„Legyünk imádkozó nép!”

„Baráti jó tanácsok” is figyelmeztették a pünkösdi búcsú szónokát

Az ünnepi szentmise bevezetőjében Orbán Szabolcs ferences testvér köszöntötte a nagyszámú zarándoksereget. Az Erdélyi Ferences Rendtartomány vezetője elmondta, az idei búcsú mottójáról „Boldog a méh, amely Téged hordott” – elsőként a boldogságos Szűzanya jut eszünkbe. Valamint azok az édesanyák is, akik a világra hoztak bennünket. Illetve mindazok a nők, akik életet hordoznak, ápolnak, akár biológiailag, akár szellemileg, lelkileg. „Tudjuk azt is, mi magunk is nem csak örömet, nem csak életet, nem csak jó cselekedeteket hordozunk, hanem bizony nagyon sok sebet, bánatot, szomorúságot, haragot, dühöt, amelyet ma ide Csíksomlyóra is elhoztunk, ide a hegyre is felcipeltünk magunkkal. Azt kívánom mindannyiunk számára, hogy a Szűzanya közbenjárására a jó Isten áldja meg, gyógyítsa, élettel ajándékozza meg mindazt, amit ma egyénileg, vagy közösségileg, ide a két Somlyó közötti nyeregbe elhoztunk. Kívánom, hogy mindannyian az örömnek, a békességnek az áldásnak a hordozói legyünk” – szólt az egyházi méltóság üzenete.

Csak a sokgyerekes nemzetnek van jövője

Ezt követően Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye érseke szólt az egybegyűltekhez. Mint hangsúlyozta, Márton Áron püspök egy közel hetven évvel ezelőtti beszédében arról elmélkedett, hogy Erdélyben a szász, magyar, és román nemzetek közötti, a fennmaradásért folytatott versengést az édesanyák döntötték el, mert a magyar édesanyák nem szültek, mások igen. „Ha azt akarjuk, hogy itt a jövőben is találkozhassunk, és legyen még az összmagyarságot összefogó csíksomlyói búcsú a boldogságos Szűzanya tiszteletére, akkor az ő emlékére és őt követve mondjuk azt, boldogok azok az édesanyák, akik vállalják az életet, az itthon maradást. Annak a nemzetnek van jövője, amelynek gyermekei is vannak” – hangsúlyozta az egyházfő.

Hazajöttünk, mert édesanyánkhoz jöttünk

– jelentette ki prédikációja során a búcsú ünnepi szónoka, Oláh Dénes főesperes. Kiemelte, a boldog élet titka abban rejlik, hogy milyen a viszonyunk Isten igéjéhez. Ez két dologban ölt testet: az ige figyelmes hallgatásában, és annak életünkben történő aprópénzre váltásában. „E tekintetben a Szűzanya valóban nagy volt, valóban boldognak nevezhető, mert megjegyzi róla a szentírás, hogy szívébe is zárt szavakat, és elgondolkodott rajtuk. Ha valakinek fontos volt életre váltani Isten szavait, akkor az valóban a Szűzanya volt” – nyomatékosított a főesperes, aki szerint a Szűzanya keresztény hitünk három fontos mozzanatánál is jelen van. Jelen van a megtestesüléskor, ami az ő méhében zajlott le, az ő méhéből jött világra a Megváltó. Jelen van a megváltásnál, hiszen ott állt a kereszt alatt, illetve jelen van az egyház születésénél.

„Baráti jó tanács” az üzenetről

Az ünnepi szónok mondataiban a jeruzsálemi ősegyház közösségét hozta fel példának. Hiszen ezt a közösséget az ige megélése tette gyarapodóvá, növekedővé, befogadóvá, megtartóvá, azaz értékrendet továbbadó közösséggé. Nekünk is hasonlóképpen kellene cselekednünk, ilyenekké varázsolva egyházközségeinket, vagy akár magyar civil közösségeinket is.

„A Szentatyának igaza van, amikor azt mondja, az egész világon tönkremenőben vannak a gyarapodó, növekedő, az értékrendet továbbadó, a jó utat megtartó közösségek. Azt is nagyon jól látják sokan, hogy magyar, székely népünket, közösségeinket is megcélozták már azok az arctalan démoni erők, amelyek csak egyet akarnak: szétverni mindent, ami még van, bennünket lelkileg földönfutóvá tenni, kiszolgáltatni a multik kénye-kedvének, hogy aztán boldog szegényként azt tegyenek velünk, amit akarnak” – említette a főesperes. Oláh Dénes kiemelte, egyként félti a magyar közösségeinket és egyházi közösségeinket. „Ezt úgy élem meg, hogy magyarként tudok római katolikus lenni, és római katolikusként tudok magyar lenni” – fogalmazott a szónok miután rámutatott: voltak „jóindulatú" emberek, akik arra figyelmeztették, hogy nem szükséges mondanivalóját „nemzeti színű lobogóba” csomagolnia.

A főesperes úgy vélte, mindenek előtt nagyon fontos volna, úgy nemzeti, mint egyházi közösségeinknek felébredni, mély tudatra ébredni. Az ébresztő szót pedig azok a próféta lelkű lelkipásztorok, vagy világi munkatársak, elkötelezett családapák vagy édesanyák fogják kimondani, akik naponta „megeszik" a szentírást, akik azonosulnak Isten akaratával.

Elég volt az értelmetlen zászlólengetésből

„Az egyház lehet a bűnösök közössége, de nem a hitetlenek társasága. Hiszem, hogy küldetésem van, hiszem, hogy valamit nekem kell elvégeznem, mert ha én nem végzem el, népem, fajtám, hitem, közösségem szegényebb marad” – fejtette ki a főesperes, hangsúlyozva, elég volt az értelmetlen zászlólengetésből, elég volt az egyházi és nemzeti romantikából, öntudatra kell ébredni, és rá kell jönnünk arra, hogy eljött a tettek, a munka ideje.

Rátermett vezetőkre van szükség

„Népünknek úgy egyházi, mint világi vonalon alázatos lelkületű, képességeiket jól ismerő vezetőkre volna szüksége” – hangzott el az ünnepi szónok részéről. Oláh szerint ezeknek a vezetőknek el kellene jutniuk arra az erkölcsi magaslatra, amikor észreveszik azt, ha az embertárs különb és többet tud náluk, vagy éppen rátermettebb, mint ők. „Aki Erdély földjén értelmiséginek meri vallani magát, annak tudnia kell, a mi dolgunk a hintót húzni, és nem egymás torkát harapni. A hintó a nép, az alázat pedig nagy és szent dolog. Próbáljunk eljutni erre a magaslatra” – ösztönözte hallgatóságát a főesperes.

Legyünk beszélő viszonyban Istennel

Oláh Dénes prédikációja végén kifejtette, az egyház élete nem a tevékenységgel kezdődött, hanem az imával: „annyiszor és olyan sokszor a feje tetejére állítjuk a dolgokat. Tevékenykedünk, tervezünk, a világot meg akarjuk váltani még egyszer, és fölforgatni, és nem imádkoztunk először. Minket számon tartanak úgy is, mint káromkodó, mint pesszimista nép, miért ne lehetne végre már egy pozitív nevet kiharcolni magunknak, és imádkozó néppé lenni? Olyan néppé, amely beszélő viszonyban van Istennel.” A főesperes szerint mindenkinek be kell látnia, képtelenek vagyunk megújulásról beszélni. És azért tartunk most itt, mert elfelejtettünk menet közben imádkozó nép lenni.

„Aki imádkozik, az Isten kezét fogja, aki Isten kezét fogja, az tulajdonképpen a jövőjét fogja. Azért is fontos beszélnünk az imáról, mert ez az a pont, ahol mindenkire lehet számítani. Legyünk öntudatra ébredt keresztények, az életüket, képességeikkel együtt fölkínáló keresztények, legyünk egymás képességeit alázattal elismerő emberek, és legyünk egyenként, de közösségileg is Isten kezét fogó, Istennel beszélő viszonyban levő, Istent rajongásig szerető, imádkozó nép” – hangzott el a pünkösdi búcsú ünnepi szónokának az üzenete.