Nincs helyes vagy helytelen gyász

Mindenszentek, halottak napja Darvas Piroska segítőnővér szemével

 

A segítőnővérek közössége számára különös fontossággal bír a mindenszentek ünnepe, halottak napja. Darvas Piroska nővért, a csíkszentdomokosi közösség tagját kérdeztük az ünnep, a gyász és a gyászfeldolgozás témájáról.

 

Hogyan kapcsolódnak ezen ünnepek életetekhez? Hogyan élitek meg ezeket a napokat?

Közösségünk karizmája szenvedni, dolgozni és imádkozni a tisztítótűzben szenvedő lelkekért. Ezen az ünnepen különösen gondolunk a világegyházzal együtt az elhunytakra: mindenszentek ünnepén azokra, akikről biztosan tudjuk, reméljük, hogy eljutottak az Istennel való élő közösségbe, halottak napján pedig minden elhunytra emlékezünk. Számunkra ez az ünnep családi ünnep, mert hisszük, hogy élők és holtak összetartoznak, egy nagy családot alkotnak. Alapítótőnk, Gondviselésről Nevezett Boldog Mária mondta: a szeretetnek nincsenek határai. Szolidaritást vállalunk mindenkivel, aki Jézus Krisztust halálában és feltámadásában követi, akár itt a földön él, akár átment a halálba. 

 

Ezekben a napokban mindanynyian a temetőket látogatjuk, sokan már hetekkel az ünnep előtt készülődnek. Véleményed szerint a keresztény embereknek hogyan kell(ene) megélniük ezt az ünnepet, hogy a gyertyagyújtás mellett tartalma is legyen?

Ahogy egy családi ünnepnél is fontos, hogy kitakarítsuk a házunkat, így természetes az is, hogy az elhunytak sírhelyét feldíszítjük: idetartozik a virág és az égő gyertya, ami a feltámadt Krisztust jelképezi, az örök életbe vetett hitünk jele, illetve egy ünnepi szentmise és a családi megemlékezés. Halottak napján különös módon vannak jelen közöttünk és ünnepelnek velünk az elhunytak is. Szépnek tartom, hogy a családok élő tagjai ilyenkor találkoznak a sírnál, és egy közös ebéden, vacsorán. Az élők ünnepélyes együttlétében ott lehetnek azok is, akik már átlépték a halál küszöbét, és akik fontosak a családnak. De a kiengesztelődés ünnepe is lehet ez. A halállal a kapcsolatok még nem zárulnak le. Lehet, hogy hordozunk még az elhunyttal kapcsolatban sérelmeket, fájdalmakat. Ha ez így van, akkor ezen az ünnepen hangsúlyt fektethetünk a személyes kiengesztelődésre, akár egy személyes gyónásban, akár egy, a lelkünk mélyén az elhunyttal folytatott beszélgetésben a sírnál, akár az élők között egy családi együttléten, ahol megbeszéljük a vele kapcsolatos családi sebzettségeket, fájdalmakat, hiszen ezek a beszélgetés, megosztás által gyógyulhatnak, helyükre kerülhetnek. Lehet ez az ünnep az elengedés ünnepe is, mert azzal, hogy valaki meghalt és eltemettük, még nem biztos, hogy a lelkünkben tényleg elengedtük. Ezt érezhetjük abból, hogy békétlenség, fájdalom van a lelkünkben, magányosság érzése. Amikor az elhunytért imádkozunk, hogy nyugodjék békében, akkor ez, ha tudatosan tesszük, az elengedésnek egy lépése lehet. Kérjük Istentől, hogy nyugalom és béke szülessék mind bennünk, mind az elhunyt lelkében. 

 

Ezekben a napokban a gyász is előtérbe kerül, és olykor nem tudjuk, hogyan viszonyuljunk hozzá, idegen számunkra. Hogyan kell „helyesen” gyászolni? 

Nincs helyes vagy helytelen gyász. Bármilyen veszteség érje az embert életében, annak normális és természetes velejárója a gyász. Mindenki gyásza egyedi, személyes, ezért nem tudjuk senkinek megmondani, hogyan gyászoljon. Amikor valaki gyászol, számára öszszedőlt a világ, kiment a talaj a lába alól. Engem személyesen nagyon zavar, amikor valakinek egy ilyen helyzetben azt is meg akarjuk mondani, hogyan gyászoljon. Gyászolók gyakori kérdése, hogy baj-e az, ha sokszor mennek ki a temetőbe? A temetőlátogatás a gyászfolyamatnak, az elengedésnek egy része. Mindenki maga érzi, hogy mennyi időre van szüksége a sír mellett vagy otthon csendes imádságban eltöltenie. 

 

 

Csíkszentdomokosi tevékenységedhez hozzátartozik egy gyászoló csoportnak a vezetése, kísérése. Hogyan élitek meg a csoporttal ezeket a napokat?

Hét éve működik az említett gyászcsoport Csíkszentdomokoson. Ilyenkor a házunk kápolnájában egy imaórára gyűlünk össze a csoporttal. Ezen az imaórán részt vehetnek a csoport tagjainak barátai, ismerősei is, akiket meghívnak, elhoznak magukkal. Arra szoktuk meghívni a közösséget, hogy hozzák magukkal az elhunyt hozzátartozóik fényképét is erre az alkalomra, amelyet az ima alatt az Oltáriszentség elé teszünk, mellette égő mécsessel. Így közösségben, családi hangulatban gondolunk elhunytjainkra, imádkozunk családjaink élő és elhunyt tagjaiért. Ez újdonság volt a csoport számára. Először idegenkedtek attól, hogy képet hozzanak, de ez már természetessé vált, és úgy érezzük, hogy ezáltal még inkább jelen vannak az elhunytak is. Az imaóra végén a csoporttal együtt kimegyünk a temetőbe, meglátogatni legközelebbi hozzátartozóink sírját. 

 

 

Akik már a kezdeteknél jelen voltak a csoportban, azoknak sikerült feldolgozniuk a gyászt? Akiknek pedig sikerült, azok segítségére tudnak lenni másoknak a gyászfeldolgozásban? 

Többen vannak a csoportban olyanok, akik az elejétől részt vesznek a találkozóinkon. A többségükről úgy hiszem, sikerült feldolgozniuk a veszteséget, ami nem azt jelenti, hogy elfelejtjük elhunyt hozzátartozónkat: egy bizonyos fájdalom, hiányérzet mindig megmarad, de aki a gyászt feldolgozta, az a veszteséggel is teljes életet él. Ők nagyon sokat tudnak segíteni azoknak, akik újonnan jönnek el a csoportba, és akik nemrég veszítettek el közeli hozzátartozót, családtagot. Ők azok, akik meghívják ezeket az embereket a csoportba, akik szólnak nekem, hogy közösen imádkozzunk haldoklókért, súlyos betegekért vagy családokért, ahol a közelmúltban hunyt el valaki. Rajtuk látom, hogy valóban lehetséges a gyászfeldolgozás. A csoport önmagát már nem gyászcsoportnak nevezi, hanem imacsoportnak, akik nemcsak imádkoznak élőkért és holtakért, hanem tevékenyen állnak azok mellé, akiket veszteség ér, meglátogatnak és/vagy elhívnak gyászolókat a csoportba.

 

 

A szentek közösségének gondolata a karizmátok része. Segítőnővérként hogyan élitek meg ezt mindennapjaitokban?

Számunkra fontos az, hogy nyitottak legyünk mások szenvedésére, hogy észrevegyük azt, amikor valakinek az élete krízisbe került, mert hisszük, hogy a szenvedésben, az élet válságos időszakaiban növekedünk, közelebb kerülünk saját magunkhoz, embertársainkhoz és a jó Istenhez; hogy amikor átmegyünk egy-egy ilyen alagúton, akkor az életünk teljesebb lesz. Ez a húsvét, a halál és a feltámadás misztériuma, a szenvedésben rejlő erő. Különösképpen fi gyelünk arra, hogy az ilyen élethelyzetekben ne maradjon senki egyedül. Ezek a válságos időszakok az életünkben a tisztítótűz már itt a földön, és tudunk egymásnak segíteni imánkkal, jelenlétünkkel és konkrét tettekkel. Ez a folyamat – hisszük az egyházzal – nem zárul le a halálunkban, hanem egymás mellett tudunk lenni a halál után is. Éppen ezért nemcsak az élők segíthetnek az elhunytaknak, hanem fordítva is igaz, az elhunytak is mellettünk vannak, közbenjárnak értünk. Mindenkit szoktam bátorítani, hogy nehéz élethelyzetekben kérje nemcsak a megdicsőült szentek, hanem elhunyt hozzátartozói segítségét is. Akár apró hétköznapi dolgokban is: egy nővértársunk például, Columba nővér, aki több mint húsz éve meghalt, ő „felelős” közösségünkben a parkolóhelyért, bármikor kérjük közbenjárását, mindig „szabaddá tesz” egy parkolóhelyet számunkra. Egy hasonló eset: két évvel ezelőtt halt meg Ursula nővértársam. Akkor romlott el a karórám, és az övét örököltem. Az én életemben Ursula az időért felelős nővértársam, őt kérem mindig, hogy járjon közben értem, hogy időben odaérjek valahova, időben elkészüljek egy feladattal. Azóta tényleg sikerült időhatárok között tartanom magam az ő közbejárására. Tehát nem nagy dolgokra kell gondolnunk, hanem mint egy családban: bármilyen apró vagy nagyobb problémánk van, szólhatunk a másiknak, hogy segítsen, gondoljon ránk. 

 

Kérdezett: Bőjte Csongor

Az interjú nyomtatott formában a Vasárnap 2016. november 6-i számában jelenik meg.

Fotók a csíkszentdomokosi közösség és gyászcsoport életéből, forrás: az erdélyi segítőnővérek Facebook-oldala