszülõk, a munkaképtelen vagy munkanélküli családtagok. Ezekbõl nem egy esetben a hõsies helytállás példái, de megfelelõ segítség hiányában egyéni tragédiák (depresszió, öngyilkosság) sokasága is származik. 
A széthullott családok gyermekei a szülõk és különbözõ rokonok között, többnyire az utcán hányódnak. Szervezett gondozásukra jó példák vannak fõegyházmegyénkben. A fõegyházmegye szociális intézményei viszont nem tudják megoldani azokat a gondokat, amelyek felvállalása a plébániai közösségek feladata. 

 

JAVASLATOK
1. A pápai buzdítással egybevágóan fõegyházmegyei tapasztalatunk azt mutatja, hogy a papoknak és a világi lelkipásztori munkatársaknak külön képzésben kell részesülniük, hogy megfelelõ családsegítõ munkát tudjanak végezni (vö. Familiaris Consortio 70.).  
2. Mivel a leghatékonyabb elõkészítõ a jó szülõi példa, felelõsségtudatuk pedig hiányos, szorgalmazni kell a plébániai szülõi értekezletek szervezését, ahol a szülõk maguk segítséget kaphatnak és adhatnak egymásnak a példás családi életre.  
3. Javasoljuk nyomtatott és audio-vizuális segédanyagok készítését és igénybevételét. Ezek a fõegyházmegye közösségei számára útmutatást adnak a tekintetben, hogy mit és hogyan kell bemutatni a különbözõ életkorokban szülõknek, pedagógusoknak, lelkészeknek a szexualitásról, a házasságról, a családról, a házasságra való felkészülésrõl és a természetes családtervezésrõl.  
4. Az egyházközség nyújtson segítséget olyan vonzó ifjúsági közösség mûködtetéséhez, ahol a szülõi környezetbõl fokozatosan kikerülõ ifjú a hozzá hasonló gondolkodásúakkal ismerkedhet, szórakozhat. 
5. Átmenetileg a jegyeskurzusok kötelezõvé tételéig a fõegyházmegyei tapasztalat szerint a jegyesoktatás legalább három találkozóból álljon, ami ne csak elméleti hittanóra, hanem tényleges lelki és gyakorlati elõkészítés legyen.  
6. El kell kerülni azt a sajnálatosan elterjedt gyakorlatot, hogy a házasulandók mindkét fél vallása szerint megesküsznek mindkét templomban. Ezért amennyiben semmiképpen nem hajlandók a felek csak katolikus templomban megkötni a házasságot, a keletiek esetében jobb a forma alóli felmentés kánonjogi szabályait alkalmazni (1127 kán.2.§).  
7. A változó kor nagy kihívásainak kitett keresztény családok védelme és erõsítése érdekében jól átgondolt és szervezett családpasztorációs stratégia szükséges.  
8. A jegyeskurzusok és jegyesoktatások szerves folytatásaként tanácsos kialakítani az újházasok csoportjait, ahová sikeres házaspárokat is hívjunk meg, hogy a fiatalok gondjaikban kortárs segítõtársakra találjanak. (Külön figyelmet fordítani az új vegyesházasságokra, ahol a gyermekek keresztelésének kérdése konfliktus-forrás lehet.)  
9. Egyházközségenként tanácsos család-csoportokat is alakítani, ahol a családok kölcsönösen segítséget nyújthatnak egymásnak.  
10. Legyen egy kerületi családreferens. A fõpásztor nevezzen ki fõállásban levõ fõegyházmegyei családreferenst, aki egy helynök irányításával és felügyeletével minél több világi hívõt kapcsol be a családpasztorációba, kezdeményezéseket támogat, koordinál. 
11. A fõpásztor által kinevezett fõegyházmegyei családreferens egy házaspárokból és szakértõkbõl álló munkacsoporttal Családsegítõ Központot(okat)  mûködtessen,  amely  valamennyi egyházközség rendelkezésére áll a sajátos családi gondok megelõzésében és orvoslásában.  
12. Figyelemre méltó a fõegyházmegyében mûködõ lelkiségi mozgalmak családsegítõ elkötelezettsége. A lelkipásztorok tekintsék feladatuknak ezek népszerûsítését és támogatását plébániáikon, másrészt a lelkiségi mozgalmak kínálják fel segítségüket az egyházközségnek.  
13. A házassági évfordulók megünneplése különösen fontos egy család életében. Szorgalmazzuk, hogy a családok otthonaikban is élményszerûen tartsák meg saját ünnepeiket.  
14. Fontos, hogy a családok együtt imádkozzanak otthon, a templomi liturgiában pedig együtt vegyenek részt. Az imádkozó családok közössége és aktív részvétele a liturgiában teszik a családot egyháziassá, és az egyházat családiassá (vö. Ecclesia Domestica, KEK 1657).  
15. Mindenkinek figyelmébe ajánljuk a Fõegyházmegyei Családsegítõ Központot, amelyet minden érdeklõdõ akár telefonon, akár interneten is elérhet.  
16. Az állami és helyhatósági intézményekben, a különbözõ társadalmi szervezetekben felelõsen tevékenykedõ híveink lehetõségeik szerint azon munkálkodjanak, hogy családbarát törvények, intézkedések és végrehajtási módozatok érvényesüljenek. A fõegyházmegyei hivatal továbbra is nyilvánosan foglaljon állást a világi hatóságok olyan rendelkezéseivel kapcsolatban, amelyek keresztény családjainkat érintik.  
17. A plébánia lehetõleg külön tartsa nyilván a problémás, sérült, csonka családokat, csakúgy, mint az egyik szülõtõl elhagyottakat vagy a megözvegyülteket. A plébániai családreferens és a családcsoportok tapintatos szeretettel forduljanak feléjük és gondoskodjanak róluk.  
18. Éreztessük meg, hogy bízhatnak Isten szeretetében azok is, akik úgy alapítottak családot, hogy nem részesültek a házasság szentségi kegyelmében. Tudatosítsuk, hogy évek múltán is van lehetõségük a szentségi házasság megkötésére.  
19. Akik valamilyen okból nem köthetnek szentségi házasságot, ne érezzék magukat az egyházból kitaszítottaknak. Bátorítsuk õket az egyházközösség életében való részvételre, szorgalmazzuk gyermekeik vallásos nevelését. Ne hagyjuk, hogy az ilyen családok kellõ megértésünk hiányában más közösségek felé sodródjanak. A szentségektõl egyházjogilag eltiltottakban éltessük a meggyõzõdést, hogy az egyház nem kevésbé irgalmas, mint Krisztus, és hogy a szentségekhez járulás mellett milyen sokféle más lehetõsége és módja van a kegyelemszerzésnek: áldozatvállalás, ima, hitvalló magatartás stb. Tudatosítsuk, hogy súlyos betegség esetén a bûnbánat és az eukarisztia szentségét kérhetik, és kérjék is.  
20. Az egyházközségek próbálják meg a széthullás veszélyének kitett családokat összetartani, de ha ez nem lehetséges, javasolják az idõleges különélést, tudatosítva bennük és a hívekben is, hogy ez nem jelent válást. Azért történik, hogy a házasfeleknek állapotuk elmélyült és nyugodt vizsgálatára, és a családi szeretetegység visszaállítására idõt és lehetõséget adjon.  
RENDELKEZÉSEK 
36. Az ifjúsági katekézisben (s ezen belül a bérmálási elõkészítõben) kapjanak hangsúlyos szerepet a családi életre nevelés gyakorlati kérdései.  
37. A keresztény szexuális nevelés, a házastársi együttlét bizalmas kérdéseinek tárgyalása furcsán hangzana csak pap szájából. Ezért szükséges plébániáinkon keresztény meggyõzõdésû orvosok, pszichológusok és más világiak hiteles segítségnyújtása. A helyi plébánosok keressék és hívják meg õket az ifjúsági hittanórákra, jegyes felkészítõkre, fiatal családosok összejöveteleire.  
38. A fõegyházmegyében szervezzék meg a jegyeskurzusokat.  
39. A jegyesképzés legyen legalább fõesperesi kerületenként szervezett (minden érdeklõdõ fiatal számára nyitott) képzési forma, amely 8-10 találkozásból áll, és amely lélektani, orvosbiológiai, teológiai, gyermeknevelési, családjogi, stb. ismereteket és módszereket ad át.  
40. A jegyesoktatás a plébániákon szervezett elõkészítõ, amelyet a lelkipásztor szervez hiteles keresztény párok bevonásával.  
41. Vegyesházasságok esetében be kell tartani 1125. kán. 2. pontját, mely szerint a nem katolikus félnek tudomására kell hozni a katolikus fél kötelezettségeit a részleges jog elõírásai szerint.  
42. Plébániai szinten legyen egy családreferens az egyháztanácsban, aki az egyházközségben a pap mellett családcsoportok szervezését koordinálja.  
43. A liturgikus év folyamán az egyházi közösség szenteljen egy külön napot a családi élet megünneplésére. Hacsak lehet, legyen külön alkalom családosok lelkigyakorlatára is.  
44. A házasság termékenysége és a családtervezés kérdéskörében minden plébánia szervezzen évente legalább egyszer olyan fórumot, ahol elkötelezett szakértõk fejtsék ki az egyház tanítását, és válaszoljanak a szóban feltett vagy elõzõleg írásban beadott kérdésekre. Fõegyházmegyénk hívei igénylik az ilyen alkalmakat.  
45. A családtervezéssel kapcsolatos kérdésekben mind a hívek, mind a lelkipásztorok a II. vatikáni zsinat tanítását tekintsék mérvadónak: "az objektív anyagi és szellemi létfeltételek függvényében a maguk, gyermekeik és a közjó javára a házastársaknak kell dönteniük Isten színe elõtt... de nem cselekedhetnek önkényesen. Az isteni törvény szerint tájékozódó lelkiismeretükhöz kell igazodniuk" (GS 50).  
46. A sokgyermekes családokat az egyházközség szervezetten és rendszeresen támogassa anyagilag is.  
47. A lelkipásztorok ismertessék a házasság egyházi jogorvoslásának módjait, az egyházmegyei bíróság létét és hatáskörét. Ne maradjanak a házasság szentségének és más szentségek kegyelmének lehetõsége nélkül azok a példás családi életet élõ hívek, akiknek házasságát rendezni lehet. 
<<vissza a tartalomjegyzékhez

 

IFJÚSÁG  
"Az egyháznak nagyobb szüksége van az ifjúságra,  mint bármikor, az egyháznak szüksége van az ifjúság tehetségére és munkájára, békevágyára és a közösség utáni vágyára, ötleteire és álmaira. Ahol munkához láttak már ifjú emberek, ott megmutatkozik, hogy minden várakozást felülmúlnak" írta Franz König bíboros, a II. vatikáni zsinat egyik kiemelkedõ személyisége (Entschluss, 1984). A zsinat megállapítja: "Joggal hihetjük, hogy az emberiség jövõje azoknak a kezében van, akik fel tudják tárni az utánuk következõ nemzedékeknek az élet és a remény forrásait" (GS 31.). E kijelentések tükrében körvonalazódik legfontosabb tennivalóink egyike: "Feladatunk ma is változatlan: az ifjúságot Krisztushoz kell vezetnünk. A holnap egyháza a mai fiatalokból fog állni. Felelõsségünkre gondolva egyetlen cél lebeghet szemünk elõtt: kellõ felkészültséggel, építõ bátorsággal kell újra a fiatalok felé fordulnunk." (Szennay András: Nyitott kapuk egyháza)  
Bár a Szentírás nagyon kevésszer említi kifejezetten a fiatalokat, tanítása nagyon világos ezen a téren is: az ifjúkort az elkötelezõdésre való felkészülés természetes idõszakának tartja, az erények tanulása idejének (vö. Préd 12,1a, Bölcs 8,2, Sir 6,18, 2Tim 2,22, Tit 2,67, lPét 5,5a), de ugyanakkor az egyéni kezdeményezések, a szabadság felfedezése, az életcél keresése és a lelkesedés idejének is (vö. Jn 21,18b, Lk 15,11-32, Mk 10,17-22, Mt 19, 16-22, Lk 18,18-23). Szent Pál Timóteushoz írt elsõ levelében pedig kifejezetten védi az apostoli munkát végzõ fiatalt: "Senki ne becsüljön le ifjú korod miatt, de légy is a hívek példaképe beszédben, viselkedésben, szeretetben, hitben és tisztaságban" (1Tim 4,12).  
Az ifjúságnak, amelynek "saját korosztálya elsõ és közvetlen apostolának kell lennie" (vö. Apostolicam Actuositatem 12), saját életútjának megtalálásához, feladatára való felkészüléséhez és annak végzéséhez hathatós segítségre van szüksége. "A zsinat kijelenti: a gyermekeknek és fiataloknak joguk van ahhoz, hogy ösztönzést nyerjenek az erkölcsi értékeknek helyes lelkiismerettel való megbecsülésére és személyes állásfoglalással való elsajátítására, valamint Isten tökéletesebb megismerésére és szeretetére" (GE 1 ).  
Helyzetkép
Erdélyi ifjúságunkra is érvényes a II. vatikáni zsinat megállapítása: "A fiatalságnak igen jelentõs befolyása van a mai társadalomban. Életük körülményei, lelki alkatuk, valamint a családjukhoz való kapcsolataik is nagyon megváltoztak.  Gyakran túl hamar kerülnek új szociális és gazdasági körülmények közé. Miközben napról napra növekszik társadalmi, sõt politikai szerepük, szinte képteleneknek látszanak az új terhek vállalására.  
Megnövekedett társadalmi súlyuk követelménye, hogy azonos fokban egyre jelentõsebb legyen apostoli tevékenységük is, amelyre már természetes hajlandóságuk is alkalmassá teszi õket. Személyiségük tudatának növekedésével, meg az életkedv és a feltörõ tettvágy hatására felelõsséget vállalnak magukra és szerepet akarnak maguknak biztosítani a társadalmi és kulturális életben" (AA 12).  
"Gyakran ismétlik ma, hogy korunk embere szomjazza a becsületes õszinteséget. Fõleg a fiatalság irtózik attól, ami mesterkélt és hamis. Leginkább az igazságosságot és a becsületes cselekvési módot értékeli. Ez is az "idõk jele", és ezzel számolnunk kell. Némán vagy harsogva, de mindenképpen határozottan azt kérdik: Csakugyan hisztek is abban, amirõl beszéltek? Úgy éltek, ahogyan hisztek? Azt hirdetitek, amit éltek?" (Evangelii Nuntiandi 76).  
A társadalom részérõl érkezõ hatások közül pozitívumként kell megemlítenünk, hogy nálunk is egyre több jelentõs területen jutnak fontos szerephez a fiatalok, az európai integrációra való törekvési kísérletek pedig növelik a nyitottságot, a szabad mozgásteret és együttmûködésre tanítanak.  
Másrészt viszont azt tapasztaljuk, hogy az elkötelezett katolikus fiataloknak a politikai és közéletben való részvétele nem meghatározó. 
Anyagi okok miatt egyre többeknek le kell mondaniuk a továbbtanulásról, vagy nagyon nehéz körülmények között élik diákéletüket. Nagyon sok fiatal munkanélküli, mások meg szakképzettségüktõl független munkaterületen és alacsony bérért dolgoznak.  A lakás- és megélhetési gondok sokak számára kérdésessé teszik a családalapítás és a gyermekvállalás lehetõségét. Ezek miatt nagyon sok fiatal kivándorol vagy erõt vesz rajta a társadalmunkat nagymértékben jellemzõ kiábrándultság, pesszimizmus, kezdeményezésképtelenség.  
A mai fiatalok jelentõs része széthullt vagy problémás családból származik, legtöbbjük vallástalan környezetben nevelkedett, és sokan olyan helyzeteket éltek át, amelyek mély lelki sebeket okoztak. A szülõk generációjának Istentõl, és gyakran az alapvetõ emberi értékektõl való eltávolodása megnehezíti a fiatalok útkeresését; vallási téren pedig a maguk, de sok esetben szüleik evangelizátorai is kell hogy legyenek.  
Az ifjúság egyre növekvõ hányadát veszélyezteti az alkoholfüggõség és terjedõben van a kábítószer-fogyasztás is.  
A sokat hangoztatott elvallástalanodás jelenségével szemben azonban a szociológiai kutatások azt mutatják, Erdélyben a fiatalság még nem távolodott el annyira az egyháztól, mint Nyugat- Európában, vagy akár Magyarországon. Tomka Miklósnak Jelentés a vallásosságról - Erdély, az Úr 2000. évében címû tanulmányából idézzük a következõ adatokat:  
· A 18-40 közötti erdélyi magyaroknak csak 5%-a nem vallásos, míg 22%-a az egyház tanítása szerint vallásos; körülbelül 37% szoros kapcsolatban áll az egyházzal, az egyáltalán nem egyháztagok pedig mintegy 5 %-ot alkotnak. A határozottan vallásosak aránya az iskolai végzettség emelkedésével csökken, a nem vallásosaké viszont a felsõfokú végzettségûek között ér el jelentõsebb arányt. Az egyház tanítása szerinti vallásosság azonban a fiatalabbak között erõsen lecsökken.  
· A 18-40 közöttiek 50%-a jár legalább havonta templomba. A generációs különbségek a vallásgyakorlatban Erdélyben lényegesen kisebbek, mint Magyarországon.  
· A fiatalok nagy része még mindig fontosnak tartja a keresztelést, a templomi esküvõt, az egyházi temetést.  
· A katolikus fiatalok 29%-ának szakmai tevékenységére is hat a vallásossága, míg ugyanez a hatás az emberi kapcsolatok esetében 31-35%-ot jelent.  
A más országokéhoz viszonyítva kedvezõbbek a statisztikai adatok. Figyelembe kell vennünk azonban, hogy országunkban még csak ezután fognak igazán jelentkezni a modern társadalomra való áttérés  következményei.  Ezért megfontolandó a szociológus figyelmeztetése: "Az erõsség hamar porrá válhat, ha az egyház nem figyel a társadalom változásából adódó új követelményekre. "  
Egyházmegyénkben már 1989 elõtt voltak a fiatalok pasztorációját kockázatok árán is vállaló lelkipásztorok. A körülöttük kialakult ifjúsági közösségek tagjaiból jó néhányan ma az egyházmegye életében aktívan részt vevõ világiak, papok, szerzetesek. Az ifjúsági csoportok 1989 után nyilvánosan is mûködni kezdtek.  
Az elmúlt tíz év során több közösségi, tanulmányi és lelkigyakorlatos ház épült az egyházmegye egész területén. Különféle találkozókat, képzéseket, táborokat, lelkigyakorlatokat szerveznek, amelyek nagy része alulról jövõ kezdeményezésként indult és a fiataloknak a munkában való részvételével valósult meg. Mindez azt mutatja: a fiatalok igénylik ezeket a rendezvényeket és erejükhöz mérten szívesen tesznek is értük.  
Egyházmegyénkben többszáz ifjúsági közösség és csoport alakult, számos fiatal otthonra talált a hozzánk is elérkezett lelkiségi és megújulási mozgalmakban.  
Két egyetemi központban (Kolozsvár és Marosvásárhely) mûködik egyetemi lelkészség, és nagyon jó az együttmûködés az egyetemi közösségek között. Az egyházmegyének van kinevezett ifjúsági lelkésze.  
A felsorolt eredmények ellenére azonban a fiatalok sokszor úgy érzik, nem elég fontosak az egyház számára, nem figyelnek eléggé rájuk, nem bíznak eléggé bennük, nevelésük és oktatásuk a gyakorlatban nem szerepel a prioritások között. Kevés hiteles és vonzó példaképet látnak, ritkán tapasztalják környezetükben a hétköznapokban megélt kereszténység vonzását.  
Még mindig nincs egyházmegyei szintû, átfogó, mûködõképes pasztorációs terv, amely keretet és jól meghatározott részcélokat adna az ifjúsági munkának.  
Nincsenek az ifjúság evangélizációjára és lelki kísérésére felkészült és szabaddá tett, fõállású lelkipásztorok, szerzetesek és világiak.  
Hiányos az ifjúsági munkához szükséges infrastruktúra, az anyagi támogatás pedig szûkös és alkalomszerû. Még az egyetemi és ifjúsági lelkészségek mûködtetése sem szerepel tételesen a fõegyházmegye költségvetésében.  
Nagyon kevés középiskolai kollégium van, és azok is inkább bentlakásos rendszerben mûködnek. Egyházi egyetemi kollégium gyakorlatilag nem létezik.  
A munkanélküli, a dolgozó és értelmiségi fiatalok, valamint a fiatal házasok legtöbb helyen magukra maradnak gondjaikkal, kérdéseikkel, közösségre való igényükkel. 
Az ifjúsági munka hatékonysága érdekében fontos a tanulmányaikat elvégzett fiatalok képzése, amelynek egyaránt ki kell terjednie a hitbeli, szakmai, életállapottal kapcsolatos ismeretekre valamint a személyiségfejlesztés és kommunikáció területeire. "A gyermekeket és fiatalokat segíteni kell, mégpedig a lélektan, a pedagógia és a didaktika mai eredményeit felhasználva testi, erkölcsi és értelmi képességeik harmonikus fejlõdésében és abban, hogy egyéni életútjukon fokozatosan egyre nagyobb felelõsségtudatra tegyenek szert kitartó erõfeszítéssel és az igazi szabadságért vívott küzdelemben, állhatatosan és nagylelkûen szállva szembe az akadályokkal.  Kapják meg az életkornak megfelelõ pozitív és bölcs szexuális nevelést is. Tegyék alkalmassá a fiatalokat a közéletben való szereplésre, ellátva õket a szükséges és hasznos ismeretekkel; így tevékenyen bele tudnak kapcsolódni a különféle közösségek életébe, megnyílnak a másokkal való párbeszédre, és készségesek lesznek a közjó elõmozdítására" (GE 1). A fiatalokat buzdítani kell tehát a közéleti és egyházi szerepvállalásra, és biztosítani kell nekik az erre való felkészülés keretét is.  
Gondoskodni kell arról, hogy a bérmálás valóban a hit szentsége és a felnõtt tanúságtevõ keresztény élet kezdete legyén. A bérmálás szentségében már részesült fiatalokban ismételten tudatosítani kell, hogy a nagykorú kereszténység útjára léptek, ami hivatást, küldetést és feladatot is jelent. A gyermekkorukban megbérmált és az egyháztól eltávolodott fiatalokat újra meg kell szólítani és lehetõséget teremteni arra, hogy felfedezzék: a kereszténység nem eszme - vagy hagyományrendszer csupán, hanem életforma, ami teljesebb emberré tesz és igazi boldogságunk elérésére irányul.  
Kihívást jelent az egyházat visszautasító vagy idegennek érzõ fiatalok nagy száma, akik sokszor nem Istent és a vallást, hanem csupán a látható struktúrákat és a nem hitelesen megélt egyháziasságot utasítják el. Meg kell találni a velük való találkozás és párbeszéd lehetõségeit és a közös pontokból kiindulva, az általános emberi értékek tudatosításán át elkísérni õket az örömhírrel való találkozás felé vezetõ úton. Fontos, hogy bizalommal forduljunk hozzájuk, személyes példánkkal motiváljuk õket és tanúsítsuk elõttük: a kereszténység az élet és az öröm vallása. Az egyházmegye ifjúságával foglalkozóknak különös módon kell figyelniük a munkás, munkanélküli és a falusi fiatalok sajátos gondjaira és keresniük kell az õ evangelizálásuk és lelki gondozásuk legmegfelelõbb módját.  
A munkás ifjakat buzdítani kell arra, hogy aktívan vegyenek részt érdekvédelmi és szakmai szervezetekben, képviseljék a keresztény értékrendnek és az igazságosságnak megfelelõ megoldásokat. Különösen fontos, hogy munka- és szórakozási helyükön szólítsák meg õket, lehetõleg hasonló helyzetben lévõk, akiket viszont fel kell készíteni erre az apostoli feladatra.  
A munkanélküli fiatalok segítése céljából a meglevõ munkahely-teremtési kezdeményezések (gazdasági egységek, mûhelyek) kibõvítésére és új egységek létrehozására, valamint olyan átképzési lehetõségek szervezésére van szükség, amelyek során keresett szakmát sajátíthatnának el. Lelki kísérésük során bátorítani kell õket, hogy ne veszítsék el reményüket és kezdeményezõ készségüket, valamint támogatni kell õket a helyes önértékelés kialakításában a társadalmi, politikai, kulturális és egyházi életben való tevékeny, felelõs részvételre és valóban értelmiségi állásfoglalásra. Az egyetemi oktatókkal és a fiatal értelmiségiekkel való kapcsolattartás, e rétegekhez tartozók segítése hivatásuk betöltésében szintén feladatuk az egyetemi és fõiskolai lelkészségeknek.  
A jövõben még inkább szükség lesz a papoknak és világiaknak a II. vatikáni zsinat által szorgalmazott együttmûködésére. Ezt szem elõtt tartva a lelkészségek és a szeminárium vezetõi figyeljenek arra, hogy a diákoknak és a kispapoknak legyen alkalmuk egymás megismerésére, a közös munkára való felkészülésre.  
A gyakorlati kezdeményezések és megvalósítások mellett a fiatalok számára nagyon fontos, hogy értõ módon, szeretettel és bizalommal meghallgassák õket és az õ nyelvükön szóljanak hozzájuk. "Az egyháznak oly sok mondanivalója van a fiatalokhoz, és a fiataloknak az egyház számára. Ez a párbeszéd, amelyet nagy szeretettel, világosan, bátran kell vezetni, segíteni fogja a nemzedékek találkozását és kölcsönös közeledésüket; ez az egyház és a társadalom számára a gazdagság és a fiatalság forrása lesz" (Christifideles Laici).  
JAVASLATOK 
1. A különbözõ helyzetben lévõ fiataloknak alkalmat kell teremteni arra, hogy megismerjék egymás sajátos értékeit, segítséget nyújtsanak egymásnak, és peremre szorult társaikat közösségileg támogassák. Utóbbiak lelkigondozása külön figyelmet és szakértelmet igényel.  
2. Az egyházmegyei fõhatóság konzultáljon a Fõegyházmegyei Ifjúsági Lelkészséggel az ifjúsági pasztorációban részt vevõ lelkészek áthelyezése esetében.  
3. Az ifjúsági munka anyagi hátterének megteremtése érdekében szükséges a fõegyházmegyei költségvetés 5 %-ának erre a célra való átengedése.  
4. A minõségi ifjúsági sajtó létrejöttéhez és fenntartásához, valamint a katolikus fiataloknak a médiában való jelenlétéhez fel kell készíteni erre a munkára alkalmas embereket, és meg kell teremteni az anyagi erõforrásokat.  
5. Szakszerû csoportvezetõ-képzõket kell szervezni, ugyanakkor figyelni arra, hogy az egyházi munkában szerepet vállalóknak lehetõségük legyen továbbképzésre és töltekezésre.  
6. Szervezzenek különbözõ típusú és idõtartamú lelkigyakorlatokat az ifjúság és a fiatal felnõttek számára is.  
7. Minden lelkészt fel kell készíteni az ifjúság lelkivezetésére, azokat pedig, akik hivatást éreznek a fiatalok pasztorációjára, külön szakirányú képzésben részesíteni, valamint külföldi tanulási és tapasztalatszerzési lehetõséget biztosítani számukra. Ugyanakkor alkalmas világiakat és szerzeteseket is fel kell készíteni a fiatalok lelki kísérésére, evangélizálására.  
8. Plébániai szinten biztosítani kell az ifjúság számára a lehetõséget az egyházközség életébe való szerves beépülésére, valamint az egyházközség eukarisztikus ünneplésébe való bekapcsolódására a liturgia életszerûvé tétele, valamint a feladatok (felolvasás, bevezetõ gondolat, hívek könyörgése, ministrálás, perselyezés, az áldozati adományok oltárra vitele stb.) kijelölése és vállalása által. Alkalmat kell adni az ifjúságnak olyan kisebb közösségi szentmise ünneplésére is, ahol a lelkipásztorral egységben ó1t legyenek a liturgia szervezõi.  
9. A plébániákon rendezzenek be az ifjúság igényeinek megfelelõ, kisközösségi imára alkalmas termet és klubhelyiségeket, vagy legalább a meglévõ hittantermet bocsássák a rendelkezésükre. Ez segítené a fiatalokat abban, hogy a plébániát ne hivatalnak, hanem otthonuknak érezzék.  
10. A plébániák szervezzenek legalább adventben és nagyböjtben egy-egy ifjúsági lelkinapot. 
11. A egyházközség vezetõi támogassák lelkileg és anyagilag egyaránt a kisközösségeket, valamint a lelkiségi mozgalmak helyi csoportjait, és vonják be õket a plébánia életébe. A fiataloknak legyen alkalmuk a világi ünnepeket (tanévkezdés, tanévzárás, szilveszterezés, farsang, szüreti bál stb.) is megszervezni a plébánia keretében. A fiatalok hozzájárulhatnak a költségekhez színi elõadások bemutatásával és más rendezvényekkel.  
12. Ifjúságunk, kis és nagy iskolásaink egyik nagy jellemformáló és valláserkölcsre nevelõ szervezete a cserkészet. A fõegyházmegyének nagyobb figyelmet kellene fordítania erre.  
13. Minden egyháztanácsban legyen az ifjúságnak legalább két képviselõje, aki kapcsolatot tartson a kerületi ifjúsági lelkésszel és referenssel is.  
14. A munkás ifjúság számára létre kell hozni egy olyan fórumot, amelyen sajátos helyzetébõl adódó kérdéseit (például munkaerkölcs, szakmai kérdések, más társadalmi rétegekhez való viszonya stb.) megbeszélheti és erkölcsi támogatást kap. Szükséges ennek a rétegnek a számára is találkozókat, táborokat, lelkigyakorlatokat tartani és megteremteni a velük való foglalkozás állandó formáit is.  
15. A falvakon szokásos "kaláka gyóntatások" során a fiatalok számára szervezzenek külön bûnbánati napot, amely a gyónásra való közös elõkészületet is magába foglalja, és lehetõséget teremt a bûnbánat szentségének mélyebb megértésére és egyben segíti a fiatalt abban, hogy a bûnt a szeretõ Istennel és embertársaival való kapcsolata és ne a puszta elõírásokhoz való viszonyulás szemszögébõl értelmezze.  
16. Ahhoz, hogy a létezõ egyetemi lelkészségek tevékenysége az igényeknek megfelelõ legyen, az egyetemi lelkészeket fel kell menteni minden más feladat és tisztség alól, hogy teljesen ennek a munkának szentelhessék magukat, ugyanakkor minden lelkészségen szükség van egy fõállású világi munkatársra is. A lelkészségeket személyi plébániákká kell átalakítani, amelyek önálló helyiségben mûködjenek és jogi személyek legyenek.  
17. Mindazokban a városokban, amelyekben egyetemek kihelyezett tagozatai vagy fõiskolák mûködnek, gondot kell fordítani a diákok pasztorációjára és megfelelõ helyiség berendezésére, központ kialakítására.  
18. A lelkészségek gördülékeny mûködésükhöz kapjanak állandó központi támogatást.  
19. A diákok szellemi és lelki nevelésének, valamint a közösségi életre való felkészítésének leghatékonyabb eszközei az egyetemi kollégiumok (vö. Az egyház jelenléte az egyetemen, 3. rész). Éppen ezért egyházmegyénk legsürgõsebb feladatai közé tartozik olyan egyetemi kollégiumok létesítése az egyetemi központokban, amelyek nem csupán szálláshelyek, hanem lelki és szellemi mûhelyek (saját lelki programmal, elõadássorozatokkal, szemináriumi képzésekkel) és a közösségi élet színterei.  
20. Minden kerületben létre kell hozni egy ifjúsági irodát, és fel kell szerelni azt a modern kommunikáció eszközeivel (telefon, fax, fénymásoló, számítógép, internetes kapcsolat). Ezeknek az irodáknak a feladata az ifjúsági munka segítése és összehangolása kerületi szinten, illetve a kapcsolatteremtés és információ-áramoltatás a fõegyházmegyei ifjúsági lelkészség és a plébániai közösségek között. Erre a munkára a fõegyházmegye ifjúsági lelkésze kérjen fel minden kerületben egy lelkészt és egy világit, és gondoskodjék arról, hogy az õ munkájuk, szerepkörük ismertté és elfogadottá váljék a kerületben.  
RENDELKEZÉSEK

 48. A Fõegyházmegyei Ifjúsági Lelkészség hatékony mûködése érdekében az ifjúsági lelkészt fel kell menteni minden más feladatkör alól, valamint biztosítani kell a megfelelõ helyet és az infrastruktúrát.  

49. A fõegyházmegyei ifjúsági munka felelõsei dolgozzanak ki egy átfogó pasztorációs tervet, amelyben vegyék figyelembe a fiatalság minden rétegének szükségeit és igényeit.  
50. Meg kell teremteni a Fõegyházmegyei Ifjúsági Lelkészség hatékony mûködésének feltételeit. Ehhez szükséges legalább egy fõállású világi referens alkalmazása. A Fõegyházmegyei Ifjúsági Lelkészség feladata az ifjúsági munka segítése, információszolgáltatás, valamint a kapcsolattartás más egyházmegyék és felekezetek ifjúsági szervezeteivel, világi és külföldi fórumokkal.  
51. A lelkészség munkáját egy Ifjúsági Fórumnak kell segítenie, amelynek tagjai a kerületi ifjúsági és egyetemi lelkészek, valamint világi referensek. Az õ kompetenciájuk a pasztorációs terv kidolgozása, valamint egy Ifjúsági Konferencia megszervezése, amelyben képviseltesse magát minden ifjúsági pasztorációval foglalkozó intézmény és szervezet. Az utóbbi feladata legyen az ifjúsági programok összehangolása is fõegyházmegyei szinten.  
52. II. János Pál pápa buzdítása alapján minden kerületben szervezzék meg a virágvasárnapi ifjúsági napot, amely alkalmat teremt a fiatalok találkozására, de arra is, hogy a többi korosztályokhoz tartozó hívek is megismerjék az ifjúság kezdeményezéseit, munkáját, igényeit és gondjait. Ilyenkor minden plébánián szervezzenek gyûjtést az ifjúsági pasztoráció egy elõre meghatározott tervének támogatására.  
53. Minden plébánián tartsanak legalább heti egy ifjúsági órát (nem tévesztendõ össze a középiskolás hittannal!) és teremtsék meg a lehetõséget egy fiatalokból álló csoport létrejöttéhez. 

JELENLÉT A TÁRSADALOMBAN
 

 

Krisztus tanítása szerint az egyháznak "kovászként" kell átjárnia és formálnia a világot, amelyet a bûn rontott meg. Krisztus titokzatos testeként kezdettõl fogva a világban él, nem vonulhat elefántcsonttoronyba, a krisztusi szeretet tanításával, a Szentlélek erejével kell megújítania a világot. 

 

"A hívõk közösségét nagymértékben foglalkoztatja az a kérdés, hogy az egyháznak mint isteni tényezõnek mi a szerepe, küldetése a világban, hogyan viszonyul az evilági valósághoz, feladatokhoz, az államhoz, társadalomhoz, a gazdasági élethez, kultúrához. 

 

A hívõk biztosak abban, hogy önmagában véve egészen megegyezik Isten szándékával az egyéni és közösségi tevékenység, vagyis az a hatalmas erõfeszítés, amelyet az emberiség a történelme folyamán életkörülményei javítására tesz. Azok a férfiak és nõk, akik a maguk és családjuk fenntartásán fáradoznak és munkájukat úgy végzik, hogy a társadalomnak is hasznára vannak, meg lehetnek gyõzõdve arról, hogy tevékenységükkel a Teremtõ mûvét fejlesztik tovább, embertársaik javát mozdítják elõ, és személyesen segítik megvalósítani a Gondviselés tervét a történelemben... Kitûnik mindebbõl, hogy a krisztusi üzenet nem vonja el az embereket a világ építésétõl, nem teszi õket közömbössé sorstársaik iránt, éppen ellenkezõleg, még szigorúbban kötelezi õket, hogy a világ javára munkálkodjanak" (GS 34). 

 

Az elmúlt évtizedekben társadalmunkat mélyreható és gyors változások érték. Az egyháznak mindenkor kötelessége, hogy az evangélium fényében értékelje és értelmezze az idõk jeleit, hogy az evilági és túlvilági élet értelmével kapcsolatban fölvetõdõ kérdésekre korszerû választ adjon. Mindenkor figyelemmel kell kísérnie azokat a változásokat, amelyek az ország társadalmi, gazdasági életében végbemennek. Amikor ezt teszi, már nem csupán Krisztus híveihez szól, hanem minden emberhez, eléjük tárva, miként értelmezi az egyház jelenlétét és tevékenységét a mai világban. 

 

Az emberiség hatalmas iramú társadalmi-gazdasági változások korát éli.  Különösen érvényes ez Közép-Kelet-Európára, ahol megszûnt a kommunista diktatúra. 
Állásfoglalásaival és megnyilvánulásaival az erdélyi római katolikus egyház is jelentõsen hozzájárult a diktatúra aláásásához. Példaként elég, ha a papképzés ellehetetlenítése érdekében alkalmazni szándékozott numerus clausus ellen vívott, nyolcvanas évekbeli elszánt küzdelmet, húsz vezetõ beosztású pap (többnyire a papi szenátus pasztorációban dolgozó tagjai) 1988-ban nagy visszhangot kiváltó, konkrét vallási és nemzetiségi sérelmeket szóvá tevõ levelét, vagy az 1989-es Márton Áron ünnepségekkel kapcsolatos eseményeket említjük. 

 

Az egyház az 1989-es változások után is különféle kihívások alanya, tárgya. A fordulat elõtti pártállami rendszerben küldetése csak részben érvényesülhetett. A rendszerváltás szabadságot hozott, az egyház autonómiája helyreállt, misszióját elvben semmi sem korlátozza. Visszafordíthatatlanul lezárult az a történelmi korszak, amelyben diktatórikus politikai hatalom szervezte a társadalmat. 

 

A romániai magyar katolikusok hálát adnak Istennek, amiért történelmük egyik legnehezebb idõszakában szent életû püspöküknek, Márton Áronnak példájából és tanításából erõt meríthettek mindennapi életküzdelmükhöz. Áron püspök történelemszemléletét az a szilárd meggyõzõdés hatotta át, hogy az emberiség sorsának irányítója Isten, a cél maga Krisztus. Ilyen indíttatásból foglal állást az egyház az igazság és szeretet védelmében, mond véleményt a társadalmi, politikai élet jelenségeirõl. 

 

Tény, hogy Romániában az 1989-es eseményeket követõen megszûnt az egypártrendszer. De a viszonylagos politikai szabadság nem hozza automatikusan a boldogulást sem erkölcsi, sem gazdasági vonatkozásban. Hosszú idõ kell még annak tisztázásához, milyen úton kell haladnia társadalmunknak ahhoz, hogy minden tagja számára megteremthesse a szabad és boldog emberi élet feltételeit. Sajnos, ebben az útkeresésben társadalmunk felelõs vezetõi sok esetben bizonytalanságról és inkompetenciáról tettek tanúságot; a múltbéli nyomasztó örökség mellett mindez hozzájárult ahhoz, hogy az elmúlt évtizedben mind gazdasági, mind erkölcsi, mind világnézeti tekintetben zûrzavar és kilátástalanság uralkodjék társadalmunkban. 

 

Ebben a helyzetben egyházunknak kiemelkedõ fontosságú szerepe van. Miközben felelõsséggel hirdeti, hogy "az összes változások mögött sok minden van, ami nem változik, és mindezek végsõ alapja Krisztus", figyelnie kell mindazokra, akik a remény és szorongás közt hányódnak, akik nem képesek önmagukra találni a változások forgatagában, és lelki, anyagi nyomorba sodródnak. 

 

A romániai magyar társadalom szerkezeti változásával együtt jár a fokozódó individualizáció és szekularizáció. A hagyományos közösségek elöregednek, az egyénre és családra gyakorolt hatásuk egyre gyengül. A magánélet és a család szüntelen változásnak van kitéve. 

 

A világ, amelyben az egyház él, és amelyhez küldetése szól, mélyreható gazdasági-társadalmi változásokon megy át különösen az 1989-es fordulat óta. Az elmúlt évtizedekben a kommunista rendszer  Kelet-Közép-Európában  az  egyház  tevékenységét  az evangélium hirdetésére és a szentségek kiszolgálására korlátozta, a társadalmi életbõl megkísérelte teljesen kiszorítani. A helyi egyház így nem hallathatta szavát szociális, gazdasági kérdésekben sem. 

 

Az egyház szociális tanítása és tevékenysége az evangélium hirdetésének mindig szerves része volt. Most sincsen másképp: anyai és tanítói szerepét csak akkor tudja betölteni, ha vállalja e terhek viselését is. 

 

Az 1989-90-es változások után sok embernek lehetõsége volt választani bizonyos régi és új tartalmak, illetve formák között. Aki a piacgazdaságot választotta, helyesen döntött. Hosszú távon ugyanis az emberiség történetében ennek a gazdasági rendszernek jutott gyümölcsözõbb szerep, és bár nem tökéletes, képesnek látszik az egész társadalom számára anyagilag elviselhetõvé tenni az életet. Az egalitárius társadalomban, ahol lusták és szorgalmasok, képzetlenek és képzettek, közönyösek és elkötelezettek egyaránt szerephez jutnak, az igazságosság követelménye nem teljesíthetõ. A piacgazdaságban viszont az állam hozzáértõ szociális szerepkörének gyakorlásával a verseny ösztönzõ hatásának eredményeként nemcsak annak jólétét növeli, aki nagyobb teljesítményre képes, hanem az összjólétet is. 

 

Napjainkban azonban társadalmunk nagy része csalódott. Az erõszakos kommunista tervgazdálkodás csõdöt mondott, a kapitalista piacgazdaság viszont egyelõre még nem mutatta meg elõnyeit. Az átmenet újabb szenvedéseket hozott a társadalom jelentõs részének. Állandósult a munkanélküliség, alig vagy egyáltalán nem létesülnek új munkahelyek, de még szakmai átképzésre is kevés a lehetõség. Sajnos a mai életet egyre inkább a pénz s nyomában a korrupció irányítja. Háttérbe szorulnak a vallás, a mûvészet és a kultúra kínálta értékek. A katekézisben és az igehirdetésben hangsúlyozni kell azt is, hogy a reklámok terjesztette meggazdagodás illúziója gyakorlatilag elérhetetlen. A jövõben tehát tájainkon az embereknek egy ideig szerényebben kell élniük. Az infláció, a vásárlóerõ csökkenése a fiataloké mellett az idõsek helyzetét érinti leginkább. Mivel az állam képtelennek bizonyult a piacgazdálkodás káros következményeinek kezelésére, a privatizáció igazságos levezetésére, eluralkodott a fekete gazdaság, mindenüvé beférkõzött a korrupció. A szomorú mérleg kiegészül a mezõgazdaságból élõk teljes leromlásával, a természeti környezet veszélyeztetésével. A teljes zûrzavarral, csõddel és szegénységgel küszködõ társadalomban nem alakulhat ki egészséges közösségi élet és erkölcsi értékrend. Nap mint nap érzékelhetjük az egyének és a különbözõ társadalmi rétegek közötti feszültségeket, a közbiztonság romlását, a népesség fogyását, a társadalomban egyre inkább eluralkodik a pesszimizmus és a rosszkedv. 

 

Az 1989 után kialakult politikai és állami intézményrendszer megnyitott egy igazabb és emberibb világ kialakulásához vezetõ utat, és megajándékozott a szabadság csodálatos adományával. Éppen ezért nem azonosulhatunk azokkal, akik a változásoknak csak a rossz oldalait látják, és a múlt iránti hamis nosztalgiát táplálják. 

 

Az egyház arra törekszik, hogy segítõkészen, de kritikusan, az evangéliumi értékek szem elõtt tartásával figyelje az országban zajló társadalmi és gazdasági folyamatokat. Reagálnia kell a politikai és gazdasági élet visszásságaira, szükség esetén fel kell emelnie szavát az igazságtalanság és megkülönböztetés ellen. Akkor kell megnyilatkoznia, amikor védelmébe veszi az életet, a személyi méltóságot, a családot, a társadalom elesettjeit. Erõihez képest részt kell vennie a nehézségek csökkentésében, a rászorulók gondjainak enyhítésében. A II. vatikáni zsinat hangsúlyozza a világi hívõk felelõsségét az evilág megszentelésében. Arra szólítja fel õket, hogy élõ tagokként a keresztény erkölcsi elveket juttassák érvényre a munka, a gazdaság világában is. 

 

Az új évezred remélhetõleg beteljesíti az európai integrálódás történelmi mûvét. Ma már nyilvánvaló, hogy a nagy gazdasági fejlesztésekhez nem elegendõ az egyes országok ereje, hanem összeurópai intézményekre és közös szabályozó rendszerekre lenne szükség. Ugyanakkor szükséges, hogy a nagyobb politikai és gazdasági egységekben is tudatosan ápolják a kisebb közösségek értékeit. 

 

"A kulturális,  gazdasági és társadalmi haladással együtt sokakban erõsödik az óhaj, hogy nagyobb részt vállalhassanak a politikai élet alakításában" (GS 73). 

 

Azok a mélyreható átalakulások, amelyek korunkban végbemennek, hatással vannak a közösség politikai életére is. Nap mint nap rengeteg és sokféle információ ér bennünket a politikai élet átalakulásával kapcsolatosan, amelyeket a magunk számára értelmezhetõvé kell tennünk. Nem helyeselhetjük azt a sajnálatosan terjedõ viszonyulási módot, miszerint passzívan várjuk, mint kívülállók szemléljük az érdekes és gyorsan változó hazai és nagyvilági politikáról érkezõ tájékoztatásokat. Nem elegendõ, ha a jobb tájékozódási feltételeknek köszönhetõen mindenki kiköveteli magának a méltósághoz való jogot. A politikai élet közösségi természetû, éppen ezért fejlesztenünk kell a közösség minden tagjában az érzéket az igazságra, a jóindulatra és a közjó szolgálatára, amelyre épülhet a valóban humánus politikai élet. Emlékeztetünk Márton Áron püspök 1939-ben elhangzott szavaira: "A saját sorsunkat magunk kovácsoljuk, az élettõl csak annyi kegyre számíthatunk, amennyit tõle makacs kitartással, megbonthatatlan összefogással, céltudatos és szívós munkával kikényszerítünk."

 

Nagyon fontos, hogy helyes szemlélet alakuljon ki különösen a pluralista társadalomban a politikai közösség és az egyház viszonyáról. "Feladatánál és illetékességénél fogva az egyház semmiképpen sem elegyedik a politikai közösségekkel és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez, jelzi, oltalmazza az emberi személy transzcendenciáját" (GS 76). A papság aktív politizálástól való tartózkodása nem jelenti azt, hogy az egyház elzárkóznék a világtól. A világi hívõknek viszont éppen keresztény küldetésükbõl kifolyólag részt kell venniük a politikai életben. 

 

Minden kereszténynek jogában áll, hogy különbözõ pártokban tevékenykedjék  és  lelkiismerete  alapján  támogasson  vagy elutasítson bizonyos politikai programokat. Az egyház az evangélium sajátos módszereire hagyatkozva elsõsorban ahhoz nyújt segítséget, hogy az igazság és a szeretet jobban érvényesüljön a nemzeten belül és a nemzetek között. A politikai életben az egyház feladata az, hogy támogasson és magasabb értékrendbe emeljen mindent, ami igaz, jó és szép és ami a közjót szolgálja. Mindezt úgy kell cselekednie, hogy ne essék a mindent mindenkinél jobban tudó, a napi politikai vitákban háttérelemzéseket végzõ testület hibájába. Határozottan ki kell mondanunk, hogy nem beszélhetünk politikáról Isten nélkül, sem egyháziasságról politikamentesen. Alapjában véve mind az egyház mind az egyének számára az evangélium szab határt és irányt a politikai tevékenységhez. Ebbõ1 következik, hogy minden párt, legyen az keresztény, szociális vagy liberális szemléletû hívõ, tagjai küzdhetnek a keresztény értékek megvalósításáért, az igazságért, a szabadságért. Miként az egyetemes zsinat tanítja: az egyház Krisztustól kapott küldetése nem politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegû, hanem vallási természetû. Mégis éppen ezzel a vallási küldetéssel jár együtt az a feladat, hogy az emberek közössége az isteni törvény szerint épüljön fel és mûködjék. Ezzel összefüggésben hangsúlyozzuk, hogy a keresztény társadalmi tanítás alapvetõ eleme a személy, aki maradandó és mindenek felett álló érték, és csak a közösség segítségével tud kibontakozni a keresztény szolidaritás elve alapján. A szolidaritás pedig nem más, mint közösségépítés, felelõsségvállalás egymásért, a közjó szolgálata. 

 

Keresztény ember nem törõdhet bele a jogtalanságokba, a nemzeti közösség jövõjét veszélyeztetõ politizálásba. Demokratikus társadalomban a polgároknak tevékenyen részt kell venniük a közjót szolgáló politikai életben. 

 

Fõegyházmegyénk sajátossága, hogy hívei többsége nemzeti kisebbségben él. Története egybefonódik szûkebb pátriánk, Erdély történetével, magában hordozza minden kor etnikai, nyelvi, mûvelõdési sokféleségét. 

 

A mai nemzedékek elõtt új, gyakran testet-lelket próbára tevõ kihívások állnak. Úgy kell gazdálkodniuk, politizálniuk, kultúrát teremteniük, hogy megmaradjanak és gyarapodjanak mind anyagiakban, mind szellemiekben. A közösségépítés eszközei adottak: elsõsorban az anyanyelv és a közös gyökérbõl táplálkozó hit, nyomukban pedig a kultúra és a vallás. Ebbó1 kell építkeznünk a közösségteremtésben, amelyre oly nagy szükség van a jelenlegi közönytõl és válságoktól terhelt helyzetünkben. A magyar nemzeti közösség érdekvédelmét szolgáló politizáláshoz az egyház nem kínálhat evilági programot. Az egyház által megjelölt eszközök leginkább erkölcsi természetûek. A keresztény erkölcsi elvek gyakorlati alkalmazását kérjük számon a nemzetiségi intézményektõl, szervezetektõl. A hívõ keresztényeknek kötelességük részt venni minden olyan kezdeményezésben, amely a gazdasági talpraállást, polgárosodást, erkölcsi megújhodást szolgálja. Nem elég már az igazunkért és jogainkért vívott küzdelem, sem a "vitézkötéses magyarság". Szükséges a tárgyilagos helyzetfelmérés, felelõsségteljes tervezés, az egyéni és közös cselekvés, az elõretekintõ, tettekben megnyilvánuló önszervezõdés, erõs család, korszerû mûveltség, egyszóval minõségi nemzet. Ezek lehetnek a nemzeti közösség érdekében és nevében történõ politizálás célkitûzései. 

 

Egyéni és társadalmi létünk megújulása nem csupán a társadalmi, a politikai és a gazdasági élet átalakulásától függ, hanem egyéni és közösségi életvitelünk minõségétõl is. 
Az utóbbi évtizedekben végbement változások gyökeresen átalakították a munka világát és a magánéletet, a gondolkodási mintákat, magatartásformákat és érzéseket, összességében a tudatunkat. Mélyreható változások indultak meg, amióta a modern közlekedési eszközök, a távközlés, az elektronikus tömegtájékoztatási eszközök behálózzák az egész világot. Valóságos korszakváltás tanúi vagyunk a kultúrában is, az ezzel járó feszültségekkel, visszaesésekkel. Naponta tapasztaljuk az életminõség romlását, az értékrend meglazulását, a fogyasztói szemlélet terjedését, a házasság és a család válságát. A szabad véleménynyilvánítástól, az önálló gondolkodástól korábban megfosztott nemzedékek még nem szabadultak meg teljesen attól a szokástól, hogy valamilyen külsõ forráshoz igazítsák véleményüket. Más szóval: vagy nincsen, vagy még gyenge a személyes kulturális-politikai-vallási identitás. 

 

Van lehetõsége és értelme a kultúra és a vallás párbeszédének. Az egyénnek elsõsorban a személyi értékének maradéktalan elismerését nyújthatja az egyház. Az erkölcsi jót a Teremtõ mindannyiunknak a szívébe írta, Jézusban pedig erkölcsi eszményt állít elénk, aki egyúttal erõt is ad. A Jézus által akart új világ jó! Aki éber, figyelmes és keresõ lényként él ebben a világban, az felfedezi a jót. Keresztényként nem válhatunk szûk, személyes perspektívák rabjaivá, nem lehetünk közömbösek, nem kereshetjük csupán egyéni kedvtelésünket. Katolikus azonosságtudatunk arra kötelez, hogy a civilizáció mai kínálatából megfelelõen és arányosan válasszuk ki a prioritásokat. 

 

JAVASLATOK

 

1. Az egyház keresi a tudományokban, a mûvészeti tevékenységekben és a szakmai élet egyéb területein való részvétel lehetõségeit. Ennek elõmozdítása érdekében szükséges egy kulturális referens kinevezése, akinek feladata koordinálni a kulturális élet különbözõ területein zajló tevékenységeket (kiállítások, konferenciák, kiadványok, mûemlékvédelem stb.). 

 

2. Létre kellene hozni a katolikus lelki és szellemi erõket összefogó fórumot. Ez a Római Katolikus Státust segítené, mozgósítva az erdélyi katolikusokat, biztosítva képviseletüket a közéletben, mûvelõdési téren és a szociális-karitatív feladatok felvállalásában. Meg kell találni annak a lehetõségét, hogy a különbözõ területeken dolgozó keresztények idõnként találkozzanak, kicseréljék tapasztalataikat. 

 

3. A krisztushívõ világiak a politikai és állami intézményekben vállaljanak feladatot, hogy az evangéliumi értékek szem elõtt tartásával szolgálják népünk és az ország javát. 

 

4. Katolikus keresztényként érezzük kötelességünknek, hogy szüntelenül apostolkodjunk ott, ahol élünk és dolgozunk. 

 

5. A keresztények - papok és világiak - foglaljanak állást a sajtóban és más fórumokon a társadalmi, politikai és erkölcsi kérdésekkel kapcsolatban. A hitoktatás és igehirdetés nem korlátozható pusztán vallási szférára, nevelje a keresztényeket felelõsségvállalásra, a szociális igazságosság munkálására, a kitaszítottakért vállalt munkára. Ennek elsõ lépéseként a világiak a plébánián vegyenek tevékenyen részt embertársaik szolgálatában. 

 

6. Az egyházi vezetésnek számon kell tartania, a közösség irányítására, a politikai szerepvállalásra alkalmas hívõket, hogy kellõ idõben megfelelõ tisztségre jelölje õket, hogy katolikus és protestáns képviselõk arányosan legyenek jelen a különbözõ közéleti és mûvelõdési fórumokon. 
<<vissza a tartalomjegyzékhez

 

SZÓRVÁNYPASZTORÁCIÓ

"A hit tehát hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából" (Róm 10, 17). Az egyház küldetése és feladata, hogy Isten evangéliumát mindenkinek hirdesse, és így teljesítse az Úr parancsát: "Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek" (Mk 16, 15). Az egyház így hozza létre és számban is gyarapítja Isten népét (PO 4), hogy mindenkit elvezessen Krisztus hitére, szabadságára és békéjére... Szabad és biztos útja van tehát mindenkinek a krisztusi misztériumban való teljes részesedéshez (vö. AG 5). 

 

Az erdélyi fõegyházmegyében a lelkipásztorkodás egyik sajátos formája a szórványpasztoráció. Az egyház feladata, hogy hirdesse az evangéliumot, amit nem lehet semmivel helyettesíteni. A lelki élet felé kell utat mutatnia, az elmélyült lelkipásztorkodás irányába. 
A szórvány, valamely területen más vallásúak vagy nyelvûek között kisebbségben élõ, illetve elszórtan beékelõdött embercsoportot jelent, esetünkben egyházi szórványról beszélünk. 

 

"Általános szabály, hogy a plébánia területi jellegû legyen, vagyis foglalja magába egy bizonyos terület összes krisztushívõit" (CIC 518). Az adott területen lakó összes katolikus a területi plébániához tartozik, függetlenül attól, milyen mértékben gyakorolja vallását. Ezt a területi beosztást a fõegyházmegyei hatóság jelöli meg a plébánia alapítása, szervezetének esetleges módosítása alkalmával. 

 

A szórvány kérdése a Bibliában és az egyház tanításában 
Az emberek szétszórtsága a földön egyfelõl az isteni áldás következménye: "szaporodjatok, töltsétek be a földet..." (Ter 1,28, vagy vö. Ter 9,1 ). Másfelõl viszont a bûn büntetése: a megoszlás jele lesz az elsõ szakadás az emberek között (vö. Ter 11, 7-9). A zsidó nép szétszóratásának rendeltetése a megtisztulás: "Szétszórtam õket idegen országokba, s rövid idõre én lettem számukra a szentély azon a földön, ahová mentek" (vö. Ez 11,16-20). A szétszórt Izrael megismerteti az idegenekkel az igaz hitet: "Áldott legyen az élõ Isten ... Dicsõítsétek, Izrael fiai, a pogány népek elõtt!" (Tób 13,2-3). 

 

Ebben a vonatkozásban Izrael élõ egységét nem csupán a nemzeti közösség, a faj biztosítja, hanem a hit (a prozeliták zarándóklatáról lásd ApCsel 2,5-11). 
Krisztussal, "akit az Atya megszentelt és a világba küldött"(Jn 10,36), Isten népe túllép a zsidó nemzeti kereten, és valóban egyházzá válik. Ennek valóra váltására küldte el Krisztus az Atyától a Szentlelket: õ teszi hatékonnyá a lelkek mélyén a megváltást és ösztönzi terjeszkedésre az egyházat. Pünkösd napján kiáradt a tanítványokra, hogy mindörökre velük is maradjon, s ezzel az egyház a nyilvánosság elé lépett. A Lélek ugyanazt a buzgóságot kelti fel a hívõk szívében, amely Krisztusban izzott (AG 4). A hívek attól az üldözéstõl sem félnek, amely szétszórja õket. Szétsugározzák hitüket a Feltámadott rendelése szerint: gyûjtsenek egybe minden nemzetet egy hitbe, az egy keresztség által (vö. Mt 28,19; Gal 3,27). A szórványban élõ hívõ keresztények sajátos módon egészítik ki Krisztus szenvedését testének, az egyháznak a javára (vö. Kol 1,24). Ehhez az új diaszpórához intézi levelét Jakab (vö. Jak 1,1 ) és Péter (vö. 1 Pét 1,1 ), hogy a szétszórt emberiséget egységre vezéreljék (vö. Ef 3,14-16). A keresztények számára a hit egysége szüntelenül diadalmaskodik a szétszóratásban. Krisztus áldozata egybegyûjti õket (Jn 11,52), bárhol legyenek a földön. 

 

A II. vatikáni zsinat kijelenti: amit egyszer az Úr meghirdetett, vagy ami vele kapcsolatban az emberiség üdvösségéért történt, azt tudatni kell, annak hírét szét kell vinni egészen a föld végsõ határáig (vö. ApCsel 8), Jeruzsálemtõl kezdve (vö. Lk 24,47), hogy ami egy alkalommal, de mindenki üdvösségére végbement, az idõk folyamán mindenkinél éreztesse hatását (AG 3). 

 

Az igazi lelkipásztorkodás az emberek szabad választásában segít, hogy életükkel válaszoljanak Isten hívására. Az evangélium új hangon akar szólni a világhoz. 

 

Történelmi áttekintés 
Az elsõ pünkösdtõl napjainkig a lelkipásztorkodás formája folyamatosan változott. A zsinagógából való kiválás (amikor már nem volt különbség a zsidók és görögök, rabszolgák és szabad emberek között), az üldözött egyházból szabad egyházzá válás, a római birodalom összeomlása és a vándor népek megjelenése új feladat elé állította a papságot és a híveket. 

 

A honfoglaló magyarok között is megindult az evangelizáció, ami Szent István apostoli munkája által szervezett formát öltött, és Magyarország független keresztény államként csatlakozott az európai keresztény népek közösségéhez. A kereszténység a magyar társadalmi élet alapvetõ rendezõ eleme és kovásza lett, a mindennapos ügyek szabályozását pedig részben magának tartotta fenn. 

 

A középkorban a papok az átlagembereknél képzettebbek voltak, így a társadalmi és jogi szervezetek rájuk támaszkodtak, s némelykor akadályozták õket lelkipásztori munkájuk végzésében. 

 

A törökök balkáni terjeszkedése veszélyeztette a magyar népet. A kialakult pánikhangulatban a nyugatról betörõ reformáció szabad teret kapott. A 16. század végén egyházmegyénkben lesújtó helyzet alakult ki, a több mint 1000 egyházközség közül 47 maradt meg katolikusnak, ennél is kevesebb plébánossal. 

 

Az erdélyi fejedelemség idején alakult ki a szórványpasztoráció. Ez elõsegítette a hithûséget, a túlélést és a kibontakozást. Örök hálával emlékezünk meg a világi papok és licenciátusok áldozatos és széleskörû pasztorációjáról, a ferences és jezsuita szerzetesek hiterõsítõ fáradozásáról, az országgyûléseken jogaikért küzdõ hithû férfiakról, akik házuknál papot tartottak és vidékük lelki gondozásával törõdtek (katolikus önkormányzat). A katolikus hívek másfél századon át hátrányos helyzetben éltek, de a nehézségek között is áldozatra késznek mutatkoztak: ragaszkodtak templomaikhoz és több egyházközségben mûködõ iskoláikhoz. 

 

A 17. század katolicizmusából lassan eltûnt a bénító félelem. Ezáltal kibontakozhatott a katolikus reform. A katolikusok lelkében reményt keltett a változó idõ. Kárpátokon túli magyar testvéreinkrõl is gondoskodtak. Szerzetesek mentek Csíksomlyóról, Esztelnekrõl Moldvába. Ferences atyák járták végig az ottani településeket. Onnan is jöttek át fiatalok Erdélybe tanulni, nagyobb önbizalom költözött szívükbe. A katolikusok álláshoz jutottak az erdélyi kancelláriában, megyei és városi hivatalokban. A püspökök legfontosabb tennivalójuknak a lelkipásztori munka megszervezését, az erre alkalmas papok képzését tekintették. Legfõbb céljuk az volt hogy a hívek lelki igényeit minél körültekintõbben kielégítsék. Templomokat és iskolákat építtettek. Visszatérhettek a szerzetesrendek. Megnyílt a papi szeminárium. Fellendült az evangelizáció és az egyházi tudományok mûvelése. A szociális tevékenység elõmozdítására nõi rendek is megtelepedhettek az egyházmegyébe, akik öregotthonokat és kórházakat tartottak fenn. 
A múlt században több szellemi áramlat, így a jozefinizmus is éreztette hatását. Fellazult a fegyelem, teret hódított az elvilágiasodás, "a vallási közömbösség és a hetyke hangoskodó szellem (...), az embereket a szellem és lélek mélységei nem vonzották" (Márton Áron). 

 

Századunkban kiváló püspökeink, akik szem elõtt tartották a Krisztus által kitûzött célt, nagy gondot fordítottak az új nemzedék nevelésére és népünk megmentésére. A hívek lelkigondozásában a buzgó papokon kívül fontos szerepet vállaltak a férfi és nõi szerzetesek. Rajtuk kívül a vallásos buzgóságnak és a nemzeti kultúra ápolásának jelentõs szervezetei, a világiakat magukba tömörítõ testületek, egyesületek, nyomdák mûködtek. Az erdélyi katolikusság körében fellendült a hitélet. 

 

Lelkes papok, áldozatvállaló értelmiségiek és kitartó, dolgos emberek,  akiket  Jézus  szeretete  ösztönzött,  törekedtek  az önszervezõdésre és az evangelizálásra. Az alábbi adatokat felmérni öröm. 

 

Plébániák 
1700-1848 között 142 plébániát létesítettek, 1848-ban 208 plébánia, 83 filia, 1250 szórvány, 1913-ban 239 plébánia, 1572 filia és szórvány mûködött, 1996 óta 258 plébánia mûködik a gyulafehérvári fõegyházmegyében. 
Hívek 
1848-ban 236455 hívõ, ebbõl 179160 plébánián és 57295 filiában, 1882-ben 280588 hívõ, 1913-ban 378834 hívõ, ebbõl 304022 plébánián és 74812 filiában, 1996-ban 542364 hívõ szerepelt a nyilvántartásban. 
Papok 
1848-ban 474 egyházmegyés pap, 1882-ben 271 egyházmegyés pap, 1913-ban 230 egyházmegyés pap és 96 szerzetespap, 1996-ban 320 egyházmegyés pap és 32 szerzetespap tevékenykedett. 

 

Az elsõ világháborút követõ társadalmi változások létükben és hitükben sújtották a szórványokat. 

 

Az erdélyi szórványok arculata, az itt élõ hívek problémái a múltban gyökereznek, a helyzetet gazdasági, kulturális és társadalomlélektani beidegzõdések teszik érthetõvé. Ha végiglapozzuk fõ egyházmegyénk névtárát, megértjük, hogy a múltnak és a jelennek nincs olyan sebe amely akkora felelõsséggel terhelné fõegyházmegyénket, mint a szórványok gondozása. A harmincas években elõször a reformátusok, majd a katolikusok körében indították el a szórványmozgalmat. Írók, lelkészek, papok, tanárok és diákok közösen fáradoztak a szórványok segítésén. Felismerték, hogy a szórványokban mint hajszálereken elapad az egyház vére. 

 

A nép hitének megerõsödésében és kultúrájának alakulásában vitathatatlan érdemei voltak a KALOT- , KALÁSZ-, KALÁKA-mozgalmaknak, amelyek a fiatalokat ésszerû gazdálkodásra, imádságos életre és keresztény türelemre, magyarságtudatra és kulturált emberi kapcsolatok kialakítására nevelték. 

 

Isten szolgája, Márton Áron püspöki mûködése kezdetén (1940) szórványbizottságot nevezett ki, amely a háborút követõ zûrzavarban megszûnt. Miután Áron püspök 1955-ben a börtönbõl szabadult, elsõ körlevelében apokaliptikus hangon figyelmeztetett mindenkit a szórványok állapotára: "Egyik fájdalmam, hogy templomok állnak némán, mert nincs pap, aki kinyissa, és a híveket meghívja a legszentebb áldozatra. Az egyházmegye szórványvidékein száz meg száz katolikus család lelkigondozás nélkül tengõdik, kitéve a lelki elszáradás veszélyének ..., mert vagy nincs pap ..., vagy ha van pap, elvesztette a hívek bizalmát. ... És munkát kérek, tisztelendõ testvéreim, akiknek hatalom adatott és küldetésük van a lelkek gondozására! ... Vállaljon tehát munkát mindenikünk erején felül ... De meghívom erre a munkára segítségül a jámbor lelkeket is, akiket a magasabbrendû, természetfeletti élet láza hevít" (1955. március 25.). 

 

1986-ban dr. Jakab Antal püspök azzal a céllal nevezett ki újból szórványbizottságot, hogy felmérje, és figyelemmel kísérje a szórványok helyzetét, javaslatokat tegyen és tájékoztassa az egyházmegye fõpásztorát. Az okmány tizennégy sorában szereplõ tíz felhívás érzékelteti, hogy egyházunk a szétszórtságban is jelen van.

 

A kommunizmus lélek- és intézménypusztító évtizedei ellenére - amikor a tömegek áttelepítése, az emberek tömeges térdrekényszerítése, a vagyontalanná válás, koldusbotra jutás, intézmények megszüntetése, a lélek- és nemzetsorvasztó félelem nehezedett az emberek vállára, a kisebbség széles rétegeiben mûködött és élt az erdélyi katolikus egyház. 
Az 1989-es fordulat után ismét lehetõség nyílt szórványlelkészségek megszervezésére, majd lelkipásztori kisegítõk alkalmazására is. 

 

Gondok és perspektívák 
Gondjainkat tömören ez a latin mondás fejezi ki: Primum vivere, deinde philosophare! (Élõbb élni, azután bölcselkedni). 

 

Számos papot nem vonz a szórványmunka, mert hiányzik nekik a nagy létszámú közösség nyújtotta élmény. Sokhelyütt a legelemibb kényelem is hiányzik. Nagyok a távolságok, rosszak az utak, nehéz a közlekedés, a jármûvek hamar meghibásodnak. A meglévõ egyházi épületek állagának megõrzése, a jármûvek üzemeltetése és karbantartása, a személyzet fizetése súlyos terhet jelent. A szétszórtság leköti a plébánost, és lelki energiát meg anyagi erõforrást igényel. 

 

A papok számának csökkenésébõl adódó túlterheltség olykor elviselhetetlenné válik. Ennek következménye a fizikai vagy lelki megbetegedés. Ki vállal majd felelõsséget a szórványpapokért és plébániai közösségekért? 

 

Sok településen nincs istentiszteleti helyiség, a hívek nagyfokú szegénysége miatt még bérelni sem tudnak. 

 

Nincs "tanterem, hol a tanító nyíló ajakán az ige-virág magyarul terem" (Reményik S.). Nincs mód az új nemzedék anyanyelvi nevelésére, e nélkül pedig a gyors és teljes beolvadás fenyegeti. 

 

Kevés az értelmiségi, hiányoznak a felmérések. A megélhetés bizonytalanságát növeli, hogy a gazdaságszervezésben sem kapnak tanácsot, javaikból idegenek forgatják ki õket, és nincs olyan társadalmi fórum, amely képviselné, megvédené érdekeiket.  Mindez elõrevetíti az átalakuló gazdaságban és társadalomban való további lemaradásukat. 
A paphiány miatt nem részesülnek közvetlen lelkigondozásban, a lelkipásztorok (néha büntetõ jellegû áthelyezése súlyos lelki károkat okoz a hívek körében. Számukra az odalátogató fõfoglalkozású hitoktató vagy lelkipásztori kisegítõ jelenléte még szokatlan. 

 

A hívek sokszor iszonyatos szegénységben élnek, ráadásul a kisebbségi sors tudata is nyomasztó, sorvasztó. Egy évszázada az a bizonyos "átkozott háromszög": az otthon nyomortanyája, a munkahely bizonytalansága és a kocsma emészti fel a szórvány életerejét. 

 

A 89-es változást követõen az új vallási tanok hirdetõi megzavarták az embereket. 

 

Az elbizonytalanodást fokozta a megígért, de elmaradt külföldi támogatás. 

 

A szórvány minõsítetten is missziós terület: a hívek csekély száma mellett, lelki-kulturális-anyagi erõ, pap és szakemberek hiányában képtelen az önszervezõdésre és a fennmaradásra. 

 

Társadalmunkat kereszténnyé kell alakítanunk. Ehhez a feladathoz kaptuk Krisztus Lelkét, a Szentlelket akivel célt érhetünk. Bízunk Krisztus gyõzelmében, de nekünk is cselekednünk kell. Ha mi nem válaszolunk "az idõkjeleire", akkor Isten ezt mások által végzi el. 

 

A jövõbe vezetõ utunk nem sima és kivilágított pálya, inkább szûk, göröngyös úthoz hasonlít, amelyen csak viharlámpával a kezünkben tudunk biztonságosan közlekedni. "Az ember az egyház  útja "- tanítja II. János Pál pápa. Csak akkor felelünk meg az Úr Jézus és népünk elvárásának, ha papok és világi hívek, nagy és kis közösségek együttesen leszünk egyházzá. 

 

Ne feledjük soha, amit Jézus a szmirnai egyháznak üzent: "Tudok szorongattatásodról, arról, hogy szegény vagy, de valójában mégis gazdag... Légy hû mindhalálig és életet adok neked gyõzelmi koszorúul" (Jel 2,9). 

 

JAVASLATOK

 

1. Mindenütt elsõrendû feladat az érett kereszténységre való nevelés, ezért a szórványlelkész fordítson különös gondot arra, hogy egyre nagyobb számban legyenek érett keresztény világi hívei. 

 

2. A II. vatikáni zsinat egyházképét mindenkinek meg kell ismernie, és a közös lelkipásztori munkát illetõen a tanulságot le kell vonnia. Az egyház Isten népe és egészében arra hivatott, hogy folytassa a világban Jézus Krisztus küldetését. A szórványban kapjon nagy hangsúlyt az egyházközség tagjainak missziós feladata (LG 31.). 

 

3. A II. vatikáni zsinat megfogalmazta a kollegialitás elvét. Az egyházért nemcsak a szentatya felelõs, hanem a vele egységben lévõ püspöki kollégium is. Ahogy a püspökök a maguk egyházmegyéjében a lelkipásztorokat munkatársaiknak tekintik, ugyanúgy a lelkipásztor is tekintse munkatársainak a világi krisztushívõket. Valamennyien jó szívvel osztozzanak az egyház gondjaiban, legyenek segítségére  az  egyház  hivatott pásztorainak. Minden megkeresztelt és megbérmált hívõ (hivatása szerint), az általános papság alapján gyakorolja a felebaráti szeretetet, tegyen tanúságot hitérõl. Ennek a közösségi szolgálatnak Isten népe a hordozója. 

 

4. Legyünk az élet prófétái, hívjunk meg mindenkit az élet szeretetére. Jézus a bõséges élet lehetõségét és parancsát hozta el nekünk, és nem csupán a majdani mennyei boldogság állapotában hanem már most, a földi életben is. A legteljesebb életérzést az adhatná meg, ha a hitben átélnénk, hogy Jézusban vagyunk. Jézus a szentségek által magába olt. Ha ezt az élményt családjaink megélnék, akkor a nemzet legfontosabb alapsejtje örömmel teljesítené biológiai feladatát: vállalná az életet. Egyházunk és nemzetünk újjáéledne. 

 

5. A kispapok lehetõségük szerint szervezetten és tevékenyen kapcsolódjanak be a szórványpasztorációba, és vegyenek részt a lelkipásztorkodás sajátosan erdélyi formájában. Képviseljék a hívek körében azokat az erkölcsi és szellemi értékeket, amelyek mindig az életet, a kultúrát, a népet szolgálták: amelyek a küzdelmes, sokszor kilátástalan életben is érvényesek: türelem, krízistûrõ képesség, a gondviselés és az objektív valóság tiszteletteljes elfogadása, önképzés, következetes munka, apostolkodás, stb. 

 

6. Bár a szórványnak áldozatos lelkisége van, rászorul korunk közösségközpontú keresztény lelkiségeire, amelyek a maguk gazdag változatosságával káprázatos színekké bontják föl a Szentlélek tiszta és egyetlen világosságát (KEK 2683). A szórványközösség váljék derûs apostoli közösséggé azáltal, hogy megéli, milyen színes, pompás az emberi világ, ha Krisztusnak él. Szórványaink beborult egén csakis így jelenhet meg a vízözön utáni szivárvány. 

 

7. Az egyházközségekben, a teológiai és egyéb fõiskolákon, valamint a lelkiségi mozgalmak csoportjaiban önálló hivatásként kell  meghirdetni  a  szórványközösség  körében  végzendõ lelkipásztori, szociális és pedagógiai munkát, lelkisegélyszolgálatot és a teljes embert figyelembe vevõ gazdálkodásra való nevelést. Leendõ papok és hitoktatók képzésében ki kell térni erre a feladatra. Kérjük fel a hitoktatói és második szakos tanári képesítéssel rendelkezõ személyeket, házasokat erre a munkára. 

 

8. Támogassák a testvéregyházi kapcsolatok kialakítását fõegyházmegyénkben és azon kívül. 

 

9. Amennyiben állami rendelkezések az egyházaknak nyújtott adókedvezményt továbbra is szavatolják, a nagy vagy tehetõs egyházközségek fizessék be az így megtakarított többletet (házbérek 30 százaléka) vagy annak megfelelõ összeget a fõegyházmegyei szórványalapba. A gazdasági hivatal vegye át ezt az adományt vételezze be és kezelje a céladománynak megfelelõen. 

 

RENDELKEZÉSEK

 

54. Az a közösség, amely csak elláttatja magát, alakuljon át olyan közösséggé, amely életét az egymás érdekében vállalt szolgálat alapján éli tovább, mert a közösség a lelkipásztorkodás alanya és nem tárgya. 

 

55. A plébánosokra összpontosított  pasztoráción  túl  az ellátottsági mentalitást számoljuk fel. A jelenlegi válságot azzal nem oldjuk meg, hogy a pap nélkül maradt egyházközséget a szomszédból beszolgáló, különben is túlterhelt plébánosra bízzuk. (A pap tevékenysége nem merülhet ki csak az adminisztrációban, hanem "elsõ teendõje, hogy Isten evangéliumát mindenkinek hirdesse (PO 4) az Úr parancsa szerint" (vö. Mk 16,15), továbbá hogy "kiossza a legfõbb papság kegyelmét", különösen az eukarisztiában. Ugyanis az eukarisztia a részegyház szíve. A püspökök és papok megszentelik az egyházat imájukkal és munkájukkal, az ige és a szentségek szolgálatával. "Megszentelik azt példájukkal," "nem zsarnokoskodva a választottak fölött, hanem mint a nyájnak példaképei" (1Pt 5,3;  KEK 893). Ezáltal segítik közösségüket, hogy annak minden tagja felismerje a Lélek adományát és átalakíthassa környezetét. Segítsük a tagokat, hogy felismerjék és vállalják a közösségért kapott hivatásukat. 

 

56. A gyümölcsözõ együttmûködésen alapuló lelkipásztorkodást kell széles körûbbé tenni, s ezért igénybe kell venni a teológiát tanult világiak szolgálatát fõfoglalkozású hitoktatókként, lelkipásztori segítõkként. A világi segítõket nem szabad átmeneti hézagpótlóknak tekinteni, akik a jelenlegi paphiány esetleges megszûnése után feleslegessé válhatnak. Ellenkezõleg, azon kell dolgoznunk, hogy  saját  hivatásképet  kapjanak.  Arra kell törekednünk, hogy minden kis településre, szórványközpontba kerüljön hitoktató (házaspár), amelyik valamilyen más tevékenység révén is beépüljön a település társadalmába. 

 

57. A lelkipásztori kisegítõk foglalkozzanak kollégiumokban is a szórványban élõ gyermekekkel, ezzel segítve õket hatékony tanulásukban, a társadalomban való eligazodásban, pályaválasztásban és helyben maradásra ösztönözzék, látogassák a családokat, vegyenek részt a problémák megoldásában. 

 

58. A népfõiskolai tevékenységet, az igazi népmûvelést, a hagyományõrzõ programokat fel kell éleszteni, hogy a szórványbeli "ifjú tudjon magának nemes eszményeket kitûzni, és azokért egy egész életen át lelkesedjék és dolgozzék. ... Minden nép annyit ér, amennyi értéket saját magából ki tud termelni. S addig él, amíg életét a saját erejével tudja táplálni" (Márton Áron). A jövõben a különbözõ szolgálatok összehangolására lesz szükség. 

 

59. A szórványközösségben a legfontosabb lelkipásztori eszköz a jelenlét. A papok és a lelkipásztori kisegítõk jelenlétükkel és munkájukkal szolgálják a nép megmaradását és kibontakozását. A lelkipásztoroknak látniuk kell környezetük küzdelmeit, sérelmeit, gondjait, és segíteniük kell a helyi társadalom gazdasági-kulturális életének szervezésében. Figyelniük kell a tisztességes kenyérkeresetre, az emberi kapcsolatokra, értékekre, de a személyes sérülésekre és krízisekre is. Mindebben nagy szükség van a problémák megoldásában segítõ imaéletre. Csak azokat lehet lelkipásztori kisegítõként (lektorokként, akolitusokként és licenciátusokként), hitoktatóként alkalmazni, akiknek az élete a társadalmi, emberi, lelkiségi alapokra épül. 

 

60. A közösségek vehessenek részt szentmisén vasárnap és lehetõség szerint hétköznap is. Bár a szent liturgia nem pótolható, legalább az igeliturgiát kell biztosítani, szükség esetén az állandó diakonátus bevezetésével. Így a magukra maradt hívek vasárnap és hétköznap is találkozhatnak a feltámadt Jézussal legalább a közösség és Isten igéje által. 

 

61. Szorgalmazni kell az önszervezõdõ intézmények létrehozását (imaközösségek, társulatok, bibliakörök, alapítványok, gazdakörök, gépkörök stb.), amelyek a nép erkölcsi-szellemi kultúráját és gazdálkodói-vállalkozói szemléletét alakíthatják. 

 

62. Törõdjünk egymással, különösen a szórványban élõ hittestvéreinkkel, mert erre kötelez bennünket fõegyházmegyénk szentistváni alapítása. A moldvai magyar hittestvéreink, a csángók nyomorúságának orvoslását keresnünk kell. A II. vatikánum szövege cselekvésre biztat: "Sokak lelkiismerete egyre jobban sürgeti, hogy védjék meg a nemzethez tartozó kisebbségek jogait" (GS 73). 

 

63. A szórványvédelmet a szórványban dolgozók védelmével kell kezdeni. A diaszpórasegély rendszeres folyósításával legalább a tisztes fizetést, a gépkocsik üzemeltetését és karbantartását biztosítani kell. 

 

64. A tehetõsebb egyházközségek segítsék egy-egy lelkipásztori kisegítõ, licenciátus, hitoktató, pedagógus munkáját, és biztosítsák a jövedelmét. Lehetõség szerint szórványbeli, csángó gyerekeket is fogadjanak be. 

 

65. Törekedni kell arra, hogy a vállalt kulturális vagy szociális munkát az állami juttatásokból fedezzék, de ki kell használni a pályázati lehetõségeket. Mindez az egyház számára azért is komoly lehetõség, mert úgy tud a hitkultúrán munkálkodni, hogy párbeszédben áll a gazdasági, szociális és kulturális élet képviselõivel. 

 

66. El kell végezni a filiák és üres szórványfalvak újrarendezését és a területi plébániákhoz való besorolását figyelembe véve az elláthatósági és úthálózati szempontokat. 
<<vissza a tartalomjegyzékhez

 
 

NEMZETISÉGEK LELKIPASZTORI SZOLGÁLATA

 

Az egyház küldetése egyetemes. Feladata, hogy teljesítse Jézus parancsát, hirdesse az evangéliumot mindenkinek: "Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek" (Mk 16,15). 

 

"Az egyház köteles a krisztusi hitet és üdvösséget terjeszteni (... ) az életerõ miatt, amelyet Krisztus testének tagjaiból áraszt ki, `aki az egész testet egybefogja és összetartja a különféle ízületek segítségével, hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott feladatkört. Így növekszik fel a test és építi fel saját magát a szeretetben'" (Ef 4,16). "Az egyház küldetése tehát olyan tevékenységben valósul meg, amely ezt jelenvalóvá teszi minden ember és nemzet körében. Munkáját Krisztus parancsára a Szentlélek kegyelmének és szeretetének ösztönzésére végzi, hogy mindenkit elvezessen Krisztus hitére, szabadságára és békéjére. ...Szabad és biztos útja van tehát mindenkinek a krisztusi misztériumban való részesedéshez" (AG 5). 

 

Az egyház köteles hirdetni az evangéliumot, és minden gyermekét az üdvösségre vezetni, függetlenül attól, milyen néphez, kultúrához vagy nemzethez tartozik. 
Fõegyházmegyénk különleges helyzetben van: híveinek nagyobb része az országunkban élõ magyar kisebbséghez tartozik, az egyházközségeken belül más nemzetiségek is vannak (románok, cigányok, németek). Érthetõ lenne tehát, hogy a katolikusok, - akik az egyházközségben a többséget képviselik - megértést tanúsítsanak az egyházközségen belüli kisebbségek iránt. 

 

Az 1989. újévi békeüzenetében II. János Pál pápa felhívja a figyelmünket arra, hogy "A kisebbségek tagjai ugyanúgy kötelesek mások emberi méltóságának tiszteletére és elismerésére" (4). "Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg õket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére és tanítsátok meg õket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek" (Mt 28, 19-20b). 

 

" Vigyázzatok, ne vessetek meg egyet sem e kicsik közül" (Mt 18,10). 

 

Jézus számára fontos minden nép és minden nemzet. Az apostolokat és a mai keresztényeket is minden néphez küldi, hogy hirdessék Isten országának örömhírét. 
A II. vatikáni zsinat szövegei cselekvésre biztatnak: "Sokak lelkiismerete egyre jobban sürgeti, hogy védjék meg a nemzethez tartozó kisebbségek jogait" (GS 73). 
XXIII. János pápa Pacem in Terris enciklikájában a zsinati dokumentumot megelõzve így írt: "A 19. századtól kezdve politikai téren a függetlenségre és az egy nemzetre való törekvés irányzata jelenik meg. Ez több okból nem valósítható meg teljesen, és így nemzeti kisebbségek élnek más nemzetek határai között, és ebbõl igen súlyos problémák származnak" (35). 

 

II. János Pál pápa a II. vatikáni zsinat lelkipásztori konstitúciója és XXIII. János pápa enciklikája nyomán fejtette ki a legrészletesebben a kisebbségek jogait és kötelességeit az 1989. újévi békeüzenetében. 

 

A pápa szólt arról, hogy ma szinte minden társadalomban élnek kisebbségek. Vannak elõnyös és hátrányos helyzetben levõk. A hátrányos helyzet vagy apatikussá teszi, vagy erõszakos ellenállásra készteti õket. Egyik sem segíti a béke megteremtését. A nemzeti kisebbségeknek legyen lehetõségük arra is, hogy vallásos nevelésükrõl megfelelõ oktatás keretében gondoskodhassanak és rendelkezzenek szükséges eszközökkel. A törvényalkotás nem kielégítõ, a gondolkodás megváltoztatására irányuló törekvés sürgõs feladat. 
Fõegyházmegyénk szentistváni alapítású, és ez kötelez bennünket arra, hogy a nemzetiségek, kisebbségek témakörében komolyan számot vessünk önmagunkkal, mert "gyenge és erõtlen az egynyelvû és egyszokású ország". 

 

Mint magyar anyanyelvû fõegyházmegyének a következõ kisebbségek lelkigondozásával kell számolnia: román, cigány és német. 

 

A román nyelven beszélõ hívek három csoportra oszthatók: 
- a moldvai csángó hívek egy része Erdélybe telepedve inkább a román nyelvû szertartásokat igényli, mivel ebben nõtt fel; többségük esetében magyar identitásról már szinte nem is beszélhetünk, 
- az elrománosodott magyarok, németek, lengyelek, olaszok stb; 
- a templomainkat látogató görög katolikusok. Román nyelven beszélõ hívek számára 39 egyházközségben tartanak román nyelvû szentmisét és 78 egyházközségben román nyelvû hitoktatást. 

 

A cigányokkal való foglalkozás mind állami, mind egyházi téren az egyik legsürgetõbb, ám leginkább elhanyagolt, alacsony szinten és nem szakszerûen kezelt feladatok közé tartozik. A mostani általános helyzet - kevés kivétellel - nem kielégítõ. Ha figyelembe vesszük, hogy a paphiány már a magyar hívek helyzetét is nehezíti, akkor beláthatjuk, hogy a cigányok pasztorációja tekintetében e nehézségek fokozottan jelentkeznek. Bár itt élnek közöttünk, gondolkodásmódjukról, világukról keveset tudunk. Ez a kevés is sokszor elhomályosodik a róluk alkotott elõítéletek miatt. Két csoportra oszthatók: 

 

- cigány anyanyelvet beszélõk;
- anyanyelvüket elvesztett cigányok. 

 

A két csoportot különbözõ módon kell megközelíteni. A cigány anyanyelvet beszélõ cigányok számára készültek hittankönyvek és tartanak hittanórákat.  Az anyanyelvüket elvesztett cigányoknak van saját templomuk, oktatásuk, hittanórájuk és szentmiséjük magyar nyelven. 

 

A német hívek öregedõ, elszigetelt csoportokat alkotnak. Papjaink közül kevesen beszélnek németül. Ezek a hívek szórványban élnek, ezért nagyon fontos az összefogásuk és összetartásuk. Gyakoribb bátorításra van szükségük. Német nyelvû szentmisét 4 egyházközségben tartanak, 5 helyen pedig van német nyelvû hittanóra. 

 

Komolyan számolnunk kell azzal, hogy (okkal vagy ok nélkül) nagyon sok elõítélet nehezíti ezt a munkát. Elengedhetetlen, hogy a hívõket áldozatos megértésre, türelemre és elfogadó nagylelkûségre segítsük. Lehet, hogy negatív tapasztalatunk is lesz, mégis bízzunk az emberi megértésben és az evangélium kegyelmi erejében. Mindennél fontosabb a testvéri szeretet és az igazságosságon alapuló béke. 

 

"Amint én szerettelek benneteket úgy szeressétek ti is egymást!" (Jn 13,34b)

 

JAVASLATOK

 

1. Szervezzenek papi továbbképzõket (nemcsak fiatalok számára) a román, német és cigány pasztorációs munkával kapcsolatban. 

 

2. A nemzetiségekhez tartozó híveknek lehetõséget kell teremteni arra, hogy anyanyelvükön sajátíthassák el a hit igazságait, az imádságokat. Ennek feltétele, hogy az érintett plébániák beszerezzék a nemzetiségi nyelvû liturgikus könyveket, katekétikai anyagokat. 

 

3. Gondoskodjanak olyan hitoktatókról, akik beszélik a kisebbségiek nyelvét. 

 

4. Ha a plébániai közösség több nemzetiséget foglal magában, a lelkipásztor nevelje a híveket egymás iránti megértésre és kölcsönös türelemre. 

 

5. Teremtsenek testvér-egyházközségi kapcsolatokat más egyházmegyék kisebbségi nyelvét beszélõ híveivel. 

 

6. Az egyházközség az egyháztanács által legyen képviselve. 

 

7. Lehetõséget kell biztosítani számukra az aktív részvételre az egyházközségi életben és a különféle mozgalmakban (Caritas, Kolping, Máltai Segélyszolgálat). 

 

8. Tegyük otthonossá a plébániát a nemzetiségek számára, hogy a nemzetiségi csoportok ne váljanak a szélsõséges tömörülések eszközeivé. 

 

9. A pasztorális kurzusban kapjon helyet a nemzetiségekkel való foglalkozás is. 

 

10. Papokat, hitoktatókat, világiakat kell a nemzetiségi pasztorációra felkészíteni (elsõsorban cigányok számára), hogy meg tudják közelíteni õket, kapcsolatot tudjanak teremteni velük. 

 

11. A gyakorlati éven lévõ teológiai hallgatók vegyenek részt nemzetiségi pasztorációban. 

 

RENDELKEZÉSEK

 

67. A Pasztorális Bizottság keretében alakuljon egy koordináló bizottság a nemzetiségiek szolgálatára. 

 

68. Képezzenek papokat a nemzetiségek missziójára. 

 

69. A fõegyházmegye hívei között nemzetiségi alapon sem szabad különbséget tenni. Minden papnak kötelessége, hogy a hívekkel anyanyelvükön foglalkozzék (hitoktatás, szentségek kiszolgáltatása, igehirdetés), ez alanyi jogon megillet minden embert. 

 

70. Senkit sem szabad háttérbe szorítani az egyházközségben nemzeti hovatartozása miatt.

<<vissza a tartalomjegyzékhez

HÁTRÁNYOS HELYZETÛ TESTVÉREINK SZOLGÁLATA FÕEGYHÁZMEGYÉNKBEN

 

Az egyház Krisztus titokzatos teste. Ezért rendkívüli és sajátos közösségként jelent meg a történelemben. Feladata: hirdetni Isten üzenetét és feltárni a népek elõtt az õ egyetemes üdvözítõ tervét. Egyházunk ma már világegyház (vidékeinken még népegyház), amely mindenkit megszólít valamilyen formában. Bár hitünk, hivatásunk ebben a "testben" egy reményre szól, az egyház nagy közösségén belül egészen "sajátságos", hátrányos helyzetû csoportok fedezhetõk fel. 

 

Betegek 
A betegség a szervezet életmûködésében keletkezõ rendellenes elváltozás, kóros állapot, zavar. Hiányosság, "rossz", amely fájdalmat, szenvedést okoz, ugyanakkor rövidebb-hosszabb ideig kiszakítja a beteget a zajló életbõl. 

 

Jézus Krisztus kifejezetten is mondotta, hogy a betegekért jött (vö. Mk. 2, 17). "Gyógyított minden betegséget és fogyatékosságot a nép között" - írja az evangélista (Mt. 4, 23). Apostolait ezzel is megbízza (vö. Mt. 10, 8; Mk. 6, 13). Az induló egyház tudatában volt ezen isteni küldetésének, és élt is vele (vö. ApCsel. 5, 15). Ez késztette az egyházat a középkorban arra, hogy a betegeket állítsa a középpontba, s a betegben a szenvedõ Krisztust lássa. 

 

Fogyatékosok 
Õk is részei a társadalomnak és az egyháznak. Ezért lelkigondozásukat nem szabad másodlagos feladatnak tekinteni, vagy elhanyagolni. Nagyon széles skálájú és különbözõ lehet a fogyatékosság: testi fogyatékosságtól az értelmi fogyatékosságig. 

 

Helyzetük, társadalmi életfeltételeink, nehézzé teszi fejlõdésüket és a közösségbe való beilleszkedésüket. Krisztus egyháza számára õk is fontosak. A lelkipásztori szolgálatnak rájuk is ki kell terjednie, hogy ezáltal az egyházközség egyenlõ tagjainak érezzék magukat, állapotuk ellenére. 
Ha lehetséges, a lelkipásztor az egyházközség egészébe integrálva foglalkozzék velük. Ez a feladat a paptól és az egyházközségtõl nagyobb figyelmet és megértést követel. Ha olyan jellegû és olyan mértékû a fogyatékosságuk, hogy az egyházközség életébe nem tudnak bekapcsolódni, és a velük való törõdés külön szakértelmet igényel, akkor külön kell foglalkozni velük. 

 

A sérült személyektõl nem várhatunk olyan teljesítményt, tevékeny részvételt a közösségi életben sebzettségük miatt mint az egészséges hívektõl; mégsem szabad lelkileg megalázó, hátrányos megkülönböztetést tenni velük. 
Az ember azáltal a teremtés koronája, hogy értelme és szabad akarata van. Az értelmi szint minden embernél más, de van, akinél már születésekor, vagy késõbb, valami károsodás jele tapasztalható. Sérülési foka alapján képes, illetve képtelen bekapcsolódni az egyház életébe. A (halmozottan) sérült egyén az egyház szenvedõ tagja, akihez Isten üzenete a közösség megértõ befogadása által jut el. 

 

Árvák 
Árva az, akinek egyik vagy mindkét szülõje meghalt, nevelése részben vagy egészben megoldatlan. Korunkban van egy másfajta "modern" árvaság: bár élnek a szülõk, nem vállalják a nevelõi feladatot, és gyermekeiket árvaházba vagy egyszerûen utcára teszik. Így a gyermekek nem kapják meg azt a kibontakozásukhoz nélkülözhetetlen szeretetet, amit egyedül a család biztosíthatna számukra. Az ilyen személyek értékítélete, világszemlélete és érzelemvilága nagyon különbözik, jóval szegényebb a családban felnõtt fiatalokénál. 

 

Menekültek 
Korunk jellemzõ vonása a népvándorlás. A jobb megélhetés reményében családok örökre, a család egyes tagjai egy idõre munkavállalás, tanulás céljából , más, idegen nyelvû-vallású népek közé mennek; vagy idegenek jönnek hozzánk. Térségünkre jellemzõ a politikai menekülés is. 

 

A vendég-, és idegenszeretet az irgalmasság cselekedete, de ugyanakkor a hit tanúságtétele is, mert a jövevényben Krisztust fogadjuk be, vagy utasítjuk vissza. 
Létfenntartásunk legalapvetõbb követelményei: a táplálék, a ruházat és a hajlék. A holnapról gondoskodó ember arra törekszik, hogy magának, családjának hajlékról gondoskodjék. Mégis voltak és vannak, akik önhibájukból vagy önhibájukon kívül, ennek hiányában szenvednek. 

 

Munkanélküliek 
A munkanélküliségnek társadalmi és lelki vonatkozása van; kilátástalanság, csüggedés, szégyen, kiszolgáltatottság érzése támad bennük. Ez különösen lesújtó fiatal korban, mert már a létbizonytalansággal találják szemben magukat. Nem mindig az egyén a hibás sorsáért. Ezért a lelki serüléseket a lelkipásztor és az õ munkatársai orvosolják megértéssel, erõsítsék önbizalmukat. Ha a közösség teheti szerezzen számukra munkahelyet. 

 

Öregek 
Az öregkor velejárója a testi erõ megfogyatkozása mellett a bezárkózás minden újdonság elõtt. 

 

A gyermekek kötelessége, hogy ha szükséges segítsenek szüleiknek abban, hogy viszonylag gondtalanul élhessenek, hiszen fájdalmas kitaszítottan, megvetetten új életteret és idegen körülményt vállalva öregotthonba menni. 

 

Szenvedélybetegek 
Isten az embert szépnek és jónak teremtette, célt adott életének. Akik nem tartják jónak, szépnek az életet, azok kábítószerek fogyasztásával próbálnak javítani közérzetükön. Ez a jelenség mind nagyobb méreteket ölt azon fiatalok körében, akik Isten híján céltalannak látják életüket. 

 

Vannak társadalmilag elfogadott, gyengébb-erõsebb izgatószerek (tea, kávé) valamint ártalmasabbak, mint a cigaretta és az alkohol minden fajtája, továbbá gyengébb vagy keményebb drogok (marihuana, hasis, kokain, heroin, LSD), amelyek fogyasztását a legtöbb állam, így a mienk is tiltja, sõt bünteti. Drogfüggõségrõl akkor beszélünk, ha a fogyasztott kábítószer elvonásakor testi panaszok és lelki depresszió lépnek fel, és ha ezek a tünetek a kábítószer újabb fogyasztásával elmúlnak. 

 

Az alkoholizmus korunk talán legsúlyosabb népbetegsége. Naponta találkozunk vele. Veszélyes, mert a függõség fokozatosan alakul ki, és a társadalom is elfogadja. Az alkohol többnyire minden összejövetelen jelen van. Beszerzése mindenki számára lehetséges. Az alkoholista mind a megnemszületett mind a megszületett családtagokban testi-értelmi sérüléseket okozhat, személyek és családok életét teheti tönkre. Népünk körében pusztító öngyilkosságnak is legfõbb kiváltója. 

 

Börtönlakók 
Nem minden bebörtönzött gonosztevõ. Õ is ember. Az elítélt büntetését tölti, mert felelõs tetteiért. Élete alakulását sok minden befolyásolhatja. A lelkipásztor legyen segítõkész, megértõ, az emberszeretõ Krisztust képviselje, aki a bûnösnek utolsó percében is megbocsátott. 

 

A zsinat újra és újra sürgeti a tiszteletet az ember iránt: mindenki köteles embertársait kivétel nélkül úgy tekinteni, mint másik önmagát, törõdni azzal, hogy élhessenek és birtokolják az emberhez méltó élet feltételeit. Napjainkban különösen sürget kötelességünk, hogy közel érezzünk szívünkhöz minden embert, és ha ránk szorul, szolgálatára siessünk (GS 27). 

 

JAVASLATOK

 

1. A plébános igyekezzék megismerni a gondjára bízott hívõket, látogassa a betegeket, különös gonddal foglalkozzék velük (CIC 529). Ebben a szolgálatában igényelje a világiak segítségét. 

 

2. Kinevezhetõ utca- vagy körzetfelelõs, alakítható beteglátogató csoport, amely imádkozik a betegekért és rendszeresen látogatja , õket. Írásban vagy hangszalagon magukkal vihetik a prédikációt, egyéb lelki irodalmat, az egyházközség híreit, kiadványait. Adott esetben áldoztathatják is a híveket, amire a fõpásztor plébánosi ajánlásra adjon megbízatást. 

 

3. Nagyobb orvosi központokban ajánlatos kórház-lelkészi szolgálatot létesíteni. Erre a feladatra lehetõleg medicinában jártas lelkipásztort kell kinevezni, aki beteggel és orvosával együtt dolgozik. Minden városi plébános szervezze meg a kórházi betegek látogatását. 

 

4. A templom és közösségi terem legyen a tolókocsis számára megközelíthetõ. A lelkipásztor és a segítõkész hívek összefogása a fogyatékosok felkarolásában kihat az egész egyházközségre. Ha lehetséges, egy ilyen csoportot speciális ismerettel rendelkezõ személy irányítson. Tartsanak kapcsolatot a hasonló jellegû profán szervezetekkel, az egészségügyi intézetekkel. 

 

5. Oldják meg a vakok vezetésének gondját, esperességenként állítsanak fel video/fonotékát, az egyházmegyében létesíteni kellene Braille-írással készült könyvtárat. 

 

6. A hallássérültek számára fenntartott helyet lehetne kijelölni az elsõ sorokban. Az írott sajtó, a prédikáció átadása, a nagyobb rendezvények, zarándoklatokon a jelbeszéd" tolmácsolása segítheti bekapcsolódásukat. Jó lenne ha papok és szerzetesek, akik ezzel foglalkoznak megtanulnák a "jelbeszédet" az igehirdetés, hitoktatás és szentségek kiszolgáltatása céljából. 

 

7. A lelkipásztor és munkatársai "segítõk" legyenek, akik együttérzésükkel kísérik a sérültet, "velük" vannak, nem értük. Ez nemcsak a sérült személynek, de családjának is támogatást jelent. Amikor értelmi fogyatékosokkal foglalkozunk, ne hagyjuk ki szüleiket és családtagjaikat se. Ez hatékony családpasztoráció. 

 

8. Vannak kevésbé sérült, kisegítõ iskolát végzett értelmi fogyatékosok. Õk be tudnak kapcsolódni az egyházi életbe, mégis sokszor megtapasztalják sérültségüket, amire a hívek nem is figyelnek fel. A csalódások elbátortalanítják, visszahúzódásra késztetik a sérültet. Ezért indokolt a velük való külön(ös) foglalkozás. Meg kell találnunk a lehetõséget arra, hogy bizonyos alkalmakkor egyenrangú tagokként, õket helyezzük az események központjába. 

 

9. Azon vidékek számára ahol még nem mûködik, létre kellene hozni a Hit és Fény közösséget. Az ünnep, az öröm, a mozgás Isten-élményt, hitélményt jelenthet számukra. Az ilyen csoportok is segítik egymást. Engedjük, hogy a maguk módján alkossanak! 

 

10. A lelkipásztor nyilvánítsa ki, éreztesse meg atyai gondoskodását az árvák iránt, hogy ezáltal Isten szeretetét érezzék meg árvaságukban. A tehetõsebb hívek lelki-örökbefogadással magukénak tekinthetnek egy-egy árvát, akit pótszülõként lelkileg, anyagilag támogatnak. Az egyházközség megtarthatja az Árvák-, Özvegyek vasárnapját, amikor kifejezetten értük imádkozik, és ha kell, anyagilag is segíti õket. 

 

11. Aki tõlünk megy el, keresse az ottani közösséggel a kapcsolatot; a jövevényt, ha közénk érkezik, mássága ellenére fogadjuk be magunk közé, mint Krisztusban testvérünket. 

 

12. Mint más ínségben, ebben sem háríthatja az egyház kizárólag az államra a felelõsséget, mintha csak a társadalomra tartoznék a szociális gondok megoldása (Jak. 2, 14). Az egyháznak a kitaszítottak, a hajléktalanok számára kell menedéket nyújtani, hogy ezáltal is valóságos egyháznak bizonyuljon, amely mindenkit befogad. 

 

13. Az egyházközség megtarthatja az Öregek Napját és Öregek Vasárnapját (Idõsek klubja). 

 

14. Az egyházközségben mûködõ csoportok felvállalhatják, megszervezhetik az egyedülálló öregek látogatását, házi gondozását. 

 

15. Nélkülözhetetlen fontosságú a drogfogyasztás megelõzése egyrészt felvilágosítással, másrészt pozitív érték felmutatásával. 

 

16. Meg kell alapítani a Szenvedélybeteg-Segítõ Szolgálatot, az Alkoholmentõ Szolgálatot az egyházmegye nagyobb településein a Szenvedélybetegek klubját. Létre kell hozni fõegyházmegyénkben a Családsegítõ Központot; nagyobb városokban a telefon lelki-segélyszolgálatot, amely keresse a más hasonló célú szervezetekkel való együttmûködést. 

 

17. A gyógyuló beteget integrálni kell az egyházközségben, együttérezve, figyelemmel kísérve segíteni gyógyulásában. 

 

18. Ha börtönpasztorációs szolgálatot nem is lehet létrehozni, a település plébánosa látogassa a börtönt. 

 

19. A börtönbüntetés letöltése után a börtönviseltet vissza kell fogadni a közösségbe. A börtönbüntetés letöltése után a börtönviselteknek rehabilitációs programokat kellene biztosítani a társadalomba való jobb beilleszkedés érdekében. 
<<vissza a tartalomjegyzékhez

 

A LELKISÉGI MOZGALMAK

 

A II. vatikáni zsinat új Pünkösdöt jelentett az egyház életében. A Szentlélek mozgósította az egyházat. A Lélek olyan eseményeket idéz elõ, amelyek újdonsága megdöbbent,  radikálisan megváltoztatja az embereket és a történelmet. Ez volt a II. vatikáni zsinat tapasztalata, amikor a Lélek irányítása alatt az egyház lényegi alkotórészeként fedezte fel a karizmatikus dimenzióját: "A Szentlélek tevékenysége nem korlátozódik csak arra, hogy Isten népét a szentségek és a szolgálatok által vezesse, megszentelje és erényekkel felékesítse, hanem `mindenkinek úgy adva részt, ahogy akarja' (Kor 12,11 ), s a bármely rendhez tartozó híveknek különleges kegyelmeket ad...  melyek hasznosak a megújulásra  és az egyház fokozottabb elterjedésére" (LG 12). 

 

Az egyházban nem lehet sem ellentét, sem ellentmondás az intézményes és a karizmatikus arculat között. Ez utóbbinak a lelkiségi mozgalmak igen jelentõs kifejezõdései. Mindkettõ egyidejûleg és egyaránt lényeges a Jézus által alapított egyház isteni alkotmánya szempontjából, mert ezek együttesen jelenítik meg Krisztus misztériumát és üdvösségszerzõ mûvét a világban. 

 

"A lelkiségek képviselik a legjelentõsebb gyümölcseit annak a tavasznak az egyházban, melyet a II. vatikáni zsinat jelzett. Jelenlétük bátorító, hisz bizonyítja, hogy ez a tavasz egyre teljesebben bontakozik ki, s kitûnik, hogy a mozgalmak frissessége a Krisztussal való személyes találkozás keresztény tapasztalatából fakad. A mozgalmak jelenléte a különbözõségben megnyilvánuló egység himnusza, melyet a Lélek akart, s róla is tesz tanúságot. Krisztus teste egységének misztériuma ugyanis nem egyszínûség.  Valamennyi megnyilvánulása megérdemli, hogy elismerést nyerjen azért a sajátos hozzájárulásért, melyet az egyház életéhez hozzáad. Az egyház által elismert karizmák olyan utat képviselnek, mely elmélyíti Krisztus megismerését és a mind nagylelkûbb önátadást Neki, s eközben az egész keresztény néppel egyre nagyobb egységben marad. Ezért megérdemlik az egész egyházi közösség figyelmét, kezdve a fõpásztoroktól, akikre a részegyházak vezetése van bízva, egységben Krisztus helytartójával" (A szentatya üzenete a mozgalmak világkongresszusának résztvevõihez, 1998. május 27). 

 

Mozgalmak az egyház történetében 
Ma az egyház örömmel tapasztalja, hogyan valósulnak meg Joel próféta szavai, amelyeket az Apostolok cselekedetei 2,17-ben idéz: "Kiárasztom Lelkemet minden emberre" (Jo 3,1). A mozgalmak a Lélek eme "kiáradásának" bizonyítékai. 
A mozgalmak nem jelentenek újdonságot az egyházban, mert történelme folyamán mindvégig jelen voltak. Már a 3. századtól mozgalomként jelent meg a szerzetesi életforma. A clunyi monasztikus reformmozgalom a 10. században meghatározó jelentõségû volt. A 13. században Szent Ferenccel és Szent Domonkossal új evangéliumi mozgalom vette kezdetét. A 16. században világméretû missziót vállaltak az evangelizációs mozgalmak, ezek irányítóiként a jezsuiták. A 19. század mozgalmai fõként nõi mozgalmak, elsõsorban karitatív jellegûek, a szenvedõk és szegények szolgálatára fordítottak nagy hangsúlyt. 

 

A II. vatikáni zsinat megállapítja: "Az üdvösség történetének kezdetétõl fogva az emberekre nem csak mint egyénekre esett Isten választása, hanem mint egy bizonyos közösség tagjaira. Ezeket a kiválasztottakat ugyanis `népének' (Kiv 3, 7 - 12) nevezte Isten" (GS 32). 

 

A zsinati dokumentumokban egyértelmû utalásokat találunk az egyházi mozgalmakra vonatkozóan (vö. LG 12). "A zsinat óta elsõ sorban minõségi megújulás tapasztalható... új mozgalmak bukkannak fel és gyarapszanak"- írja a pápa Átlépni a remény küszöbén címû könyvében. Majd így folytatja: "Ez az irányzat nagyon ígéretes az egyház jövõje szempontjából" .

 

A Szentatya '98 pünkösdjén ezt a kérdést tette fel a lelkiségek és mozgalmak találkozóján: "De mit is értünk ma azon, hogy mozgalom'? A kifejezést gyakran egymástól erõsen különbözõ jelenségekre alkalmazzák, néha akár még kánoni konfigurációkra is. De ha az egyik oldalról nem is képes maradéktalanul kimeríteni és lefedni mindazt a formai gazdagságot, amelyet Krisztus lelkének életadó kreativitása hoz létre, a másik oldalról viszont olyan konkrét egyházi valóságot jelöl, amelyet túlnyomó részt világi hívek alkotnak, s amely a hitnek és a keresztény tanúságtételnek sajátos pedagógiai metódusa. Ez azon a karizmán alapul, mely az alapítónak meghatározott körülmények között adatott meg." 
Ratzinger bíboros is hasonlóképpen fogalmaz: "A mozgalmak többségükben karizmatikus vezetõ személyiségbõl erednek, konkrét közösséggé formálódnak, és eredetükben újraélik az Evangéliumot a maga teljességében, és habozás nélkül felismerik az egyházban életük értelmét, ami nélkül nem tudnak létezni." 

 

A lelkiségi mozgalmak fejlõdési szakaszai 
A mi világunkban, amely az Isten nélküli élet modelljeit is hirdeti és ezekre ösztönöz, sokak hite kemény megpróbáltatásoknak van kitéve, gyakran kifullad és kihuny. Ez arra figyelmeztet, hogy szükség van egy erõteljes üzenetre, érett keresztény személyiségekre, élõ keresztény közösségekre. A mozgalmak és az új egyházi közösségek jelentenek egyfajta választ, amelyet a Lélek hívott életre az évezred végének ebben a drámai kihívásában. 

 

A mozgalmak és az új közösségek megtapasztalták, hogy a hit nem elvont elmélet, hanem élet Krisztusban. 

 

Karl Rahner és mások gyakorta az egyház "telérõl" beszéltek. Úgy tûnt, mintha a II. vatikáni zsinat nagy virágzása után beköszöntött volna a fagy és nem bontakozott volna tovább a tavasz, fáradtság vett volna erõt az egyházon ahelyett, hogy erõre kapott volna. Ám a Szentlélek hatására férfiakban és nõkben újra megújult a hit, és ezt életet adó ajándékként élték meg. Ezt ajándékozták tovább és így közösségek, nemzetközi szervezetek születtek. 

 

Bár az egyház történetében mindvégig jelen voltak a mozgalmak, a zsinat utáni korban meglepetést keltett az új mozgalmak születése és elterjedése. Egyes esetekben ezek egyenesen megosztottságot keltettek, néha elbizakodottságot és türelmetlenséget az egyik oldalon, és nem kevés elõítéletet, fenntartást a másik oldalon. Ez az idõszak a hûség próbája is volt, és fontos alkalom karizmáik hitelességének igazolására. 

 

1998 pünkösdjétõl új szakasz nyílt meg elõttük: az egyházi érettség idõszaka. Ez nem oldott meg minden gondot, inkább kihívást jelentett. 

 

Nem kevés nehézség származott a mozgalmaknak helyi egyházakba történõ beilleszkedésébõl. Jóllehet érezhetõ volt bennük a Lélek ereje, nem tudták elkerülni az újonnan megjelent mozgalmakra jellemzõ gyermekbetegségeket. El kellett gondolkodniuk azon, miként alakíthatnak ki megfelelõ kapcsolatot a két egyházi valóság: az új élethelyzetben született egyházi virágzás és a meglévõ egyházszerkezet, vagyis a plébániák és az egyházmegyék között. 

 

Olyan jelenségekkel nézünk szembe, amelyek idõrõl idõre különbözõ formában jelennek meg az egyház történelme során. Az egyházi életnek van egy folyamatos és alapvetõ formája, amely az egyház történelmi rendjének folytonosságát juttatja kifejezésre. Ugyanakkor a Szentléleknek léteznek új megjelenési formái, amelyek mindenkor élõvé és újjá változtatják az egyház szerkezetét. E megújulás azonban szinte sohasem mentes a fájdalomtól és a súrlódásoktól. 

 

A karizmák elõsegítik az "emberek közötti lelki rokonságnak" (vö. Cristifideles Laici, 24) és a Krisztussal való barátságnak a megszületését, mely útjára indítja a mozgalmakat. A mozgalommá való fejlõdés az alapító magával ragadó vonzereje, karizmája által valósul meg. Ily módon azok a mozgalmak, amelyeket hivatalosan elismertek az egyházi hatóságok úgy jelennek meg, mint a Lélek gazdagságának formái és Krisztus arcának visszatükrözõdései. 

 

Mi volt a szerzetesi életforma megújulásának szerepe a történelemben? Egyrészt az, hogy a szerzetesek új radikalitással élték az evangéliumot, másrészt, hogy ezáltal krisztusibb közösséggé váltak és mint ilyenek a megtérések és a megújulás láncreakcióját indították el az egyházban. 

 

Korunk nagy lelkiségi mozgalmainak szerepe hasonló. Új radikalitással veszik komolyan a Szentírást, az evangéliumot, új hittel hiszik és élik annak igazságát, új vággyal adják át magukat a Szentléleknek, új szeretettel fordulnak embertársaik, fõként a legkisebbek: a szegények, a társadalom peremére szorulók felé. Ebbó1 fakad rendkívüli hatékonyságuk. Hitükbõl új közösségek születnek, amelyek az egyház közösségi megújulásának részesei és modelljei is. Hiszen a közösségi megújulás az egyház és a lelkipásztorkodás központi kérdése. A hit továbbadásában nélkülözhetetlen számukra a tapasztalatok megosztása, a személyes tanúságtétel. A megtérések a hivatások elindítói, a plébániák és egyéb közösségek életre kelésének eszközei. A II. vatikáni zsinat tanítását valósítják meg és élik. "A zsinat azt a célt tûzte maga elé, hogy a krisztusi életet a hívõkben egyre jobban elmélyíti, az egyházi élet változásnak alávetett formáit jobban korszerûsíti, valamennyi Krisztusban hívõ egységét elõsegíti, és minden meghívottnak megkönnyíti a hazatalálást az anyaszentegyház közösségébe"(SC 1 ). A II. vatikáni zsinat egyházképe valósul meg általuk. A lelkiségi mozgalmak egyik jelentõsége bizonyára az, hogy bennük az egyház mint közösség, mint testvéri életforma jelenik meg a világiak és a papok kommúniójában. Evangéliumi életre törekvõ közösségeik védelmet nyújtanak a keresztényeknek egy gyakran ellenséges világban. Ratzinger bíboros írja A föld sója címû könyvében: "A keresztény sivatagban találja magát a mai világban. A magányos ember elpusztul a sivatagban. Csak úgy kelhetünk át rajta, ha útitársakat, kis közösségeket hozunk létre. A mozgalmak nagy szerepe, hogy elkezdték létrehozni ezeket az élõ közösségeket, amelyekben elkezdõdhet a megújulás, a keresztények életben maradhatnak egy idegen  vagy a kereszténységgel ellentétes világ sivatagában, és erõt meríthetnek az egyház megújulásához." 

 

Hogyan biztosítható és õrizhetõ meg a karizma hitelessége? 
Alapvetõ ebben a tekintetben, hogy minden mozgalom alá kell vesse magát az illetékes egyházi hatóságnak. Valamennyi mozgalom tekintse hivatásának az egyház egész közösségének szolgálatát és maradjon egységben az illetékes egyházi hatósággal. Mind a karizma, mind az egyházi hivatal Isten népének javát szolgálja. A karizmatikus mozgalmak önvizsgálatra és Krisztushoz való hûségre indítják az egyházat és elõmozdítják a megújulást. Erró1 így ír a zsinat: "Az ítélet eredetiségükrõl és rendezett gyakorlatukról azok hatáskörébe tartozik, akik az egyházat vezetik, akiknek nem a lelkek kioltása a feladatuk, hanem hogy megvizsgáljanak mindent, és a jót megtartsák" (vö. 1Tessz 5,12; 19 - 21; LG 12). Ez a szükséges garanciája annak, hogy az út, amelyen járnak, valóban a jó út! 

 

A világiak közösségeire, a lelkiségi mozgalom tagjaira vonatkozó egyháziasság kritériumai (Cristifideles Laici 30) 

 

Alapvetõ ismérvek: 
- Bármely keresztény hivatásában az életszentségé az elsõség. 
- Felelõs elkötelezettség a katolikus hit megvallására. 
- Tanúságtétel az erõs és mély meggyõzõdésrõl, gyermeki kapcsolatban a római pápával. 
- Azonosulás az egyház apostoli célkitûzésével, és részvétel az apostoli munkában. 

 

Az alapvetõ ismérveket a konkrét eredmények erõsítik meg, amelyek a különbözõ társulások életét és munkáját kísérik. Ezek a következõk: 1. Az imádság utáni megújuló vágy. 2. A szemlélõdés, a liturgia és a szentségek szeretete. 3. A keresztény házasság, a papi szolgálat, a szerzetesi élet hivatásának tudatosulása. 4. Az egyházi tevékenységekben történõ közremûködés iránti készségesség, mind helyi, mind nemzeti, mind egyetemes szinten. 5. Hitoktatói buzgóság és pedagógiai elõkészület az emberek hitbeli jártasságának gyarapítására. 6. Erõfeszítés azért, hogy a keresztény jelenlét a társadalmi élet minden fokán biztosítva legyen. 7. A segítõ szeretet, kultúrát és lelkiséget elõsegítõ intézmények alapítása és támogatása. 8. A gazdagságot megvetõ evangéliumi szegénység lelkisége, ahonnan minden szeretet fakad. 9. Megtérés a keresztény életre, és azon megkereszteltek visszatérése a közösségbe, akik eltávolodtak. 

 

Irányvonalak a lelkiségi mozgalmak tagjai, lelkipásztorok és hívõk részére 

 

A mozgalomnak úgy kell értelmezze saját lelki tapasztalatát, mint a keresztény lét egyik lehetséges útját, és nem úgy, mint az evangéliumi üzenet teljességét. Ellenkezõ esetben ez odavezethet, hogy eltúlozzák saját mozgalmuk fontosságát, amelyet az egyházzal azonosítanak abban az értelemben, hogy azt mindenki számára követendõ útként tüntetik fel. 
Ugyanígy szinte elkerülhetetlenül fakad az új tapasztalat teljességébõl annak a veszélye, hogy lépten-nyomon összetûzésbe kerülnek a helyi közösséggel. Az ilyen ellentétekben mindkét fél hibás lehet, és ezért mindkét félnek szembe kell néznie a keresztény következetesség lelki kihívásaival. 

 

Mindkét félnek a Szentlélekre és az egyházi hatóságokra kell hagyatkoznia, és meg kell tanulniuk szeretetben elviselni egymást (lásd Szent Pál a szeretethimnuszát). Megtörténhet, hogy a helyi egyházak pusztán emberi terveikhez ragaszkodva megközelíthetetlenné válnak Isten éltetõ Lelke számára... Az olyan egyházi egység, amelyben eleve kiiktatják a konfliktusokat, és a belsõ békét azon az áron teremtik meg, hogy lemondanak a tanúságtételek teljességérõl, csakhamar gyengének fog mutatkozni. Isten Szentlelkének felismerése egy másik közösségben annak bizonyítéka, hogy Isten ereje mûködik saját közösségében is. II. János Pál pápa kijelentése irányadó lehet számunkra: "A karizmatikus adományok és a hierarchikus adományok különbözõek ugyan, de mégis kölcsönösen kiegészítik egymást." 

 

Ezeknek a magasztos feladatoknak az eléréséért, a csalódás, félreértés, kiábrándulás elkerüléséért elengedhetetlen néhány, a Szentírásban gyökerezõ szempont betartása. "Legfõként pedig szeressétek egymást, mert ez a tökéletesség köteléke" (Kol 3,14). "Mindenkit tiszteljetek, szeressétek a testvéri közösséget" (lPét 2,17). "Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a lelki egységet" (Ef 4,3). Veszélyes, ha valaki nem ismeri föl, hogy csak egyik tagja "annak az egyedülálló közösségnek, amely Krisztus teste" (Roger testvér). Az egyház tagjainak bensõséges kapcsolata az az elsõ és alapvetõ jel, amelyet az egyház felmutat, hogy a világ hinni tudjon Krisztusban - mondta II. János Pál pápa (vö. Jn 17,21) (1995. március 25). Jézus szava legyen irányadó: "Ti pedig mindnyájan testvérek vagytok" (Mt 23,8). Ezt a testvéri közösséget kell megvalósítani, hogy egy közösség élõ és éltetõ legyen. 

 

A legismertebb lelkiségi mozgalmak 
A 1998-as pünkösdi találkozón több mint ötven mozgalom vezetõi és képviselõi voltak jelen a lelkiségi mozgalmak világkongresszusán Rómában. Ennek a célja egyrészt az volt, hogy elmélyítse a mozgalmak teológiai megalapozását és missziós kompetenciáját, másrészt pedig, hogy elõsegítse a kölcsönös növekedést a tanúságtételek és a tapasztalatok kicserélése által. Ezen a találkozón a nagy mozgalmak vezetõi elhatározták, hogy elkötelezik magukat a teljes egység megvalósítására, mert meggyõzõdésük, hogy az egyház vágyik a mozgalmak közti teljes egységre, mely egyébként már kibontakozóban van. 

 

Röviden felsoroljuk azokat a lelkiségi mozgalmakat, amelyek fõegyházmegyénkben vagy országunkban már jelen vannak. Van olyan, amely már szervezettebb formában tevékenykedik, de olyan is amelyik még a kezdeti lépéseket teszi. 

 

l. Együtt Nagyasszonyunk Dicsõségére; 2. Cursillo; 3. Erdélyi Világi Kamilliánus Családok; 4. Ferences Világi Rend; 5. Házas Hétvége; 6. Hit és Fény; 7. Jézus Szíve Családok; 8. Karizmatikus Mozgalom; 9. Kolping Mozgalom; 10. Krisztusi Élet Közössége (volt Mária Kongregáció); 11. Lelki adoptálás; 12. Mária Légió; 13.  Mária Mûve (Focolare); 14.  Máriás Papi Mozgalom; 15. Neokatekumenátus Mozgalom; 16. Páli Szent Vince Közösség; 17.  Schönstatt Mozgalom; 18. Taizé; 19.  Vándor Szûzanya Lelkiség;
A Szentatya így fogalmaz: "Az egyházban a különféle szolgálatok, funkciók, a keresztény élet fellendítésének különbözõ formái élnek együtt. Gondoljunk csak a jelenkor egyházában megjelent számos újdonságra, az 'egyházi mozgalmak' nagy fejlõdésére, melyet erõs missziós lendület visz tovább. Amikor alázatosan be tudnak illeszkedni a helyi egyház életébe, és amikor a püspökök és a papok szívesen fogadják be õket az egyházmegyei és plébániai struktúrákba, a mozgalmak valóban Isten ajándékai az újraevangelizálás és szûkebb értelemben vett missziós munka szempontjából. Azt ajánlom, hogy terjesszük, használjuk õket, hogy általuk új erõre kaphasson a keresztény élet és az evangelizáció, fõként a fiatalok körében; a közösségformálás és önkifejezés sokszínûsége szerint" (RM 72). 

 

A II. vatikáni zsinat is említi, hogy az egyház törvényeinek szellemében született (vö. CIC 215-216, 298-329) újfajta társulásokat meg kell becsülni (vö. AA 21), hiszen ezek a közösségek az újraevangelizálás forrásaivá válhatnak. Ebben az értelemben írja II. János Pál pápa: "Az apostoli mozgalmak és az új lelkiségi mozgalmak, ha az egyházzal teljes közösségben maradnak, a jövõ igen nagy reménységeivé válhatnak" (az 1985. évi Püspöki Szinódus záródokumentuma). 

 

"Nektek akik ma összegyûltetek itt a Szent Péter téren - mondotta 1998 pünkösdjén a Szentatya - és minden kereszténynek ezt akarom kiáltani: nyíljatok meg szelíden a Lélek ajándékai elõtt! Fogadjátok örömmel és engedelmesen azokat a karizmákat, amelyeket a Lélek szüntelenül adományoz! Ne feledjétek, hogy minden karizma a közjaváért van, az egész egyház számára jótétemény!" 

 

Jézus mondta: "Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földre. Mi mást akarnák, mint hogy lángra lobbanjon!"(Lk 12,49). Míg az egyház arra készül, hogy átlépje a harmadik évezred küszöbét, fogadjuk el az Úr meghívását, hogy az Õ tüze lángra lobbanjon szívünkben és testvéreink szívében. Ó számít mindannyiunkra, az egyház számít ránk. "S én veletek vagyok minden nap a világ végéig" (Mt 28, 20). 

 

JAVASLATOK

 

1. A lelkipásztorok igyekezzenek szakszerûen tájékozódni a lelkiségi mozgalmak kérdésében. Ha erre igény van, adjanak lehetõséget, hogy az egyes lelki mozgalmak éppen úgy otthonra találjanak az egyházközségben, mint a többi hívek és építsék közösen az egyházat. 

 

2. A lelkipásztor ismerje meg a lelkiségek karizmáit, célját, és kínáljon fel nekik olyan szolgálatot, amelynek segítségével a mozgalmi tagok korunk igényei szerint áldásosan hatnak az egyházközség életére. 

 

3. Fontos, hogy a különbözõ mozgalmakhoz csatlakozó hívek ne kerüljenek hátrányos helyzetbe, ha a lelkipásztor egy bizonyos lelkiséghez tartozik. A plébános nem lehet soha közömbös, amikor Isten dolgairól van szó, mert ez feszültséghez vezet. Legyen inkább atyai szívvel a lelkiségi mozgalmak iránt. 

 

4. A lelkiségi mozgalmak vezetõi, csoportjai plébániai és egyházmegyei  szinten  igyekezzenek rendszeresen  találkozni egymással az 1998-as római pünkösdi találkozó szellemében, hogy ezáltal is elõmozdítsák az egységet. 

 

5. Tartsanak elõadásokat, ahol nem az ismeretek közlése a legfontosabb, hanem az élet-, illetve hitbeli tapasztalataik megosztása. 

 

RENDELKEZÉSEK

 

71. A II. vatikáni zsinat szerinti új egyházkép kialakítása minden egyházközségnek feladata legyen, amelyben megtalálható mind a hierarchikus, mind a karizmatikus elem. 

 

72. A lelkiségi mozgalmak jelöljenek ki tagjaik közül egy lelki kísérõt, mutassák be a megyés fõpásztornak, aki õt a mozgalom irányításával megbízhassa. 
<<vissza a tartalomjegyzékhez

 

HIVATÁSGONDOZÁS ÉS PAPKÉPZÉS

Az apostolokat Jézus választotta ki és jelezte: "Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt,  maradandó gyümölcsöt " (Jn 15,16). Ma is felhangzik Jézus ajkán a hívó szó: Jöjj és kövess engem (vö. Mk 1,16; Jn 1,43). Mert az aratnivaló nagyon sok, de a munkás kevés. A hívó szó mellé eszközt is ad nekünk: "Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz" (Mt, 9,38). A hívás és a követés egybefonódását hivatásnak nevezzük. Ez a két jézusi kijelentés tehát a hivatásgondozás alapjait hordozza magában. 

 

A meghívás sajátos folyamata három síkon történik. Elõször keresni kell az Urat, aztán követni kell õt, ahogy János és András tette, majd nála kell maradni (vö. Jn 1,37-39). 
A hivatásgondozás során abban segítjük a fiatalokat, hogy meghallják és kövessék a Szentlélek ösztönzéseit a szívükben. 

 

A hivatásgondozással kapcsolatban a jézusi ajánlat mellé: "Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz" (Mt, 9,38) felzárkózik még egy eszköz-megoldás, amit János evangélistajegyzett fel, amikor András Pétert "elvitte Jézushoz" (Jn 1,42). Ez bizonyos értelemben a hivatásgondozás mintája is. 

 

Minden papi hivatás története az Isten és ember közötti dialógus, amelyben a meghívó Isten szeretete és az Isten hívására válaszoló ember szabadsága találkozik és fonódik egybe. 

 

Az 1992-ben megjelent Pastores dabo vobis apostoli buzdításban II. János Pál megfogalmazta a hivatásgondozás fontosságát. Sürgeti az új körülmények között a feltételek biztosítását, hogy Isten hívó szava nyitott szívekre találjon, és aki meghallja azt szabadon és örömmel engedelmeskedjék neki. A hivatásokkal való törõdés az egyház  lelkipásztori  tevékenységének  lényeges  része.  Papi küldetésünk és Krisztustól örökölt szellemi örökségünk valamennyiünket arra kötelez, hogy másokban is keltsük fel a hivatástudatot. Mivel "élõ csak élõbõ1 születik" fontos a hivatásuknak élõ közösségek példamutatása és az, hogy segítséget kapjanak. Ilyen vonatkozásban a család az elsõ. A szeretetben élõ sokgyermekes családok, amelyek mély vallásosságban élik mindennapjaikat, a szentségi házasság révén sajátos módon részesei az egyház küldetésének. A család-egyház a hivatások születési helye volt és marad (vö. LG 11). Ma veszélyben forog a hagyományos család, ezért oda kell figyelni, törõdni kell vele, hogy ismét elõszeminárium legyen (vö. OT 2). 

 

A hivatás forrása a mély vallásosságtól átjárt és szeretetben élõ család, a hitelesen és hivatásuknak élõ lelkipásztor, a Krisztust követõ plébániai közösség. A különféle lelkiségi mozgalmak, a keresztény szellemû iskolák nevelõi és tanárai lerakják a hivatás természetes emberi alapjait. Ezáltal a hívó szót meghalló fiatalokat Jézushoz vezethetik, hogy nála maradjanak (vö. Jn 1,41.43). Mindannyian felelõsek vagyunk a papi hivatásokért hangsúlyozza az apostoli buzdítás (PDV 41). 

 

"A szemináriumban, az evangélium iskolájában folyó élet valójában élet Krisztus közelében, mint egykor az apostoloké volt. Ez azt jelenti, hogy az emberi lélek engedi, hogy Krisztus nevelje a Szentlélek vezetésével az Atya és az emberek szolgálatára. Engedi, hogy Krisztus a jó pásztor magához tegye hasonlóvá, hogy papi szolgálatot tudjon végezni az egyházban és a világban. A papságra készülõdés személyes válasz Krisztus kérdésére:  'Szeretsz-e engem?' A leendõ pap válasza nem lehet más, mint saját életének odaadása" (PDV 42). 

 

Anyaszentegyházunk, Jézushoz hasonlóan, támogatja a meghívottakat, kiválasztja, segíti õket a felelõs elkötelezettség vállalásában, példaképet állít, tanítja, és próbára is teszi õket. A felkészítés arra irányul, hogy szabadon, örömmel és szeretettel átadják magukat a Mesternek, és a Vele való életközösségben Isten nagyobb dicsõségét és a lelkek javát szolgálják az egyházban és a világban. Ezt követõen pedig az egyház a papsághoz vezeti és Jézus Krisztus küldetésének részeseivé teszi õket. 
A II. vatikáni zsinat az Optatam Totius kezdetû határozatában megfogalmazza a mai kor számára a papi hivatást érintõ tennivalókat. APatores Dabo Vobis konkretizálja a papnevelés dimenzióit. A humán, illetve az emberségre nevelés, a lelki nevelés, az értelmi nevelés és a lelkipásztori nevelés fontosságát hangsúlyozza. 

 

A humán nevelés
Olyan emberséges papokat kell nevelni, akikhez bárki bizalommal fordulhat. Ezért fontos kialakítani azokat a tulajdonságokat, amelyek a szabad, erõs, kiegyensúlyozott, higgadt, az igazságot és a hûséget szeretõ, bizalmat és együttmûködést ébresztõ személyiség alapfeltételei (vö. PDV 43, 44). 

 

A lelki nevelés fõ témáit az Optatam Totius dekrétum is felsorolja. A lelki nevelés célja és feladata, hogy a növendék bensõséges és stabil életközösséget alakítson ki Istennel, az Õ jelenlétében éljen, hogy az egyházzal együtt érzõ emberré váljék (vö. OT 8, 9; PDV 45-50). 

 

Az értelmi nevelés 
A tudományos oktatás segítsen a hit megértésében, ne legyen csak ismeretek közlése, hanem váljék a lelki élet táplálékává. A szeminarista jusson el egységes látásra Isten Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott igazságairól, tapasztalja meg az egyház által megélt teljes hitet, mert csak így tudja megvédeni a hitet és a reményt, amely bennünk él (vö. 1 Pét 3,15; PDV 51-56). 

 

A lelkipásztori nevelés
Fontos szempont a lelkipásztori és a közösségi képzés. Ez tulajdonképpen részesedés Krisztus szeretetébõl. Ezért fel kell ébreszteni a kispapokban a lelkipásztori érzéket, a szolgálat szellemét. Alaposan fel kell készíteni õket az istentisztelet az Ige és a megszentelés szolgálatára, a szentségek méltó kiszolgáltatására, a katekézisre, és a lelkipásztorkodásra (vö. Jn 13,12-17). Ugyanilyen fontos a szemináriumokban arra törekedni, hogy a szeminaristák, elöljárók és tanárok "mély barátsággal és szeretettel összefogott közösség, szinte egy örömben élõ családdá" legyenek, és fölelevenítsék a Tizenkettõ Jézus körüli életét (vö. PDV 57-60). 

 

A papnevelés színhelye és nevelõ közössége
A II. vatikáni zsinat szükségesnek tartotta a szemináriumot mint a nevelés legjobb helyét, ahol a kispapok olyan nevelésben részesülnek, amilyenben a Mester a Tizenkettõt részesítette. Ennek a nevelésnek mindenben hûnek kell maradnia az evangéliumi értékekhez. 

 

A papnevelés felelõs résztvevõi a püspök, a szemináriumi nevelõk, a teológiai tanárok, a család, a plébános, munkatársai és az egyházközség. A szeminárium nevelõ egyházi közösség, amelynek jól meghatározott, biztos és egységes nevelési koncepcióval kell rendelkeznie. Ennek biztosítéka a vezetõk és nevelõk egysége, a napirend, a közösségi élet és a tanulás közötti összhang. Nagyon fontos, hogy a nevelõk érett és hiteles személyiségek legyenek, mert a nevelés hatékonysága mind emberi, mind evangéliumi szempontból, nagyrészt innen ered. 

 

Végezetül pedig nem szabad megfeledkezni arról, hogy a leendõ pap igazi nevelõje a Szentlélek, aki a növendéket az "új szív" ajándékával hasonlóvá teszi a Jó Pásztorhoz. Ezért kell elfogadni szabadon azokat a "közvetítõket", akiket a Szentlélek a nevelésben felhasznál, és örömmel együttmûködik velük (PDV 60-69). 

 

A '89-es változás után a gyulafehérvári fõegyházmegyében 7 katolikus líceumi szeminárium mûködik. A gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Líceumi Szeminárium végzettjeinek 50-60%-a folytatta tanulmányait a teológiai fõiskolán. A líceumi szeminárium elõdje a "kántoriskola" tanulóinak 70-80%-a vállalta a papi hivatást. 
Csak az 1999/2000-es akadémiai évben jelentkeztek feltûnõen kevesen az erdélyi egyházmegyébõl. Négyen jelentkeztek a teológiára, közülük csak kettõ volt a Gr. Majláth Gusztáv Károly Katolikus Líceumi Szeminárium végzettje. Ezért a kisszeminárium szervezésében intenzívebben elkezdõdött a hivatásébresztõ elõadások és beszélgetések sorozata. 

 

A gyulafehérvári Megtestesült Bölcsesség Szemináriumban (SIS) tanulnak a szatmári, a temesvári és a váradi egyházmegye kispapjai is. 1996-ban másodszori próbálkozás után a hittudományi fõiskolát a Lateráni Pápai Egyetemhez affiliálták. Ezért megnõtt a képzés színvonalának igénye és a szaktanárok létszáma. A kinevezett tanárok létszáma 10, míg az óraadó tanárok száma 3. A szeminárium szabályzata lehetõvé tette, és az érsek is jónak látta két spirituális kinevezését, hogy biztosított legyen a kispapok állandó lelkivezetése. Ezt a papnövendékek magas létszáma indokolja. 

 

A kispapok jelenlegi létszáma 102 (az 1999/2000-es akadémiai tanévben szereplõk jelenlegi névsora). Ebbó1 a gyulafehérvári egyházmegye számára 54. Nagy részük a Székelyföldrõl származik 72 % a katolikus tömbbõl. 57 % városi. Régebb a jelentkezõk többsége vidéki volt. 

 

A 2000/2001-es létszám visszaesést jelent az elõzõekhez képest. A 98/99-es tanévben 125-en voltak, közülük 69 gyulafehérvári egyházmegyés, 97/98-ban pedig 129-en voltak, s közülük 82 gyulafehérvári. 

 

A szemináriumi élet fõbb problémái: az érettség, a felelõsségvállalás, az önértékelés és az önbizalom hiánya, továbbá az áldozatkészség gyengesége, a tekintélytisztelet átértékelõdése, a korlátlan szabadság utáni vágy és a túltengõ individualizmus. Sokan nem eléggé gyakorlatiasak és nem ismerik kellõképpen az élet dolgait. Ennek ellensúlyozására vezették be a IV. év után a "szabadévet", amely egyben hivatástisztázó és pasztorális jellegû. Ezenkívül a tanulmányok terén is bizonyos fokú felkészületlenség tapasztalható, amelynek oka lehet a gyenge középiskolai oktatás is. A szeminárium belsõ életében is érezhetõ egyfajta fásultság és fáradékonyság, amely az ingerszegény környezetre vezethetõ vissza. Ezt Gyulafehérvár jelenlegi helyzete is magyarázza, ahol maroknyi kisebbségi katolikus él, és ahol hiányoznak a szellemi és kulturális kihívások, amelyeket egy nagyobb egyetemi és katolikus magyarlakta város biztosítani tudna. A szabadév idején, amikor több a kihívás ez a fásult fáradékonyság sem tapasztalható. 
A helyzetelemzéshez hozzátartoznak az utóbbi felvételi évek tapasztalatai is. A felvételizõk nagy részénél felkészültségükben mind az általános mûveltség mind a vizsgaanyag tekintetében hiányosságok mutatkoznak. 

 

További gondok 
Többen rendezetlen, vallásukat nem igen gyakorló családokból jönnek, elvált vagy szenvedélybeteg szülõk gyermekei. Vannak idõsebbek és újonnan megtértek is. Egyes plébánosok igénytelensége, vagy az a vágya, hogy mindenáron kispapot küldjön a szemináriumba szintén oka lehet annak, hogy az ifjak közül nem a legjobbak választják a papi pályát. 

 

A szeminárium anyagi helyzete elfogadható, habár sokszor komoly problémát okoz a közeljövõ bizonytalansága. Az utóbbi években a szeminárium épületében kisebb-nagyobb újítások, építkezések is történtek és történnek. Az intézet készülõdik fennállásának 250. évfordulójára (1753-2003). 

 

JAVASLATOK

 

1. Ajánlatos lenne bevezetni fõegyházmegyei szinten a helyenként már gyakorlott imát a hivatásokért. Alkalmas lehetõségnek mutatkoznak az elsõcsütörtöki szentmisék, elsõszombati ájtatosságok, szentségimádások, szenvedések felajánlásai erre a célra. Egységes szövegtervezet is jó lenne. 

 

2. A hivatásgondozás a családban kezdõdik. A szülõ imájától és vallásosságától is függ a hivatás. Mutassanak példát a hit gyakorlásában, legyenek jártasak az erényekben. Beszéljenek szívesen a papi hivatásról. Ha gyermekükben a papi hivatás jelei mutatkoznak, ápolják azt, és örömmel engedjék õt Isten szolgálatára, ne akadályozzák. "Az édesanyák szívén keresztül jut el Isten hívó szava a választottakhoz" (Márton Áron, 19). 

 

3. A plébániákon mûködõ lelkipásztorok és szerzetespapok törekedjenek arra, hogy hiteles életet éljenek. Örömmel végezzék a lelkipásztori teendõket, és vonják be a fiatalokat a liturgikus és karitatív feladatokba, hogy minél jobban megismerjék a papi életformát. Gyakran szóljanak a papi hivatás nagyszerûségérõl, és az ifjakat a személyes beszélgetések során buzdítsák is erre az életformára. 

 

4. A különféle lelkiségi mozgalmak és kisközösségek imájukkal, barátságukkal és nyitottságukkal kísérjék és bátorítsák a papságra jelentkezni kívánókat. 

 

5. A gyulafehérvári fõegyházmegye területén levõ egyetemi lelkészségek és a különféle ifjúsági lelkipásztorkodással foglalkozó lelkészek keltsék fel a figyelmet az isteni hívó szóra. Legyenek a meghívottak segítségére, hogy alkalmassá is váljanak a papi életformára. Minden plébánián meg kell szervezni a ministránsokkal való foglalkozást, gondoskodni kell ministráns vezetõk képzésérõl. 

 

6. A keresztény sajtó szenteljen nagyobb figyelmet ennek a kérdésnek. Közöljön a papi hivatásról, szólaltasson meg papokat, ismertesse papi egyéniségek életútját. A hatékony informálás különösen fontos. A tévé és rádió katolikus adásait is fel lehet használni erre a célra, amint ezt az egyes helyi megyei adások lehetõvé teszik. Jó lenne, ha a templomokban az erre vonatkozó szórólapok is helyet kapnának a kitett hirdetések mellett. 

 

7. A szeminárium elöljárói együttesen a tanári karral szervezzenek nyitott napokat, ahol az érdeklõdõk beszélgethetnek a kispapokkal a hivatásról. 

 

8. A hivatások vasárnapján meg kell szervezni, hogy a kispapok kettesével elmenjenek plébániákra, ahol szervezett keretek között szólhatnának hivatásukról, a szemináriumi életrõl. 

 

9. A hivatásgondozó rendezvényekre ajánlatos nagy tapasztalatú és mély lelkiségû papokat, valamint élettapasztalattal rendelkezõ, harmonikus házasságban élõ világiakat meghívni. 

 

10. Ajánlatos, hogy a szeminárium nevelõi és növendékei testvéri kapcsolatot ápoljanak a fõegyházmegye területén levõ katolikus szemináriumi líceumokkal, amelynek során lehetõség nyílna arra, hogy az elöljáró és a kispap a hivatásról beszéljen, illetve lelki napot tartson az iskola diákjainak. 

 

11. A gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Líceum kisszeminárium. Ez a jelleg kapjon hangsúlyt mind az oktatásban, mind a nevelésben. 

 

12. Azok számára, akik papi hivatást éreznek, évente legalább kétszer ajánlatos hivatásébresztõ és hivatástisztázó lelkigyakorlatot tartani felkészült szakemberek bevonásával. 

 

13. Nagyon fontos a szeminárium életében a kölcsönös bizalom megteremtése, a szeretetteljes légkör kialakítása és a megfelelõ önállóság biztosítása. Ez a nevelés legjobb "melegágya", mert csak így bontakozik ki a papnövendékekben az igazi értékrendszer, az áldozatvállalás készsége, a szolgálat szelleme, a felelõsségteljes munkavállalási kedv és igény. Ez a nevelõk, tanárok és diákok közös feladata. 

 

14. A szemináriumba való felvételkor alaposabban fel kell mérni a jelentkezõ szellemi felkészültségét, lelki és pszichikai állapotát. Ennek mellõzését a paphiány sem indokolhatja. 

 

15. A szemináriumi nevelés legyen kellõ arányban az oktatással, hogy felkészítsen az élet kihívásaira. 

 

16. Ajánlatos lenne különválasztani a szemináriumot a fõiskolától. Így hatékonyabb és egységesebb lenne a nevelõi munka, és a fõiskola kifejezetten az oktatással, s annak színvonalával foglalkozna. 

 

17. Fontos hangsúlyozni a különféle szolgálatok közösségi jellegét. Minden szolgálat a közösségért és a közösségben történjék. Ezt a készséget és az arra való alkalmasságot ki kell fejleszteni a papnövendékben. 

 

18. Alapvetõen fontos a stabil, állandósult istenkapcsolat kialakítása. Meg kell ismertetni a papnövendékekkel, miként lehetséges a felgyorsult apostoli munkában is az imaélet, az Istennel való állandósult életforma. Ezért fontos az önálló lelkiélet kialakítása. Ezt biztosítja a jó és tapasztalt lelkivezetõ, aki kérheti, hogy a kispap a vakáció alatti lelki életérõl írásban is számoljon be. 

 

19. A papképzésben fordítsanak kellõ figyelmet a Szentírás alapos tanulmányozására, lelki értékének elsajátítására, a szentírásolvasás módszereinek tanítására. Legyenek hetente kiscsoportos beszélgetések a Bibliáról. 

 

20. Érvényesüljön a nevelésben a fokozatossági elv. Differenciáltabbá kell tenni a nevelõi munka különbözõ szakaszait. Más-más módszert kell érvényesíteni a kezdõk és mást felsõbb évesek esetében. Biztosítsunk önállóságot számukra. 

 

21. Fontos a sentire cum Ecclesia, az egyházzal való együttérzõ lelkület kialakítása, amely segíti az engedelmesség lelkületének kialakulását is. 

 

22. A természetes emberi erények és értékek kifejlesztése fontos nevelõi feladat. Ugyanakkor hangsúlyt kell fektetni a papnövendék természetfeletti életének kibontakozására is. Ez azt jelenti, hogy még intenzívebben éljen a bûnbánat szentsége adta lehetõséggel, az eukarisztiában rejlõ találkozással, és gyakorolja a különféle erényeket. 

 

23. Fordítsanak nagyobb figyelmet a testi egészség megõrzésére. Biztosítsanak lehetõséget a rendszeres sportolásra, a mozgásra, a testi felfrissülésre, amely hozzájárulhat az esetleges függõségek leépítéséhez is. 

 

24. Fel kell tárni az okokat, amelyek miatt a papnövendékek elhagyják a szemináriumot, hiszen lehetnek olyan krízishelyzetek, amelyek során valódi papi hivatás õrlõdik fel. 

 

25. Mindazokat, akik nem mutatják a hivatás jeleit, idejében, de nagy szeretettel és pedagógiai érzékkel kell elbocsátani, hogy ne sebbel és haraggal távozzanak. Ne álljon elõ az az áldatlan helyzet, hogy akiket elküldtek, késõbb minden kapcsolatot megszakítanak az egyházzal és Istennel. Ezért ilyenkor ajánlatos a problémák alapos átbeszélése. 

 

26. Az oktatásban a teológiai elméleti ismereteket a lelkipásztori gyakorlatok is rendszeresen alkalmazzák. Jó lenne, ha a növendékek nyári vakációjának egy részében jól megszervezett pasztorális gyakorlat is helyet kapna. 

 

27. Ajánlatos a valláspszichológiai, illetve a pasztorálpszichológiai és a társadalomtudományi oktatás bevezetése. 28. Szükséges az illemtan, az urbanitás tanítása is. 

 

RENDELKEZÉSEK

 

73. Létre kell hozni a fõegyházmegyei Hivatásgondozó Bizottságot, amely irányítja a hivatásgondozás munkáját és annak megszervezésével foglalkozik. Elnökét és titkárát a mindenkori fõpásztor nevezze ki, és gondoskodjék a bizottság szabályzatáról is. Tagjai a spirituálisok, a szeminárium prefektusa, a katolikus iskolák képviselõje, az ifjúsági lelkész, az egyetemi lelkészek, a ministráns lelkész, a szerzetesrendek képviselõi, hitoktatók és pszichológus. 

 

74. A fõegyházmegyei Hivatásgondozó Bizottság képviselõi kapjanak helyet a szemináriumi felvételi bizottságban. 
<<vissza a tartalomjegyzékhez

 

AZ ÁLLANDÓ DIAKÓNUSOK

 

Az újszövetségi Szentírás arról tudósít, hogy a diakónusok, az apostolok elsõ és kézfeltétellel felszentelt munkatársai voltak (vö. ApCsel 6, 1-7). A diakónus szó görög eredetû, és jelentése: felszolgáló. A diakónusi szolgálat eredetét Szent János evangélista mondja el a lábmosás történetében. Ekkor adta parancsban Jézus tanítványainak a szolgálatot, a diakóniát. Ennek alapján a diakónusi lelkiség alapja Jézus diakóniája, az Ige hirdetése, az eukarisztia ünneplése, a zsolozsma végzése, valamint a szent szolgálat. 

 

A diakónusok mint az egyházi rend alsó fokozatában részesült felszentelt személyek, a klérushoz tartoznak (vö. CIC 207 1. §; 1009). 

 

A II. vatikáni zsinat óta a latin egyház helyreállította a diakonátust "mint az egyházi hierarchia sajátos és állandó fokozatát", amit Keleten mindig megõriztek. Az állandó diakonátus, amit nõs emberek is fölvehetnek, fontos gazdagodást jelent az egyház küldetésében. 

 

A II. vatikáni zsinat tanításának megfelelõen a diakónusok "nem papságra, hanem szolgálatra kapják a kézfeltételt. Szentségi kegyelemben megerõsödve szolgálnak Isten népének a liturgia, az ige és a szeretet diakóniájában a püspökkel és papi testületével közösségben. A diakónus feladata, ha az illetékes hatóság megbízza, hogy ünnepélyesen kiszolgáltassa a keresztséget, õrizze és kiossza az Oltáriszentséget, az egyház nevében eskessen és megáldja a házasulókat, elvigye a szent útravalót a haldoklóknak, Szentírást olvasson a híveknek, oktassa és buzdítsa a népet, vezesse a hívek istentiszteletét és imádságát, kiszolgáltassa a szentelményeket és temessen. A diakónusok merüljenek el a tevékeny szeretet és az oltárszolgálat munkáiban" (LG 29). 

 

Az egyetemes egyházjog szerint az állandó diakonátusra készülõ nõtlen embert csak akkor szabad a diakonátus rendjébe felvenni, ha az elõírt rítus szerint Isten és az egyház színe elõtt nyilvánosan vállalta a nõtlenség kötelezettségét (vö. 1037 k.). 

 

Az 1031 kán. 2.§-a szerint az állandó diakonátusra készülõ nõtlen embert csak 25. életévének betöltése után, míg a házas embert a 35. életévének betöltése után és feleségének beleegyezésével szabad felszentelni. 

 

A klerikusokra vonatkozó általános jogok és kötelességek az állandó diakónusokra csak bizonyos kivételekkel vonatkoznak (vö. CIC 284, 285, 286 és 287). 

 

A nõtlen vagy nõs állandó diakónusok munkajogi helyzetére az egyházjog több lehetõséget ismer. Lehetséges, hogy teljesen az egyház szolgálatában álljon vagy diakónusi szolgálata mellett fõ állásban valamilyen világi foglalkozást gyakoroljon. Ez esetben a világi munkahely részesíti megfelelõ díjazásban az állandó diakónust, akit társadalombiztosítás és nyugdíj is illet. 

 

A gyulafehérvári fõegyházmegyében jelenleg hiányzik az állandó diakonátus intézménye. 

 

A beérkezett jegyzõkönyvek alapján a témakörrel kapcsolatos vélemények megoszlanak. Egyesek nem ismerik eléggé az állandó diakonátus mibenlétét és igazi szerepét az egyházban, mások pedig idegenkednek. Vannak, akik nem vetik el a gondolatot, foglalkoznak a témával, és jónak látják idõvel bevezetni az állandó diakonátust, mert nagy segítség lehet az amúgy is sokszor túlterhelt lelkipásztoroknak. 

 

JAVASLATOK

 

1. Jó lenne testületet vagy bizottságot létrehozni, amely ezzel a kérdéskörrel behatóbban és szakszerûen foglalkozik. 

 

2. Ajánlatos lenne az egyházmegye papsága és hívei számára alapos ismertetõt, tájékoztatót nyújtani az intézmény mibenlétérõl és szerepérõl. 

 

3. Tapasztalatszerzés végett az erre felkészített szakembereket az anyaországba kell küldeni, ahol ez az intézmény már mûködik. 

 

4. A hivatásgondozással egyidejûleg a diakonátus intézményét is meg kell ismertetni a fiatalokkal. 

 

5. Alaposan gondoljuk át már most kiképzésüket, s annak lehetõségeit, hogy cselekedhessünk ha sor kerül az állandó diakonátusi intézmény bevezetésére. 

 

6. A plébánosoktól kérjünk javaslatokat azokról a diakonátusra alkalmas férfiakról, akik példamutatóak hitben, erkölcsben a keresztény életben, és az egyház iránti 
elkötelezettségben. 

 

7. Fel kell kutatni azokat a reális területeket, ahol az állandó diakónusok kifejthetik áldásos tevékenységüket Isten és az anyaszentegyház javára. 

 

8. Ha az egyház javára válik az állandó diakonátusi szolgálat, s ha ennek lehetõsége adott, az illetékesek ne zárkózzanak el e kérdés elõl. 
<<vissza a tartalomjegyzékhez

 

A MEGÚJULÓ PAPI ÉLET

 

"Sok halhatatlan lélek üdvössége függ a pap lelkiségétõl. Kerüljön azért bármilyen áldozatba, mást nem választhat, csak az emberiség Fõpapjának programját: oÉrtük szentelem magamat, hogy õk is szentek legyenek az igazságban." (Jn 17,19). " (Márton Áron püspök 1944. április 1-i körlevelébõl) 

 

A szolgálati papság az egyház Krisztussal való eleven és hatékony egységéból származik. E szolgálat által az Úr tovább folytatja népe körében azt a tevékenységet, amely egyedül Krisztust, az egyház fejét illeti. Így a szolgálati papság kézzelfoghatóvá teszi Krisztus sajátos cselekvését, s ezzel bizonyítja, hogy Krisztus nem hagyta el egyházát, hanem mindvégig élteti azt. Az egyház a szolgálati papságot ajándéknak tekinti, amely papjai szolgálata által mutatkozik meg. 

 

Ezt az ajándékot Krisztus alapította, hogy üdvözítõ mûvét folytassa. Elõször az apostoloknak adta át, majd ezek utódai, a püspökök által származtatja tovább az egyházban (A papi élet és szolgálat direktóriuma 1 ). 

 

A 2000. esztendõben fõegyházmegyénknek 348 papja volt. 275 a fõegyházmegyében dolgozott, 32 más egyházmegyékben tevékenykedett vagy külföldön tanult, 41 pap nyugdíjas volt. A fõ egyházmegyében összesen 316 világi pap és 32 szerzetes pap volt. 

 

1990-1999 között 69 papot szenteltek a fõegyházmegye részére. Ezzel szemben 1980-1989 között 127-et. 

 

A zsinat évében egy pap átlagban 1800 hívõ lelkigondozását végzi. 

 

A papság átlagéletkora 46,5 év. 

 

1980-2000 között 15 pap hagyta el a lelkipásztori szolgálatot, közülük ketten visszatértek. 

 

A negyven évig tartó ateista rendszer bukása után új helyzetbe és körülmények közé került fõegyházmegyénk. Amíg egyfelõl súlyos teherként nehezedik rá az elmúlt idõk ideológiai rombolása, másfelõl az elnyert szabadság szabadossággá válása okoz sok problémát, nehezíti mûködését. A nyugati világ felé megnyílt kapukon keresztül nemcsak a jó hanem a rossz is nagymértékben beáramlik ami érezteti hatását. Az elvilágiasodás, a vallás iránti érdektelenség kapott lábra. Ugyanakkor a különféle szekták is nagy erõvel lépnek fel. A tekintélyválság is romboló hatású. Ilyen körülmények között szomorúan tapasztaljuk, hogy egyre kevesebb fiatal vállalja a papi hivatást, vannak, akik kilépnek a papságból, vagy közömbössé válnak az evangélium terjesztése iránt. 

 

Szükség van tehát annak megszívlelésére, amit az apostol így köt tanítványa lelkére: "éleszd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán benned él" (2Tim 1,6). 

 

A pap fontos feladata az igehirdetés, amelyre minden alkalommal lelkiismeretesen kell készülnie, ahogy az apostolok tették, akik azt mondták: "Nem volna rendjén, hogy elhanyagoljuk az Isten szavát, s az asztal szolgálatát lássuk el...,  mi meg majd az imádságnak és az Isten szava szolgálatának szenteljük magunkat" (ApCsel 6, 2b-4). 

 

Isten igéjének hirdetése a prédikációban, a keresztény oktatásban, az egyház tanításának magyarázatában, az emberek lelki igényeinek megfelelõen mindig az idõszerû problémákról szóljon. Járja át az Isten igéje iránti nagy felelõsség. 

 

Hogy e feladatának eleget tudjon tenni, naponta olvassa a Szentírást. Az örömhír jó magvának elõbb õbenne kell gyökeret verni, hogy aztán másokban kicsíráztathassa, mert a hirdetés elsõdleges eszköze az igehirdetõ példamutató személye és élete (fontosabb, mint a prédikáció). 

 

A lelkipásztor, aki sajátos módon részesült Krisztus papságában, a Szentlélek által a liturgiában gyakorolja kiemelt módon papi feladatát. A szentmisét, amely az egyház egész kegyelmi gazdagságát jelenti, minden tevékenységének csúcsaként és forrásaként kezelje. Szervezze meg jól és végezze méltóságteljesen a liturgiát. Úgy szervezze a szentmisét, hogy az jobban betölthesse az "egység jele és megvalósítója" szerepét. Gondosan készítse fel az embereket a szentségek felvételére, hogy azok kifejthessék hatásukat. 

 

Tanítsa meg a híveket úgy belekapcsolódni a liturgikus cselekményekbe, hogy számukra ezek valódi imádságos élményt biztosítsanak. 

 

Mivel a megváltás mûve az eukarisztikus áldozat misztériumában állandóan megvalósul, naponta mutassa be azt, még akkor is, ha a hívek jelenléte nem biztosítható (PO 13). 
A lelkipásztori szeretetnek az eukarisztikus áldozat a legfõbb forrása, ezért tegye egész papi életének központjává és tápláló gyökerévé. 

 

Krisztus "az emberek megváltásának és Isten tökéletes dicsõítésének mûvét" (SC 5) - a Szentlélekben, az egyház által -, nemcsak az eukarisztia ünneplése, vagy a szentségek kiszolgáltatása közben végzi, hanem akkor is amikor a zsolozsmát imádkozzák (SC 83, 98). Az egyház a zsolozsma liturgiájában Krisztus papságát gyakorolja, " szünet nélkül" bemutatja Istennek a dicséret áldozatát. Mindazok, akik ezt a szolgálatot végzik, az egyház szent kötelezettségét teljesítik. 

 

A pap, aki a diakonátusban vállalta a zsolozsma imádkozását, tegye azt lelkiismeretesen, imádkozzék az egyház nevében Istenhez a reá bízott nyájért, és az egész világért. A lelkipásztor idõközönként buzdítsa a híveket is a papi zsolozsma egy-egy imaórájának végzésére. 

 

Az eukarisztia ünneplésének és õrzésének helye a templom. Itt találkoznak Isten gyermekei, itt találnak segítséget és vigasztalást azok, akik hittel imádják az áldozati oltáron értünk felajánlott és jelenlevõ Isten Fiát, Üdvözítõnket. Ezért a pap és a hívek ne hanyagolják el az Isten házát, az imádság házát, a templomot. Arra törekedjenek, hogy a templom szép, áhítatra hangoló és alkalmas legyen a szent szertartások végzésére (vö. PO 5). 

 

A pap Isten népének nevelõje. Közösséget csak az tud létrehozni, aki maga is közösségben él. Közösségi személyiséggé kell alakulnia. Ehhez pedig az elméleti ismeretek mellett sok gyakorlatot is igényel. Ismernie kell híveit, gondjaikat. A családlátogatással tudja testvéri közösségbe gyûjteni híveit. A pap ugyanis Krisztus példáját követve mindenkinek mindene kell hogy legyen. 

 

Fordítson különös figyelmet a szegényekre és gyengékre, a gyermekekre, fiatalokra, a fiatal házasokra, a betegekre, a haldoklókra. 

 

Fontos feladata a lelkivezetés. Lelkipásztori tevékenysége arra irányuljon, hogy az egyéni lelkivezetés mellett alakítson ki valódi keresztény közösséget, amely közösség imádsággal, szeretettel, példaadással Krisztushoz tud vezetni másokat is. 

 

A pap mint az evangélium hirdetõje és az egyház pásztora, soha se álljon ideológia vagy politikai párt szolgálatában. Hívei lelki és evilági érdekeit azonban védelmeznie kell, és azokért síkra kell szállnia. 

 

A világi híveknek sajátos szerepe van az egyház küldetésében. Ezt a szerepet érvényesíteni kell az egyházi tevékenység különféle területein. A szellemek megkülönböztetésének adományával, a hit érzékével vegye észre, ismerje el, és gondosan ápolja a világiak sokféle formában jelentkezõ karizmáit. Be kell vonnia õket a katekézisbe, a nekik szánt liturgikus feladatokba, a különféle egyházi tevékenységekbe (anyagiak kezelése, karitatív munka, építkezés). 

 

Bátorítania kell õket, hogy tanúságtevõ életükkel apostolkodjanak munkahelyükön, a családban (vö. PO 6, 9). 

 

A közösségi vallásgyakorlat mellett segítenie kell az egyéni vallásosság kibontakozását is az egyház által elismert különféle lelkiségek szerint. 

 

A pap mint Isten embere a közösségben nem csak építõmunkát végez, ezt a feladatot adott körülmények között más is el tudja látni. A pap jelenlétével Krisztust képviseli. "Krisztus követségében jár" (2Kor 5,20), ezért magára kell öltenie Krisztust. 

 

Ennek a feladatnak akkor tesz eleget, ha mély lelki életet él, gyakorolja az erényeket, különösen a sajátságos papi erényeket: az alázatosságot, az engedelmességet, a papi tisztaságot és az anyagi javakhoz való helyes viszonyulást. 

 

Az alázatosságban és engedelmességben saját akaratáról lemondva annak akaratát kell keresnie, aki õt küldte. Örömest hozzon áldozatot, még önmagát is feláldozva, bárhol, bármilyen körülmények között, bármilyen munkahelyen kell szolgálnia: 

 

A mennyek országáért vállalt és egész életre szóló papi nõtlenséget nagy kincsként értékelje. Jele és ösztönzõje ez lelkipásztori szeretetének, lelki termékenységének (PO 16 p.). 
A földi javakkal Urunk Jézus szavai szerint úgy bánjék, mint aki tudatában van annak, hogy bár e világban él, mégsem e világból való. Az Úr legyen az õ osztályrésze és öröksége (Szám 18,20). 

 

Kerülje a fösvénységet és a kapzsiságot. Életvitele, lakása ne legyen kirívó, vállaljon szolidaritást az emberekkel, akik között él. A szegénység szellemét megélõ pap tud csak hatásosan tanúságot tenni evangéliumi hitérõl. 

 

Az egyházi hivatalt ne tekintse kereseti forrásnak, de olyan vállalkozásokba se kezdjen, amelyek nem egyeztethetõk össze papi tisztével. A kereskedésnek a látszatát is kerülje. 
Jövedelmét ne a családi vagyon gyarapítására, hanem az egyház javára vagy a szeretet mûveinek támogatására fordítsa (PO. 17). 

 

Ahhoz, hogy gyümölcsözõvé váljék a papi élet, igénybe kell vennie a lelki élet eszközeit, amelyeket a lelki élet nagy mesterei ajánlanak: a napi szentmisét, a gyakori gyónást, a teljes zsolozsma buzgó imádkozását, a lelkiismeretvizsgálatot, a szentírásolvasást, lelkigyakorlaton és rekollekción való részvételt, a Mária-tisztelet különféle formáit (PO 18, A papi élet direktóriuma 39). 

 

Papi feladatainak eredményes teljesítéséhez fontos a továbbképzés. Egyénileg is képeznie kell magát a teológiai könyvek, folyóiratok, pápai dokumentumok tanulmányozásával. 

 

Részt kell vennie a fõegyházmegye által szervezett tanulmányi napokon, továbbképzõn is. Fordítson gondot általános mûveltsége, anyanyelvi kultúrája gyarapítására. 

 

Papi szolgálata végzésében a "sentire cum Ecclesia" tiszteletteljes magatartása vezesse (A papi élet és szolgálat direktóriuma 56). A püspökben Krisztusnak, a legfõbb pásztornak a tekintélyét tisztelje. Õszinte szeretettel és engedelmességgel ragaszkodjék hozzá (PO 7). "...a pap püspökével és paptestvéreivel szoros közösségben dolgozzék, nehogy kárba vesszék fáradozása. Ha a papok ehhez tartják magukat, megtalálják életük egységét magában az egyház küldetésének egységében...." (PO 14). 

 

A testvériség megkívánja, hogy a paptestvéreket az egyetlen papi rend tagjaiként tekintsék. A különféle beosztások, megbízások nem lehetnek viszálykodás alapjai. Küldetésük a közös munkában való együttmûködésre kell hogy irányuljon. A fiatalok és idõsek közötti korkülönbség ne menjen a lelkipásztorkodás rovására. A szerzetesek karizmáit a lelkipásztori munkában igényelni és kamatoztatni kell. Legyen gondjuk a munkában túlterheltekre, a magukra maradottakra, elcsüggedtekre, a lelki veszélybe jutottakra és üldözöttekre. Szívesen és örömmel keressék paptestvéreik társaságát, ahol megtárgyalhatják problémáikat és felüdülést nyerhetnek. Amennyiben lehet, biztosítsák az együttlakást, az asztalközösséget, vagy legalább a gyakori és rendszeres találkozást. 

 

Nagylelkûen osszák meg anyagi, szellemi és lelki javaikat, egymást segítve és kölcsönösen gazdagítva. Akik valamiben hibáztak, azokkal paptestvéri szeretettel bánjanak, ha szükséges, vegyék igénybe a testvéri megintés evangéliumi szabályát, imádkozzanak értük, éreztessék meg velük, hogy aggódó szeretettel veszik körül (PO 8). 
A nyugdíjba vonult paptestvérekrõl gondoskodjanak mind anyagilag, mind lelkileg. Gyakori látogatással, a közös ünnepekre való meghívással törekedjenek megtartani õket a papi közösségben. A nagyobb plébániák, ha módjukban áll, adjanak helyet nyugdíjas paptestvéreknek, akik ily módon közösségben maradhatnak, és segítséget nyújthatnak a lelkipásztori munkában. 

 

JAVASLATOK

 

1. A fõegyházmegyében legyen mindig egy egyházmegyei spirituális, akit szabadítsanak fel erre a munkára, s aki kísérje figyelemmel a papok lelki igényeit, és ösztönözze a papi közösségek létrejöttét, irányítsa és hangolja össze a lelki programokat, legyen gondja a beteg, megfáradt, nyugdíjba vonult paptestvérek lelki megerõsítésére is. 

 

2. Az olyan papokat, akik a lelkipásztorkodás sajátságos területére elhivatottságot éreznek, "a megfelelõ embert a megfelelõ helyre" elve alapján kellene diszponálni. 

 

3. A papnak is szüksége van heti pihenõnapra és évi szabadságra, ahol lehet biztosítsák is ezt számára. 

 

4. Újra kellene éleszteni a "koronagyûléseket", amelyeknek keretében fõesperesi kerületenként meg lehetne beszélni a lelkipásztori problémákat, ügyintézéseket. 

 

5. Minden papnak legyen lelki vezetõje. 6. Az élõ papi közösség kifejezéseképpen a papok amennyiben lehetséges vegyenek részt a nagycsütörtöki olajszentelési szentmisén, a fõegyházmegye zarándokhelyi ünnepségein (Csíksomlyó), valamint a nagy jelentõségû ünnepi rendezvényeken. 

 

6. Legyen szívügyük a papi utánpótlás. Kitartó imádsággal, más rendelkezésükre álló eszközökkel is, fõleg a gyermekekkel való intenzív foglalkozás révén segítsenek abban, hogy az egyháznak mindig legyenek papjai. 

 

7. Azokat, akik hivatásukat elhagyták, ne engedjék, hogy az egyház ellenségeivé váljanak, hanem a testvéri szeretet jegyében keressék annak a lehetõségét, hogy azok rendezett formában bekapcsolódjanak az egyház életébe. Ajánlatos lenne lelkigyakorlatokat is szervezni számukra. 

 

RENDELKEZÉSEK

 

75. A vasárnapi és ünnepnapi igehirdetés 10-15 perc legyen. 

 

76. Minden pap fölszentelése után öt éven keresztül minden évben, azután legalább háromévenként vegyen részt lelkigyakorlaton. 

 

77. Lelki és tanulmányi napok programjain lelkiismeretesen vegyen részt minden pap. 

 

78. A káplán továbbképzõt, és a plébános vizsga letételét ne hanyagolja el senki. 

 

79. Az elhunyt papokért minden pap "ex caritate" ajánljon fel egy-egy szentmisét. 

 

80. A papok a szentmisén, a szertartások végzésén, hittanórákon, hivatalos szereplés alkalmával megfelelõ egyházi öltözékben (reverendában vagy papi civilben) jelenjenek meg. 

 

81. Minden fõesperes törekedjék arra, hogy kerületének papjai hivatásukhoz méltóan éljenek és feladataikat minél tökéletesebben lássák el (CIC 555). Testvéri szeretettel és örömmel keressék paptestvéreik társaságát. 
<<vissza a tartalomjegyzékhez

SZERZETESI KÖZÖSSEGEK FŐEGYHÁZMEGYÉNKBEN
"Az egyházban õsidõktől kezdve mindig akadtak férfiak és nõk, akik az evangéliumi tanácsokhoz igazodva akarták Krisztust nagyobb szabadságban követni, aki szûzen és szegényen, a kereszthalálig menõ engedelmességgel váltotta és szentelte meg a világot" (PC 1). 
A II. vatikáni zsinat szükségesnek látta a szerzetesrendek megújulását (vö. PC 2). Egyrészt újra fel kell fedezni, hogy Isten milyen sajátos helyet, szerepet jelölt ki az egyes szerzetesrendeknek az egyház szolgálatában, másrészt pedig azt kell megkeresni, hogy ezeket a karizmákat a mai élet körülményei között hogyan lehet legjobban gyümölcsöztetni. A fõegyházmegyei zsinat segíteni akarja az itt mûködõ szerzetesi közösségeket, hogy elfoglalják helyi egyházunk életében az õket megilletõ helyet, és hogy jobban belekapcsolódhassanak a fõegyházmegye "vérkeringésébe". 
A szerzetesség az az egyházi hierarchia által jóváhagyott életforma (vö. LG 45), amelyben a keresztény férfiak és nõk Istennek szentelik életüket a tisztaság, engedelmesség és szegénység vállalása által (vö. LG 44). Igen jelentõs szerepe van az egyház életében, bár a szerzetesek nem tartoznak az egyházi hierarchiához: nem jelentenek valamilyen fajta átmenetet a papság és a világiak között (vö. LG 43). 
A szerzetesség az Istennel való bensõségesebb barátság egyik módja, amely a keresztségben gyökerezik (vö. KEK 916). "A hívõk tekintetét ráirányítja Isten országának arra a misztériumára, mely már jelen van és hat a történelemben, de mennyei beteljesedését még várja" (Vita Consecrata, Bp 1996, 11 ). 
A szerzetes lemond bizonyos dolgokról, de nem azért mintha ezeket rossznak, bûnösnek tartaná. Nem rossz önmagában sem az anyagi javak birtoklása, sem a szexualitás, sem pedig az egyéni szabadság. Ellenkezõleg, "aki az evangéliumi tanácsokat vállalja, olyan értékekrõl mond le, amelyek kétségtelenül megbecsülést érdemelnek" (LG 46). A hármas fogadalmuk abban segíti a szerzeteseket, hogy Krisztust szabadabban és hûségesebben tudják követni (vö. PC 1). Nem kiküszöbölik vagy "megtagadják" legalapvetõbb belsõ dinamizmusaikat - amelyek a nemiségben, a birtoklásban és a hatalomban fejezõdnek ki -, hanem ezek "felszabadításáról" van szó. Arról, hogy olyan életforma szolgálatába állítsák, amelyben az értékek felsõbb szinten valósulnak meg. 
A szerzetesi életben, bár jelen van és néha nem is könnyû a lemondás, nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy aki erre az életre vállalkozik, az nem a maga erejébõl teszi, hanem Isten rendkívüli kegyelme révén. Isten, amikor meghív a szerzetesi életre, rendkívüli szeretetének adja jelét. Meghívása hatékony: a meghívott képes a radikális válaszadásra. 
Ma gyakran úgy beszélnek a szerzetesi életrõl, mint az evangélium radikális választásáról. Vigyáznunk kell azonban, nehogy ennek alapján arra a következtetésre jussunk, hogy vannak elsõ és másodosztályú keresztények, vagyis olyanok, akik komolyabban veszik Krisztus követését - ezek lennének a szerzetesek -, és olyanok, akik kevesebbel is beérik. Minden keresztényt kivétel nélkül a szeretetre hívott meg Isten, akár szerzetes, akár nem. Az egyes keresztények életszentsége erre a meghívásra adandó válasz nagylelkûségétõl függ. A szerzetes által vállalt "evangéliumi tanácsok fogadalma jel, amely az egyház minden tagját ösztönzi és kell is ösztönöznie, hogy lankadatlanul teljesítse keresztény hivatásának kötelességeit" (LG 44). 
A szerzeteseket Isten elsõsorban nem valamilyen tevékenység elvégzésére hívta, hanem arra, hogy Isten Országának hírnökei legyenek az emberek között. A sokféle tevékenység mellett az imádságnak megfelelõ helyet kell biztosítaniuk egyéni és közösségi életükben. Ahhoz, hogy a szerzetes utat mutathasson másoknak, neki kell elõbb látnia a fényt, meghallania a hívó hangot, észrevennie a figyelmeztetést. Ehhez azonban az imádság emberének kell lennie. Isten jeleit csak az ismerheti fel, aki magát az Istent bensõségesen ismeri. 
A szerzetesi közösségekben jelenlévõ testvéri szeretet jelzi azt a szeretetet, amellyel az egyház tagjai szeretik egymást. Az összekötõ kapocs a szerzetesek között az Úr Jézus. A szerzetesi közösség az Úr nevében egyesült család. Együtt hallgatják Isten igéjét, együtt imádkoznak, és együtt ülnek az eukarisztia asztala köré (vö. PC 15). Az együttélés nem csak azt jelenti, hogy egy tetõ alatt élnek, egy szabályt követnek és ugyanazt a feladatot végzik. Ami ennél fontosabb, az Úr parancsát kell teljesíteniük: "Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket" (Jn. 15,12). Ez a legfontosabb apostolkodás. A világban ma nagyon sokan érzik a vágyat az egységre, de nem találják a hozzá vezetõ utat. A szerzetesi közösség arról tesz tanúságot, hogy az egység a Szentlélek ajándéka és hogy csak Krisztusban valósulhat meg (vö LG 44). 
A közösségre való törekvés tehát a szerzetesek fõ feladatai közé tartozik. A szerzetesség lényege a közösségi élet. A szerzetesi közösség képes jelezni, és sajátos módon kifejezni az egyház misztériumát: az egyház szeretetközösség. A szerzetesi közösség nem csupán olyan emberek együttléte, akik közös erõvel, közös cél elérésére társulnak, hanem olyan személyek együttélése, akiket összefûz a szeretet. 
A szerzetesi élet nem lehet öncélú. Ezért minden szerzetesi, közösség szükségszerûen nyitott és apostoli szellemû. "Az Úr Jézus földi életében maga köré hívta azokat, akiket kiválasztott, hogy vele legyenek, s megtanítsa õket arra, hogy példája szerint az Atyáért és a Tõle kapott feladatért éljenek" (Vita consecrata 55). 
Amint a II. vatikáni zsinat rámutatott, nem beszélhetünk egyházról anélkül, hogy ki ne emelnénk a szerzetes közösségek fontosságát. Ugyanakkor a szerzetesi életet sem lehet megérteni, és helyesen értelmezni másképp, csak az egyház misztériumának összefüggésében. 
A szerzetes feladata, hogy fokozza az egyház belsõ dinamizmusát: a Szentlélek indításaira figyelve, imájával, munkájával szentebbé tegye az egyházat. A szerzetes nem rendkívüli képességekkel megáldott egyén, de arra kapott meghívást és hivatásával járó kegyelmet, isteni segítséget, hogy elöl járjon az Isten országa felé vezetõ úton és másokat is vezetni, segíteni tudjon (vö LG 44). 
Ma a II. vatikáni zsinat nyomán elképzelhetetlennek tartjuk a kereszténységet a testvérek szolgálata nélkül. Annál inkább feladatuk ez tehát a szerzeteseknek (vö. PC 5). Az Isten és felebarát iránti szeretet arra indítja a szerzetesi közösségeket, hogy konkrét feladatok végzésével is szolgálják Isten népét. A II. vatikáni zsinat leszögezi, hogy a szerzetesek is az egyházmegye családjához tartoznak, és szükség van az apostoli feladatokban való közremûködésükre (vö. CD 34). 
Különféle szerzetesrendek fõegyházmegyénk életében mindig igyekeztek munkájukkal is részt venni, magukra vállalva egyes feladatköröket: 
· Ismeretes a szerzetesek szerepe a hit megtartásában a reformáció idején; iskolákat vezettek, népmissziókat tartottak, a katolikus értelmiség nevelésében vállaltak oroszlánrészt. 
· Akik a szerzetesek, szerzetesnõk által fenntartott kollégiumokban nevelkedtek, nagyrészt úgy érzik, döntõ módon meghatározta gondolkodásukat, életmódjukat, a "zárdában" kapott nevelés. 
· A betegápoló rendek önzetlenül, önfeláldozóan gondozták a beteg, szenvedõ embereket. 
· Nem elhanyagolható a szerzetesek szerepe a néphagyomány megõrzésében sem. A második világháború alatt a nõvérek fiatal lányokat szõni, varrni, fõzni tanítottak, felkészítették a családi életre. 
· A sajtóapostolkodás terén is élvonalban jártak a szerzetesek. Messze földön nem volt katolikus nyomda, amikor Kájoni János  1676-ban nyomdát alapított Csíksomlyón. Ennek késõbbi utóda volt a Szent Bonaventura nyomda Kolozsváron (1906). 
Nagyon sokrétû tevékenységet végeztek és végeznek a mai nap is a szerzetesek. Tudnunk kell azonban, a szerzetesrendek alapvetõen nem azért jöttek létre, hogy ezeket a tevékenységeket - bármilyen nemes - feladatokat végezzék. Nem az a lényeges, hogy mit dolgoznak, hanem, hogy miként végzik munkájukat. A legtermékenyebb apostolság az ima, a vezeklés gyakorlatai és a szerzetesek életpéldája (vö. CD 33). Az emberek között végzett tevékenységüknek nem kizárólag a társadalom problémáinak megoldása a célja, hanem ezek által is Isten országának jelei akarnak lenni. Gyakran találkozunk, még gyakorló katolikusok körében is olyanokkal, akik nem tudják, kik a szerzetesek, és fõleg azt nem értik világosan, hogy mi a szerepük az egyházban. Gyakran kérdeznek rá, hogy ma még szükség van-e szerzetesekre? Ennek legfõbb magyarázata, hogy a vallásellenes kormányzat idején nagyon megcsappant a szerzetesek száma fõegyházmegyénk területén. Akik megmaradtak, azok is nagyrészt idõsek, betegek. A rendszerváltozás után sem történt meg az a nagy fellendülés a hivatások terén, amelyre számítottak. Így a hívek nagy része csak ritkán lát szerzetest. A múltból többé-kevésbé ismert a szerzetesek élete, fõleg a középkorban betöltött szerepük miatt, de mai vonatkozásban sokat nem tudnak róla, és amit tudnak, az is téves, egyoldalú. 
Fõegyházmegyénkben kevés szerzetes van, de számos szerzetesi közösség képviselteti magát: 
A Mallersdorf-i Szegény Ferences Nõvérek 1864-tó1 mûködnek Erdélyben. Fõegyházmegyénkben jelenleg több helyen is tevékenykednek:  Székelyudvarhelyen, Gyulafehérváron, Déván, Kézdiszentléleken, Csíkszépvízen. A szeretet cselekedetei által hirdetik az evangéliumot a szegényeknek. 
A Szociális Testvérek Társasága 1923-ban alakult. Ma Erdélyben Gyulafehérváron; Kolozsváron, Csíkszerdában, Marosvásárhelyen és Désen mûködik. A testvérek munkájukkal részt vállalnak többek között az ifjúság lelkipásztori szolgálatában, a középiskolai és felsõoktatásban, különféle egyházi munkakörökben. Jelenlétükkel hozzá kívánnak járulni a közgondolkodás keresztényibbé alakításához. Célkitûzésük, hogy lélekben megszentelõdött, hivatásos és képzett munkaerõket állítsanak be a modern élet minden területére. 
A Segítõ Nõvérek az utóbbi idõben jelentek meg Erdély területén: Csíkszentdomokoson, Gyergyószentmiklóson és Marosvásárhelyen. Szent Ignác lelkisége szerint élnek, azokon akarnak segíteni, akik ezen a világon vagy a túlvilágon a tisztulás útját járják, hogy elérjék teremtettségük célját, a végsõ és tökéletes közösséget Istennel. Tevékenységi területeik: fõként pasztorális, szociális, nevelõi és oktatói, valamint egészségügyi munka. Különös gondot fordítanak a lelkigyakorlatok tartására és a lelki kíséretre. 
A Szeretet Misszionáriusai néhány éve telepedtek le nálunk. Jelenleg Sepsiszentgyörgyön tartózkodnak, és a szegények legszegényebbjeinek szolgálatát tartják sajátos feladatuknak. 
A Klarisszák, monasztikus szerzetesnõk, a ferences család második (szemlélõdõk ága. Monostoruk "Csíksomlyó Ágacskája", kánonilag 2000. augusztus 11-én lett alapítva (Csíksomlyón négy nõvérrel). 
A fentieken kívül egyházmegyénk területén a következõ nõi szerzetesközösségek mûködnek néhány taggal: 
Iskolanõvérek (Kolozsvár és Lemhény), Jézus Szíve Társaság (Kolozsvár, Gyulafehérvár), Orsolyanõvérek (Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyszeben), Szatmári Irgalmas Nõvérek (Marosludas, Szováta, Kolozsvár), Szt. József Nõvérei (Gyulafehérvár), Kereszt és Szenvedés nõvérei (Gyímesközéplok). 
A ferencesek már a 13. század végétõl itt vannak Erdélyben, de csak 1729-ben lett önálló provinciává az itteni ferences közösség. Jelenleg 41 ferences dolgozik szétszórtan a fõegyházmegye területén: Kolozsvár, Kõrösbánya, Déva, Szászváros, Vajdahunyad, Brassó, Esztelnek, Csíksomlyó, Szárhegy, Marosvásárhely, Szamosújvár, Dés. Evangelizáló testvéri közösségeknek tekintik magukat. Egyetlen piarista él Kolozsváron, egy konventuális ferences Marosvásárhelyen és egy jezsuita a gyulafehérvári szemináriumban tevékenykedik. 
Vannak olyan szerzetesközösségek, amelyek most próbálják újrarendezni soraikat, újra feléleszteni rendjük nálunk kialakult, sajátos hagyományait, más rendek pedig most próbálnak meggyökerezni. Más országokból jöttek ide, remélve, hogy Isten majd hivatásokkal áldja meg õket. 
A fõegyházmegye fontosnak tartja a szerzetesek jelenlétét híveink körében. Bár kevesen vannak, sürgetõ szükség van rájuk. Oly mérvû elvárások fogalmazódnak meg velük szemben, amelyeknek jelen helyzetben nem képesek teljes mértékben eleget tenni, de amely felé törekedniük kell: 
· Jelenlétükkel és munkájukkal buzgóbb, szentebb életre ösztönzik az embereket. Különösen azt várjuk el tõlük, hogy imádkozzanak. A szemlélõdésre és bensõséges imaéletre még sürgetõ apostoli tennivalók esetén is mindig szükség van Krisztus titokzatos testében, ahol "más a szerepe minden tagnak" (Róm 12,4; vö. PC 7). Amint a II. vatikáni zsinat hangsúlyozza, a hívek is érzik, hogy nagy szükség van a szerzetesrendekre, hiszen jelenlétük lelki háttér az egyház számára. 
· A szerzetesek mindig a lelki élet mesterei voltak, és kell maradniuk. Készségesen nyújtanak vigaszt, támaszt, útbaigazítást mindazok számára, akik bizalommal fordulnak hozzájuk. Legyenek is készségesek lelkivezetések vállalására. 
· A szerzeteseknek úttörõ szerepük van a fõegyházmegye életének megújulásában is. 
· Legyenek jól felkészültek, hogy a keresztény értékrendre alapozva, - korszerûen tudjanak segítséget nyújtani az embereknek.  Tevékenységi területeik a jelenkor igényeinek megfelelõek: árvaházakat vezetnek, szegénykonyhát mûködtetnek, óvodákat, napközit indítottak el, bejárnak börtönökbe, cigányok lelki gondozásával foglalkoznak, részt vesznek a hitoktatásban, középiskolások és szakiskolások nevelésében, kórházakban meglátogatják a betegeket, gondozzák õket. Amint számuk és erejük engedi, vállalni fognak még más területeket is, különösen, amelyeket mások nem vállalnak. 
· Az ifjúsággal való foglalkozás, annak oktatása és nevelése, a hivatások gondozása elengedhetetlen feladat. Ebben is részt vállalnak a szerzetesek. 
· Erdélyben a szerzeteseket népünk mindig közel érezte magához. Ezért sokat tehetnek az anyanyelvû oktatás és az identitás megõrzése terén. 
· Bár az elõbb felsorolt elvárások felülmúlják a számbelileg kevés szerzetesek képességeit, olykor azzal kell szembesülniük, hogy a keresztény szülõk akadályozzák vagy szégyennek tartják a szerzetesi hivatást. A keresztény családok legyenek a hivatásnak bölcsõi, segítsék elõ a szerzetesi hivatások kifejlõdését. 
A szerzeteseknek úttörõ szerepük lehet fõegyházmegyénkben. Ezért bátorítjuk, hogy tevékenységükben tartsák szem elõtt az egyetemes egyház és fõegyházmegyénk lelki hasznát és ne féljenek új kezdeményezésektõl sem (vö. PC 20). 
JAVASLATOK
1. A szerzetesi közösségek rendezzenek bemutatkozó programokat a fõegyházmegyében, ezt segítse elõ a fõegyházmegye. 
2. A hatékonyabb lelkipásztori munka érdekében ésszerû lenne, hogy a szerzetesi elöljárók, a püspök és a plébánosok rendszeresen tartsák egymás közt a kapcsolatot. 
3. A hivatások gondozása közös feladat. Vállaljanak részt (akárcsak a bemutatkozás erejéig is) a szerzetesrendek tagjai a fiatalok lelkigyakorlatain, találkozóin. Legyenek készek a közös együttmûködésre a fõegyházmegye hivatásgondozással megbízott személyeivel, megbízott szervezeteivel. Hivatások vagy szerzetesek világnapján a plébániák hívjanak meg szerzetesrendeket bemutatkozásra, ismerkedésre. 
4. A különbözõ szerzetesrendek szervezzenek együtt hivatástisztázó kurzusokat. 
5. A fõegyházmegyei szakbizottságok vegyék figyelembe, tartsák számon, hogy milyen szerzetesi intézmény foglalkozik bizonyos feladatok megoldásával (pl. lelkigyakorlatok tartása, missziók, gyerekekkel és fiatalokkal való foglalkozás, nevelés, börtönpasztoráció és cigánypasztoráció). Ezeket vegyék igénybe, támogassák és bátorítsák. 
RENDELKEZÉSEK
82. A fõegyházmegyében legyen egy szerzetesekbõl álló bizottság, amely koordinálja a szerzetesi közösségek és az egyházmegye kapcsolatát. 
83. A fõegyházmegyében legyen egy, a megyéspüspök által kinevezett egyházmegyei felelõs, aki a szerzetesrendek problémáival foglalkozik és együttmûködik az említett bizottsággal. 
84. Azokban az esperesi kerületekben, ahol a szerzetesek résztvesznek az iskolai tanításban, az evangelizáció munkájában vagy lelkipásztori munkatársként állnak a lelkipásztorok rendelkezésére, kapjanak meghívást a lelkipásztori megbeszélésekre, amikor az õket is érintõ kérdésekrõl van szó. 
<<vissza a tartalomjegyzékhez


VILAGI HÍVEK A HARMADIK ÉVEZRED KÜSZÖBÉN
Krisztusban jelenvalóvá vált Isten szeretete az ember iránt (vö. Tit 2,11). A Krisztushoz tartozók az egyház közösségében élik meg arra vonatkozó hivatásukat, hogy a világ elõtt errõl a szeretetrõl tanúskodjanak. 
A II. vatikáni zsinat a Szentírásból kiindulva úgy szól errõl az egyházról mint Isten népérõl, amelynek minden megkeresztelt tagja egyenlõ méltósággal, közös küldetéssel, de sajátos feladattal is rendelkezik. Az egyház a Krisztusban hívõk összessége, akik Krisztusban egy testet alkotnak. Ezt az egységet az eukarisztia hozza létre és jelzi. 
Az egyházon belül a világi krisztushívõk - azok a megkereszteltek, akik nem az egyházirend vagy a szerzetesközösségek tagjai - a keresztségben és a bérmálásban részesülnek Krisztus papi, királyi és prófétai küldetésében (vö. LG 31). Apostoli kötelességük és joguk, hogy az örömhírt minden emberrel megismertessék. "Ez a kötelesség különösen olyan körülmények között sürgetõ, amikor az emberek az evangéliumot csakis általuk hallhatják, és Krisztust csakis általuk ismerhetik meg" (CIC 225). Hivatásuk, hogy a Feltámadott tanúi legyenek az emberek között. 
A világi krisztushívõk feladatai 
"Ezek után az Úr kiválasztott más hetvenkettõt, és elküldte õket kettesével maga elõtt minden városba és helységbe, ahová menni készült" (Lk 10,1). Jézus Krisztus ma is munkatársak által akarja elérni, megszentelni az embereket. Ennek megvalósítására küldi a világiakat is. A II. vatikáni zsinat a világi hívõk feladatává teszi, hogy az ideigvaló dolgok intézése és Isten szerint való rendezése által keressék az Isten országát, ezáltal kovászként belülrõl szenteljék meg a világot (vö. LG 31). A világban való szolgálatuk által Krisztustól kapott egyetemes papságukat gyakorolják (vö. LG 34, Christifideles Laici 14). 
Feladatok a világban 
A világi hívõ igen fontos küldetése, hogy a legprofánabb területeken és helyzetekben is apostoli lelkülettel, az evangéliumi értékrend szellemét magáévá téve álljon helyt. A társadalomban és munkahelyén legyen a becsület, igazságosság, tisztesség, pontosság mintaképe és szószólója - ezt akkor is vállalnia kell, ha ezáltal a keresztény értékektõl eltávolodott környezetében olykor igazságtalansággal, korrupcióval, a szakértelem hiányával találkozik vagy környezete ellenállásába ütközik. Így válik jelenlétével Krisztus élõ tanújává és a remény éltetõjévé. 
A közvetett apostolkodás mellett feladata és felelõssége, hogy az örömhírt szavaival is hirdesse abban a társadalmi környezetben, amelyben tevékenységét kifejti. 
A közvetett és közvetlen tanúságtétel sajátos apostoli területe a család. Ma, amikor a család eszményét és a családi élet "gyakorlatát" sokan vitatják, értékét kétségbe vonják, a kiegyensúlyozott család már önmagában is jel. 
Feladatok az egyházban. A világiak apostolkodásának formái és területei 
A kereszténynek, aki hitét megvallja és a szentmisén részt vesz, tudatosítania kell, hogy tevékeny munkálója egyházközsége lelki megújulásának. A világiaknak hozzá kell járulniuk ahhoz, hogy az egyházközség mindenkit átfogó, élõ szervezet legyen, olyan szeretetközpont, amely átvesz a rászorulók terhébõl, és járható utat mutat a továbblépéshez, esetleg segít megtenni az elsõ lépéseket. Ezért összefogó kapocsként, iránytûként, kinyújtott kézként kell mûködnie minden megkereszteltnek és a közösség egészének. Amikor közremûködnek a liturgikus ünneplésben, a közösség építésében, Krisztushoz vezetik a távol állókat, részt vállalnak az igehirdetésben a hitoktatás által, bekapcsolódnak a karitatív munkába, az egyház anyagi javainak felelõs kezelésébe, akkor valóban építik Krisztus testét, amely egy test, de sok tagja van (vö. 1Kor 12,1-31). 
Kihívások a harmadik évezred küszöbén 
A harmadik évezred küszöbén a világi krisztushívõk számos kihívással szembesülnek, amelyek a világban és az egyházban betöltött szerepeikbõl adódnak. 
Kihívások a világban 
A társadalom lényeges változásokon ment keresztül, amelyek elbizonytalanítják a mai embert. A hagyományos életformák megváltoztak. Eltûnõben van a közösségi szolidaritás és felelõsség. Fellazulóban vannak a hagyományos kötelékek, ennek ellenére az embernek szüksége van a közösségi élményre. Ezzel párhuzamosan észrevehetõ egy elszigetelõdési folyamat. 
A gazdasági átalakulások új problémákat vetnek fel. Valóságos szakadék jött létre a nagyon gazdagok és a nagyon szegények között. Másrészt nem tekinthetjük természetesnek azt a társadalmat, amelyben a méltánytalanság, a csalás és olykor a törvények által szabályozott igazságtalanság uralkodik. 
A 20. század másik döntõ tapasztalata a közösségi identitáskrízis, amely nemzeti és vallási színezetben is megmutatkozik. Tanúi vagyunk a nemzetek harcainak, amelyek mögött vallási motiváció is állhat. Nemzeteken belüli vallási háborúk tanúi vagyunk mégis nehezen hisszük el, hogy mindannyiunkat érintõ válságról van szó. Az ilyen világot nem érezheti magáénak a keresztény ember. Mégis - elhivatottságából eredõen - tudja, hogy ez a világ a gondviselõ Isten alkotása, amelyben meg kell valósítania az Országát. Újra meg újra fel kell fedeznie és fel kell kínálnia a keresztény értékeket. Ez a felfedezés egyben újraértelmezése, a jelenben való megértetése annak, ami kétezer év óta idõszerû. 
A személyi identitás válsága is megtapasztalható. A jóléti társadalom emberképe a sikeresség, a fájdalommentesség, az önzés és a hasznosság fogalmaival közelíthetõ meg. A reklámok világa errõl szól, és így az ember valóságérzékét eltompítja. A félreértett szabadság gyakorlása által eltûnõben van a felelõsség felvállalása. Az önmegvalósítás keresése a mások felé való kitárulkozás nélkül zsákutcába vezet. 
A család eddig nem ismert válságon megy keresztül. A tartós elkötelezettség hiánya, az érett döntésre való képtelenség és az individualizmus magyarázza a házasságok felbomlását, valamint azt, hogy az egy gyermekes család válik mintaképpé. 
Az erdélyi katolikus társadalomnak különbözõ rétegei vannak: városon, illetve falun élõk, többségben, illetve kisebbségben vagy szórványban élõk, értelmiségiek és számottevõ a mezõgazdaságban és iparban dolgozó réteg. Ezért a világiaknak az egyházban is meg kell találniuk a legmegfelelõbb kommunikációs stílust a közösségek fenntartása és gyarapodása érdekében. 
A modernitás és a hagyomány egymás mellett létezik, és sokszor konfrontálódik. A világiak azzal a kihívással szembesülnek, hogy sajátos egységet teremtsenek a két tendencia között. Mind a városi mind a falusi társadalom folyamatosan változik. A vallásos formák önmagukban üresek, és egy idõ után taszítanak, a keresztény tartalom pedig megfelelõ forma nélkül félreértésekhez vezet. Ebben a változó, ellentmondásos világban kell képviselni a keresztény értékeket. 
Az erdélyi magyarság sajátos identitását kulturális összefüggések határozzák meg. Kultúránkban a hagyomány tisztelete, õrzése és továbbörökítése valósul meg. Egyházunk ilyen értelemben nemcsak az örömhír, hanem egyben kulturális értékrendünk és anyanyelvünk hordozója. Ennek ismerete egyfajta ösztönös védekezõ magatartást eredményez, amely a kisebbségi létébõl ered és az identitás megõrzését célozza. 
A kisebbségi lét, valamint az egyház szerepe az anyanyelv és kultúra megõrzésében meghatározza az erdélyi katolikusokat, akik másként élik kereszténységüket, mint az anyaországi magyarok vagy a román többségû társadalom. A világiaknak és az egyházban felelõs pozíciót betöltõ személyeknek fel kell ismerniük, hogy a hit gyakorlása és az anyanyelv használata összefügg, és hozzátartozik az erdélyi katolikus identitáshoz. 
A természet sebezhetõségét is reálisan kell látni, mert keresztény felelõsségünk erre is kiterjed. Az ember környezete és az emberi természet közötti összefüggés sem elhanyagolható szempont. A környezet betegsége az ember életében is válságot idéz elõ. A teremtett világ összhangjának a megõrzése Istentõl kapott feladatunk. Ezt az egyensúlyt környezetszennyezéssel nem bonthatjuk fel büntetlenül. 
Az ideológiák sokasága elbizonytalanítja az embert, és újfajta megváltást kínál fel, amelyben Krisztusnak már nincs szerepe. 
Kihívások az egyházban 
A népegyházi rendszer Erdély egyes vidékein, különösen ott, ahol a katolikusok egy tömbben élnek, még számottevõ tényezõ és látszólag megtartó erõvel rendelkezik. Városon és a szórványban ez az egyházi struktúra lassan mûködésképtelenné válik, és egy személyesebb, megújult, egyben közösségibb vallásosság igénye jelentkezik. Itt a vallásukat gyakorlók száma alacsonyabb, de az öntudatos döntésnek nagyobb szerepe van a vallásgyakorlatban. 
A II. vatikáni zsinat megújult egyházképe nem ment át a köztudatba. A világiak nagy része nem úgy tekint önmagára mint az egyház felelõs tagjára, hanem az egyházat rajta kívül létezõ intézményként érzékeli. 
Nagyon sokszor hiányzik vagy akadozik az együttmûködés a világiak és a lelkipásztorok között. Ennek számos oka van. A párbeszéd hiánya miatt kölcsönös bizalmatlanság uralkodik. Máskor a világiak nem érzik át felelõsségük súlyát és azt, hogy kötelességeik vannak a közösségen belül. Elõfordul, hogy van ugyan bennük jószándék, de nem tudják mit tehetnének és fõleg hogyan, nem mernek kezdeményezni, vagy a kudarcok elbátortalanítják. Az is elõfordul, hogy egyes lelkipásztorok nem veszik jónéven, ha meg kell osztaniuk feladataikat világi munkatársakkal. 
Erdélyben a közösségi tanúságtételnek régi hagyományai vannak, ezt múltbeli egyesületek és társulások nagy száma bizonyítja. 
Az 1989-es fordulat után néhány új kezdeményezés is született, összhangban a Christifideles Laici 29. pontjában foglaltakkal: "A világi hívek társulásainak új korszakáról beszélhetünk, minthogy ma a hagyományos társulások mellett és gyakran azok gyökereibõl sarjadva más, új mozgalmak és új társulások születnek." Létrejött a katolikus értelmiségieket tömörítõ Pax Romana mozgalom, a központinak" tekinthetõ és a fõegyházmegye védnöksége alatt megjelenõ Vasárnap és Keresztény Szó különbözõ rétegigényeknek próbál megfelelni. 
Világiak teológiai mûveltségét kívánja gyarapítani a teológiai képzõ. 
A megvalósítások mellett azonban igen jelentõsek a hiányosságok is. Hiányzik az átfogó koncepció és lendület a sokféle ínség orvoslására, ezért sokszor az ötletszerûség érvényesül. 
A kellõ tapasztalat és gyakorlat hiányában nem tisztázódtak kellõképpen azok a feladatkörök, amelyeket a világiak is betölthetnek, és a jogrendszer is hiányos ezen a téren. 
A világi krisztushívõ azzal a kihívással is szembesül, hogy hangolja össze életének különbözõ területein folytatott tevékenységét a családi, szakmai és vallásos-egyházi életet. A hitét gyakorló keresztény embernek alapvetõen nyitottnak kell lennie a környezetében zajló események felé. Ez a nyitott magatartás nemcsak jóindulatot és jámborságot jelent, hanem kellõ szakértelmet és felelõsséget bizonyos döntések meghozatalában, felvállalásában. Az ilyen keresztény a remény embereként szolidáris másokkal és önismerettel, valóságérzékkel rendelkezik. A világban élõ hívõnek tudnia kell, hogy nemcsak a karitatív szolgálatban játszik szerepet hanem abban is, hogy családjával és tágabb környezetével közvetíti a helyes és hiteles istenképet. Ebben áll méltósága és egyben mérhetetlen felelõssége. 
Szolgálatok az egyházban 
A munkaviszonnyal rendelkezõk helyzetét a világi és az egyházjog szabályozza. A jog- és intézményrendszer bizonyos mértékig hiányos, vagy esetenként nem mûködik. Vannak olyan világiak is, akik megbízás alapján bizonyos lelkipásztori tevékenységet folytatnak, státusuk, kompetenciájuk, munkakörük, tevékenységük jogi és anyagi háttere nem tisztázott. Ezért sokszor nem tudják pontosan megállapítani, mi a feladatuk és mi nem, illetve hogyan felelhetnek meg a velük szemben támasztott újfajta elvárásoknak. Mindezt egy, a fõegyházmegye által egységesített jog- és intézményrendszer hivatott megoldani, de nélkülözhetetlen a személyes kapcsolatok kialakítása és a képzés is. 
Önkéntes egyházi tevékenységet olyan személyek végeznek, akik egyénileg vagy kisközösségben, hivatalos munkaviszony nélkül, az adott egyházközség életében vesznek részt a lelkipásztor támogatásával. Sokféle tevékenységet folytatnak, a diakónia, a liturgia, a tanítás területén. 
A plébániai közösség egészére az a feladat hárul, hogy folyamatosan nyitott legyen az emberek iránt, vegye észre gondjaikat és törekedjék azok megoldására. Másrészt figyelni kell a segítõk képzésére és lelki-emberi gondozására. Társadalmunkban nagy hangsúlyt kap az egészséges életmód, a testi-lelki egyensúly megõrzése. A keresztények az evangélium szellemében a gyógyító Jézust képviselik, mikor a testi-lelki sebekkel küszködõ testvéreik nehézségeire figyelnek. A világi krisztushívõk fontos küldetést vállalnak, amikor e segítõ szolgálatban a keresztény pszichológia adta lehetõségekkel is élnek. 
A világiak képzése, apostolképzés 
Hatékony apostolkodás csakis alapos felkészülés után lehetséges, ezért a II. vatikáni zsinat nyomatékosan hangsúlyozza a világiak képzését, és kifejezetten az apostolképzést, amely az ismeretek gyarapítása mellett tartalmazza a lelki elmélyülés, közösségépítés, csoportvezetés szempontjait is (AA 30). E szempontoknak segíteniük kell a leendõ apostolokat abban, hogy sajátos hivatásukat jobban kibontakoztathassák, abból fakadó küldetésüknek magasabb szinten megfelelhessenek. 
Fõegyházmegyénkben léteznek egyedi kezdeményezések plébániákon, a lelkiségi mozgalmakon belül, az egyetemi és ifjúsági lelkészségek programjainak keretében: fiatalok vagy felnõttek számára tartott kurzusok, vezetõképzõk, bibliai tanfolyamok. Sajnos azonban nem készült el a felnõttképzés átfogó terve, és nem alakultak ki intézményes és szervezeti keretei. 
JAVASLATOK
1. Fél- vagy negyedévente jelenjék meg egy olyan interdiszciplináris szakfolyóirat, amely a lelkipásztorok és az egyházban aktívan tevékenykedõ világiak számára gyakorlati szempontból hasznosítható cikkeket, anyagokat közöl. 
2. Ne csak helyi szinteken, hanem központi programként vegyük számba a hívõ, ám nagyobb számban passzív katolikus értelmiség aktivizálásának lehetõségeit. Ennek alapján javasoljuk, hogy jöjjön létre a Katolikus Értelmiségiek Közösségi Hálózata, amely egybefogja a már létezõ csoportokat. Választott lelkipásztora évente tartson lelkigyakorlatot a Hálózatban résztvevõ csoport tagjainak. 
3. A Lelkipásztori Intézet (l. 1. sz. rendelkezést) dolgozzon ki koncepciót arról, miképpen szólíthatók meg az egyháztól valamilyen oknál fogva távol élõ értelmiségiek. 
4. Javasoljuk az Actio Catholica újraszervezését. 
5. Létre kell hozni a Katolikus Fórumot, ahol az apostolkodással foglalkozó világiak társulásai egymásra találnak, és egymást kiegészítve tanúságot tesznek. 
6. Ajánlatos konkretizálni a világiakra átruházható plébániai feladatokat, hogy ezek szerint szervezõdhessék felkészülésük. Ilyen feladatok: pap nélkül végzett liturgiák vezetése, imaközösségek szervezése, plébániák adminisztrációja, gazdasági ügyek intézése, katekézis, rétegpasztoráció (gyermek, ifjúság, családok, betegek), médiában való aktív részvétel. 
7. A teológiai képzésben külön teret kapjon egy olyan szeminárium, amely a világiakról szól. Ezt a szemináriumot, meghívásos alapon elsõsorban világi hívek tartanák. 
8. A világi hívek számára tartsanak bibliaórákat a plébániák keretén belül. 
9. Tudatosítani kell, hogy a családos, teológiai végzettséggel is rendelkezõ világi nem pótolja és nem helyettesíti a papot. 
RENDELKEZÉSEK
85. A fõegyházmegye hozza létre a Lelkipásztori Intézetet, figyelembe véve a más egyházmegyékben mûködõ hasonló intézeteket Ez regionálisan több központtal képzelhetõ el. A Lelkipásztori Intézet dolgozzon ki átfogó közép- és hosszú távú tervet, amelyben körvonalazható lelki-szellemi megújulásunk. Ezekben a tervekben általános alapelveket és célokat kell megfogalmazni, majd ezeket a tömör dokumentumokat el kell küldeni minden plébániának az együttmûködés elindítása céljából. 
86. A Lelkipásztori Intézetnek legyen egy olyan munkatársa is, aki kifejezetten a szekták kérdésével foglalkozik. 
87. A fõpásztor mellett jöjjön létre egy világi szakemberekbõl álló munkacsoport, amely segíti õt a világi híveket érintõ sajátos kérdésekben. 
88. Létre kell hozni a világi lelkipásztori kisegítõi munkakört és meg kell határozni annak mibenlétét, kompetenciáját, jogi és anyagi hátterét. 
89. Ki kell alakítani a felnõttképzés intézményi kereteit. A felnõttképzés a világiak lelki és értelmi képzésére irányul, tanulmányi napokat és lelkigyakorlatokat foglal magában. 
90. Ennek érdekében létre kell hozni a Katolikus Továbbképzõ Intézetet, amely teológiai, csoport- és közösségvezetõi, kommunikációs, pasztorálpszichológiai kurzusokat tart, valamint szakmai - etikai fórumokat szervez. 
<<vissza a tartalomjegyzékhez


A SZOCIÁLIS-KARITATÍV TEVÉKENYSÉG
"Az az öröm és remény, az a szomorúság és gond, amelyet a mi korunkban az emberek, különösen szegények és a szenvedõk éreznek, öröme és reménye, szomorúsága és gondja Krisztus tanítványainak is" (GS 1). 
A II. vatikáni zsinat útmutatásai szerint fokozottabban figyeljük "az idõk jeleit". Ha az erdélyi magyar társadalom, ezen belül a római katolikus egyházi közösség igazán rátekint az idõk jeleire, meglátja, hogy prófétai hivatást kapott. Képviselnie kell egy olyan életformát, amely mást mond és mutat, mint az uralkodó politikai, gazdasági és társadalmi törekvések. Feladata: a szolidáris társadalom hiteles alternatíváját felkínálni, hiszen csakis az ilyen társadalom ad életteret és lehetõséget az igazságosságnak, a békének és a szabadságnak. 
A világ szebbé, jobbá tétele a keresztény hivatás része. Krisztus megváltói mûve, amely az emberek üdvösségére irányul az egész evilági rend megújítását is magában foglalja. Az egyháznak tehát nemcsak az a küldetése, hogy megvigye az embereknek Krisztus örömhírét és kegyelmét, hanem az is, hogy áthassa és tökéletesítse az evilági dolgok rendjét az evangélium szellemével (AA 5). "Az egyháznak meghatározott emberi helyzetekben egyéni  és közösségi, országos és nemzetközi szinten föl kell emelnie szavát, ezért valóságos tanítást, tanrendszert alakít ki, amely lehetõvé teszi számára, hogy elemezze a társadalmi valóságot, véleményt mondjon róla, és irányelveket kínáljon a felmerülõ problémák megoldására" (Centesimus Annus 5). 
"A legsúlyosabb problémák közé tartozik a növekvõ szegénység, amit a nélkülözõk számának rohamos növekedése jellemez. Egyre többeknek hiányzik a megfelelõ lakás, ruházkodás, táplálék és az emberhez méltó élet többi feltétele. Az elszegényedés folyamata rohamosan halad elõre. A súlyos társadalmi egyenlõtlenségeket eredményezõ folyamatokat nem sikerült megállítani, sõt azok a piacgazdaságra való átmenet során tovább mélyültek, és újabb formákat öltöttek, jelentõsen növelve a szakadékot egy hirtelenül és aránytalanul meggazdagodott szûk réteg és a megélhetés nehézségeivel egyre inkább küszködõ nép között" (Igazságosabb és testvériesebb világot! A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele 15). 
Az új helyzetben a keresztény egyházaknak jut az a szerep, hogy a hit követelményeire irányítsák a figyelmet, Jézus Krisztus tanítására, amely a legkisebbek védelmére szólít fel. Lesz-e stratégiája és bátorsága az egyháznak szembeszegülni a majdnem általánosan elfogadott gyakorlattal, miszerint a gazdaság, a fejlõdés motorja az önzés, a féltékenység, a kapzsiság? 
A szociális-karitatív tevékenység a Szentírás és az egyházatyák tanításában 
A szeretet és a szolgálat az Újszövetségben mint fõparancs jelenik meg, amely Isten népét, azaz minden keresztényt kötelez. Az Isten iránti és a felebaráti szeretetet szétválaszthatatlan egységgé kapcsolja (vö. Mt 22, 37~0; 1Jn 4, 20). A szociális-karitatív tevékenység szeretetbõl formált szolgálat, és mint szolgálat, megvalósított szeretet, ez pedig az Újszövetség szerint az egyház alaptevékenysége és lényeges életformája (vö. Jn 13, 14; 1 Jn 4, 7-11; Róm 12; 1 Kor 12; Ef 4; Kol 3). 
Az aranyszabály: "Amit akartok, hogy veletek tegyenek az embernek, ti is tegyétek velük. Ez a törvény és a próféták" (Mt 7,12). A felebaráti szeretet "királyi törvénye" a szegények iránti irgalmasságra, nagyra értékelésükre kötelez, ami a közösség szociális igazságosságát feltételezi (Jak 2, 1-13; 5, 1-6). Erró1 szól Jézus új parancsa: "... úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket!" Istent a felebarátban, a felebarátot Istenben kell szeretnünk ( 1 Jn 5,1; GS 88; AA 8). 
Ez a szolgálat az egész emberre vonatkozik, nem elégséges csak evilági javakkal ellátni, az egész személyiségét át kell fognia, amely az anyagi, lelki-személyes és vallásos segítség teljességét jelenti. Ezeknek a közösségi életben is láthatóvá kell válniuk, ahogy az a páli közösségekben történt (vö. Róm 12,6-13; lKor 12,25; Kol 3,12-17). 
Az õsegyház szervezett és intézményes szociális hálót alakított ki (Róm 12,7;  lKor 12,28). A közösségi karitatív ténykedést intézményesítették - mint szegénygondozást és "özvegy-diakonátust" (ApCsel 6,1-6; lTim 5,9-16; Róm 16,1). Különösen a jeruzsálemi közösségnek szánt gyûjtések nem voltak mellékesek Szent Pál számára (vö. 2 Kor 8,4; 19,24; 9,12). 
Nüsszai Szent Gergely figyelmeztet: "Ne nézzétek le a szegényeket, mintha azoknak semmi méltóságuk nem lenne. Õk a mi megváltónknak a kinézetelét vették magukra. Jézus nekik saját külsejét kölcsönözte azért, hogy ezzel megszégyenítse azokat, akik érzéketlenek és nem gondoskodnak a szegényekrõl ...  Krisztus a ti számotokra idegen, éhezõ, meztelen, beteg, fogságban sínylõdõ..." (Or.I.). Nazianzi Szent Gergely ugyanerrõl ír: "Ameddig nem késõ, mi Krisztust meg akarjuk látogatni, ápolni, felruházni, etetni akarjuk õt. ... A mindenható irgalmasságot akar, nem áldozatot, és az irgalmasság értékesebb ezer kövér báránynál (Dán 3,40)" (OR. 14,40). Aranyszájú Szent János a legradikálisabb álláspontot képviselte, amikor az ApCsel 3,32-35 sajátos értelmezése alapján a keresztények vagyonának újrafelosztásáról beszél, aminek következményeként megszûnhetne a szegénység (Act. Hom. 11,3). 
A szociális-karitatív tevékenység az egyház életében 
Az egyéni jócselekedetek mellett az õskeresztény idõkben létrejött a felebaráti szeretetszolgálat intézményesített formája. Kiindulópontja az istentiszteleti önkéntes adománygyûjtés volt. Az így nyert javakat a jelenlévõ gyülekezeti tagok az eukarisztikus lakomán kívül szétosztották a közösség távollévõ rászorulóinak (özvegyeknek, árváknak, betegeknek, szükséget szenvedõknek, foglyoknak, idegeneknek) (vö. Justinus, Apol I. 67). Megjegyzendõ a Caritasnak ez a korai, õskeresztény kori közösségi szervezettsége, amely több ágú volt: közvetlenül összekapcsolta az asztalközösségben levõket az Úrral és a tagokkal, ugyanakkor az alapvetõ javakban a szegényekkel. A liturgia elöljárója felelõs volt a közösség szociális-karitatív tevékenységéért is. Ebbó1 a gyakorlatból kiviláglik az õsegyház meggyõzõdése, hogy a szavak nélküli tevékeny prédikáció éppoly építõ lehet, mint a szóbeli igehirdetés. 
A karitatív munka kiterjedt a látogatásokra, beteggondozásra, munkahelyteremtésre, fogolygondozásra, az átutazó keresztények iránti vendégszeretetre, valamint a halottak eltemetésére. Ezekbõl a szolgálatokból az egész keresztény közösség kivette részét. Ugyanakkor megbíztak egyes személyeket (diakónusokat), hogy egy-egy meghatározott felelõsséggel adott körzetekben (a hét mint kanonikus szám az ApCsel 6,1-7-ben) tevékenykedjenek. 
A korai keresztények életében az agapé biztosította az együvé tartozást, a koinóniát (közösséget), amelyben a rendelkezésre álló (anyagi és szellemi) javakat egymás közt (és más rászorulók között is) szétosztották. Az igehirdetés (martyria), a diakónia, valamint a caritas egybetartoztak gyakorlatukban. 
Államvallásként a kereszténység korán szembesült a reálpolitika kihívásaival. Mindenekelõtt példaszerûen kiépített szervezeti formájával az egyházi Caritas megfelelt az államilag megkívánt szociális munkának. Ez kiváltságot hozott az egyháznak politikai, jogi és pénzügyi szempontból. Kórházak létrehozásával, az idegenek számára épített és berendezett menházakkal az intézményes Caritas története napjainkig tart. 
Az egyház történelme folyamán nem mindig a karitatív érzés irányította a keresztény cselekedeteket, és nem ritkán megtörtént, hogy a szolgálat ürügyén társadalmi egyenlõtlenségek melegágya lett az egyház, a karitatív teológiát ideológiává torzították. 
A papi hivatal túlhangsúlyozásával együtt növekedett az istentiszteletek kultikus jellegének értékelése (különösen az eukarisztiának az áldozatjellegét hangsúlyozva), ami azt eredményezte, hogy az egyház nagyon eltávolodott a szociális dimenziótól. Ez pedig a kultusz életidegenné válásához vezetett, a templomi istentisztelet a napi élet gyakorlatától messzire távolodott. Az õsegyházban ezzel ellenkezõleg a koinónia, az együvé tartozás volt maga az igazság és a szeretet, az ortodoxia és az ortopraxis. Ez a kereszténység fokozódó intézményesülése és doktrinalizálódása mellett egyre erõsebben háttérbe szorult. A dogma elõnybe került a szeretetgyakorlatokkal szemben. Ezzel a caritas fokozatosan másodrangúvá vált. 
Az egyházi vagyon gyarapodásával háttérbe szorult annak eredeti rendeltetése, azaz a szegények szolgálata. A gazdaságpolitika önállósodott. Mint gazdag egyház a kereszténység privilégiumokat tartott fenn magának, amely inkább a gazdagok érdekeivel fonódott össze, nem a szegények védelmében mûködött. Ez utóbbiak inkább az atyáskodó gondoskodás tárgyaivá váltak, az egyház pedig alamizsnaadó intézménnyé. Az ellenmozgalmak, "a szegények egyháza" vagy az ennek megfelelõ "szegényegyház" a mai napig kisebbségben maradt. 
A szegényekrõl, a hátrányos helyzetbe kerültekrõl, az elnyomottakról való gondoskodás a katolikus társadalmi tanítás egyik legfontosabb szempontja, amely az elmúlt száz évben egyre határozottabb és sürgetõbb parancsként jelentkezett.  "Az egyének jogainak védelmében elsõsorban az alsóbb osztályokra és a szegénysorsúakra kell tekintettel lennie. A gazdagok amúgy is körül vannak véve saját védõbástyáikkal, s így kevésbé szorulnak rá az állami védelemre, míg a szegények tömegei, akik semmilyen saját eszközzel nem rendelkeznek érdekeik megvédésére, kizárólag az államra támaszkodhatnak" (Rerum Novarum 29). 
"Az egyház tudatában van annak, hogy társadalmi üzenete inkább a tettek tanúsága által válik hitelessé, mintsem szerkezeti egysége és belsõ logikája miatt. Ez a meggyõzõdés vezeti amikor a szegények mellé áll, ami persze nem kizárólagos, nem zárja ki a többi társadalmi csoportot. ...  Közismert, hogy a modern társadalomban a szegénységnek számos változata létezik: nemcsak anyagi, de kulturális és vallási szegénységet is ismerünk. A szegények iránti szeretet, amely alapvetõ jellemzõje és örökségének tartós eleme, arra ösztönzi az egyházat, hogy a világ felé forduljon, amelyben a technikai és gazdasági fejlõdés ellenére is fennáll annak a veszélye, hogy a szegénység gigantikus méreteket ölt" (Centesimus Annus 57). 
II. János Pál hangsúlyozza "a szegények melletti állásfoglalás és az irántuk való megkülönböztetett szeretet" szükségességét. "Éppen a szegények iránti megkülönböztetett szeretet és az ebbõl eredõ megfontolások miatt napjainkban nem hagyhatjuk figyelmen kívül az éhezõ, a koldusok, a hajléktalanok, az orvosi segítségre szorulók, de mindenekelõtt a kilátástalanságban élõ emberek mérhetetlen tömegét... Ha ezekrõl nem veszünk tudomást, hasonlítunk a dúsgazdag emberhez, aki úgy tett, mintha nem ismerné a koldus Lázárt, aki az ajtaja elõtt feküdt" (SRS 42). 
A szociális-karitatív tevékenység a gyulafehérvári fõegyházmegye gyakorlatában 
Az  1908-ban alakult Katolikus Nõk Missziós Társulata elképzeléseinek megvalósítását egyházmegyénkben Gr. Majláth G. Károly támogatásával 1917-ben indította el a Szociális Misszió Társulat. Isten Szolgája, boldogemlékû Márton Áron püspök 1947. május 5-én keltezett IV sz. körlevelében elrendelte az egyházmegyei Caritas megalapítását. Dr. Faragó Ferenc kanonokot nevezte ki igazgatónak, "a kerületi fõesperesek pedig hivatalból vezetõi a kar tatív ügyek intézésének is". Elrendelte "a szegény ügy kataszterének" elkészítését. "Minden plébános lelkiismeretbeli kötelessége a múltban megszervezett karitatív egyesületek felelevenítése és újból munkába állítása, ha azok bármi okból a jelenben nem mûködnének."
Dr. Jakab Antal megyéspüspök 1990-ben kelt 437. rendelete elõírta az intézményes plébániai Caritas-csoportok megszervezését. "Feladata a plébánián lévõ szegények, rászorulók állandó segítése. Bajbajutott szomszéd plébániák, sõt külföldön történt természeti, politikai katasztrófák esetében segélynyújtás megszervezése... Élelem, ruhanemû-gyûjtés azoktól, akik jól értették a szegény asszony két fillérjét, és azt is, hogy nekünk is bele kell kapcsolódnunk már a nemzetközi karitatív tevékenységbe. Ennek érdekében minden területei Caritas szervezet... statisztikát készít a rászoruló szegény családokról, hogy a szükségben gyorsan tudjon segíteni. " Ez nem olyan munka, amelyet a plébánosok egymaguk el tudnának végezni, hanem amint az apostolok kiválasztották a diakónusokat a hasonló tevékenységre, a plébánosok is hozzák létre azokat a világi csoportokat, amelyek ezt a tevékenységet irányítják kérte említett levelében Jakab püspök. Tehát elõírt kötelezettség minden plébánia számára a szociális-karitatív tevékenység: 
- a plébánia területén, 
- egyházmegyei intézményekben, 
- egyházi és állami szociális intézményekkel együttmûködve. 
Helyzetkép 
"Egy-egy országban az ott élõ keresztény közösségek kötelessége az, hogy országuk helyzetét a valóságnak megfelelõen elemezzék, az evangélium fényénél megvilágítsák; hogy az egyház társadalmi tanításából merítve határozzák meg az elemzés elveit, a helyzet értékelésének szempontjait és a cselekvés irányait" (Igazságosabb és testvériesebb világot! 8) Erre a feladatra VI. Pál pápa hívta fel a figyelmet Octogesima adveniens címû enciklikájában, kiemelve a helyi egyház felelõsségét a konkrét, helyi problémák megoldásában. A "helyi keresztény közösségek feladata, hogy a Szentlélek segítségével, a felelõsséget viselõ püspökökkel egységben, mind a többi keresztény testvérükkel, mind az összes jóakaratú emberrel párbeszédet folytatva eldöntsék, milyen utat kell választani, milyen feladatokat kell vállalniuk azoknak a társadalmi, politikai  és  gazdasági  változásoknak  az  elindításához,  amelyek szükségesnek látszanak, és gyakran nem tûrnek halasztást" (OA 4). 
A 89-es fordulatot követõ átalakulást súlyos nehézségek, a társadalom életét megrendítõ válságok kísérték és kísérik. Ennek terhét a társadalom jelentõs része veszteségként, nemritkán súlyos áldozatként kénytelen elszenvedni. Az átmenet korának áldozata a betegségtõl, a magánytól, a létbizonytalanságtól, a megélhetési gondoktól, nemritkán a jogfosztottságtól, a hajléktalanságtól, a munkanélküliségtõl és a kitaszítottságtól szenvedõ emberek sokasága. A nyolcvanas évek végéig a kommunista rezsim által fenntartott "szociális biztonság lebomlása akkor is aggasztó, ha indoklására vannak gazdasági és más érvek, hiszen fedezetét nagyrészt csak hitelekbõl lehetett megteremteni, és sok tekintetben csak látszólagosnak bizonyult" (Igazságosabb és testvériesebb világot! 15). 
Az átalakulás során egyes társadalmi csoportok többszörösen hátrányos, különösen veszélyeztetett helyzetbe kerültek. Az elszegényedés egyik legfõbb oka a munkanélküliség. A piacgazdaságra való átmenettel egyebek között az is elkerülhetetlenül együtt jár hogy számos munkahely megszûnik vagy úgy alakul át, hogy a korábbitól eltérõ, többnyire magasabb képzettséget kíván, ennek elsajátítására pedig sokan képtelenek. Elfogadhatatlan azonban, ha mindezt csupán gazdasági kérdésként kezelik. A munkanélküliség elveszi az embertõl azt a lehetõséget, hogy megteremtse egzisztenciája feltételeit és azt, hogy hozzájáruljon a közösség felemeléséhez. Elrabolja az embertõl az önbizalmat és a társadalmi elismerés lehetõségét. Nagyon súlyosan érinti az ifjúságot. A földmûvesek és a városi középréteg anyagi helyzete lehetetlenné vált. Ez negatív anyagi, szociális, kulturális és vallási kihatásokkal jár. 
Az egyház ismételten leszögezte, hogy nemcsak mindenkinek kötelessége becsülettel dolgozni, hanem "mindenkinek joga van a munkához" (GS 67). A leginkább kiszolgáltatott helyzetbe a gyermekek kerültek. Az elszegényedés kockázata növekszik az eltartott gyermekek számával. A gyermekvállalás elszegényítõ hatása az utóbbi években erõsödött a gazdasági és szociális helyzet romlásával, holott a jó családi környezet nemcsak a boldog gyermekkor biztosítéka, hanem a társadalom számára is hasznos. 
A mûvi vetélést nagy arányban szociális indokok alapján kérik. A súlyos, kétségbeejtõ szociális helyzet is felelõs azért, hogy a mûvi vetélések száma egyre nagyobb. Az utóbbi években jelentõsen romlott a nyugdíjból élõ idõs korosztály helyzete. A nyugdíjak reálértéke a fizetések értékcsökkenésénél is nagyobb mértékben zsugorodik. Az infláció, azon belül is a gyógyszerárak rohamos emelkedése a beteg és az idõs embereket sújtja legerõsebben. Akik évtizedeket töltöttek el becsületes munkában, életük utolsó szakaszában egyre súlyosabb anyagi gondokkal kénytelenek szembenézni. Az idõs kor terhe mellett rájuk nehezedik a magukra maradottság, a kilátástalanság, a fölöslegesség tudata: úgy érzik, hogy õk csak terhére vannak a többieknek. Sokuknak nemcsak megkeseredik, hanem meg is rövidül az élete, mert képtelenek gondoskodni megélhetésükrõl, anyagi ellátásukról, gyermekeik pedig esetleg külföldre vándoroltak a jobb megélhetés reményében, így helyzetük a magány, magukra utaltság, magukra hagyottság miatt tovább súlyosbodik. 
Az egyházközségben 
Az olyan jellegû egyházközségek, amelyek tevékenysége csak a szentségkiszolgáltatásra, temetésre és liturgiára korlátozódik, megszûnõfélben vannak. Ha a jézusi felszólítást: "Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek" (vö. Mt 25,40) mindenki meghallotta, a plébánia keretében egy külön csoportra is szükség van, amely elkötelezetten vállalja magára a Caritas alaptevékenységét. Ilyen csoportok - megnevezéstõl függetlenül (Caritas, máltai segítõk, Kolping-család, vincések stb.) a gyulafehérvári fõegyházmegye egyes plébániáin már alakultak, és jól mûködnek. 
A társadalomban 
A piacgazdaság kialakulásával nehéz helyet találni a szeretetnek. A piac motorja a nyereség, az anyagi javak bármilyen áron való halmozása. Ez az életvitel váltotta ki a társadalmi feszültségeket, ugyanakkor az önkéntes jótékonykodáshoz is hozzájárult. 
Lassan rá kell jönnünk, olyan méretûvé váltak a társadalmi különbségek, hogy pusztán önkéntes jótékonykodással nem lehet kezelni a nehézségeket, hanem állami, össztársadalmi szerepvállalásra van szükség. Ennek konkrét módozatait hangoztatják ugyan a politikai elit tagjai fõleg választások elõtti idõszakokban, ám a gyakorlati megvalósítás késik. 
A kelet-európai társadalmak egyénei szolidárisak voltak az állammal, egyéni meggyõzõdésük ellenére is. Ebbó1 máig megmaradt az állam kijátszásában tanúsított szolidaritás a gazdasági élet területén. Közvetve hozzájárultak a társadalmi rétegek közötti szakadékok növeléséhez, mert nem vállalták lelkiismeretesen az össztársadalmi terheket, és így az állam sem tudott eleget tenni feladatának a hátrányos helyzetû emberek integrálása terén. A kölcsönös szeretet hiánya társadalmi szinten csak költségnöveléshez vezet. A bizalom hiánya miatt a bürokratikus költségek magasak. Az önérdekkövetés világában a jogkövetés szintje alacsony és ez a jogi eljárások költségeit növeli. Ilyen helyzetben a társadalomnak többet kell költenie - lehet, hogy épp a szociális alap rovására a rendõrségre, igazságszolgáltatásra, mint egy szolidáris társadalom keretei között. Ez szintén terheket ró a társadalomra, költségnöveléssel jár. Ez az öngerjesztõ folyamat növeli a társadalmi különbségeket és a lesüllyedõ rétegek magatartása egyre deviánsabbá válik. 
Összefogás hiányában, az önzés miatt magasan kell tartani az adókulcsokat. Attól kell behajtani az adót, aki biztosan elérhetõ vagy becsületes, mert aki teheti, kijátssza a törvényt. A közösség iránti felelõsséget nem gyakorló állammal szemben, a tapasztalatok alapján nem ok nélkül, nagyon sok egyén nem tartja szeretetlenségnek, bûnnek az adócsalást. A kevéssé szolidáris társadalmakban csekély az államon kívüli, önkéntes jövedelem-újraelosztás mértéke. A civil társadalom erõtlen, ami nemcsak abban nyilvánul meg, hogy viszonylag kevés munkaórát fordítanak mások megsegítésére, hanem a meglevõ civil szervezetek túlságosan rászorultak az állami pályázati pénzekre. Ennek a forrása szintén nem lehet más, mint az adók. 
A társadalmak emberszabású volta és a gazdaságok versenyképes mûködése egyaránt azon múlik, hogy a megnyirbált jóléti államtól mit képes és hajlandó átvállalni a szükségképpen szolidaritási elven mûködõ civil társadalom. Manapság azt tapasztaljuk, hogy egy-egy katasztrófa mozgósítója lehet a történelmünk mélyrétegeiben felhalmozódott erkölcsi értékeknek. Az árvízkárosultak esetén tanulmányozhattuk, mennyit vállal az önkéntes szolidaritás a segítségnyújtás érdekében. Minél nagyobb ennek a mértéke, annál kisebb a nyomás az állami költségvetésre. 
A politikai hatalom két alternatíva elõtt áll. Vagy megtartja a hatalmat, vagy szolidáris politikát folytat. A hatalom megtartása arra sarkallja a politikusokat, hogy az antiszociális lehetõséget válasszák, és ezzel paradox módon megakadályozzák a jobb jövõ kibontakozását. 
JAVASLATOK
1. Felsorolunk néhány jellegzetes erdélyi szokást, amelyeket ahol lehet érdemes újraéleszteni: 
· A rózsafüzér-társulatok titokváltáskor a pénztáros által begyûjtött pénz egy részébõl a szegények számára szükségleti tárgyakat vásároltak vagy egy bizonyos összeget adtak készpénzben egy konkrét igény kielégítésére. 
· A Szent Antal persely negyedét a püspöki hivatalba kellett küldeni a szociális alapba, az összeg többi részét kiosztották a szegények között. 
· A Nyikó mentén az egyháztanácsosok minden karácsony elõtt a falvakban körbe járva, tûzifát gyûjtöttek különösen az özvegy, idõs asszonyok részére. 
· Disznóöléskor mindig kóstolót vittek a legszegényebbeknek. A papok egy része minden vasárnap egy szegényt látott vendégül ebédre. 
· Búcsús ebédekkor az idegenbõl zarándokolóknak, valamint a falubeli szegényeknek külön asztalt terítettek. 
· Cséplések alkalmával a kötõrúd tetején lévõ kévéket mindig bedobták az útba esõ szegények kapuján (kévehányás). 
· A faluközösségek eltartották saját szegényeiket. Egészen a 60-as évekig mûködött, fõleg a falusi közösségekben, az emberi jóérzésre épülõ szociális háló, amely a szegények számára bizonyos megélhetési színvonalat biztosítottak. 
2. A nevelés különbözõ területein az egyház szociális-társadalmi tanításának fokozott hangsúlyt kell kapnia. Ennek érdekében fõegyházmegyei szinten munkacsoportot kell alakítani, amely felelõsségteljesen és szakszerûen elõkészít egy tantervet, amely a teológiai nevelésre, az egyházi hitoktatásra és a népnevelésre egyaránt kiterjed és vonatkozik. 
3. A plébániai karitatív tevékenységet nyilvánosságra kell hozni és terjeszteni. Nem egyéneket kell néven nevezni, hanem hatékonyan feltûnõvé tenni, hogy a közvetlen környezetben, a saját közösségben is van nyomor, mégpedig sokkal nagyobb, mint ahogy azt elképzeljük. Az egyháztanácsnak legalább évente egyszer beszélnie kell a plébániához tartozó hívek emberi és szociális helyzetérõl. 
4. A plébániai értesítõben, a faliújságon vagy más eszközök által fel kell hívni az emberek figyelmét a nyomorúságra és arra, hogy nem mindenki él jól. 
5. Szilárd alapja lehet a plébániai szociális életnek, ha több plébánián van látogatási, tanácsadó, gondozó szolgálat. Ezek elindítása, rendszeresítése ismét a szociál-karitatív csoportok feladatai közé tartozik. 
6. A plébániai Caritas életében fontos helyet foglalnak el a gyûjtések. Adakozni a szegényebbek javára a keresztény élet elidegeníthetetlen része. Szükséges Caritas-vasárnapokat és Szent Erzsébet-ünnepet szervezni a plébániákon. 
7. Minden keresztény kötelessége a krisztusi tanítást annak értékrendjét, erkölcsi normáit életpéldájával bevinni abba a szekularizált közegbe, ahol hétköznapjait éli. Az egyes keresztényeket a zsinat bátorítja arra, hogy az evangélium tanítása értelmében részt vállaljanak a pártok és szervezetek munkájában és a katolikus egyház szociális tanításának gyakorlatba ültetésén fáradozzanak. 
8. Az egyháznak, mint munkaadónak is jó példával kell elöljárnia. Komolyan kell vennie a munka és munkanélküliség kérdését, figyelemmel kell kísérnie az állam szociálpolitikai rendelkezéseit és hangsúlyozottan kell képviselnie az egyház szociális tanítását. 
9. A zsinat felkéri tehetõsebb híveit, akiknek módjukban áll a munkanélküliség problémáinak enyhítése, hogy befolyásukkal segítsenek érintett embertársaikon. 
10. A zsinat kéri a közösségeket és a különbözõ karitatív egyesületeket, hogy vállaljanak aktív szerepet az olyan fórumokon, ahol a béke és igazságosság témaköreirõl van szó, és tegyenek tanúságot a krisztusi tanítás mellett. Hallassák szavukat minden nemzetközi fórumon, vegyenek részt békezarándoklatokon. Az egyháznak feladata szót emelni a törvényhozó testületeknél az alternatív katonai szolgálat bevezetése érdekében. 
11. A gyulafehérvári fõegyházmegye katolikus közösségének is kötelessége, hogy túlnézzen határain, és ne csak nyugat felé tekintsen, ahonnan anyagi és egyéb elõnye származhat, hanem részt vállaljon a világ problémáinak megoldásában is, akár missziós, akár karitatív szinten. 
12. A segítésnek mindig konkrétnak és célirányosnak kell lennie. 
13. Használjunk fel minden rendelkezésünkre álló (anyagi és emberi) erõforrást. 
14. Amennyiben lehetõségeink megengedik, adjunk a segítésnek intézményesített formát is (öregotthonok, gyermekotthonok, egészségügyi intézmények stb.). 
15. Csak akkor kezdjük el az intézményes kereteken belüli segítést, ha már rendelkezésünkre állnak a szükséges szakemberek és erõforrások, amelyek hosszú távon is biztosítani tudják annak mûködését. 
16. Megfelelõ területen a megfelelõ emberrel végezzük a szociális-karitatív tevékenységet, gondoskodjunk szakemberek képzésérõl. 
17. Támogassuk és fejlesszük az önkéntesek elkötelezettségét a szociális munka irányában. 
18. A plébániákon, közösségekben fogant kezdeményezéseket a szociális-karitatív intézményeknek támogatniuk kell, indokolt esetben anyagilag is. 
19. Kívánatos a más segélyszervezetekkel, civil szervetekkel, más felekezetekkel, önkormányzatokkal való együttmûködés szociális-karitatív téren. 
20. A szociális-karitatív tevékenységet végzõ szervezetek társadalompolitikai elkötelezettsége közvetlen kapcsolatban kell hogy álljon a mindennapi munkájukkal. 
21. Az egyháznak szociális tevékenységével példát kell mutatnia az állam szociálpolitikájának, és ha szükséges, kritikával kell élnie a szociális gondok enyhítésének 
érdekében. 
22. A szükséghelyzetben levõ emberekért végzett munkát az egyház szociális-karitatív tevékenységet végzõ szervezeteinek saját szolgáltatásból, az ezt célzó szubvenciókból, egyházi segélybõl, gyûjtésekbõl, adományokból vagy gazdasági vállalkozásokból kell finanszírozniuk. 
23. Az adományozás nem öncélú, nem tisztán eszközgyûjtés. Amikor a karitatív szervezetek gyûjtésekre szólítanak fel, szolidaritásra, megosztásra hívják meg a közösséget. Csak ott gyûjtünk adományt, ahol más eszköz nem áll rendelkezésre. 
24. Elszámolással tartozunk az adományok felhasználásáról. 
25. Szükséges az állandó diakonátus bevezetése, amelynek fõ feladatköre a szociális-karitatív munka. 
RENDELKEZÉSEK
91. A fõegyházmegyében fordítsanak nagyobb figyelmet a papi szenátus keretében mûködõ szociális-karitatív szakbizottságra, a bizottság tagjait vonják be minden szociális- karitatív kérdést érintõ döntésbe. 
92. A fõegyházmegye költségvetésébe foglalják bele az egyházi karitatív szervezetek költségvetéseit is. A fõegyházmegye költségvetésének meghatározott százalékát fordítsa a szociális-karitatív tevékenység finanszírozására.
93. Minden plébániai közösségben szervezzék meg a szociális-karitaív csoportokat. A plébániai Caritas vezetõje legyen az egyháztanács tagja is.
94. A krisztushívõk számára biztosítsanak több bizalmat és nagyobb teret az egyház ilyen jellegû tevékenységében.
<<vissza a tartalomjegyzékhez
TÖMEGTÁJEKOZTATÁS
A harmadik évezred egyik legnagyobb kihívását a korszerû tömegtájékoztatás, valamint az általa keletkezett paradoxális helyzet teremtette meg. A hang-kép tájékoztatás, amely személyhez szállít minden politikai, társadalmi és környezeti információt, egyrészt elõsegíti az egyén begubózását otthonába, másrészt éppen ez a tömegtájékoztatás egyesíti az emberek millióit, akikben alig tudatosul, hogy szemléletük egy hatalmas méretû ráhatás, netán manipuláció eredménye. 
Sem a hívõ, sem az egyház nem hagyhatja figyelmen kívül a fenti tényt. Ha Szent Pál ma élne, bizonyosan újságíróként apostolkodna és az interneten keresztül kapcsolatban állna az egész világgal. 
A II. vatikáni zsinat ennek szellemében foglalkozott a kérdéssel. A tömegtájékoztatással kapcsolatban 1963-ban külön dekrétum született, az Inter Mirifica, majd ennek alapján megalakult a Tömegkommunikáció Pápai Tanácsa is. Ez adta ki 1971-ben a II. vatikáni zsinat elvi határozatait gyakorlatba ültetõ Communio et Progressio címû dokumentumot, majd ennek 20 éves évfordulóján az Aetatis Novae címû állásfoglalást. 
Egy folyamatot csak akkor ismerhetünk meg igazán, ha boncolgatni kezdjük okát, mivoltát, jelentõségét, céljait és eszközeit. 
Mi is valójában a tömegtájékoztatás? A tömegtájékoztatás lényeges, de következményeit tekintve kétélû tevékenység. Alapvetõ feladata a hírközlés és híradás, de nem maradnak el bizonyos negatív hatásai sem. A közlés már rég nem személyek közti párbeszéd, sokkal inkább társadalmi kommunikáció. Ezért is nevezik tömegkommunikációnak. Kommunikáció nélkül viszont nem születhet kommunió, a közlés hozza létre a közösséget világi és egyházi értelemben egyaránt. "A tömegkommunikáció megsokszorozza a társadalmi kapcsolatokat, és elmélyíti a közösségtudatot...az emberiség egysége és testvérisége minden kommunikáció fõ kérdése" (Communio et Progressio). 
Közösségalkotó szerepén túl a tömegtájékoztatás másik jelentõsége lélektani hatásának tulajdonítható. "Az emberek ma mindenütt a médiumok hatása alatt állnak, s ez befolyásolja vallási és erkölcsi viselkedésüket, a politikai és szociális rendszereket és a nevelést is...A tömegtájékoztatási eszközök fontos szerepet töltenek be, mert sokak számára az információ és a képzés, a vezetés és a tanácsadás az egyéni, családi és társadalmi viselkedés befolyásolásának fõ eszközeivé váltak (11. János Pál: Redemptoris Missio)" (Aetatis Novae). 
A tömegtájékoztatás fontos célokat valósít meg. Ilyenek: a hírközlés, a közvélemény-alakítás, a népmûvelés, és a szórakoztatás. Igen lényeges az egyház számára, hogy ezek akkor is szerepet kapjanak, amikor evangelizációról van szó. Tekintettel kell lenni azonban arra hogy "A médium nem azonos a templomi szószékkel" (Communio et Progressio). 
A tömegkommunikáció eszközei közül "az anyaszentegyház azok fele fordul fokozott figyelemmel, amelyek természetüknél fogva nemcsak egyes embereket, hanem tömegeket, sõt az egész emberi társadalmat el tudják érni és meg tudják mozgatni... miként a sajtó, a film, a rádió, a televízió és hasonlók - ezért joggal nevezhetõk tömegkommunikációs eszközöknek" (Inter Mirifica). 
Mindezek alapján "a katolikus egyház... feladata részének tartja,  hogy tömegtájékoztatási eszközökkel  is  továbbítsa az üdvösség jó hírét... Az egyháznak vele született joga, hogy felhasználja és birtokolja ezeket az eszközöket, amennyiben azok a keresztény neveléshez, vagy a lelkek üdvösségéért végzett bármiféle munkához szükségesek és hasznosak... Egyébként elsõsorban a világi híveknek kell valóban emberi és keresztény szellemmel áthatniuk ezeket az eszközöket, hogy... az isteni tervnek teljesen megfeleljenek" (Inter Mirifica). 
Evangelizáló küldetése érdekében az egyház kötelessége, hogy éljen a tömegkommunikációs eszközökkel. Ez két irányú cselekvést igényel: egyrészt hatnia kell a médiumok által a profán, szekularizált  világra,  ami  egybe  esik  az  "evangelisatio  ad  extra" célkitûzéseivel, másrészt a belsõ kommunikáció felgyorsításával és hatékonyságának növelésével lépni kell az "evangelisatio ad intra" szellemében is. 
"Hirdesd az igét! Állj elõ vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan!" (2Tim 4,2) 
Jézus missziós parancsa alapján minden katolikusnak és az egész egyháznak, mint közösségnek, határozott küldetése van arra vonatkozóan, hogy hirdesse az igét. Ennek mai világunkban kiváló eszköze a média, ha megtaláljuk felhasználásának leghatékonyabb módját. Mindenekelõtt szakmai tudás birtoklására van szükség. Tudnunk kell továbbá, mi az, amit az egyházon kívül állóknak magunkról, katolikusokról el akarunk mondani. Igazságaink megjelenítésének a szekularizált médiában legalább olyan fontossággal kell bírnia, mint egy zárt közösségben az egyénnek, vagy a családnak a hitvalló élete, példája és tanúsága. 
Külön figyelmet igényel az igehirdetés módja. A közvetett forma az evangelizálás szempontjából olykor célravezetõbb, mint a közvetlen tanítás. Jézus is példabeszédekben fogalmazta meg evangéliumának lényegét, a ma emberére is jobban hat olykor egy történet, novella, film, vers vagy zenedráma, mint a prédikáció, amelyet esetleg meg sem hallgat. 
Az egyház szüntelen megújulásához szabad véleménynyilvánításra és belsõ párbeszédre van szükség. "Mivel az egyház élõ test, szükség van közvéleményre... A katolikusok teljes mértékben legyenek tudatában annak, hogy szabadon elmondhatják véleményüket és ennek csak a hitérzék és a szeretet szab határt... . Miközben minden katolikus elfogadja a tanító hivatalt, joguk és kötelességük a szabad keresés, hogy jobban megértsék a kinyilatkoztatott igazságokat, és azokat a folyton változó társadalomnak megmagyarázzák" (Communio et Progressio). 
Egyetlen valóságfeltáró elemzés sem kerülheti meg a kérdést, hogy milyennek tapasztaljuk az egyházról alkotott képet a hazai médiában. Fõegyházmegyénk, mint térségünk számos más egyházmegyéje egyrészt a II. vatikáni zsinat elõtti intézményközpontú, hatalomgyakorló egyház, másrészt a zsinat utáni közösségépítõ, emberközeli egyház modelljének a feszültségét éli meg. A realitásra épülõ egyházi média-politikának mindkét egyházmodellre tekintettel kell lennie, de a közösségi egyházmodellt kell szolgálnia. Mivel a két egymás mellett létezõ egyházkép miatt nem egészen letisztult a helyi egyház azonosságtudata, ennek helyes kialakításához elengedhetetlen a médiának az Ige szellemében történõ felhasználása. Ha ez megtörténik, a fõegyházmegyénk katolikus közösségében létrejött közvélemény helyes Isten- és egyházképrõl tehet majd tanúságot. 
"A világ, fiai okosabbak a maguk nemében a világosság fiainál" (Lk 16,8) 
Fõegyházmegyénk területén a világi médiában a keresztény világnézet jelentéktelen szerepet tölt be. Felmérések alapján állítható, hogy a hazai magyar lapok alig egyharmadában található tartalmában katolikus vonatkozású írás. Ezek szerzóinek a döntõ többsége egyházi személy. Az írások többsége felkérésre készült, és nem az egyház felól érkezõ, átgondolt, hosszú távú együttmûködést szorgalmazó lépés eredménye. (Ugyanez vonatkozik az elektronikus médiára is.) Az írások legnagyobb része tudósítás és történelmi visszatekintés. Elenyészõ azon cikkek száma, amelyek korszerûen állnak az igehirdetés szolgálatában. Szembe kell nézni a ténnyel: az egyház közéleti ténykedésérõl szóló híradások csak jelei, nem lényegi üzenetei a kereszténységnek, mivel csak a tájékoztatás és nem az apostolkodás szerepét töltik be. 
Az egyház képe a hazai sajtóban nem negatív ugyan, de igen sematikus. A hang-kép tájékoztatás valamivel több figyelmet fordít az egyházi adásokra, de a lehetõségek itt is kihasználatlanok. Minden vonalon tervszerû mûsorpolitikára van szükség. Ugyanakkor elemi követelmény a hang-képsajtó elõzetes tájékoztatása az eseményekrõl. Tematikai szempontból több teret kell biztosítani a kis közösségekrõl, a lelkiségi mozgalmakról, szociális munkákról szóló beszámolóknak. Be kell mutatni a fiatalok életét, egyházi nagyjaink portréit, templomainkat. 
Ahhoz, hogy fõegyházmegyénk katolikus sajtója betölthesse hivatását, szükséges, hogy minden lap átfogó sajtó-koncepció jegyében jelenjék meg. 
A fõegyházmegyei katolikus sajtó megkívánja az egyházi vezetés közvetlen figyelmét és támogatását, a munkatársi közremûködést is beleszámítva. Felismerhetõ, hogy a fõegyházmegyei klérus viszonyulása az egyházi sajtóhoz ellentmondásos, a lelkes melléállástól a teljes közömbösségig több fokozat tapasztalható. Szükségesnek látszik a média-apostolkodás támogatására a paptestvérek figyelmét fõpásztori szóval ismételten felhívni. 
A fõegyházmegyei szintû lapok mellett esetenként szükséges a kis közösségek részére írt egyházközségi értesítõk és tudósítások idõszakos megjelentetése, akár több plébánia összefogása révén is. Hasznos volna, ha minden plébániának meglenne a saját krónikása -ennek feljegyzései egykor fontos dokumentumok lehetnek. Számos hívõ javasolja a lélekmentés céljából mûködtetett telefonszolgálat létesítését, valamint a vakok számára egy Braille-írásos egyházi lap kiadását. Sokan igénylik egy katolikus gyermeklap megjelentetését is. 
A tematikával kapcsolatban a munkadokumentum megvitatása során a következõ igények fogalmazódtak meg: az írott és elektronikus sajtó mutassa be a vértanúk, hitvallók és szentek áldozatos és példamutató életét, hasonlóképpen a hitüket megélõ keresztényekét közölje a megtérõk vallomásait és emlékezéseit, jelentessen meg biblikus tárgyú írásokat, valamint szerzetesekrõl és misszionáriusokról szólókat, illetve közvetítsen ilyen filmeket, ismertesse a Szentatya lelki közösségekhez intézett beszédeit, rövid kivonatban az egyházi dokumentumokat és egyházjogi kérdéseket. Foglalkozzon a magányosokkal, közvetítsen istentiszteletet a betegeknek biztosítsa a fiatalok mûvelt és igényes szórakozását, iktasson be tanácsadást fiatal házasoknak, elvált vagy gyermekei problémáit felvetõ szülõknek. Több hívõ kéri az "Isten patikája" és a népszokások ismertetését is. 
JAVASLATOK
1. A közszolgálati televíziók mûsoridejét törvény szabályozza. A helyi egyház vezetõinek, jelesül a Püspöki Konferenciának és az EMTEVÁÉ-nak oda kell hatnia, hogy a törvény a közszolgálati, de a kereskedelmi televíziók mûsoridejébõl is, pl. kulturális adások keretében az egyház számára tegye lehetõvé saját mûsora sugárzását. Addig is jobban ki kell használni az adott lehetõségeket. 
2. A hírközlés és a hírekhez való hozzáférés megkönnyítése végett szükségesnek látszik a fõegyházmegyei hírügynökség megszervezése. 
3. A fõegyházmegye saját stúdiójában készítsen mûsoranyagot, és ezt állami- vagy magánadón sugározza. 
4. A sajtót a fõegyházmegye sajtóreferense lássa el állandó híranyaggal. A fõesperesi kerületek (esetenként plébániák) rendszeresen tájékoztassák a médiát az egyházközség fontosabb eseményeirõl. 
5. Bátorítani kell a híveket, hogy aktív módon kapcsolódjanak be az írott és elektronikus sajtó életébe (olvasói levelek, telefonközlések különféle interaktív mûsorokhoz, internet-honlapokhoz küldött vélemények), és ott képviseljék bátran a keresztény világnézetet és az ebbõl fakadó erkölcsi értékeket. 
6. A fõegyházmegye megbízottja a világi hang-képtájékoztatásban szaktanácsadóként szerepeljen. 
7. A hívek egy része fontosnak tartja egy keresztény szellemben szerkesztett világi lap megjelenését is. 
8. A fõegyházmegye sajtóügyi célkitûzéseinek megvalósítása csak képzett szakemberekkel történhet. Ezért a média-munkára alkalmas teológusokat és világiakat továbbképzésre kell küldeni, illetve a már sajtóban tevékeny személyeknek megfelelõ képzést kell biztosítani. 
9. Javítani kell a katolikus lapok terjesztését, mérlegelni kell egy fõegyházmegyei sajtóterjesztõ létrehozását és annak anyagi vetületét. A hívek hasznosnak vélik a gyermekek bevonását a katolikus lapok terjesztésébe. 
10. Szükségesnek látszik a fõegyházmegye és a világi sajtó közötti párbeszéd intézményesítése, amely a fõegyházmegye vezetésének égisze alatt szervezett sajtóügyi konferenciák, sajtó-napok, sajtó-vásárok, stb. révén valósulhat meg. 
11. Mindenképpen hasznos volna a Romániai Magyar Katolikus Újságírószövetség létrehozása, mely a társadalom katolikus életének értelmezését, annak tükrözését valósítaná meg, megteremthetné a sajtó katolikus szellemiségét, és elõsegítené tagjainak intézményes együttmûködését. A szövetség létrehozása nem egyházi feladat, de igényli a fõegyházmegye támogatását és ösztönzését. 
RENDELKEZÉSEK
95. Létre kell hozni a fõegyházmegyei Média Bizottságot. A Bizottság tagjai legyenek, a nyugati gyakorlatnak megfelelõen: a sajtószóvivõ vagy a sajtóreferens (aki a sajtóban megjelent anyagokat archiválja, ill. az egyházi és világi sajtót informálja), a médiamegbízott (aki az egyházmegye tevékenységét a médiumokban megszervezi, felügyeli, a munkatársak képzésérõl gondoskodik), egy kommunikációs szakember, valamint egy menedzser. 
96. Sajtóreferensnek lehetõleg világi szakembert kell alkalmazni, aki szakmai képzettséggel, gyakorlattal, nyelvtudással és katolikus szellemiséggel rendelkezik. 
97. A sajtóreferensnek kell megszerveznie a fõegyházmegye információs hálózatát, archiválnia az információkat, biztosítania a fõegyházmegye jelenlétét az interneten és a hang-kép stúdiók idõbeni tájékoztatását. Továbbá neki kell mérlegelnie és gyakorlatba ültetnie a hívek azon javaslatait, melyek a tömegtájékoztatást megvitató zsinati tanácskozáson elhangzottak. 
98. A társadalmi kommunikációs eszközök évenként megrendezendõ világnapján gyûjtést kell szervezni, amelynek az eredményét a kommunikációs eszközök fenntartására és fejlesztésére kell fordítani. 
<<vissza a tartalomjegyzékhez


ÖKUMENIZMUS

AZ ÖKUMENIKUS TÖREKVÉSEK ELVI ALAPJAI
Keresztények vagyunk, szószerinti értelemben krisztusiak. Hisszük és tanúságtevõ életünkkel követjük azt a Jézus Krisztust, aki az atyák egyetlen örök Istenét mint a háromszemélyû egy Istent nyilatkoztatta ki, és aki az emberség teljes vállalásában Urunk és Megváltónk. 
A krisztusi megváltás egyetemes. Ennek az örömhírnek az elfogadása és megélése magába foglalja az igaz hitet, ami lényegénél fogva szembehelyezkedik minden önmegváltást vagy álmegváltást hirdetõ ideológiával. 
Keresztényként szembesülünk Jézus Krisztus azon vágyával, hogy övéi egy legyenek (Jn 17, 20-23). Krisztus olyan egységrõl beszél, amelynek mintaképe a Szentháromság bensõ életközössége: a három isteni személy ugyanazt az isteni lényeget bírja, a személyi sajátosságok sokszínûségének egybemosódása nélkül. Ennek analógiájára a keresztények is egységre kapnak meghívást, a különbözõségek megszüntetése nélkül. A tanítványok egyetértése hitelesíti Jézushoz való tartozásukat; ez a mély egység igazolja, teszi hihetõvé és vonzóvá a világ elõtt a jézusi tanítást és életpéldát. 
Az egyház feladata az, hogy a krisztusi üzenetet képviselje és hirdesse szóban és magatartásban. Fájdalmas tapasztalat, hogy a Krisztus akarta eredeti egységtõl az egyház történelme folyamán sokszor eltértünk, és a kereszténységen belül szakadás és megosztottság keletkezett. A krisztusi üzenet lényegérõl a hangsúly átcsúszott annak az adott kor és körülmények által meghatározott szóbeli és magatartásbeli kifejezésformájára. Ezek az emberi tényezõk bontották meg az igazi egységet, és a megosztottságot elmélyítette a kiközösítések kölcsönös kimondása. 
A keresztények azonban azt is felismerték, hogy amennyiben krisztusiak akarnak lenni, annyiban keresniük kell az utat a Krisztus által akart egység felé. Mind a katolikus egyházban, mind a többi keresztény egyházban és egyházi közösségben több kezdeményezés született a szakadások sebeinek orvoslására. A mai ökumenikus mozgalom gyökerei a múlt század végén, századunk elején kialakult protestáns szervezetekhez nyúlnak vissza. A római katolikus egyházban, akárcsak élete más területén, ezen a téren is fordulópontot jelentett a II. vatikáni zsinat. A nyitást nagyon sok õszinte egyéni vagy közösségi tanulmány, kezdeményezés és útkeresés elõzte meg. 
Az ökumenizmus katolikus elveit a II. vatikáni zsinat Unitatis redintegratio címû dekrétuma fogalmazta meg. Az itt kifejtett alapelvek megvalósításához ad gyakorlati útmutatást az 1993-ban megjelent Ökumenikus Direktórium. Az említett dokumentumok abból indulnak ki, hogy Krisztus egyetlen egyházat alapított, a megosztottság pedig "ellene mond Krisztus akaratának, botránkoztatja a világot, és károsítja a legszentebb ügyet, az evangélium hirdetését minden embernek" (UR 1). A szakadások létrejöttében "közrejátszottak az emberek bûnei mindkét oldalról" (UR 3).  Az ökumenikus mozgalomban Isten bölcsessége, a Szentlélek kegyelme nyilvánul meg. 
"Akik hisznek Krisztusban és szabályszerûen részesültek a keresztség szentségében, már bizonyos jóllehet még nem tökéletes közösségi kapcsolatba kerültek a katolikus egyházzal" (UR 3). A cél e valós, de még tökéletlen közösségbõl kiindulva elérni a krisztushívõk teljes, látható közösségére anélkül, hogy fel lehetne adni a kinyilatkoztatott igazságokat, de úgy, hogy megmaradjanak azok a jogos különbségek, melyek nem sértik az apostoli hagyományt (vö. UR 4, ÖD 20). 
Az egység feltétele az egyház folyamatos megújulása, valamint a széthúzás okozta botrányok beismerése, és a visszatérés, a megtérés Jézus Krisztushoz. Az egyéni és közösségi megtérés gyümölcse, hogy visszatérve a kiengesztelõ Krisztushoz már nem emberi szempontok szerint tekintjük egymást, hanem a mindenkit egyetemesen megszólító Isten szemével. Így törekszünk megérteni és megismerni egymást, felismerve egymás sajátos értékeit, amelyek a legmélyén Krisztus üzenetének a megtestesítõi. Ma már nyilvánvaló számunkra, hogy bár a katolikus egyház megõrizte Krisztus tanítását és a kegyelem megvalósító jeleit, minden egyház rendelkezik olyan értékekkel, amelyekkel gazdagabbá teheti a keresztény hitet és gyakorlatot. Ezért az ökumenizmus nem jelenti sem az egyik egyház gyõzelmét a másik fölött, sem az értékek föladását, a saját hagyomány megtagadását. A keresztény egység Jézus Igazságának és az egymás iránti szeretetnek a megvalósulása, gazdagodás egymás adományainak befogadása által. 
A keresztények egységének létrejötte hasonló a megváltás megvalósulásához. Amint a bûnbeesésben az ember olyan helyzetet teremtett, amin saját erejébõl nem volt képes változtatni, az egység megvalósulása is elsõsorban Isten mûve lesz. Amint azonban a megváltás aktualizálása sem történik az egyes ember akaratán kívül, úgy ezt az egységet nekünk is akarnunk kell. 
AZ ÖKUMENIZMUS HELYZETE A GYULAFEHÉRVÁRI FÕEGYHÁZMEGYÉBEN
A történelmi protestáns egyházakkal való kapcsolat 
A kisebbségi létbõl adódó, valamint a kommunista diktatúra alatt elszenvedett elnyomás kialakított bizonyos gyakorlati ökumenizmust, amely leginkább politikai, társadalmi és kulturális együttmûködésben nyilvánult meg, bizonyos fokig azonban fellelhetõ volt a karitatív tevékenységben is. Az 1989-es fordulat nem hozott gyökeres javulást a kisebbségben élõ magyarság helyzetében. Talán ennek is tulajdonítható, hogy adott helyzetünkben könnyebb a párbeszéd és együttmûködés a történelmi protestáns egyházakkal, amelyekhez a közös anyanyelv és kultúra is köt. 
Bizonyos teológiai párbeszédre a közelmúltban már sor került, a gyulafehérvári katolikus és a kolozsvári protestáns teológiai intézet tanárainak a találkozásai során. 
A párbeszéd és az együttmûködés intenzitása vidékenként változik és sok esetben az érintett lelkipásztorok személyes hozzáállásának és beállítottságának függvénye. 
Az ortodox egyházzal való kapcsolat 
A többségi, román nyelvû görögkeleti egyházzal való kapcsolat a múltban sem volt és ma sem feszültségmentes. A nagyfokú teológiai hasonlóság ellenére, a kapcsolatra rányomta bélyegét a kulturális, etnikai, nyelvi másság. A szellemi-lelki terror idején az ortodox egyház hivatalos és hallgatólagos álláspontja ellenére voltak olyan személyek, akik tiszta szándékkal, de általában a nyilvánosság kizárásával, kaphatók voltak az elfogulatlan párbeszédre. A politikai, társadalmi különbözõségek és ellentétek azonban a nagy általánosságot tekintve mérvadóbbak voltak, és ezek elvi szinten zárták ki a párbeszédet. 
A fordulat és a közelmúlt fejleményei után sajnos ezek az ellentétek csak mélyültek. Egyre nyilvánvalóbb a politikai hatalom érvényesülése ezen a téren. A személyes kapcsolatok szintjén azonban helyenként léteznek pozitív kezdeményezések. 
A különbözõ egyházjellegû közösségekkel való kapcsolat 
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az egyházjellegû közösségek egyre nagyobb térhódítását. Ha "teret hódítanak" azt jelenti, hogy van ahonnan. Híveik jó része a történelmi egyházak valamelyikébõl került hozzájuk, ez pedig önvizsgálatra kellene hogy késztessen bennünket. Szervezeti és hivatalos szinten nem sok lehetõsége van a párbeszédnek, emberileg viszont nagy gondot kell fordítanunk ezekre a kapcsolatokra is. Másrészt fel kellene figyelnünk a különbözõ közösségek által megtestesített kihívásra is. 
JAVASLATOK
Az egység megvalósulása mindenképpen Isten mûve. Ez viszont nem jöhet létre a keresztények tevékeny közremûködése nélkül: mindenikünknek akarnunk kell a Krisztus által elgondolt egységet, még akkor is, ha sokféle úton és formában próbáljuk azt megközelíteni. 
A keresztény egység alapja a lelki ökumenizmus; erre kell épülnie a kölcsönös megismerésnek és kapcsolatteremtésnek. Lényeges helyet foglal el továbbá a teológiai párbeszéd, hitünk közös ünneplése és a gyakorlati együttmûködés. 
A párbeszédnek, képzésnek, egymás megismerésének és a problémák kezelésének elengedhetetlen feltétele a belsõ megtérés, a Krisztushoz fordulás és az imádság. Ez az amit nemcsak meg kell tennünk, hanem amit minden külsõ akadály nélkül a legkönnyebben meg is tehetünk.
1. A keresztények egységéért végzett ima Jézus imájához társul, és arra irányul, hogy mindnyájan egy legyünk (vö. Jn 17,21). Az imádság az ember egész lényét, értelmi, akarati és érzelmi megnyilvánulásait igényli. Ez a lényünket átható ima alakítja gondolkodásmódunkat, tesz nyitottá az egység megvalósulási lehetõségének felismerésére és emel a korlátolt emberi szempontok és érdekek válaszfala fölé. 
2. A januári imahét alatt a történelmi és más keresztény egyházak meghívását a lelkipásztorok fogadják el. Hasonlóképpen mi is szervezzünk ökumenikus imahetet, ahova igehirdetésre más felekezetû lelkipásztorokat is hívjunk meg. 
3. Célszerû lenne az ökumenikus imaegyüttlétek alkalmait nem csupán a januári imahétre szûkíteni, hanem ahhoz, más lehetõséget is keresni, például pünkösd hetét. Közösségeink egyházközségi rendezvényeire lehetõség szerint hívjuk meg az ökumenikus mozgalomban résztvevõ egyházak képviselõit is. 
4. A közös imádság ne legyen merõ formalitás, vagy pusztán a politikai összetartás jele, hanem váljék lélekkel telített, igazi istendicséretté, a testvéri kapcsolat kifejezõjévé. 
5. Az egyházmegyei zsinat szorgalmazza az egyházak püspökeinek találkozását, a teológiai párbeszéd és szakértõképzés elõmozdítása érdekében. 
6. A párbeszéd érdekében a zsinat jónak tartja egy képzett lelkészekbõl és világiakból álló teológiai bizottság létrehozását. Tagjai különleges képzésben részesülhetnének, amelynek ki kellene terjednie a keresztény egyházak alapvetõ teológiai tanítására, a keresztény egységtörekvések történetére, a zsinati dokumentumokra, az Ökumenikus Direktóriumra, az alapvetõ ökumenikus okmányokra. 
7. Javasoljuk kétoldalú és sokoldalú találkozások szervezését dogmatikai, pasztorális, erkölcsteológiai, liturgikus kérdések megbeszélésére, és közös dokumentumok kidolgozását. A dialógus során ki kellene emelni azokat a kérdéseket, amelyekben a nemzetközi teológiai megbeszélések már bizonyos egyetértésre jutottak. 
8. Meg kellene teremteni a párbeszéd lehetõségét a mindennapi élet többi szintjén is. Ezt szolgálhatja a teológiai hallgatók, valamint az ökumenizmus iránt nyitott, egyházunkban elkötelezett fiatalok és felnõttek csoportjainak kialakítása. Ezek lelkipásztoraik támogatásával keressék a kapcsolatot nem katolikus keresztény testvéreinkkel, az egymás hitérõl és egyházáról alkotott téves elképzelések eloszlatása és a közös hit megismerése és megélése érdekében. 
A teológiai képzésnek elsõsorban a teológiai ismeretanyag fejlesztését kell szolgálnia. A párbeszéd alapvetõ feltétele a helyes Isten-, ember- és egyházkép kialakítása. A történelmi eseményeket is ebbõl a szempontból kell tanulmányozni. 
Amennyiben komolyan vesszük a teológiát, az Istenrõl szóló beszédet, annyiban a minden embert megszólító Istent hagyjuk érvényesülni, úgy, ahogyan õ feltárta magát. Ez azt jelenti, hogy ilyen értelemben a teológia lényegéhez tartozóan ökumenikus teológia, mert egyetemes katholikosz; a minket megszólító és közöttünk jelenlevõ Isten evangéliumán alapszik - evangélikus; következésképpen helyesen vélekedik Istenrõl és helyesen dicséri ortodox; az evangéliumi alapon a helyes vélekedésben és dicsõítésben képes állandóan megújulni, reformálódni (ecclesia semper reformanda) - református. 
9. Ennek elsõsorban a papképzésben és a hitoktatók képzésében van jelentõsége. A képzés szempontjai a helyes identitástudat kialakítása, a túlzott felekezetieskedésbõl adódó azonosságtudat újragondolása, a védekezõ magatartás feladása, a párbeszéd készség fejlesztése, a kezdeményezõképesség, az értékek felismerése és tiszteletben tartása, az együttmûködés keresése. 
10. Ajánlatosnak tartjuk a teológiai tantárgyak ökumenikus szellemben történõ elõadását, valamint az ökumenikus teológia speciális kurzusának a bevezetését (vö. UR 10, ÖD 55-91). 
11. Örvendetes tény a Hittudományi Fõiskola és a Protestáns Teológia tanárainak és hallgatóinak találkozója és eszmecseréje. Ezeket a találkozókat támogatni kellene, és ki lehetne terjeszteni az Ortodox és a Görög Katolikus Teológiára. 
12. Külföldi és hazai meghívottak részvételével elõadásokat lehetne rendezni papok és világiak részére. 
13. A Szentírás a keresztény egyházak közös kincse, a Krisztus-hit és a keresztség mellett az egység egyik legfontosabb jele. Isten üzenetének tanulmányozása hozzájárulhat a sokszor egymást kiegészítõ álláspontok közelítéséhez. Közös biblikus tanulmányi napokat lehetne szervezni (bel- és külföldi szakértõk részvételével) a Gyulafehérvári Hittudományi Fõiskola és a Római Katolikus Teológiai Kar közremûködésével. 
Elengedhetetlenül fontos az ökumenikus szellemben történõ hittantanítás és ehhez a hittantanárok felkészítése és továbbképzése. A felsorolt szempontok szerint kell a helyes katolikus öntudatot kialakítani, tudatosítva, hogy hitünk és vallásgyakorlatunk érték, nem terhes kötöttség. Ez a felismerés megóvhat a vallási közömbösségtó1 és a hamis békülékenységtõl, ugyanakkor lehetõvé teszi hitbeli gazdagságunk felismerését és helyes megélését. Éppoly fontos a másként hívõk meggyõzõdésének tiszteletére való nevelés. 
14. Ilyen szellemben történjék a tantervek kidolgozása, az igazságok hierarchiájának a szemmel tartásával. Ugyanakkor a felelõs egyházi vezetõk, valamint a szakbizottságok találkozása szorgalmazhatja, hogy más egyházak is olyan formában fogalmazzák meg és tanítsák a hittant, hogy az ne sértse a más felekezetûek meggyõzõdését. 
15. Olyan katolikus hitoktatókat kellene bevonni, akik komoly teológiai képzettséggel rendelkeznek, életükkel vonzóvá teszik hitüket és egyházukat, ugyanakkor képesek a párbeszédre, arra, hogy mindig meg tudjanak felelni azoknak, akik reményük alapjáról kérdezik õket (vö.  1  Pét 3,15),  a testvéri szeretet szellemében. A katekézisben és az igehirdetésben tükrözõdjék a katolikus egyház ökumenikus törekvése. Az iskolákban ilyen szellemben mûködjenek együtt a más felekezetek katekétáival, de ökumenikus hittanóra ne legyen. Ez nem zárja ki, hogy alkalmanként, indokolt esetben a két hitoktató együtt beszéljen a Jézusban való hitrõl. 
16. Gyakorlati szempontból fontos volna az érdeklõdõk számára ökumenikus jellegû elõadássorozatokat szervezni. Ez része lehetne a felnõttképzésnek. 
A teológiai képzés már magába foglalja egymás tanításának, meggyõzõdésének a megismerését. Itt elsõsorban ennek emberi oldalát és lehetõségét kell szem elõtt tartanunk. Emberileg képesnek kell lennünk odafigyelni egymásra, végighallgatni és meghallgatni egymást anélkül, hogy vitába bocsátkoznánk. Köztudott, hogy a szétválások, szakadások oka éppen a viták elmérgesedése, egymás meg nem hallgatása, meg nem értése volt. 
Az ökumenikus törekvés elképzelhetetlen egymás kölcsönös megismerése nélkül. 
17. Egymás megismerését segítenék a közös táborok szervezése, a szakember részvételével lebonyolított közös szentírásolvasás, játékok, esetleg versenyek rendezése. 
18. Fontos lenne egymás megismerésében az egyházak életérõl, ünnepeirõl való kölcsönös tájékoztatás és tájékozódás, egymás sajtótermékeinek az ismerete. 
19. Termékenyítõleg hatna a nyilvánosság elõtti, nem vitajellegû kerekasztal és pódiumbeszélgetések megrendezése. 
20. A médiának fontos szerepe van ebben a folyamatban, akár az írott sajtót, akár ökumenikus televízió- és rádiómûsorok szerkesztését tekintve. 
21. Jó szolgálatot tehet ezen a téren az egyházmegyei sajtóiroda, mely hozzájárulhat más egyházak tájékoztatásához életünk eseményeivel kapcsolatban. 
A párbeszéd szellemében lehet kezelni az együttmûködés és együttélés problémás kérdéseit.
22. Szóba hozhatók az ütközõfelületek, amelyek vidékenként a különbözõ vallásfelekezetûek együttélésébõl adódnak. Ide sorolható a vegyes vallású családok gondozása, a vegyesvallású házasságok elõkészítése és megkötése, az istentiszteleteken való részvétel. 
23. Nagyon fontos a vegyesvallású családok gondozása. A lelki és gyakorlati segítség megtapasztaltatja a házasokkal, hogy fontosak egyházközségük számára, ezáltal megóvja õket a közömbösségtõl és az elszakadástól, és elmélyíti az egyházak közötti kapcsolatot is. Ezért fontos lenne a kapcsolattartás, a házasok bekapcsolása az egyház életébe, ünnepeibe, a másvallású fél meggyõzõdésének tiszteletben tartása mellett. 
24. A szükségben lévõk, a szenvedõk, a betegek szeretetteljes közös szolgálata igazolja minden kor embere elõtt a keresztény tanítást. A "nézzétek, mennyire szeretik egymást! " (Tertullianus, Apologeticus 39,7) megtapasztalása ma is többet mond, mint az elmélet. 
RENDELKEZÉSEK
99. A fõegyházmegyében a keresztény egységért folytatott tevékenységet  az  ÖD 41  értelmében  az  egyházmegyei ökumenikus megbízottnak kell koordinálnia. Õ képviseli a fõegyházmegyét a más egyházakkal való kapcsolattartásban. Munkáját az ÖD 42-44 és a CIC 755.2 értelmében a fõegyházmegyei ökumenikus bizottság támogatja. 
100. A fõegyházmegye rendelje el a fõegyházmegyei Ökumenikus Bizottság megszervezését, készítse el szervezeti és mûködési szabályzatát és teremtse meg mûködésének anyagi alapjait. 
101. Az ÖD elõírásainak megfelelõen az Ökumenikus Bizottság tagjai közé alkalmas világi híveket is fel kell venni. 
102. A keresztények egységéért világegyházi szinten rendezett imahetet honosítsunk meg azokban az egyházközségekben is, ahol ezt még nem gyakorolják, és céljának megfelelõen jól készítsük elõ Ez jó alkalom lehet arra, hogy együtt imádkozzunk, megismerjük egymás lelkületét, felfedezzük és értékeljük keresztény testvéreink másságának szépségét, így tanúságot téve a Jézus óhaja szerinti egységünkrõl, "hogy a világ higgyen" (Jn 17, 21). 
103. Szorgalmazni kell a más felekezetek által fenntartott iskolákban tanuló katolikus diákok hitoktatásának biztosítását. A fõegyházmegye tegyen meg minden szükséges lépést annak érdekében, hogy a többi felekezet tartsa tiszteletben a katolikus diákok hitoktatáshoz való jogát. Mi magunk is  lehetõvé  tesszük  más  felekezetû  diákok hitoktatását iskoláinkban. 
104. Külön megfontolást igényel a vegyes házasságokra vonatkozó egyházfegyelmi kérdések tisztázása. A vegyes házasságokkal kapcsolatban is az egyháznak törekednie kell, hogy "megõrizze a felbonthatatlan házastársi kötelék és a belõle fakadó családi élet hûségét és stabilitását" (ÖD 144). Ezért ajánlott egymás hitének a megismerése és tiszteletben tartása, a közös imádság és Szentírás-olvasás. A katolikus féltõl az egyház "megkívánja, hogy nyilatkozzék, kész-e elhárítani a hitehagyás veszedelmeit, s megígéri-e õszintén, hogy a maga részérõl mindent megtesz azért, hogy minden gyermekük a katolikus egyházban legyen megkeresztelve és nevelve" (ÖD 150). A katolikus félnek arra kell törekednie, hogy hite értékeit átadja gyermekeinek, és ugyanakkor ápolja a családi közösséget. Ha azonban minden erõfeszítése ellenére a gyermeket nem keresztelik a katolikus egyházban, "a katolikus szülõ nem esik a kánonjogban kilátásba helyezett büntetés alá", de "nem szûnik meg kötelezettsége, hogy gyermekeivel közölje a katolikus hitet" (ÖD 151). Az ilyen esetek mind külön elbírálást igényelnek, és megfelelõ körülmények között lehetõvé kellene tenni a katolikus fél bekapcsolódását a szentségi életbe. Ezért szükséges a házasság elõtti párbeszéd, amely ezeket a kérdéseket tisztázhatja és hozzájárulhat a közös álláspont kialakulásához, valamint a házasságra való felkészítéshez. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a jogi rendelkezések megtartásának a megkövetelése önmagában nem elégséges. A hangsúlyt helyezzük a helyes katolikus azonosságtudat erõsítésére, hiszen ezáltal a katolikusok örömmel és nem kényszerbõl vállalják az egyházhoz való tartozást. Ez feltételezi a nem katolikus felekezet nyitottságát és az ennek megfelelõ viszonyulását. Kölcsönösen arra kell vigyázni, hogy ne a szabad préda lehetõségét lássák a nyitottságban. 
105. Eleget téve az Ökumenikus Direktórium elõírásainak addig amíg nem jön létre a teljes kommúnió a testvéregyházakkal, nem megengedett protestáns felekezethez tartozónak katolikus misén szentáldozáshoz járulnia, sem katolikusoknak  protestáns  felekezet  istentiszteletén úrvacsorát venni. Kivételt képeznek azok a helyzetek, amelyekrõl az ÖD 130-131 pontja szól. 
"Éljetek méltóan ahhoz a hivatáshoz, amit kaptatok. Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek arra, hogy a béke kötelékében fenntartsátok a lelki egységet" (Ef 4, 1-3). 

ANYAGIAK AZ EGYHÁZ SZOLGÁLATÁBAN
„Az ültetõ és öntözõ egyek, el is nyeri mindegyik a jutalmát fáradozásához mérten. Istennek vagyunk ugyanis munkatársai, ti meg Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok"(1Kor 3, 8-9).
      „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot" olvassuk Márk evangéliumában (16, 15). Ez az egyház létalapja és küldetése. Nem emberi elgondolásból, hanem isteni rendelés alapján végzi feladatát. Sokrétû tevékenysége nem végezhetõ anyagi háttér nélkül. Az anyagiakra való ráutaltságunk természeti törvényen és isteni rendelésen alapul. Felelõsek vagyunk azért, hogy az anyagi javakat okosan használjuk fel Krisztus egyháza javára.
      Az Egyházi Törvénykönyv anyagi javakról tárgyalva kimondja: „A katolikus egyháznak született joga, hogy a világi hatalomtól függetlenül anyagi javakat szerezzen, birtokoljon, igazgasson és elidegenítsen sajátos céljai szolgálatára"(1254-es kánon els? cikkely). Az egyház tehát az államhatalomtól függetlenül rendelkezik anyagi javakkal. Ez azt is jelenti, hogy az egyház anyagi javakat szerezhet, birtokolhat, kamatoztathat és anyagi forrásait jogilag biztosíthatja.
      Közismert Jézus mondása „a munkás megérdemli a maga bérét... "(Lk 10,7): Szent Pál pedig így érvel: „az evangélium hirdetõi az evangéliumból éljenek" (1Kor 9,14). A Presbiterium Ordinis kezdetû zsinati határozatban ez olvasható: „...történjék gondoskodás azoknak a tisztes megélhetésérõl, akik Isten népét valamilyen módon szolgálták vagy szolgálják" (20. pont).
      Evangéliumhirdetõi feladata teljesítésében az egyházat mind plébániai, mind egyházmegyei szinten támogatni kell. Támogassák arányosan a hitoktatást, a hitismeretek terjesztéséhez szükséges eszközök beszerzését, más tevékenységeket, de a segítõ szeretet gyakorlását is. Ez napjainkban egyre több figyelmet és anyagi áldozatot kíván tõlünk. Jézus így buzdít cselekvésre: „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek" (Mt 25,40).
      A pártállami diktatúra idején az egyház anyagilag szinte teljesen összeomlott. Nemcsak azért, mert javait elkobozták, hanem azért is, mert a hívek egy részét úgy megfélemlítették, hogy az egy- házzal semmiféle kapcsolatot nem mertek tartani, s nem gondoskodtak az egyház anyagi támogatásáról sem. Aki hûséges maradt, többnyire a szegényebb réteghez tartozott, így, még ha erején felül áldozott is az egyház céljaira, legföljebb a mûködéshez szükséges pénzösszegek gyûltek össze, fejlesztésrõl szó sem lehetett.
      Fõegyházmegyénk fontos feladata a papképzés folytonosságának biztosítása, a szórványban élõ hívek lelkigondozási feltételeinek megteremtése (szórvány-pasztoráció), valamint az egyházi iskolák mûködtetése, a katolikus oktatás és nevelés biztosítása. Jelentõségében ugyanilyen fontosságú a gyulafehérvári fõegyházmegye zavartalan mûködtetése és irányító szerepének megtartása. A fõegyházmegye nem rendelkezik elegendõ anyagi háttérrel, amelybõl biztosíthatná e sorsdöntõ tevékenységeinek zavartalan folyamatát. Jelenleg e tevékenységeket a hívek áldozatkészsége (a plébániák bevételeibõl erre a célra elkülönített hozzájárulások, perselypénzek és adományok), valamint a külföldi segélyszervezetek és egyházi intézményektõl kapott támogatások igénybevételével biztosítjuk.
      Az elmúlt idõszak templomépítései, felújításai valamint a Caritas létesítményei nem valósulhattak volna meg, a külföldi segélyszervezetek, különösen a Kirche in Not, az EuropäischerHilfsfonds, a Renovabis, az Amerikai Püspökkari Konferencia, a németországi, osztrák, svájci, hollandiai, olaszországi, magyar- országi valamint más szervezetek és alapítványok nagyvonalú anyagi segítsége nélkül. A nyugati katolikus szervezetek által folyósított támogatások hatására papokban és hívekben az a gondolkodásmód alakult ki, hogy csak külföldi segélyek felhasználásával lehet nagyobb beruházásokba kezdeni.
      E felfogás megváltoztatása, valamint saját anyagi alap létrehozása érdekében a bõvített gazdasági bizottság döntése alapján 2000. január 1-jétól a külföldrõl kapott segélyek nagy részét az illetõ szervezetek jóváhagyásával visszatérítendõ támogatás formájában bocsátják plébániák, egyházi intézmények rendelkezésére anyagi helyzetüktõl függõen. A szórványban levõk a kapott segélynekcsupán 10%-át fizetik vissza. A többi plébánia a kapott támogatást 5-10 év leforgása alatt téríti vissza a gazdasági bizottsággal történt megállapodás alapján.
      Fõegyházmegyénk fontos gondja az ingatlanok helyzete is. A plébániák és különbözõ egyházi intézmények részben kaptak ugyan vissza ingatlanokat, ezek azonban kevés hasznothoznak. Helyreállításuk, fenntartásuk, hasznosításuk viszont súlyos anyagi terhet jelent.
      A fõegyházmegye papságának átlagéletkora egyre magasabb. A jelenlegi gazdasági helyzet nagyfokú rugalmasságot és hozzá- értést igényel. A papság nem részesült a vagyonkezeléshez, gazdálkodáshoz szükséges képzésben. Ebben a helyzetben nagy szükség van azoknak az egyházat támogató, vallásos lelkületû
világi munkatársaknak a bevonására fõállásban vagy bedolgozókként, akik kellõ gazdasági ismeretekkel (pénzügy, adóügy, jogügy, társadalom-biztosítás stb.) rendelkeznek, és nagy segítséget nyújthatnak a papságnak.
 Javaslatok

1. Napjainkban egyre fontosabb, hogy a gazdasági ügyintézést megfelelõ szakemberek végezzék, különösen a fõesperesi kerületek székhelyén. Fontos, hogy a fõegyházmegyének legyen fõállású, viszonylag fiatal, rugalmas pénzügyi szakembere, építészmérnöke, jogásza, aki a központban mindig elérhetõ, és szükség esetén kiszállhat az egyházközségekbe is. Ajánlott, hogy, ahol csak lehet, mûködjön az egyháztanács keretében egy gazdasági szakbizottság is, amelynek részfeladata az évi költségvetési terv kidolgozása, a zárszámadás elkészítése, az anyagi javak szerzése és azok célszerû felhasználása.
2. Ki kell építeni a plébániák infrastruktúráját. Az új földtörvény részben lehet?vé teszi, hogy fõegyházmegyénk plébániái is visszakapják államosított földterületeiket. Minden plébánia pontosan vegye számba hol, mekkora és milyen minõségû mezõgazdasági területtel rendelkezik.Szakértõi segítséggel készítsenek jövedelmezõségi számítást arról, miként lehet hatékonyan megmûvelni a földeket, illetve gazdaságosabb-e, ha bérbe adják azokat.
3. Minden egyházi alkalmazott részesüljön tisztségének megfelelõ javadalmazásban. A fizetések megállapításakor figyelembe kell venni az erre vonatkozó elõírásokat, valamint az állami és magán munkaadóknál hasonló munkakörben dolgozók jövedelmét is.
4. Az egyház mûködéséhez szükséges anyagiakat Isten segítsége mellett ezután is áldozatos híveink biztosítják. Ugyanakkor ajánlott az állandó perselyek felállítása a rendeltetés pontos megnevezésével. Ezenkívül különleges célt szolgáló gyûjtést is lehet szervezni, de a nagyobb munkák (általános javítások, beruházások) elvégzésére való gyûjtés csak az egyháztanács elõzetes jóváhagyásával történjék.
5. A plébániai Caritas-szolgálat megszervezése és hatékony mûködése áldásos tevékenység a rászoruló hívek segítésében. Az állandó jelleggel vagy alkalmanként segélyben részesülõ híveken kívül a plébános ismerje az úgynevezett "néma koldusokat", akik nem mernek kérni, de hálásak, ha idõnként rájuk is gondolnak.
6. Mûemléképületeinkrõl, templomainkról és egyházi mûkincseinkrõl készült nyilvántartás, de pontos leírásuk még sok helyen hiányzik.
7. A mûkincseket egyházmegyei múzeumban kellene elhelyezni, ahol gondoskodnának biztonságos örzésükrõl.
8. Az egyre romló közbiztonság miatt egyházi épületeinkre fokozott figyelmet kell fordítani. Lehetõleg kössenek biztosítást minden fontos egyházi épületre. Erról a plébános vagy a megbízottja gondoskodjék.
9. Legyen gondunk az épületekre. Az épületek állaga is folyamatosan romlik. Ezért ajánlatos, hogy az üres plébániaépületek valamilyen funkciót kapjanak: szolgálati lakásként használatba lehet adni fiatal házasoknak, akik árvaházi gyermekek nevelését vagy egy filia lelkigondozását vállalják. Erre állami támogatást is lehetne kérni. Ki lehet adni katolikus közösségeknek (Kolping-család, cserkészek) vagy karitatív szervezeteknek - a tulajdonjog átruházása nélkül -, amelyek használati díj fejében megjavítanák, karbantartanák azokat. Helyet lehet adni bennük egyházi óvodáknak, iskoláknak. A fiatalok nevelését szolgáló, multifunkcionális épületekké is át lehet alakítani azokat, ahol minden korosztály megtalálná az õt érdeklõ tevékenységet (mûhelyek, elõadótermek, gyógytornatermek, könyvtár stb.). Ki lehet adni vállalkozóknak, és a bérbõl karbantartanák a plébániaépületet és a templomot is. Hajléktalanok szálláshelyéül is át lehet alakítani azokat. A legjobb felhasználhatóság figyelembevételével a megoldások végeláthatatlan lehetõsége kínálkozik.
10. Fontos, hogy a Hittudományi Fõiskola növendékei is részesüljenek közgazdasági, vagyonkezelési, könyvelési, informatikai oktatásban.
11. Az új gazdasági rendszerben lehetõség nyílt arra, hogy a plébániák keretében gazdasági tevékenységet is folytassanak.: "Az egyház anyagi javakat szerezhet minden olyan - akár a természetjog, akár a tételes jog alapján - jogos módon, ahogyan mások szerezhetnek." (CIC 1259) Ebben az esetben a kevesebb, de tisztes haszonra kell törekedni a törvény biztosította keretek között, és mindenképpen óvakodni kell az ésszerûség mértékét meghaladó kockázattól.
 
 

Rendelkezések

106. A plébános valamint az egyháztanács az egyházközség javait a jó gazda gondosságával kezelje. Egyházi ingatlant lehetõleg ne adjanak el. Válságos helyzetben se döntsön egyedül a plébános, szándékáról tájékoztassa elõbb a fõegyházmegyei hatóságot. Ingatlanokat csak hivatalos szerzõdés alapján szabad bérbe adni.
A lelkipásztor vegye nyilvántartásba a plébánia ingó és ingatlan vagyonát. Az ingatlanról szerezzen telekkönyvi kivonatot vagy tulajdonlap-másolatot, amelyet a plébánia irattárában helyezzen el. Az ingatlanok építésére, felújítására vonatkozó valamint az adásvételi szerz?dések érvényességéhez püspöki jóváhagyó záradék szükséges.
107. A krisztushívõktõl egyházunk méltán elvárja, hogy sajátos céljainak megvalósításában anyagilag is támogassák (vö. CIC 1260-1261). A híveket megilleti a korrekt, nyílt tájékoztatás plébániájuk és egyházmegyéjük anyagi helyzetérõl, gondjairól és terveirõl. A hívek érezzék kötelességüknek, hogy évi nettó jövedelmük legalább1 %-át ajánlják fel hozzájárulásként saját plébániájuk javára (vö. CIC 1262). A plébánosok vezessék be ezt mindenütt.
108. Az egyházközség tulajdonát képezõ bármilyen jellegû mûalkotást (festményt, szobrot, faragványt, ötvösmunkát stb.) csak a fõegyházmegyei hatóság elõzetes jóváhagyásával szabad javítani, restaurálni, kölcsönadni és eladni.Ha ezeket a mûalkotásokat javíttatni vagy restauráltatni kell, a munkálatokat csak írásbeli szerzõdés alapján és megbízható szakemberekkel lehet végeztetni. Ha a plébániák tulajdonában régi könyvek, folyóiratok vagy írott dokumentumok vannak, ezekre is érvényesek a mûkincsekre vonatkozó szabályok.
109. A plébániák üzleti és gazdasági vállalkozásba a fõegyházmegyei hatóság engedélye nélkül ne kezdjenek. A vállalkozás esetleges sikertelensége vagy bármilyen visszaélés esetén a fõegyházmegyei hatóság nem vállal felelõsséget.
110. Minden pap készítse el végrendeletét legkésõbb felszentelésének ötödik évében, majd ötévenként újítsa meg azt. A végrendelet készítésekor figyelembe kell venni az állami törvényeket és az egyházmegyei elõírásokat. A végrendelet õrzési helye a fõesperesi hivatal. A fõegyházmegye minden papja hagyatékának tisztes részét - de minimum 50%-át ajánlja fel egyházmegyei célokra (25 %-át az egyházmegyének, 25%-át a teológiának). A liturgikus tárgyakat és a papi ruhákat valamelyik paptestvér kapja meg, a könyveket lehetõleg valamelyik egyházi könyvtár örökölje. Jelentõs változás esetén a végrendeletet meg kell újítani.
111. Azok a krisztushívõ világiak, akik egyházi célokra is hagyatékoznak, olyan végrendeletet készítsenek, amely jogilag érvényes, és a köteles részre jogosult örökös maradéktalanul kapja meg járandóságát. Az egyházmegyére, illetve intézményeire hagyott örökségek hasznosításában arra kell törekedni, hogy azok
valóban hatékonyan szolgálják az egyházi célkitûzéseket és feleljenek meg az örökhagyó szándékának.
112. Az állami törvények figyelembevételével, de évente legalább egyszer, minden egyházmegyei intézmény készítsen pontos leltárt a vagyonról és annak állagáról. Ezen intézmények hatékony mûködésének biztosítása érdekében készítsenek felmérést és tervet a meglévõ javak kezelésére, valamint újabb anyagi források
feltárására, szerzésére és azok ésszerû felhasználására vonatkozóan.
113. A könyvelést és pénzügyi nyilvántartást az egyházközség tevékenységének függvényében kell vezetni. A könyvelés legyen naprakész és minden bevételi vagy kiadási tételhez csatolni kell az igazoló okmányt. A plébánia könyvvitelét lehetõleg szakember végezze. Amennyiben erre nincs mód, akkor más, hozzáértõ személy segítségét kell igénybe venni. A fõegyházmegyei hatóság hozzáértõ személyek bevonásával eligazítást és felvilágosítást ad az adódó kérdések esetében. A pénzügyek kezelésénél, valamint a könyvelésnél az állami és egyházi rendeletek betartása a hivatalvezetõk feladata. Esetleges mulasztás vagy szabálytalanság büntetése nem terheli a fõegyházmegyei hatóságot.
114. A krisztushívõk ne tévesszék össze az eszközt a céllal az anyagi javak megszerzésénél, megõrzésénél és gyarapításánál. Minden esetben tartsák szem elõtt az egyház rendeltetését és küldetését, hogy ezáltal az "anyagiak" hatékony eszközei legyenek a lelkiek szolgálatának!

FŐEGYHAZMEGYEI KÖZIGAZGATÁS
Fõegyházmegyénkben az Egyházi Törvénykönyv (CIC) szabályozza a közigazgatást. Elõírásai kötelezõ érvényûek, de nem zárják ki az újítás, változtatás lehetõségét sem. 

 

Az egyházi közigazgatás egyik fontos alapelve a lelkipásztor mentesítése azoktól a feladatoktól, amelyek elvégzését a világiakra lehet bízni (adminisztráció, anyagi javak kezelése, könyvvitel stb.). Ennek gyakorlati megvalósításával már az õsegyház életében találkozunk. Az evangéliumban olvassuk, hogy az Úr Jézust több jámbor asszony követte, akik szolgáltak neki és tanítványainak. "Nem volna rendjén, hogy elhanyagoljuk az Isten szavát, s az asztal szolgálatát lássuk el" (ApCsel 6, 2b). Szent Pál apostoli munkájához nagy segítséget nyújtottak az elkötelezett hívek. "Pál pedig még jó ideig ottmaradt, aztán búcsút vett a testvérektõl és Priszcillával és Aquilával együtt Szíriába hajózott" (ApCsel 18,  18) Majd a rómaiakhoz írt levelében elismerõleg ír Fõbérõl, "aki a kenkreai egyház szolgálatában áll" (Róm 16, lb). A korinthusiakhoz írja: "Örülök, hogy Sztefanász, Fortunátusz és Achaikusz megérkezett, mert távollétetekben pótolnak titeket, s lelkileg felüdítettetek engem is, benneteket is" (lKor. 16, 17). 

 

A II. vatikáni zsinat "A világiak apostoli hivatása" címû határozatában sürgeti a világi hívek bevonását az apostoli munkába, ami nem csak az Ige hirdetésébõl és a szentségek kiszolgáltatásából áll. "A mai viszonyok sokkalta hatékonyabb és szélesebb körû apostolkodást kívánnak tõlünk. A Föld népessége szüntelenül növekszik, a tudomány és a technika halad, az emberek között egyre szorosabbakká válnak a kapcsolatok. Mindez nemcsak mérhetetlenül kitágította a világiak apostolkodását nagyrészt csak elõttük nyitva álló területeken, hanem olyan új problémákat is felvet, amelyeket õk hivatottak gondosan tanulmányozni és megoldani." 

 

A világi hívek részvállalása a közigazgatási munkában hozzájárul az egyház megújulásához is. Ezért szükséges, hogy mind a fõegyházmegyei hivatalban, mind az egyházközségekben a krisztushívõk közül olyan megbízható és szakmailag felkészült személyek álljanak a fõpásztor és a lelkipásztorok segítségére (akár fõállásban, az érvényben levõ törvények által elõírt módon, vagy önkéntesen), akik így lehetõvé teszik azt, hogy Isten szolgái csak a hívek lelki gondozásával foglalkozhassanak. Ezen alkalmazottak a fõpásztortól kapják kinevezésüket (a plébániák esetében az önkéntesek a plébánosuktól), és eskü alatt fogadják meg, hogy egyházukat hûen szolgálják és kötelezik magukat a hivatali titoktartásra (CIC 471). 

 

A fenti célok megvalósítása érdekében szükséges, hogy a fõegyházmegyei hivatal és az esperesi irodák között információs hálózat alakuljon ki. Fontos lenne mielõbb létrehozni az internetes kapcsolattartást (E-mail) az információk továbbításának meggyorsítása érdekében. 

 

Fõpásztor és segédpüspök feladatköreibõl kiemelendõ a püspöki vizitáció
"A püspökök atyai és pásztori feladatuk betöltésében övéik között olyanok legyenek, mint a szolgák, jó pásztorok, akik ismerik juhaikat, de akiket a juhok is ismernek; igazi atyák, akik azzal tûnnek ki, hogy mindenkit szeretnek, és mindenkirõl gondoskodnak... Nyájuk egész családi közösségét fogják úgy össze és neveljék olyan módon, hogy valamennyien kötelezettségeiket szemmel tartva a szeretet egységében éljenek és munkálkodjanak" (II. vatikáni zsinat). 

 

A püspök vezetõ szolgálata az egyházmegyében 
A fõpásztor ezt a feladatát az Egyházi Törvénykönyv 396. kánonja által is elõírt püspöki vizitáció formájában gyakorolhatja a legeredményesebb módon. Figyelembe véve a fõegyházmegye hagyományait, valamint a plébániák sokasodó és gyakran elhúzódó gondjait, fontos, hogy ötévente egyszer, de szükség esetén soron kívül is az érsek vagy segédpüspök minden plébániára ellátogasson, és ott tüzetes vizsgálódást végezzen a plébános, az egyháztanács és a hívek széleskörû bevonásával. Az ilyen látogatások alkalmával a fõpásztor vagy akit esetenként megbízott megfelelõ szakembereket visz magával, hogy az egyes problémák megoldásában segítségére legyenek. A látogatásról készüljön jegyzõkönyv, a felvetõdõ problémákat összegezzék, jelöljék ki a gondok megoldását célzó konkrét feladatokat. 

 

A püspöki vizitációk alkalmával a fõpásztor adjon lehetõséget arra, hogy a hívek felkereshessék és szót válthassanak vele. Éppen ezért ezek a látogatások ne legyenek összekapcsolva a bérmálással, legalábbis a nagyobb lélekszámú egyházközségekben. S ha mégis, akkor a bérmálás után a fõpásztor maradjon addig az illetõ helyen, amíg azt szükségesnek látja. Az egyházközség életében különösen nagy jelentõségû lenne az ilyen látogatás, hiszen ez erõsítené a közösség és a fõpásztor közötti kapcsolatot. Nem egy olyan feszültségforrást számolna fel, amely szinte mindenütt kialakul. 

 

A fõegyházmegyei hivatal személyzete 
A fõegyházmegyei hivatal azon személyek (hivatalnokok) összessége, akik a fõpásztort segítik a fõegyházmegye kormányzásában. Ezért szükséges, hogy olyan személyek töltsék be ezen tisztségeket, akik nagyon jól ismerik fõegyházmegyénk lelki és anyagi helyzetét. Ajánlatos, hogy kellõ lelkipásztori gyakorlattal rendelkezzenek azok a papok, akik különbözõ beosztásokat kapnak a fõegyházmegyei hivatalban. A papi státussal rendelkezõ hivatalnokok mellett, ahol a kánon megengedi, célszerû és fontos, hogy világi szakemberek is helyet kapjanak, lehetõleg fõállásban: közgazdász, jogtanácsos, levéltári szakértõ, mûépítész, mûemlékszakértõ, informatikus stb. A 470. kánon szerint azokat, akik "szolgálatukat az egyházmegyei hivatalban gyakorolják", a fõegyházmegye érseke nevezi ki. A fõegyházmegyei hivatal világi alkalmazottai részére, hacsak az érsek másképp nem rendelkezik, vagy a betöltött hivatali teendõjük nem követeli meg, ne legyen kötelezõ, hogy Gyulafehérváron lakjanak, de legyenek kötelesek állandó kapcsolatot tartani a központi irodával. 

 

Lehetõvé kell tenni számukra, hogy tökéletesen megismerhessék a fõegyházmegye plébániáit. A papi szenátusban tárgyalandó témáknak megfelelõen a világi képviselõk vegyenek részt a gyûléseken, és a saját szakterületükhöz tartozó ügyekben sajátos ismereteikkel segítsék a szenátus munkáját. A fõegyházmegyei közigazgatás hatékonyabb munkavégzése szempontjából minden fõesperesi kerületnek legyen külön jogtanácsosa és pénzügyi szakembere, akiknek munkáját a fõegyházmegyei hivatal illetékes irodája irányítaná és hangolná össze. Ezen szakemberek kiválasztása a feddhetetlen életû katolikus személyek közül versenyvizsgával történjék. Ha van lehetõség rá, elõnyben részesüljenek azok, akik bizonyos teológiai ismeretekkel rendelkeznek. A plébániákon figyelembe kell venni az egyháztanács véleményét is. Az érsek által meghatározott határidõn belül föl kell leltározni az egyes plébániákon még meglevõ mûkincseket. 

 

Megfelelõ szakemberek bevonásával rendszerezni kell a meglevõ levéltárakat, régi okmányokat és a plébánia könyvtárát. Mindezekrõl pontos kimutatást kell küldeni a fõegyházmegyei levéltárba. Fontos és értékes okmányokról fénymásolatot (digitális másolat) kell készíteni, amibõl egy példány a fõegyházmegyei levéltárba kerül, egy pedig az esperesi kerület megfelelõ plébániáján legyen összegyûjtve, hogy elérhetõ legyen az érdeklõdõk számára. Az értékesebb plébániai levéltárakat, könyvtárakat, múzeumrészlegeket kötelezõ módon biztonsági berendezésekkel kell felszerelni. A II. vatikáni zsinat A szakrális mûvészetrõl szóló dokumentációban a fõpásztorok különös figyelmébe ajánlja, ami vonatkozik minden plébánosra is: "...Gondosan ügyeljenek arra, hogy a szent fölszerelésbõl és az értékes mûalkotásokból, mint az Isten háza ékességeibõl,  semmit áruba ne bocsássanak vagy veszendõbe menni ne engedjenek." 

 

A FÕEGYHÁZMEGYE FÕESPERESI KERÜLETEI ÉS PLÉBÁNIÁI

 

Annak érdekében, hogy a krisztushívõk minél jobb lelki gondozásban részesülhessenek, a nagy kiterjedésû fõegyházmegye alegységekre oszlik. Ezek a következõk: fõesperesség, plébánia, helyi lelkészség, ennek megfelelõen a különbözõ funkciók. 

 

Fõesperesek 

 

Fõegyházmegyénkben 15 fõesperesi kerület mûködik. A fõesperesi kerületek vezetõit a fõpásztor nevezi ki, akik az õ megbízásából a hatáskörükbe tartozó plébániák koordinálását és ellenõrzését végzik. A fõesperesek jelölése titkos szavazással történik. A kerületi papság több papot jelölhet erre a tisztségre, és a fõpásztor a legtöbb szavazatot elnyerõ személyt nevezi ki. A jelölési közgyûlésrõl jegyzõkönyv készül. A jegyzõkönyvnek kötelezõen tartalmaznia kell a jelöltek névsorát és a megszerzett szavazatok számát. Az érsek által kiválasztott személy, akinek nem feltétlenül a fõesperesi székhelyen kell laknia, öt évre kapjon megbízatást. Mégegyszeri kinevezése lehetséges, ha a kerület papsága újra az elsõk között jelöli, de harmadszori ne legyen megengedett. 

 

Ha a kinevezett fõesperes nem azonos a fõesperesi székhely plébánosával, akkor meghatározott napokon köteles a fõesperesi irodában tartózkodni, hogy a kerület papsága, szükség esetén a hívek is felkereshessék ügyes-bajos dolgaikkal. Ezt az idõpontot minden plébánián ki kell hirdetni, hogy a hívek is tudomást szerezzenek róla. (A fõesperes mûködését részletes szabályzatban külön tárgyaljuk.) 

 

A fõesperesi iroda fenntartását komolyan kell venni, mert ha nem a fõesperesi székhelyen lakó plébános a fõesperes, akkor nehéz egy szegényebb plébánosnak mûködtetni azt. Ebben az esetben a fõesperes nehezen támogathatja az anyagi segítségre rászoruló plébániákat. 

 

A kinevezett fõesperes közvetítõ szerepet tölt be a fõpásztor és az egyházközségek lelkipásztorai között. Ezért szükséges, hogy a kerület papsága által választott és az érsek kinevezésével tisztségét elfoglaló személy köztiszteletnek örvendjen a rábízott papok elõtt, valamint feddhetetlen életével példát mutasson paptestvéreinek. A tisztüket jól végzõ papokat kétszeres tiszteletre tartsák méltóknak, fõképpen azokat, akik az igehirdetést és a tanítást végzik (vö. lTim 5, 17). A fõesperes törekedjék személyes kapcsolattartásra minden lelkipásztorral, aki a kerületében tevékenykedik. Legyen tudomása a kerületében létezõ lelkiségi és karitatív csoportokról. 
Ajánlatos, hogy ezek vezetõivel is állandó kapcsolatban legyen. A fõesperes tartsa lelkiismeretbeli kötelességének a fõegyházmegyei hatóság által jóváhagyott és kiadott Fõesperesek Szabályzatának pontos betartását. Ajánlatos, hogy az évi kötelezõ látogatáson kívül a szegényebb és elszigeteltebb plébániákat más alkalmakkor is látogassa. Ugyanakkor legyen gondja a szegényebb plébániák anyagi támogatása különösen a szórványban. Elsõsorban õ legyen elõmozdítója annak a gondolatnak, hogy a plébániák anyagi állapota közötti nagy szintkülönbség fokozatosan megszûnjék. 

 

Plébánosok, lelkészek, káplánok 

 

Az egyházközségek vezetése a plébánosok hivatásbeli kötelessége. Kötelesek pontosan vezetni a rájuk bízott plébánia ügyvitelét. Legyen gondjuk a Domus Historia rendszeres vezetésére. Tegyenek meg mindent azért, hogy a rájuk bízott plébániák lelki, kulturális és anyagi javai kárt ne szenvedjenek. A templom és a plébánia épületének javítása esetén, valamint más alapvetõ fontosságú építkezés, csatornázás, átalakítás megkezdése elõtt készíttessenek szakszerû tervet, és azt az egyháztanács és a világi szakemberek bevonásával alaposan vitassák meg. Munkálatok megkezdése elõtt minden esetben szerezzék meg a felettes egyházi és világi hatóság által elõírt engedélyeket. 

 

Az olyan plébánián, ahol több pap teljesít szolgálatot, legelõször a plébános kötelessége, hogy családias, szeretetteljes légkör alakuljon ki a közösségben. A plébános a káplánjának legyen igazi lelkiatyja és barátja, aki szeretettel segíti õt, fõleg életpéldájával. Ha szükséges, krisztusi szeretettel figyelmeztesse esetleges mulasztásaira, de soha ne a hívek jelenlétében. A káplán fogadja tisztelettel plébánosa tanácsait, fõleg ha azok a hívek lelki elõhaladását szolgálják. A plébánoshoz hasonlóan a káplán is tájékoztathatja az érseket a közös lelkipásztori tevékenységük mikéntjérõl, vagy esetleges sérelmeirõl, de minden esetben a szeretet és tárgyilagosság szellemében. Az egyházközség papjainak együttléte, közös munkája, példakép kell hogy legyen a keresztény családok számára. Minden plébánosnak joga van az évi pihenõszabadsághoz, de távolléte alatt köteles hívei lelki gondozását biztosítani. Ha valami oknál fogva el kell távoznia rövidebb vagy hosszabb idõre, távozását jelentse elöljáróinak az érvényben lévõ elõírások szerint. Föltétlen óvakodjék attól, hogy híveit huzamosabb ideig mások vezetésére bízza. Eltávozása esetén a híveknek tudniuk kell, hogy szükség esetén kihez fordulhatnak. 

 

A plébániák betöltésének fokozatai 

 

Fõegyházmegyénk plébániái különféle kategóriákba sorolhatók aszerint, hogy azokban milyen mennyiségû és sajátos teendõk elvégzését feltételezik. Vannak szórványplébániák (vallási és nemzeti), nehezen megközelíthetõ, elszigetelt, gazdaságilag eltérõ adottságokkal rendelkezõ, több filiás, többségi katolikus, kis- és nagy létszámú, városi és falusi egyházközségek. 

 

A lelkipásztorok papi életük folyamán képességeik szerint lehetõleg minden kategóriájú egyházközségben szolgáljanak azért, hogy megismerhessék a fõegyházmegye különbözõ körülmények között élõ híveit. Ez a többrétû tapasztalat együtt érzõvé teszi õket, hogy adott esetben önzetlenül segítségére lehessenek mostoha körülmények között tevékenykedõ paptestvéreiknek. A fõpásztor a kinevezések alkalmával lehetõleg vegye figyelembe a fenti ismérvek alapján összeállított plébániák jegyzékét, s azok elõnyeit és hátrányait a jelölt szempontjából is mérlegelje. 

 

Egyházi alkalmazottak 

 

Az egyházi alkalmazottak a lelkipásztor közvetlen munkatársai. Az egyházközség egészséges életéhez hozzátartozik, hogy a plébános és a munkatársai között jó, a hívek számára példamutató kapcsolat legyen; ellenkezõ esetben romboló hatású. Minden plébániának megvan a maga sajátos feladata, ám a cél közös: Isten népének lelki gondozása. Hogy a lelkipásztor eleget tehessen isteni hivatásának, szüksége van olyan világi hívekre, akik magukat elkötelezve, lelkiismeretes munkájukkal megteremtik a lehetõségét annak, hogy a plébános erõfeszítéseit csak a hívek lelki gondozására összpontosíthassa. Ennek megvalósítása céljából nagyon fontos a világi alkalmazottak kiválasztása. A megüresedett állásokat meg kell hirdetni. A jelentkezõk közül részesüljenek elõnyben azok, akik nemcsak szaktudásukkal tûnnek ki, hanem lelkiségükkel is, és valamilyen szintû teológiai ismeretekkel rendelkeznek. 

 

A kiválasztáskor az egyháztanács a plébánossal egyetértésben versenyvizsga után döntse el, hogy kit alkalmaznak. Ez minden meghirdetett állás betöltésére (kántor, harangozó-sekrestyés, a nagyobb plébániákon titkárnõ, könyvelõ stb.) érvényes. A végleges felvételt egy meghatározott próbaidõ elõzze meg, s csak azt alkalmazzák véglegesen, aki minden szinten megfelel a követelményeknek. 

 

Egyháztanács 

 

Az 519. kánon 2. paragrafusa elõírja, hogy a plébános tegye lehetõvé a világi híveknek az egyház küldetésében való sajátos részvételét. A híveknek az egyház küldetésében való részvételére az Egyházi Törvénykönyv szerint a pasztorális és gazdasági tanács ad szervezett keretet (536. és 537. kánon). Ezt a feladatot a gyulafehérvári fõegyházmegyében évszázados hagyományra támaszkodva az egyháztanács látja el. Az egyháztanácsot minden plébánián meg kell szervezni. A helyi szükségletek szerint a leányegyházakban is szervezhetnek egyháztanácsot, vagy biztosíthatják, hogy a leányegyházak egy-egy képviselõje tagja legyen a plébánia egyháztanácsának. Az egyháztanács az egyházközség választott vezetõinek testülete, akik a plébánia anyagi ügyeinek intézésével segítségére vannak lelkipásztoruknak. Az egyháztanács tagjai olyan személyek legyenek, akik elkötelezett életükkel az egész egyházközségben a hívek megbecsülését élvezik. Az egyháztanács tagjainak megválasztása az érvényben levõ szabályzat alapján történik. 

 

A választás az egyházközségi közgyûlés hatáskörébe tartozik. Megválasztható minden 70. életévét be nem töltött személy, aki a plébánia területén lakik, nincs kizárva a szentségek vételétõl, gyakorló katolikus és évi hozzájárulással részt vesz a plébánia fenntartásában. A választásra legalább kétszer annyi személyt kell jelölni, mint amennyit megválasztanak. A jelölt és megválasztott személyek között lehetnek nõk is. A jelöltek listáját a meglevõ egyháztanács által megválasztott bizottság állítja össze. A nagyobb plébániákon a jelölõbizottságba be lehet vonni hitüket komolyan megélõ nem egyháztanácsosokat is, akik az egyházközség elõtt köztiszteletnek örvendenek. A listára felkerült személyek nevét ki kell hirdetni, vagy ha van egyházközségi értesítõ abban közzé kell tenni, hogy a hívek minél szélesebb körben vegyenek tudomást róla. A választás titkos szavazás útján történik. 

 

A jelölõbizottság végezze a szavazatok számlálását is. A megválasztott személyek névsorát két hétre mindenki számára elérhetõ helyre kell kifüggeszteni, hogy ha a hívek netán valakivel nem értenek egyet, írásban adhassák be tiltakozásukat. Az egyháztanácsnak hivatalból tagjai: több segédlelkész esetén egy segédlelkész, a kántor, a hitvallásos iskola igazgatója, a világi hitoktatók választott képviselõje, a hitbuzgalmi és karitatív csoportok képviselõi. A megválasztott egyháztanácsot az egyházmegyei hatóság hagyja jóvá, a választásról felvett jegyzõkönyv alapján. Megbízatásuk három évre szól, de az érsek súlyos okból ezt vissza is vonhatja. A megválasztott tagok maguk közül jelölik ki a különbözõ tisztségviselõket (gondnok, pénztáros, jegyzõ, ha szükséges gazdasági felügyelõ stb.). Az egyházi törvénykönyv 536. kánonja utal az egyháztanács feladatára. A pénzügyi és gazdasági feladatok mellett nagyon fontos, hogy az egyháztanácsnak külön megbízottjai legyenek, akik gondoskodnak az egyházközségben mûködõ lelkiségi és karitatív tevékenységrõl. Az egyháztanács munkáját esetenként olyan személyek is segíthetik, akik nem tagjai a tanácsnak, de szeretnének munkájukkal bekapcsolódni az egyházközségi életbe. 

 

Az egyháztanács tagjai érezzék, hogy egyházközségük lelki elõhaladásáért éppen olyan felelõsek, mint a lelkipásztor. Munkájukkal mindenben segítsék a plébánost. De ugyanakkor azt is tartsák kötelességüknek, hogy ha a lelkipásztoruk olyan gyakori mulasztást követ el, ami károsan hat a hitéletre, közösen vele beszéljék meg, krisztusi szeretettel figyelmeztessék. Legyen kitüntetõ feladat számukra, hogy közremûködhetnek az egyházközség pasztorációs munkájában. A világi, de apostoli tevékenységüket hittel, reménnyel és szeretettel végezzék. 

 

A fõegyházmegyei közigazgatással kapcsolatos legfontosabb dokumentumok: 

 

1. Papi szenátus és tanácsadó testület újraválasztásának és mûködésének szabályzata. 

 

2. Fõesperesek szabályzata. 

 

3. A gyulafehérvári római katolikus plébániák igazgatási szabályzata. 

 

4. Esperességek és plébániák határidõ naptára. 

 

5. Lelkipásztori jelentés statisztikai adatokkal. 

 

6. Fõpásztori vizitációk kérdõpontjai. 

 

7. Lelkipásztori jelentés kérdõpontjai a bérmáláshoz. 

 

8. A kántori jelentések kérdõpontjai. 

 

9. Anyakönyvek. 

 

10. A fõegyházmegyei hivatal, fõesperességek és plébániák ügyviteli iratainak megújított formái. 

 

11. A fõegyházmegye közigazgatási térképe. 

 

12. A különbözõ kategóriákba tartozó plébániák jegyzéke. 
 

 

JAVASLATOK

 

1. Javasoljuk a fõpásztori vizitáció visszaállítását a korábbi hagyományokhoz híven. Lehetõleg a bérmálástól függetlenül látogasson el a fõpásztor vagy megbízottja az egyházközségekbe. A vizitációról készült jegyzõkönyvben szerepeljenek a felmerült nehézségek és az intézésükre vonatkozó javaslatok. 

 

2. Javasoljuk híveink minél szélesebb körû bevonását egyházunk ügyintézésébe. Minden feladatra megfelelõ végzettséggel rendelkezõ személy nyerjen alkalmazást. 

 

3. Az idõközben megváltozott kerületek kapják vissza hagyományos régi nevüket: a Hegyaljai legyen Gyulafehérvári, a Tordai legyen Aranyos-Tordai és az Alcsíki legyen Alcsík-Kászoni fõesperesi kerület. 

 

4. A lelkipásztor ne beosztottat, hanem munkatársat lásson az egyházi alkalmazottakban. Ha munkájukat becsületesen végzik, teljes bizalommal viseltessen irántuk, ne éreztesse papi mivoltának felsõbbrendûségét. Az alkalmazottak tartsák tiszteletben lelkipásztoruk utasításait. Isten azért hívta õket az egyház szolgálatába, hogy a mindennapi életben is kovász módjára hassanak és apostolkodjanak a közösségben. 

 

RENDELKEZÉSEK

 

115. Be kell vezetni a mandátumhoz kötött szolgálatvégzés gyakorlatát. Ennek értelmében a megbízások öt évre terjedjenek ki. Amennyiben a fõpásztor szükségesnek tartja, újabb idõre megbízhatja a szolgálatvégzõt. 

 

116. A fõesperesi szolgálatra a kerület papságának megkérdezését követõen történjék a kinevezés. A szolgálatot végzõ papok titkos szavazással nyilvánítanak véleményt, hogy kit tartanak alkalmasnak a tisztségre. Ezt mint javaslatot figyelembe véve bízza meg az alkalmas papot fõesperesi szolgálatra a fõpásztor.

 

117. A kerületi papság által jelölt személynek legyen lehetõsége elfogadni vagy visszautasítani a megbízatást. 

 

118. A plébánosok és lelkészek esetében a szolgálati idõ öttõl tizenöt évig terjedjen. Legalább öt évet nehéz szórvány helyen is mûködjön mindenki. Tizenöt évi szolgálat után az illetõ hely plébánosa nyilvánítsa ki szándékát a fõpásztornak, hogy más egyházközség vezetését is vállalná. 

 

119. Lehetõleg minden kategóriájú plébánián szolgáljon mindenki. Csak így lehet elérni, hogy a nehezebb helyeken is rendszeresen cserélõdjenek a szolgálatvégzõk. 

 

120. Segédlelkészeink tudatosítsák magukban, hogy elsõ állomáshelyük szórvány vagy több nehézséggel és kevés lelkipásztori örömmel járó egyházközség lesz. 

 

121. A lelkipásztorkodó papság lehetõleg szolgálatot és felelõsséget vállaló egyháztanács megszervezését mozdítsa elõ. El kell kerülni, hogy kizárólag a lelkipásztor döntsön és feleljen az egyházközség ügyeiért. 

 

122. Az egyháztanács tagjai közül meg kell bízni egy arra alkalmas személyt, aki a sajtóirodát a plébániai eseményekrõl tájékoztatja. 

 

123. Az egyházi világi alkalmazottak részére a fõegyházmegyei hatóság készítsen el feladatkört meghatározó szabályzatot, és ez legyen egységes minden plébánián. 

 

124. A szövegtervezet végén felsorolt dokumentumokat minden plébániának mielõbb meg kell küldeni. 
<<vissza a tartalomjegyzékhez

 

ERDÉLYI SAJÁTOSSÁGOK

Ha az evangélium, az egyház tanítása nem is különbözik a föld különbözõ országaiban, világrészein, ha a szentmise liturgiája minden katolikus templomban azonos, elmondhatjuk, hogy a hitélet távoli vagy közelebbi hagyományokból fakadó külsõ megnyilvánulásai még a liturgiába is belevihetnek helyi sajátosságokat, kiváltképpen a hitélettel kapcsolatos, de az egyház által nem elõírt (bár nem is tiltott), mélyen meggyökerezett szokások esetében, hiszen nem minden népi-nemzeti közösség vette fel a szent keresztséget egy idõben és azonos alapról. Már ez a különbözõség önmagában is eltérõen alakította az egyes, kisebb-nagyobb közösségek vallásos életét: semmiképp sem tartalmában, inkább külsõségeiben. 

 

"Sajátosságok" címen nem kuriózumokat, nem furcsaságokat kívánunk a zsinat elé tárni. Mindössze az erdélyi római katolicizmusnak olyan hagyományaira, a hitélet olyanjelenségeire-vonásaira utalunk, amelyek ebben a formában nem találhatók meg talán más (adott esetben magyar) egyházmegyében, még kevésbé más - egészben vagy részben római katolikus - népek hitéletében, vallásgyakorlatában, esetleg egyházszervezeti felépítésében sem. 

 

Hogy ilyenek vannak - az természetes. A II. vatikáni zsinat dokumentumai ismételten hangsúlyozzák az egyes népek, közösségek sajátos hagyományai ápolásának és megõrzésének fontosságát a hitélet gyakorlásában, mihelyt ezek nem kerülnek ellentmondásba az evangélium egyáltalán az egyház tanításával, parancsolataival, törvényeivel. 

 

Feladatunk lelkipásztoraink és híveink figyelmét felhívni néhány, a távolabbi vagy közelebbi múltból örökölt, történelem alakította és továbbformálta hagyományunkra, sajátos intézményünkre, távolról sem azért, hogy dicsekedjünk velük, hanem azért, hogy megvizsgáljuk: vajon ezek és a helyszûke miatt kiszorult hasonló sajátos vonásunk, hagyományunk közül valamennyi idõtállónak bizonyult-e, vagy az idõk folyamán egyik-másikuk természetes módon veszített a jelentõségébõl? Sõt, akár részben (vagy egészben) el is halt esetleg napjainkban van elhalóban? Születnek-e korunkban is új, hitéletünkkel kapcsolatos hagyományok, és milyen jellegûek ezek? Tudva, hogy a hagyományokhoz való ragaszkodás egyben megtartó erõ is, számot kell vetnünk nemcsak féltve õrzött és ápolt hagyományainkkal, szokásainkkal, hanem azokkal is, amelyek fölött (olykor sajnálatunkra, de be kell látnunk) elszállt az idõ. 

 

A GYULAFEHÉRVÁRI FŐEGYHÁZMEGYE ÁLTALÁNOSAN JELLEMZÕ SZELLEMI SAJÁTOSSÁGA

 

A római katolikus anyaszentegyház egészére jellemzõ bizonyos egészséges, idõtálló értékekhez ragaszkodó konzervativizmus. Ez a vonás a történelem folyamán igencsak erõssé vált fõegyházmegyénkben, hiszen Erdély területén fõként a vallási villongások (hogy háborúkat ne mondjunk) idején, a 16. és fõleg a 17. században, a római katolikus egyház védekezésre szorult. De ezenfelül is védekezésre szorította  a történelem Erdély népét. Hol tatár-török, hol császári seregek törtek erre a földre, hol a Nagyságos Fejedelem vizitelt a vallási türelmetlenség szellemében, vagy más okokból katolikus-magyarok lakta vidékeinken. Az embereknek évszázadokon át állandó készenlétben kellett élniük, így fölöttébb ragaszkodókká váltak a meglévõhöz: szellemi és anyagi javaikhoz egyaránt. Ezzel is magyarázható, hogy szellemi arculatát tekintve, a fõegyházmegyénk konzervatívabbnak minõsíthetõ nemcsak a legtöbb nyugat-európai, hanem a magyarországi egyházmegyéknél is. A múlt hagyományaihoz kikezdhetetlen makacssággal ragaszkodó ellenálláson törtek meg a kommunista hatalom ismételt, elsõ lépésben szekularizációt célzó rohamai, kísérletei is. Ez a konzervativizmus valóban egészségesnek minõsíthetõ, hisz nem száll szembe föltétlenül és makacsul a világegyházon belüli megújulási tendenciákkal.  Sõt: kellõ megfontolás után igencsak melléjük áll, magáénak tekinti azokat. Ebben a szellemben gondoljunk fõegyházmegyénk lelkipásztorainak és híveinek viszonyulására a II. vatikáni zsinat  forradalmiaknak  mondható  újításaihoz,   amelyeket természetesekként sikerült elfogadtatni és érvényesíteni a mi tájainkon is, miközben más, sokkal nagyobb nemzetek egyik-másik egyházmegyei vezetése nemcsak elzárkózott a zsinat néhány döntésétõl, de el is utasította azokat. 

 

A II. vatikáni zsinatnak köszönhetõ a fõegyházmegyei zsinat meghirdetése és összehívása is hitéletünk megújítása érdekében. Egyfajta békés "hadüzenet" ez a zsinat egy sajnálatos, kommunista korszakbeli örökségnek, amely olykor egyes papokra, sõt egész egyházközségekre is rányomta zsibbasztó bélyegét. Az akkor adminisztratív eszközökkel csaknem tétlenségre kényszerített egyház tagjai, mindenfajta tevékenységi lehetõségtõl megfosztva, a szigorúan vett egyházi kötelességeken kívül (szentségek kiszolgáltatása azokhoz való járulás, hitoktatás) teljes tétlenségre lévén kárhoztatva évtizedeken át elkényelmesedtek, kihunyt belõlük, papokból és hívekbõl egyaránt a kezdeményezõ készség. Zsinatunk feladata egyebek mellett az is volt, hogy hozzájáruljon ennek a káros "örökségnek" a felszámolásához, aminek semmi köze a közösség lelki épségén õrködõ, szellemi javakat megõrzõ, egészséges konzervativizmushoz. 

 

A zsinati dokumentum tervezetéhez hozzászóló testvéreink ismételten figyelmeztettek egyfajta fõegyházmegyéinkben (is) jelentkezõ szabadosságra, kivált fiataljaink körében, különösen az öltözködés tekintetében. Mégsem hisszük, hogy ez különösen súlyos gond lenne. Úgy véljük azonban, ha mégis elõfordul, nem a szószékrõl való megszégyenítés a megfelelõ nevelõ módszer: inkább a lelkipásztornak kell személyes, közvetlen beszélgetések útján hatnia a "rendetlenkedõkre". A hagyományokhoz való ragaszkodás és az egyház által megengedett bizonyos újítások bevezetése tekintetében igen hangsúlyos a különbség a városi és a falusi hívek viszonyulása között, ami természetesnek mondható. Egyes városokban például - kivált a fiatalok - szívesen fogadják a beat-miséket. Ahol ez az áhítatot szolgálja rendben van, de semmiképp sem szabad  (mégoly jó  énekesekkel-zenekarokkal  is)  falvainkra erõszakolni. Ezen ugyanis a hívek nemcsak megbotránkoznának, de könnyen el is távolodnának az istentisztelettõl és a templomtól. Az ilyen különbözõségekkel okvetlenül számolnunk kell, éppen a hitélet megújítása érdekében, föltétlenül tiszteletben tartva a hívek óhaját, szokásait, ízlését, adott esetben az új iránti fogékonyságát, vagy ragaszkodását a "régihez". 

 

A GYULAFEHÉRVÁRI FOEGYHÁZMEGYE TÖRTENELEMALAKÍTOTTA SZERVEZETI SAJÁTOSSÁGA: A STÁTUS

 

A II. vatikáni zsinat, hat fejezetbõl álló határozatot hozott a világi híveknek az egyház életébe való bevonásáról. Ennek elõ szavában VI. Pál a világiak bevonásának egyik érveként az alábbit említi: 

 

"Sok országban igen kevés a pap, vagy - mint megesik - a papok meg vannak fosztva a szolgálatukhoz szükséges szabadságtól, e helyeken az egyház aligha lehet jelenlevõ és tevékeny a világi hívek munkája nélkül." 

 

Túlzás nélkül mondhatjuk (az anekdotabeli csíki pappal együtt), hogy e tekintetben "a zsinat utolért bennünket". Éppen a VI. Pál által említett körülmények (paphiány, a papok akadályoztatása hivatásuk gyakorlásában) késztették az erdélyi egyházmegyét arra, hogy nagyjából 400 évvel a II. vatikáni zsinat határozatai elõtt, már Báthori  István fejedelem korában,  az Összes  Katholikusok Gyülekezete majd a Katholikusok Státusa végül Státus néven egyháziak és világiak, megyék és székek képviselõibõl olyan csúcsszervet hozzon létre, amely fõként püspök nélkül maradó egyházmegyénk anyagi javainak kezelésére vállalkozott, iskolák fenntartását-mûködtetését biztosította, de egy idõben vikárius-, illetõleg amikor ez már lehetségessé vált, püspökjelölési joga is volt. Ez a szervezeti forma olyan hatékonynak bizonyult, hogy a vallási villongások elmúlta után, tehát az egyházüldözés megszûnését követõen is megmaradt, ha jogköre változott is az idõk folyamán (pl. megszûnt a püspökjelölési jog). Érdekes, hogy egyházmegyénk két nagy 20. századi püspöke, gr. Majláth Gusztáv-Károly, majd pedig Márton Áron idejében, egész pontosan a század derekáig, igen nagy szerepe volt ennek az egyházi és világi személyekbõl álló csúcsszervnek, mégpedig nem csupán (és talán nem is elsõsorban) az egyház anyagi gondjainak a megoldásában, de szellemi életének az irányításában is. A Márton püspök szentelését követõ években, az akkor már hivatalosan Egyházmegyei Tanácsnak (bár röviden továbbra is Státusnak) nevezett szerv az egyház szellemi hatalommá válásának döntõ tényezõjévé vált. Olyan országosan és határainkon túl is ismert nevû tudósok, egyetemi tanárok váltak a Státus tagjaiként a nagy püspök legközelebbi tanácsadóivá, mint (az akkor még fiatal) dr. Venczel József professzor, valamint dr. György Lajos irodalomtörténész. 

 

Az Egyházmegyei Tanács azonban nem bonthatta tovább szárnyait a kommunista hatalomátvétel után. Csak következtetjük (tárgyi bizonyítékunk nincs rá), hogy nemcsak az egyházi javak iskolák durva elorzása járult hozzá megszüntetéséhez, egyik napról a másikra történõ "államosítás" címén, hanem az is, hogy Áron püspök óvni kívánta nagyra becsült világi híveit az üldöztetéstõl. Tény, hogy 1948-ban, miután a Román Népköztársaság Kormánya az egyházmegyei alapokat-intézményeket, ezek ingó és ingatlan javait tulajdonba vette, Márton Áron püspök 1948. augusztus 20-i, 1966/1948-as Dekrétumával felfüggesztette a Státus (Egyházmegyei Tanács) mûködését, újabb intézkedésig. Erre azonban csak 43 év múltán kerülhetett sor, amikor Bálint Lajos püspök 1991. február 11-i Határozatával elrendelte a Gyulafehérvári Római Katolikus Egyházmegyei Tanács tevékenységének folytonossági alapon történõ újraindítását. És a Tanács - a Státus - újra megalakult. Bálint Lajos püspök - késõbb érsek - úr abban az indokolt reményben hívta újra életre a történelem, sõt a század elsõ felében is oly eredményesen mûködõ szervezetet, hogy az "új rendszer" jóváteszi majd elõdje egyház ellen elkövetett vétkeit, egyebek mellett azzal is, hogy visszaszolgáltatja ingó- és ingatlan vagyonát, intézményeit és szellemi mûhelyeit, az iskolákat is. Erre azonban mindmáig nem került sor. Emiatt az Egyházmegyei Tanácsnak alig akadt munkája. Úgy véljük azonban, hogy itt valami elhanyagolódott: ha már gazdasági hatalmától-lehetõségeitõl továbbra is megfosztották a Státust, mint a római katolikus egyház álláspontját képviselõ szervnek tovább kellett volna mûködnie közéletünkben, és egyben a romániai katolikus magyarság szellemi irányító szervévé is kellett volna válnia. Egyáltalán kétséges; hogy (hajdani) gazdasági szerepére lesz-e még szükség, még ha idõvel a kormányzat vissza is juttat valamit az "államosított" ingatlanokból. Mindenképpen újjá kellene szervezni a Tanácsot, új, lehetõleg fiatal tagok bevonásával. 

 

A GYULAFEHÉRVÁRI FÕGYHAZMEGYE NÉPI HITELETHEZ, LITURGIÁHOZ IS KÖTÕDÕ SAJATOSSAGAI

 

Az egyház ünnepeihez, az emberi élet kiemelkedõ eseményeihez (születés-keresztelés-elsõáldozás-bérmálás-esküvõ-halál) fûzõdõ, olykor szakrális hagyományaink - mint minden nép esetében egyébként - végtelenül gazdagok. Ez különösen a falu népérõl mondható el. Ezek a népszokások és hagyományok, egyes országokban (kivált a jóléti társadalmakéban) már többségükben kihaltak vagy kihalóban vannak. Némelyiket mi is a szomszéd népektõl vettük át, mások viszont a távoli pogány múltból "mentõdtek" át a keresztény hitvilágba. 

 

A népi hagyományok felmérése nem a zsinat feladata, hanem a népi vallásosságot tanulmányozó néprajztudomány dolga, amelynek köreinkben is vannak kiváló, az ország határain túl is elismert kutatói.  Munkásságukra azonban intézményesen is nagyobb figyelmet kellene fordítanunk. Nem utolsósorban azért, hogy részleteiben de nagyobb összefüggéseiben is mélyebben megismerjük népünk szakrális, ehhez kötõdõ kultikus hagyományait. Ez ugyanis mélyebb önismeretünket szolgálná, még jobban tudatosítaná bennünk bizonyos szokások-hagyományok megtartó jellegét. Ám nem érhetjük be ennyivel. Ilyen céllal jó lenne meghívni teológiánkra, mégpedig nem egyetlen elõadás, hanem elõadássorozat megtartására, kiváló vallási-néprajzkutatóink valamelyikét, hiszen fizikailag se képzelhetõ el, hogy két-három kutató (ha mégoly lelkesek is) Kóstelektõl Jegenyéig végigjárja falvainkat, hogy ott a népi vallásosság különbözõ megnyilvánulásait feltérképezze ideértve nemcsak a régi, de újonnan keletkezõ szokásokat és hagyományokat is. 

 

Ünnepi vagy más alkalmakhoz kötõdõ hagyományerejû sajátos szokásokat majdnem minden falu hitéletében és gyakorlatában találhatunk, még ha ezek egy része kiveszõben is van a városi életmódhoz rohamosan alkalmazkodó faluképben, kiváltképp az elektronikus média áldásosnak olykor nem mondható hatása következtében. Elõfordulhat, hogy adott esetekben fiatal papok kényelemszeretete közrejátszik bizonyos liturgikus elemek kihalásában, amikor elzárkóznak olyan hagyományos szertartások végzésétõl, amelyeket az egyház nem ír ugyan elõ, de nem is tilt, a nép viszont ragaszkodnék hozzájuk. A jobb érzékeltetés végett idézzük Tánczos Vilmos Keletnek megnyílt kapuja c. könyvébõl, az 57. oldalon leírt esetet: 

 

Az egyik csíki faluba új pap került, aki egyik napról a másikra megszüntette az ún. "koporsótétel" szertartását, mivel ezt nem írja elõ a temetéssel kapcsolatos liturgia. Nos, amint a pap megtagadta részvételét a koporsótételen, valóságos lázadás tört ki a faluban. Számosan elzárkóztak a szentségek vételétõl, és egyesek az egyházi adó fizetését is megtagadták. 

 

Másik - jellegében hasonló - példa, ugyanabból a forrásból: Csíkszentdomokoson húsvéthétfõ reggeléig feketében mennek templomba férfiak-asszonyok. Említett könyvében Tánczos leírja, hogy egy alkalommal, budapesti filmforgató csoport szerette volna felvenni a csíkszentdomokosiak színpompás húsvéti viseletét, csakhogy nem maradhattak húsvéthétfõig. Megkérték hát a tisztelendõ urat, próbálja rávenni híveit, hogy kivételesen most az egyszer tegyék le a gyászt elõbb: öltözzenek ünneplõbe, már a nagyszombati vízszentelésre és lamentációra, hiszen filmre szeretnék venni gyönyörû viseletüket, és nem várhatnak hétfõig. A tisztelendõ úr, nem szívesen ugyan, de vállalkozott a kérés továbbítására. Amikor kihirdette az óhajt, a templomban rosszallóan morajlott fel a tömeg, és nagyszombaton egyetlen piros pántlika sem került elõ. Feketében voltak valamennyien a vízszentelésen-lamentáción. Ez a fajta konok ragaszkodás a hagyományhoz valahol tiszteletreméltó. 
És - tegyük hozzá - megtartó erejû. Itt említjük meg a gyimesközéplokiak szép, a távoli múltban gyökerezõ szokását is, akik temetés után egy ideig felváltva vizet hordanak a halottas házhoz, hogy valami módon jelezzék együttérzésüket a gyászoló családdal pótolják a hiányzó munkaerõt. A Székelyföldön általánosan elterjedt a "megyefiak" intézménye, amely falvainkban ma is mûködõ "mini- Státus". A "tízesek"-re tagolódó faluban idõközönként két-két "megyefiat" választanak, akik segítenek a parókiának pl. az egyházi járandóságok begyûjtésében, mindenben, amiben szükség mutatkozik. Akire nem kerül sor az idõközönkénti választásokon, az "megváltást" fizet az egyházközségnek. Vannak szép hagyományaink, amelyek eredetileg általánosak voltak minden keresztény népnél, de manapság már csak helyenként maradtak meg nálunk is. Ilyen például a "búzaszentelés". Városon többnyire már ez is kihalt, vagy kihalóban van. Angliában a 16. században hunyt ki - értesültünk a kiváló francia író André Maurois Anglia története c. munkájából. 

 

Tudunk olyan rítusokról hagyományokról is, amelyeknek - sajnálatos módon, de szükségszerûen el kellett maradniuk, át kellett alakulniuk. Így például a csíksomlyói búcsú hagyományos, több évszázados rendjét (érkezés-elszállásolás, a pünkösdszombati szentmise a kegytemplomban, utána a körmenet, annak pontos sorrendje) felborította az egyébként örvendetesnek mondható tény, hogy hosszú évtizedek tilalmát követõen, a rendszerváltás után megtízszerezõdött a régen odaáramló több tízezres tömeg. Olyannyira, hogy a pünkösdszombati nagymisére is a két Somlyó-hegy közötti tágas téren kerülhet sor (a kegytemplom helyett), és a hegyre való fel - az onnan való levonulás sem a régi körmenetek rendje szerint történik. Ez a tömeg nagysága miatt megoldhatatlan. 

 

Nemcsak sok évszázados hagyományaink vannak a hitélettel kapcsolatosan: újak is keletkeztek. Jelzésükre két példát említenünk. A két világháború között hozták létre az "Ezer Székely Leány Napjá"-t Csíksomlyón. Az elsõ világháborút követõ években népünk hitét, erkölcsét és nemzeti identitását veszélyben látva a Római Katolikus Nõszövetség életre hívta a "Katalin-" és "Zita"-köröket. 

 

Ebbó1 nõtt ki az egész Erdély faluvilágát átfogó KALÁKA mozgalom. Az "Ezer Székely Leány Nap" nevû rendezvényt is a, KALAKA szervezte a Sarlós Boldogasszony napi somlyói búcsúhoz igazodva. Célja, hogy a népünk lelkébõl forrásozó legsajátosabb kincsek seregszemléje által tömegeket hangoljanak jókedvre, és keltsenek érdeklõdést a vallásosság, a tiszta erkölcs, az összetartozás és az õsi viselet iránt. A rendezvény szerves része volt a délelõtti közös szentmise, amelyre a résztvevõk már otthonról lelkileg felkészülve jöttek lelkipásztorukkal együtt. Az "Ezer Székely Leány Napja" ünnepségen, jóllehet római katolikus rendezvény, ma már részt vesznek protestáns fiatalok Háromszék, Udvarhely, valamint Marosszék településeirõl is. 

 

Az újabb keletû vallásos népi hagyományok, mint a Csíktaplocán 1988-ban elindult éjszakai engesztelés, virrasztással egybekötött szentségimádás a hívek tartós ragaszkodása folytán lassan hagyománnyá honosodott a fõegyházmegye több mint 80 helységében, sõt a többi egyházmegyében is. Eredeti célkitûzése Isten engesztelése népünk bûneiért és könyörgés sorsunk jóra fordulásáért. A hitélettõl nem idegen, félig-meddig világi hagyományt õriz Székelyvarságon a "málnafesztivál" amely augusztus elsõ vasárnapján szentmisével kezdõdik. A testvérvárosi kapcsolatok révén nemcsak gyermekeiket cserélik hosszabb-rövidebb nyaraltatásra az egyes plébániákhoz tartozó családok, de egymás egyházközségi búcsúit is látogatják határokon át. 

 

Sorolhatnók tovább a népi vallásosság még élõ, vagy már kihalt formáit. Elmondhatjuk azonban, hogy ezeknek rendkívüli megtartó erejük van. 

 

JAVASLATOK

 

1. El kellene készíteni a csíksomlyói búcsú új forgatókönyvét. 

 

2. A plébánia átadásakor a plébános az utódnak írásban számoljon be az egyházközség szokásairól és hagyományairól. 

 

3. Bátorítsuk fiatal papjainkat arra, hogy szolgálati helyükön a népi vallásosság különbözõ megnyilvánulásait feltérképezzék, ideértve nem csak a régi, de az újonnan keletkezõ szokásokat és hagyományokat is. 

 

4. Ápolják a népi ájtatosságokat: búcsújárás, határkerülés, halottvirrasztás stb. 

 

5. Adventben, ahol lehet, vezessék az örökös szentségimádás mintájára az örökös rózsafüzér imádkozását. 

 

6. Javallott a búcsú elõesti vesperások visszaállítása. 

 

7. Erõs Alfréd Lelkipásztori néprajz címû könyv szellemében népünk vallásosságát ismerõ, értékelõ, felkutató szakemberek megkeresése lenne szükséges. Vallásos eredetû értékeinket össze kellene gyûjteni, közkinccsé tenni, amíg még nem késõ. 

 

8. A templomok bejáratánál függesszék ki a templomi viselkedés korszerû szabályait. 

 

RENDELKEZÉS

 

125. Nemes hagyományaink örökségét mentsük át, az új evangelizáció érdekében és szellemében hasznosítsuk mindazt, ami segíti népünk keresztényként való megmaradását. 

<<vissza a tartalomjegyzékhez