Korlátolt szabadságban

Palotafogsága alól 1967 év végén mentették fel a hivatalos állami szervek. Ezt megelőzően olyan események, ortodox ünnepségek következtek – külföldi emminenciák (Franz König bécsi bíboros-érsek) részvételével –, amelyeken Márton Áronnak, mint az ország egyetlen magyar nemzetiségű katolikus püspöknek hiányzása Romániára rossz fényt vetett volna a nagyvilágban. Az állami hatóságok azt szerették volna, hogy a háziőrizetet felfüggesztve csak a nagyobb ünnepségeken jelenik meg. Márton Áron mindjárt a tárgyalások kezdetén kikötötte, hogy csak úgy lesz hajlandó résztvenni az Curtea de Arges-i ortodox ünnepségeken, ha feltétel nélkül feloldják a háziőrizet alól; cenzúra nélkül érintkezhet a Szentszékkel, külfölddel, a papokkal és a hívekkel; körleveleket adhat ki cenzúra nélkül; biztosítják a hitoktatás szabadságát, és az ordináriusi jurisdikciót a kormány nem korlátozza. A hatóságok megígérték a feltételek teljesítését azzal a kiegészítéssel, hogyha „a püspök nem politizál”, feloldják a házi fogság alól. Emil Bodnaraş, a Román Államtanács elnökhelyettese 1967. november 22-én közölte Márton Áronnal, hogy a kényszerhelyre vonatkozó intézkedést azonnali hatállyal feltétel nélkül feloldották.

A megöregedett püspök újra szabadon mozoghatott. Bérmaútjai diadalmenetté váltak. Azokkal szemben már kifogást senki sem emelhetett, de a helyi állami hatóságok mindent megtettek, hogy az ifjúságot távoltartsák a bérmálástól. De hiábavaló volt minden korlátozó próbálkozás, a hívek lelkesedését és a gyermekek öntudatát nem tudták korlátozni. A nagy püspöknek biztató szavaira áhítóztak hívek és az igazságot kereső emberek egyaránt.

Az emberi és nemzeti lét titkának a kulcsát csak akkor találjuk meg, ha értelmét és célját a természetfölötti világban keressük. A keresztény hitből és világszemléletből nyert válasz ugyan nem oszlat el minden homályt és nehézséget, de megtanít arra, hogyan legyünk erősek az ádáz küzdelemben, melyet az élet ránk kényszerít.  … A kitartásra akkor leszünk képesek, ha lelkünkben tudatosítjuk, hogy nem az ember áll a történelem tengelyében, hanem a keresztfán felmagasztalt Istenember.
(Márton Áron jegyzete, MÁM, dos. 27/8.)

1969-ben egyházmegyei szinten – külsőségek nélkül – az imádság szellemében megemlékeztek Márton Áron püspökké szentelésének 30. évfordulójáról.

Venczel József – Márton Áron levélváltása:
Szívből, szeretettel, de mégiscsak esetlen szavakban keresem kifejezését annak a nagy örömnek, mely a jelen ünnepi alkalommal – mind hűségben öregedő tanítvány – betölt. Bátorít, hogy az Úristen különös kegyelmét dicsérni óhajtó szavam semmiképp sem magányos beszéd. A jó kívánságokhoz csatlakozik először is mind népesebb családom, mely éppen e harminc esztendő sodrásában növekedett s nem fogyatkozott meg lelkiekben. … Nem «új» már ez a nemzedék, deresedő hajjal sokat megtapasztalt, de nem felejtheti, mit a nehéz esztendők során Kegyelmes Atyámtól kapott: «az emberre szabott, az élet minden síkját átható és formáló kereszténység» mindig érvényes elveit.
(Dr. Venczel József szociológus, egyetemi tanár 1969. február 9-én Kolozsváron kelt leveléből)

Kedves Jóska! Meleg és emlékeztető soraidat nagyon köszönöm. Összenőttem a Te, a Ti nemzedéketekkel. Ha adtam valamit, csak azért volt, mert tanulásra ösztönzött a Ti lelkesedésetek, az igazság útját kereső érdeklődésetek, a tiszta eszményért hevülő ifjúságotok. ... Isten ajándékának tartom, hogy útitársamnak vallhatlak Téged, és még néhányat a Te nemzedékedből. ... Áldjon meg az Isten megnövekedett Családod minden tagjával együtt. Szeretettel ölel”
(Márton Áron válasza Venczel Józsefnek, Gyulafehérvár, 1969. február 11.)

A 70-es években (1970, 1971, 1973) ismét eljutott az örök városba, ahol VI. Pál pápa fogadta.

Minket a történelem vihara – ahogy mondani szokták – az ezelőtti helyzetünkből kivetett. Hirtelenül egészen más körülmények közé kerülve, kezdetben szédülés fogott el minket. Majd ismét öntudatra ébredve, megértettük, hogy most abban a helyzetben vagyunk, amelyet az Úr Jézus papjainak előre megmondott! Azt is felismertük, hogy ha az evangéliumot hitelre méltóan akarjuk hirdetni, annak üdvözítő igazságát elsősorban az életünkkel kell bizonyítanunk! Azt is megértettük, hogy ezt várják tőlünk a híveink, sőt a nem-hívők is! Ez a helyzet a papot kétségtelenül egy bizonyos, – hogy úgy mondjam – társadalmi magányosságba kényszeríti. Mégis igaz az, hogy még a minden reménytől megfosztott helyzetben is a pap tapasztalni fogja, hogy ő erőközpont, vagyis az Istent kereső emberek összetartozásának és tevékenységének középpontja, még azoké is, akik távoli területről visszavágyódnak az atyai házba.
(Márton Áron 1973. október 13-án Rómában, a püspöki szinóduson elmondott beszédéből)

Az Egyházát ért bántalmazások vagy a jogtalanságok idején megtalálta a módját, hogy az igazságtalanságokat okosan felszínre hozza. Például többször vett részt görög keleti ünnepségeken. Ha azonban ott a görög katolikusokat támadták, tiltakozásból lemondta az elkészített asztali beszédet vagy még az ünnepi asztaltól is távol tartotta magát.

1968. február 29-én a „Ceauşescu-féle állampolitika” a romániai egyházfőket az államfőhöz fogadásra kényszerítette. Az asztalnál Márton Áron püspököt az államfő és Emil Bodnăraş közé ültették. A Ceauşescu beszédeit követő taps akkor is elmaradhatatlan volt, de Márton Áron – jegyzetlapjáról olvasható –: A többiek helyeselték s tapsoltak, s mivel nem csatlakoztam az örvendezőkhöz, az Elnök Úr kérdően nézett rám, de nem szóltam semmit. Gondoltam megvárom, amíg többet tudok. S mit tudott meg? Azt, hogy félnek tőle, mert ahogy leült az Elnök, Márton Áronhoz fordulva megállapította, hogy mindketten «oltyánok» vagyunk, ti. az Olt mellett születtünk. Valami nagyon ravasz embernek tartanak – gondoltam magamban –, mert a Pátriárka is ezt mondta.

A püspök kemény helytállása hűséges papjainak támogatásával sikerült. Vallotta: a püspök ereje papjaiban rejtőzik. Értük kiállt, lelkipásztori munkájuk miatt ért bántalmazásokért vállalta a felelősséget. Szinte jelszóként ismételgette papjainak a hatósági emberekkel való „ütközés” esetére: hivatkozzál rám!
Plébániáktól megfosztott papjait börtönből való szabadulása után visszahelyezte, s amikor emiatt támadták, azt írta a kultuszügyosztály vezetőjének: Kész vagyok visszamenni a börtönbe, de nem mondhatok le a püspöknek arról a jogáról, hogy én szabjam meg, melyik pap hol működhet.

Márton Áron fiatal pap korától élete végéig nem szűnt meg hangoztatni, hogy a keresztény ember egyszerre két világ polgára.
A keresztény ember két világ polgára. Igazi hazája az égben van, de oda az út a földön át vezet. Ezért a világban nem turista, nem műkedvelő. Feladatot kell teljesítenie. Feladatot és szolgálatot szeretetből. A jámborság önmagában nem elég. A vallás nem menti fel az erőfeszítés alól, nem pótolja a szaktudást és a lelkiismeretes munkát. Mesterségét mindenkinek meg kell tanulnia, képességeit ki kell művelnie, és lelkiismeretesnek kell lennie. Ha képességeit kifejleszti, s az emberi tevékenység bármely területén szakértelemmel, lelki függetlenséggel, igazságszeretettel, felelősség-tudattal dolgozik, valóságos apostoli munkát végez a világban.
(Márton Áron, Az Egyház és a nevelés, in: Erdélyi Iskola, VII. évf. 1–2. sz. 1939/40. ;
Csíkszeredában 1975. május 12-én, és Székelyudvarhelyen 1975. június 6-án mondott beszédéből)

Márton Áron kerülte a hízelgéseket, mindig püspökhöz méltóan beszélt.
A természet nem ismer felsőbbrendű és alsóbbrendű embereket, hanem csak egyenlő méltóságú embereket. Az államok pedig olyan testületek, melyeket emberek alkotnak, tehát természetjogilag az államok között sem lehet különbség jog és méltóság tekintetében, de ezt az elvet ma úgy látszik egyre nehezebb érvényesíteni a nemzetközi életben. Az ember Isten nélkül is megszervezheti a földet, de a mi hitünk szerint a teljes humanizmus magában foglalja azt az igényt is, hogy az ember nyitott és szabad legyen Isten felé.
(Márton Áron beszéde Nicolae Ceauşescu párttitkár államelnökké választása után a kultuszvezetők protokolláris tisztelgésük alkalmával, 1974. március 26.)

…Le kell tehát győzni a nemzeteket elválasztó gyűlölködést, el kell ítélni minden mesterkedést és hazug propagandát, vissza kell adni a szerződések és az adott szó hitelét, el kell fogadni és a nemzetközi életben kötelezővé kell tenni az elvet, hogy az erőszak nem lehet jogalkotó tényező.
(Márton Áron Románia 30 éves jubileuma alkalmából „kérésre írt” körleveléből (1974. augusztus 10.), amelynek közzétételét nem engedélyezték.)

Apró élet-események ezreivel igazolhatnánk Márton Áron figyelmességét, józanságát, emberi nagyságát. Utat talált a lelkekhez, de az emberek is igyekeztek őhozzá. Rezidenciáját „otthonná” varázsolta. Szeretettel fogadott minden hozzá igyekvő embert.

A mi korunk, a technikai haladás kora. Lehet, hogy a betegek, akik szent türelemmel viselik kikerülhetetlen keresztjüket, vagy a világtól visszavonultan élő remeték, akik a szemlélődő életnek szentelik magukat, vagy elszánt emberek, akik maguk gondjaként vállalják a mások gondját a társadalmi élet kavargásában, lehet, hogy ezek nem mozdítják elő a haladás ügyét érezhető módon, de az emberiség lelkében ébren tartják annak a tudatát, hogy az emberi személynek transzcendens értéke van, és ez lényeges a haladás szempontjából is. E nélkül a földi haladás érdekében kifejtett minden erőfeszítés céltalan lenne. Ha a haladás munkásait nem hatja át a meggyőződés, hogy a személy, és a személyek közössége abszolút érték, aminek mindent alá kell rendelni, akkor a haladás a rideg technika műve lesz, s nem felszabadítja, hanem lealacsonyítja az embert.”

(Márton Áronnak Ichrik Augusta szociális testvér temetésére elkészített beszédéből (1973. május 12.), de a hatóságok akadályoztatása miatt a temetésre nem mehetett el.)

Püspöksége idején (1938–1980) szinte végig őrálló „fogoly úr” volt, amint csíkszentdomokosi legénytársai szólították. Megalázott helyzetében is képes volt másokat szabaddá tenni és felüdíteni. Lelkileg meggyötörtek, testileg megkínzottak, mindenükből kiforgatottak, önmagukkal viaskodók, papok és hívek, katolikusok és nem katolikusok, írók és költők, lelkiismeretfurdalást érző tanügyiek, jó és kevésbé jó szándékú emberek vigaszra és eligazításra találtak nála. Mindenki élménnyel és megerősödve távozott a Püspöktől.

Aki Krisztust követi, az is veszedelmes ember. Vele találkozik, az Ő eszméit elfogadja, az másképp gondolkozik, mint a világ. A keresztény útja ezért magányos út. Sokszor még a szülei, testvérei, barátai sem értik meg. Ezért mondja az Úr: azért jöttem, hogy elválasszam a fiút az apjától, a lányt az anyától. Krisztus az ő tanítványaitól azt várja, hogy a legszorosabb vérségi köteléket is elszakítsák, ha ez akadálya lenne a hitnek, és vállalják az üldözést is a hitért.

(Márton Áron jegyzetéből, MÁM, dos. 46/10)

A gyűlölettel szembeszállt a szeretet. A gyűlölködés mesterséges szítása, a gonoszság, kíméletlenség, kegyetlenség szemérmetlen működése elfelejtett húrokat érintett meg a lelkek mélyén. Erények virágoztak ki védekezésül a lealjasodás ellen. A szeretet, a segítőkészség csodálatos gesztusait tapasztaljuk napról-napra, jeléül annak, hogy az ember emberségét meg akarja menteni a jövő korok számára is.

(Márton Áron jegyzetéből, MÁM, dos. 22/3)

Az élet kemény és könyörtelen. Ritkán koronázza siker követelményeinket. A gond, a sikertelenség, a baj, a csalódás mindennapi sorsunkhoz tartozik. Ezen csak a keresztény reménység segítheti át az embert. S a kereszténynek minden oka meg van, hogy reményben éljen a földön. Ha keresztjét vállalja, akkor is, ha élete összetörik vele, boldog lesz Isten és embertársai szolgálatában.

(Márton Áron jegyzetéből, MÁM, dos. 51/6)

Bérmáláskor a székelyruhás férfiak között

 

Bérmáláson, jobbján Jakab Antal kanonokkal

A püspök prédikál. Lónya, 1969. szeptember 8.

Úrfelmutatás. Ditró, 1969. augusztus 15.

Virágösvényen, virágboltozat alatt. Ditró, 1969. augusztus 15.

 

 Curtea de Arges-en. 1967. augusztus 15.

Az igehirdető püspök. Szentdemeter, 1968. július 17.

Az Unitáriusok jubileumán. Kolozsvár 1968. augusztus 18.

 

A lourdesi Szűzanya szobra előtt

Bérmálási szentmise Szovátán, 1971.

Püspöki öltözékben, hívei között

Székely kisgyermekek virágcsokorral fogadják a püspöküket

A bérmáló püspök. Csíkszereda, 1975. május 11.

 

Asztala mellett, a kis kutyával

Körmenet az Oltáriszentséggel

Egyháztanácsosokkal, Kilyénfalva, 1969. augusztus 12.

Bérmaúton

A püspöki kápolnában imádkozik

Szívélyes fogadtatás Marosvásárhelyen

A pihenő püspök

Léstyán Ferenccel, indulás a Marosvásárhelyi Néptanácshoz

A püspöki kert padján

 

Szentmise után Julius Döpfner bíboros kíséretében


A szöveget szerkesztette és a képeket válogatta

ft. msgr. prof. dr. Marton József pápai prelátus, nagyprépost, egyetemi tanár

 

<< 7. Kérészéletű szabadságban és házi őrizetben

9. Készen az utolsó búcsúzásra >>

 


Márton Áron kezdőoldal

Márton Áron emlékszoba