2016.10.15
Különös érzelmek kavarognak bennünk, amikor a mai példabeszédet hallgatjuk. Pontosan az igazságszolgáltatásban ingott meg leginkább az ország lakosságának bizalma. Az elmúlt negyed évszázados demokráciában az igazságszolgáltatás továbbra is sebezhető maradt. Amíg a kommunista rezsim alatt koncepciós perek koreográfiájával vetették börtönbe a rendszer, illetve a „békés népi demokrácia ellenségeit”, addig a zsenge és gyengélkedő szabadabb demokratikus időkben az emberi kapzsiság szolgálatába szegődött az igazságszolgáltatás. Így mi is a gyakori bírósági visszaéléseket szójátékkal igazságszolgáltatás helyett inkább gazszolgáltatásnak nevezhetnénk (vö. Iz 5,7). Csak az keresse az igazságot a bíróságon, aki vállalni tudja a vele járó szédületes költségeket és az idegeket próbára tevő hosszas hercehurcát.
Mi most kanyarodjunk vissza az Úr Jézus példabeszédére. Kinek mondja ezt a példázatot? Talán azoknak a vallásos zsidóknak, akik várták Isten országának eljövetelét. Bizony sokan szerették volna már látni megvalósulását. Erről és az Ember Fiának hirtelen eljöveteléről beszél Lukács evangélista a példázatot megelőző versekben. Az üldözött és életében veszélyeztetett ősegyház mindenképp önmagára alkalmazta ezt a példabeszédet.
Ez a példázat valahogy mindig felkavar, mert Isten magatartását egy gonosz bíró képe szemlélteti. Nem tartozik a könnyen „emészthető” példabeszédek csoportjába. A rövid példabeszédben a bíró jellemzése kétszer is megismétlődik majdhogynem ugyanazokkal a szavakkal. Először Jézus mondja róla: „Istentől nem félt és embertől nem tartott.” (Lk 18,2) Később a példázat főszereplője, a gonosz bíró állítja önmagáról: „Noha Istentől nem félek, és embertől nem tartok…” (18,4) Egyszóval a tízparancsolat Istenre és emberre vonatkozó két kőtábláját nem tekintette magára nézve érvényesnek. Ezzel a bíró önhatalmúságát és az özvegy kiszolgáltatottságát domborítja ki Jézus. Ritkán találunk ilyen bírót. Független, befolyásolhatatlan. Ez a vonás inkább magára Istenre emlékeztet. A bíró talán nem abban az értelemben gonosz, hogy megvesztegethető, hanem azért, mert elnapolja az özvegy ügyét, nem szolgáltat neki igazságot. A bíró kétszeres jellemzéséből arra következtethetünk, hogy nem ismer protekciót, azaz önhatalmú, öntörvényű, befolyásolhatatlan. Ez a jelentésárnyalat átvihető Istenre: Istent nem lehet lefizetni, befolyásolni, ő szabad, s megteheti, hogy egy ideig nem tesz igazságot. Megtűri a gonoszok mesterkedéseit.
A példabeszédben a kisebbről következtetünk a nagyobbra. Ha az igazságtalan bíró ellenállását sikeresen megtöri az özvegy küzdelme, akkor mennyivel inkább meghallgatja Isten a hozzá kiáltó igazságtalanságot elszenvedő emberek hangját.
Az özvegyasszony képviseli a szorongatott, kisemmizett, életében veszélyeztetett embert. De jelentheti az üldözések közepette élő ősegyházat is. Mi, emberek ilyen kiszolgáltatottak vagyunk Isten előtt. Nem tudjuk semmivel „kényszeríteni” és siettetni az igazságszolgáltatásban, hacsak nem kitartó és állandó imával. Isten igazságszolgáltatása nem „szottyan” az ölünkbe, azért meg kell küzdenünk. „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” Mintha nem találna ez a kérdés a példabeszédhez. De pontosan ez a kérdés világít rá arra, hogy Isten, az igazságos bíró, azoknak, akik őt éjjel-nappal kérik, a végső időben, amikor eljön az Emberfia, igazságot szolgáltat.
A hit és az ima szoros kapcsolatban állnak. Nincs ima hit nélkül, és a hit sem tud meglenni ima nélkül. Bizalommal kell lennünk iránta. Az ima nem más, mint a csírába szökkent hitnek a tápláléka. Ha valakibe helyezzük bizalmunk, ha valakit szeretünk, akkor állandóan utána vágyakozunk. Így van ez Istennel való kapcsolatunkban is. Nem azért imádkozunk, hogy Istent informáljuk kéréseinkről. Azért folytatunk vele beszélgetést, hogy ezek segítségével az ő oldalára álljunk, megértsük, vagy legalább megsejtsük az ő akaratát. Ha így szemléljük az imát, akkor igen is sok köze van a hithez. Aki hisz, imádkozik.
A hívő embertől Jézus nem tétlenséget, az igazságtalanságba való belenyugvást kéri. A hit nem arra van, hogy vele kijátsszuk az értelmet, hogy édes semmittevésbe süllyedjünk. A hívő emberek élete küzdelmes, mint Mózesé, aki kitárt karral kéri az Istent a kimerültségen túl is. A hívő embernek sokszor birokra kell kelnie magával Istennel, ahogyan Jákob, és kiérdemelte az Izrael nevet. „Mivel Istennel szemben erősnek bizonyultál” (Ter 32,29), mondja neki a titokzatos lény, akivel hajnalig birkózott, Izrael lesz a neved. A hívő embernek kiszolgáltatottsága ellenére birokra kell kelnie Istennel az állandó imában.
Oláh Zoltán, Vasárnap, 42. szám