Nem máskor, csak mára

Visszatekintő beszélgetés a jubiláló Jakubinyi György érsekkel

Szőcs Csaba: Érsek úr Máramarosszigeten több szempontból is színes világban született: több nemzet élt együtt akkoriban a Szovjetunió közvetlen közelében. Milyen színekre emlékszik ebből az időből a legszívesebben?

Jakubinyi György: Amikor 1946-ban megszülettem, Máramarossziget már nem az volt, ami korábban. A város ugyanis arról volt nevezetes, hogy négynyelvű népesség lakta: magyarok, románok, rutének, de a városnak mintegy fele zsidó volt, a húszezer lakosból kilencezer. Ebben a négynemzetiségű városban élt Juhász Gyula is 1904-ben egy évet a piarista gimnázium magyartanáraként, ezért Máramarossziget gyakran előfordul a költeményeiben. Élete végén Szegeden gyakran kisétált a Tisza partjára, és gondolatban visszament a folyó felső folyásához. „Kelet bazárja volt e város” – írja egyik költeményében Máramarosszigetről, utalva a zsidó jelenlétre. 1944. május 6-án kezdődött itt a zsidó deportálás, az első marhavagonokat személyesen Eichmann ellenőrizte, sajnos a végrehajtók magyar darutollas csendőrök voltak… A gyermekek mind meghaltak Auschwitzban, foghíjas családok tértek vissza, volt, aki nem mert új életet kezdeni, de voltak, akik elölről kezdték. Születésemkor ismét születtek már zsidó gyerekek is, így négynyelvű iskolahálózat működött a városban: magyar, román, ukrán és jiddis nyelven folyt az oktatás. Ez utóbbi vonal 1961-ben megszűnt, ugyanis akkorra a szigeti zsidók már kivándoroltak Izraelbe. Jelenleg 42 000 lakosú a város, ebből tíz zsidó és ők sem szigetiek, jó, ha a magyarok kétezren vannak… 1946-ban mindenki beszélt magyarul, én végig magyar óvodába és iskolába jártam. A Jóistennek hálát adok, hogy jó katolikus szüleim voltak, édesapám soha nem lépett be a pártba, jogász volt, de helyettes közjegyzőként ment nyugdíjba 1963-ban, ugyanis közjegyző csak párttag lehetett. Édesanyám a háztartásban dolgozott, varrónő is volt, magánúton vállalt munkát, hogy segítse a család életét. Nagyon későn házasodtak össze, háromévenként született egy-egy gyermek, a nővérem és bátyám után én a harmadik voltam. Nővérem háromhónapos korában meghalt, így csak ketten nőttünk fel a bátyámmal, most már ő sem él. Mivel késői házasság volt a szüleimé, egy nagyszülőm sem ismert engem, az égből néztek rám. Ötéves koromtól kezdve már ministráltam, a bátyám cipelt magával. Hat és fél évesen kezdtem a tizenegy osztályos magyar iskolát, előtte három évig jártam óvodába, ahol a gyerekek fele Auschwitz után született zsidó gyerek volt. Kedves emlékem, hogy az első óvodai évzárón a csárdást zsidó-magyar lánnyal táncoltam… Az első szavalatom – kétsoros vers –, amit magasba emelt vörös zászlóval a kezemben mondtam: „Kicsi az én karom, de van erő benne, hogy a vörös zászlót magasba emelje.” Felemeltem a zászlót és tapsolt a közönség, utána pedig édesanyámnak gratuláltak, hogy az „öcsike” ezt a nehéz verset milyen szépen megtanulta… Ez a kommunista neveltetés, ami az akkori oktatásban hangsúlyosan jelen volt, azért nem zavart minket, mert a családban és a hittanórán megkaptam a jó katolikus keresztény nevelést, bátyámmal együtt mindvégig jártunk hittanórára és a szentmisékre. A „menetben” benne volt az is, hogy negyedikes koromban pionír lettem, nyolcadikos koromban pedig az ifjúmunkás szövetségbe vettek be 1960. február 29-én. Ez szökőnap volt, azért jegyeztem meg, úgyhogy amikor négy év múlva az első évfordulóját „ünnepelhettem” volna e jeles eseménynek, már ki is csaptak, mert 1963-ban, érettségi után jelentkeztem a teológiára. Nyilván nem volt szabad mondani, hogy teológiára készülök, mert akkor esetleg nem is engednek érettségizni. Akkor füllentettem életemben a legtöbbet, az érdeklődő tanároknak mindig azt mondtam, hogy némettanár akarok lenni, lévén hogy humán osztályba jártam, németből érettségiztem – orosz és latin mellett hét évig tanultam németet. A Filimon Sârbu Egyesített Román–Magyar–Ukrán Líceumban végeztem, ugyanis 1960-ban városunkban összevonták a nemzetiségi iskolákat azzal a céllal, hogy „barátkozzunk”, szülessenek vegyes házasságok, így a gyerekek majd már románul beszélnek… Érettségi után nyíltan megmondtam, hogy teológiára megyek, addig a jelentkezésem titokban maradt a szatmári központban. Gyulafehérváron nem kapták meg erről az értesítést, így – amikor láttuk, hogy nem jön a válasz –, az akkori aknasugatagi plébános motorbiciklin leutazott érdeklődni, de már csak egy hely volt Szatmár részére a numerus clausus miatt, mi pedig ketten voltunk jelentkezők. Az idősebbet vették fel, a másikat, engem egy volt kántoriskolás helyére tettek be, aki jelentkezett ugyan, de nem jött el végül, különben egy évet kellett volna várnom… Tizenhét évesen érettségiztem és kezdtem a teológiát.

Sz. Cs.: Papi életünk és identitásunk kialakulásában és kipróbálásában is jelentős időszak a szemináriumi periódus. Hogyan emlékezik érsek atya a teológián töltött évekre?

J. Gy.: 1963–69 között voltam kispap. A lelkigyakorlaton összehasonlították a csellel elsőszülöttségi áldást megszerző és menekülő Jákob esetét a miénkkel, aki szerelmes lett Ráhelbe, de őt is becsapták és Leát adták hozzá előbb feleségül, akiért hét évig szolgált, de a nagy szerelem miatt újabb hét év szolgálatot vállalt, hogy Ráhelt is elvehesse. Ez az idő hét napnak tűnt számára. Azt mondták nekünk is, hogy ha valaki nagyon szereti az Úr Jézust és az egyházát, akkor a hatéves szemináriumi élet hat napnak tűnik a nagy szerelem miatt. Ez tényleg így volt, a hat év gyorsan elrepült… Huszonnégyen voltunk elsőévesek, éjjel-nappal együtt, egy tanteremben, egy hálóban, vakációra egy évben egyszer mentünk haza három hónapra, a szemináriumban töltöttük a karácsonyt, húsvétot is. Elöljáróink nagyon jó emberek voltak, Isten szolgája, Márton Áronnal az élen. Addig nem is láttam püspököt, mert vagy már meghaltak, vagy börtönben voltak, Márton püspök úr pedig kényszerlakhelyen élt Gyulafehérváron. Érdekes világ volt… Az évkezdő „Veni Sancte” szentmisén, a bevonuláskor láttam őt először. Előbb azt gondoltam, egy díszes öltözetű papot látva, hogy ő az – kiderült, hogy Faragó Ferenc nagyprépost –, s csak utána láttam meg a régi főpapi ruhába öltözött püspököt a menet végén. Személyesen csak harmadéves korunkban férkőztünk a közelébe, amikor megkaptuk a tonzúrát (klerikusok lettünk), s akkor hetente felváltva jártunk ministrálni a palotafogságban élő püspökhöz. Ötödéves korunkban tanított bennünket heti három órában, hodegetikát és szociológiát. Mi jártunk át hozzá, ő nem jöhetett. Akkor érkezett el a nagy szenzáció, hogy 1967-ben König bíboros látogatása kapcsán feloldották a házi őrizet alól és személyazonosságit kapott tíz év után. Első útja a teológiára vezetett, hogy kispapjaival találkozzon. 1969-ben ő szentelt pappá.

Sz. Cs.: Hol kezdte papi munkáját és hogyan alakult az útja a későbbiekben?

J. Gy.: Első állomáshelyem Szatmárnémetiben volt, Sipos Ferenc kormányzó titkára lettem, aki Szatmár-Várad egyesített egyházmegyék harmadik ordinarius substitutusa volt, emellett pedig a kis zárda lelkésze is voltam. Együtt vonultunk be Szatmárra a nálam két évvel idősebb Reizer Pál, későbbi püspök, azelőtt szigeti káplánnal, aki levéltáros lett és a nagy zárda lelkésze. Ő tizennyolc évet maradt Szatmáron, én egyet. Tudniillik az történt közben, hogy Márton püspök úr, aki 1970 tavaszán püspökként először járt kint Rómában, négy vatikáni ösztöndíjjal jött haza a Gyulafehérváron papjait képező egyházmegyék számára. Bent ültem az irodán, a kormányzó izgatottan berobogott és kihívott a folyosóra, s egy ablakmélyedésben kezembe adta Márton püspök úr táviratát – ma is őrzöm –, amelyben elkér tőle, hogy Rómába menjek tanulni, azzal a céllal, hogy frissíteni tudja a tanári kart a szemináriumban. Ő elengedett és azonnal a püspökhöz küldött, hogy megbeszéljük a részleteket. A püspök úr a hívek száma szerint osztotta el a négy helyet, akkor egymillió katolikus tartozott a négy egyházmegyéhez, ennek fele az erdélyihez. Ezért a négy helyből kettőre erdélyi egyházmegyés kispapot küldött, két ötödéves ditróit, Vencser Lászlót és Szabó Árpádot, Temesvár részére Tamáskó Péter-Pál negyedéves kispapot, a negyedik helyre, Szatmár részéről engem. A két csonka egyházmegye, Szatmár és Nagyvárad egyesített egyházmegyéknek ugyanis egy helyet adott a Püspök, a hívek létszáma miatt, de azzal, hogy az egy helyre felváltva egy szatmárit és egy nagyváradit küldjenek Rómába. Így követett engem nagyváradi növendék. Így tehát következett a négy római esztendő, miután 1970. július 25-én négyen kimentünk Rómába. Minden nyáron hazajöttem, hogy idős szüleimet láthassam. 1974-től kezdődött a tanárság. Nagyon örültem annak, hogy az akkori irodaigazgató karácsony-húsvétra minden tanárt kiküldött plébániákra kisegíteni, hogy ne csak tanítsunk, hanem ismerjük az egyházközségi életet is. 1990-ben jött a segédpüspöki kinevezés, utána az örmény kormányzói megbízás, majd 1994-ben az érseki beiktatás.

Sz. Cs.: Kispaptársai egy igen-igen jókedvű és jó humorú Jakubinyi Györgyre emlékeznek, aki játszott a színdarabokban, konferált, a teológia belső életében nagyon otthon érezte magát. Mit jelent a humor az érsek úr életében?

J. Gy.: Ady Endrét is idézhetem: „Az a kisfiú jár el hozzám / Mostanában, nevetve, holtan, / Aki voltam. […] Vénülő arcom nézi, nézi / Csodálva s könnyét ejti egyre / A szememre. / S én gyermekként ébredek sírva / Százszor is egy babonás éjen, / Úgy, mint régen.” (Egy ismerős kisfiú). Érdekes ez, mert az ember változik, a híres latin mondás szerint is „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Az idők változnak, és mi változunk bennük), de a humor kellett. Akkor még nem ismertem XXIII. Szent János pápa reggeli imáját, amelyben egy csepp humorért imádkozik mindig, hogy tudja az életet elviselni… Szatmáron az irgalmas nővérek mesélték, hogy Scheffler Boldog János püspök úr a kommunista megszállás idején is azt mondta: „kedvesnővérek, sokszor kell bolondkodni, hogy ne bolonduljunk meg…” A humor arra is való, hogy a nehéz helyzeteket is feloldjuk. A szentek között mindenre lehet példát kapni, a leghumorosabbnak Néri Szent Fülöpöt tartják, az oratoriánusok alapítóját, de a humor sok szentnél előfordul, mert egészen emberi. Igaz, hogy az exegézisben – és tizennyolc évig szentírás-magyarázatot tanítottam – felteszik a kérdést, hogy miért nincs feljegyezve, hogy az Úr Jézus nevetett vagy mosolygott? Azért, mert úgy gondolták, hogy a mosolygás vagy a vicc méltatlan az Istenemberhez. De meg vagyok győződve arról, hogy az Úr Jézus igaz emberségéhez az is hozzá tartozott, hogy nevetett, első mosolya bizonyára a Szűzanyának szólt. Hogy humora is volt, bizonyítja, hogy amikor látja a lakomákon az első helyekért való tolongást, szól, hogy ha valaki vágyik az első helyre, legyen annyi esze, hogy játssza meg az alázatost. Mert ha valaki előkelőbb jön, a gazda kénytelen azt mondani, hogy „barátom, ne haragudj, de menj lejjebb, mert egy előkelőbb érkezett”, s ez micsoda leégés! Tedd magad alázatosnak, játszd meg a szerényt, s akkor a gazda feltessékel! – ebben biztos, hogy humor van s az Úr Jézus ezt nem mondhatta el mosolygás nélkül, mert annyira az emberi hiúságra építi rá a példáját. (Lk 14,10)

Sz. Cs.: Hogyan oldotta fel magában azt a kontrasztot, amit az itthoni világ és a hetvenes évek nyugati világa, a két valóság mutatott?

J. Gy.: Öt évvel a II. vatikáni zsinat lezárása után mentünk ki Rómába, akkor forrongott éppen a világ. Éppen abban az évben vezették be latin helyett az olaszt mint tanítási nyelvet a kilenc pápai egyetemen. Bizonyos tárgyakból csak a latin jegyzetek voltak – ez mint gyakorlati nehézség. A másik: az új felfogás, például az exegézisben itthon Faragó kanonok úr ismerte az új megközelítéseket, de nem fogadta el. Később olvastam a hasonlatot amelyben magamra ismerve most így mondanám: úgy érezte magát egy kelet-európai újmisés, amikor kikerült a nyugati világba, mint egy indián, aki máról holnapra New Yorkban taxisofőr lesz… A hasonlat persze kicsit merész és túlzó, de nagyjából összefoglalja a helyzetet. Egy biblikus példa: Faragó kanonok úr nekünk még védte a Zsidókhoz írt levél páli szerzőségét, de az egyház már 1967 óta nem mondja a szertartáskönyvekben, hogy „Szentlecke Szent Pál apostolnak a zsidókhoz írt leveléből”, hanem csak „Szentlecke a Zsidókhoz írt levélből”. Az egyház nem garantálja, hogy Szent Pál írta, de azt igen, hogy a Szentlélek sugallta. Tudniillik az autenticitás, a hitelesség, hogy az írta, akinek a neve alatt szerepel, nem dogma, csak az inspiráció és a kanonicitás, hogy a Szentlélek sugallta és a Szentírás része. Ilyet hallani, hogy a szerzőség nem dogma… Minket másképpen tanítottak itthon. Vagy például ilyet hallani, hogy a Szent János-evangéliumban az Úr Jézus egyes mondásai kapcsán olykor nem lehet megkülönböztetni, hogy hol kezdődik az evangélista elmélkedése és hol végződik az Úr Jézus szava – ezt összeegyeztetni probléma, pláne egy keleti kispapnak. A megoldás gondviselésszerű volt, mégpedig az, hogy Weissmahr Béla jezsuita atya volt a Germanicum et Hungaricumban a magyarok lelki atyja és tanulmányi elöljárója. Szent embernek tartom. Ő, aki átélte a kommunizmust, megértett minket. A bajor spirituális nem értette, hogy egy kelet-európai kispapnak milyen nehézségei vannak a nyugati világban és a teológiában. Ő megértett és kísért minket. Mindenkinek szüksége van arra, hogy legyen egy embere, aki vezeti és megérti, lelkivezető nélkül nem lehet élni, még a pápa is minden héten végzi a szentgyónását. Az 1917-es kódex ezt előírta, a ’83-asban csak az van benne, hogy gyakran kell végezniük. Bernhard Häring, VI. Boldog Pál moralistája szerint napi áldozónál a gyakori gyónás havi egy alkalmat jelent, még akkor is, ha nincs halálos bűne, mert a szentgyónás lelkivezetés is.

Sz. Cs.: Ha jól tudom, a római tartózkodása idején elkísérhette Márton Áron püspököt a pápához…

J. Gy.: Régen, amikor a püspökök Rómában jártak, ha volt ott tanuló kispapjuk, bevihették a szentatyához. Igaz, hogy régen kevesebb püspök volt és kevesebb kispap is… 50 évvel ezelőtt, a II. vatikáni zsinat bezárásakor 2200 katolikus püspök volt a világegyházban, most 5200, mivel bevezették a korhatárt, közülük 1100 nyugdíjas és 1100 segédpüspök. 1971 májusában kint járt Rómában Boros Béla püspök úr, későbbi személyi érsek, aki 14 évet ült börtönben 1964-ig, az állam nem ismerte el püspöki rangját, káplánként működött nyugdíjazásáig. Boros Béla a Germanicum et Hungaricum növendéke volt, az 1930-as években jött haza, és ’71-es római látogatása alkalmával a kollégiumban szállt meg. Tudtuk, hogy készül a szentatyához és mondtam neki, hogy a régi szokás az volt, hogy a püspökök bevihették Rómában tanuló kispapjaikat a pápához, s kértem, hogy legalább egy kézfogásra vigyen be hozzá. Elpirult a vértanú püspök, rám nézett s ezt mondta: „Fiam, talán kézcsókot akartál mondani…” Akkor vettem észre, hogy egy év nyugati neveltetés hogy hatott rám, a keleti, tridenti neveltetésű újmisésre… Nem vettem észre ezt az elszólást, mert érsek koromban is, amikor a pápával találkozom, féltérdre ereszkedem és megcsókolom a kezét – tiszteletből és hálából. Végül Boros Béla püspök úr elvitt bennünket a pápához, s miután mintegy háromnegyed órát négyszemközt beszélgettek, a négy kispap is bemehetett pár perc és egy fénykép erejéig. Nagyon boldogok voltunk. Nyáron, amikor hazajöttem, eljöttem Márton püspök úrhoz Fehérvárra, beszámolni az évről. Amikor elmondtam a püspök úrnak, hogy májusban milyen nagy kegyben részesültünk, a püspök úr azt mondta: „Fiam, ősszel megyek én is Rómába – a püspökszinódusra jött –, és én is beviszlek titeket.” Így az történt, hogy októberben megint bemehettünk VI. Boldog Pálhoz. Nem nagyon tetszett a pápa környezetének, hogy megint ott vagyunk, de Márton püspök úr tekintélye és vértanúsága keresztülvitte. Ekkor volt az a híres jelenet, hogy – miután négyszemközt beszélgetett a püspök úr a pápával – bevittek minket is, s a búcsúzáskor a püspök úr kezet akart csókolni a pápának, de ő nem engedte, magához szorította, békecsókot váltottak és utána azt mondta nekünk: „Szent püspökötök van, engedelmeskedjetek neki!” Ez Boldog Pál pápa hagyatéka. Elnéztem a két, majdnem egyidős szent embert – a pápa egy évvel fiatalabb volt a püspök úrnál –, életre szóló példát adtak az alázatra, hősiességre, életszentségre. 1972. február 13-án VI. Boldog Pál pápa tizenkilenc püspököt szentelt, köztük Jakab Antalt, s megpróbáltunk Jakab püspök úrral ismét bejutni hozzá, de akkor már nem engedtek, csak a többi zarándokkal együtt találkozhattunk vele…

Sz. Cs.: Bizonyára még sok kedves emlék fűzi érsek urat az örök városhoz, azonban Rómába egy bizonyos céllal került ki…

J. Gy.: A római évek lényege tulajdonképpen a tanulás volt. Márton püspök úr engem doktorálni küldött, de hamar kiderült, hogy ez nem lehetséges a tanulmányi rendszer különbözősége miatt, előbb alsóbb fokozatokat kellett megszerezni. Engem Szentírásra küldött a püspök úr, s ezt Jakab püspök úrnak köszönhetem, ő ajánlotta ezt, habár előbb dogmatikáról volt szó. Igen ám, de akkoriban nagyon szigorú volt a Pápai Biblikus Intézetbe való bejutás, mert a zsinat után annyi eretnek exegéta „keletkezett”, hogy szentírástudományra csak teológiai licenciátussal vettek fel diákokat egészen 1973-ig. A fehérvári hat évet csak bakkalaureátussal egyenértékűnek ismerték el, előbb tehát licenciátust szereztem a Gregorianán teológiából, s csak utána mehettem a Biblikus Intézetbe. Magánhallgatóként azonban a nyelvek tanulmányozásával foglalkozó első évet menet közben már elvégeztem, így végül négy év alatt öt tanulmányi évet fejeztem be. Márton püspök úr utolsó római útja alkalmából, 1973 őszén eldőlt, hogy hazatérek tanítani, nem maradok doktorálni. A doktorátust Pesten, Gál Ferenc professzor úrnál szereztem meg, négy év állami akadályozás után, a kérést mindig visszadobták a Kultuszügyosztály illetékesei. Ceauşescu 1978-as amerikai látogatásának kapcsán beállt enyhülés következtében mehettem Pestre.

Sz. Cs.: A tanítás vagy a Szentírással, teológiával való foglalkozás, kutatás jelentette a nagyobb kihívást, a nagyobb örömet Jakubinyi tanár úrnak?

J. Gy.: A legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy áthidaljuk azt a nagy szakadékot, amely a zsinat előtti és zsinat utáni szentírás-magyarázat között található. Egy év tanárság után rekollekciós papi körútra küldtek az egyházmegyébe, ahol az új módszerekről kellett beszélnem. A legtöbb helyen megértették, de olyan is volt, hogy egy tradicionalista idős paptestvér a hozzászólásoknál azt mondta: „Tanár úr, nekem is van Bibliám! Ekkora – s mutatta, majd hozzátette –, de én hiszek!” A mellére vágott és várta a hatást. A résztvevők fele nevetett, a másik fele várta, hogy mi lesz. Erre én a humorhoz nyúltam: Én is hiszek! Erre mindenki nevetett, aztán szépen tisztáztuk a dolgokat… Ez okozta a nehézséget, hogy mindig meg kellett magyarázni: hol kezdődik a hit és hol végződik a tudás, s hol támogatják egymást.

Sz. Cs.: Az évek során biblikus kommentárokat, cikkeket írt, püspökként is folytatta tudományos munkáját, de 1990 bizonyára megváltoztatta az életét ilyen szempontból is. Hogyan lehetett összeegyeztetni a tudományos érdeklődést azzal a feladatkörrel, amelyre megbízást kapott?

J. Gy.: Az osztrákoknak van egy nagyon kedves mondása: „Die Infel löscht die Wissenschaft.” Ennek a mondásnak– az infula kioltja a tudományt – az az egyházi háttere, hogy a sekrestyés gyertyaoltó segédeszköze hasonlít a püspöki süvegre. Ez a mondás részben igaz, mert amikor valaki püspök lesz, a tudományos kutatásnak vége, mert ha komolyan veszi a lelkipásztori küldetést, nem tehet eleget a másiknak. Segédpüspökként kértem, hogy továbbra is taníthassak és a teológián lakhassam, de két év alatt beláttam, hogy ezt nem lehet komolyan felvállalni, így 1992 óta nem tanítottam egyáltalán. Úgy értékelem, hogy csak három komoly könyvem van, két kommentár, a Prédikátor könyvéhez és a Máté-evangéliumhoz, és az A-B-C év vasár- és ünnepnapjaihoz írt perikópamagyarázat, amely előbb két kötetben, majd egy kötetben jelent meg, címe: Hirdesd az Igét! A Prédikátor-magyarázatot 1988-ban írtam Benkő Antal jezsuita atya felkérésére, a politikai helyzet miatt Szigeti Miklós–Baternay Ágota néven jelent meg Nyugaton, később itthon is, a nevem alatt, legutóbb Budapesten, a Szent István Társulatnál. A Máté kommentár megszületése a Szegedi Biblikus Konferenciához, illetve Gál Ferenc professzor felkéréséhez kötődik.

Sz. Cs.: Az évek során több díjjal, kitüntetéssel is elismerték tudományos és egyházszervezői munkáját…

J. Gy.: A szakmai díjak mellett – mint például a Scheiber Sándor-díj – több érsek vagy püspök kap állami díjakat valamilyen jelentős évfordulója kapcsán, amit hivatalosan és ünnepélyesen adnak át. Ezzel kapcsolatban eszembe jut Martin Buber egyik története a 850 csodarabbi történetéből. Zuszja rabbit, aki falusi rabbi volt, egy alkalommal meghívja egy városi küldöttség, és felolvassák a hívó levelet, amely így kezdődik: „Áldott, aki az Úr nevében jön”, majd különböző, szebbnél szebb elismerő szavakkal illetik őt. Mire jön a válasz: „Én örülnék a legjobban, ha mindez, amit felolvastatok, igaz volna. De én Isten színe előtt tudom, hogy mit érek, és éppen azért úgy vagyok, mint a vádlott, aki a bíróság előtt áll és hiába jelentkezik száz tanú, hogy soha nem látták őt lopni, ő azonban beismeri a bűnét. A száz tanúnak így semmi szerepe nincs. Így vagyok én is: dicsérhettek, de én tudom Isten színe előtt, hogy ez nem jár ki nekem.” A sok évforduló és kitüntetés között a Zuszja rabbi magatartása mélységesen emberi, de ugyanakkor keresztény magatartás is. De figyelhetünk Szent Pálra is, aki ki merte mondani: „Legyetek követőim, mint ahogy én Krisztus követője vagyok.” (1Kor 11,1) A görög eredetiben a mimika szót használja, tehát a felszólítás így hangzik: legyetek utánzóim, amennyiben én is Krisztust utánzom! Ez azt jelenti, hogy minden pap csak annyiban állíthatja magát a hívek elé példaképül, amennyiben ő is Krisztust követi…

Sz. Cs.: Huszonöt éve volt az érsek úr püspökszentelése, segédpüspök lett, majd huszonkettedik éve megyésérsekként dolgozik. Ez ismét egy nagyon színes valóság. Életének színhelyei mind ilyen színes és összetett helyzetben tartogattak Önnek kihívásokat. Mit élt meg legnagyobb kihívásként ebben a feladatban, különösen is megyésfőpásztorként?

J. Gy.: A püspök feladatait világosan összefoglalja az Egyházi Törvénykönyv és a Katolikus Egyház Katekizmusa. Az ember mindig érzi, hogy sok az elvárás és a kihívás. Mi, keresztények nem vagyunk tökéletesek, de kötelességünk törekedni a tökéletességre. A püspök feladata: legyen bíró, tanító és „liturgikus”, az áldozatbemutatást és szentségkiszolgáltatást végezze. Ezt a három szerepet egy személyben kell megélni és ez a nehézség. Vegyük például a bírói szerepet. A Jóisten magának tartotta fenn az ítéletet: „Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek! Amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak majd fölöttetek is ítélkezni. Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak majd nektek is visszamérni.” (Mt 7,1–2) A püspök feladata, vezetni az egyházmegyét, a „rendetlenkedőket” rendre utasítani, de mindezt úgy tegye, ahogy Szent Pál meri mondani: „míg másokat tanítok, magam méltatlanná ne váljak.” (1Kor 9,27) Sokszor elgondolom, hogy paptestvéremet milyen jogon intem, mikor én is – ha nem is esetleg abban, hanem más vonalon – tele vagyok gyarlósággal, elégtelenséggel… Az ember ilyenkor csak egetlen dologgal mentheti magát: ez kötelességem, s ezt vállaltam a püspökszentelésben. A papság mindhárom fokozatában azért szentség, mert kegyelmet ad a tisztséggel járó feladatok teljesítéséhez. Éppen ez az, amire Szent Pál a mamertinusok római börtönében Timóteust figyelmezteti a neki címzett második levelében: „szítsd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán van benned.” (2Tim 1,6) Ezt tesszük minden évben nagycsütörtökön a krizmaszentelési misén, amikor a háromszáz paptestvérből mintegy százzal együtt megújítjuk papi ígéreteinket abban a reményben, hogy a jövőben jobban fogjuk azokat teljesíteni, nem saját erőből, hanem Isten kegyelméből.

Sz. Cs.: Érsek atya hogy értékeli, az egyházmegye életében melyek a legjelentősebb dolgok, amelyek az elmúlt huszonöt évben történtek, milyen folyamatok zajlanak?

J. Gy.: A püspök, akinél a végső felelősség, az utolsó aláírás van, nem ismerhet mindent részleteiben, ezért van több mint tíz egyházmegyei bizottság, amelyeket a püspök koordinál. XXIII. Szent János egyik újítása, hogy a szubszidiaritás elvét bevitte a zsinatra, ami annyit jelent, hogy mindenki végezze a munkáját a maga helyén, egymást kiegészítve. Szent Ágoston szerint a különcködés „magnus passus extra viam” – nagy lépes, de az úton kívül. Egy másik középkori mondás is ezt világítja meg: Cantat extra chorum – gyönyörűen énekel, de a kóruson kívül, tehát a maga dalát énekli. A püspök szerepe elsősorban az összetartás, de a végső felelősség nála van. Az egyik legkellemetlenebb kötelessége a püspöknek, amikor figyelmeztetnie kell másokat. Előbb négyszemközt, ahogy a Jézus a Máté-evangéliumban mondja, correctio vagy correptio fraterna formájában. Figyelmeztetni kell a népet a veszélyre, ahogyan Ezekielnél is olvassuk: „De ha az őr, látva, hogy közeleg a kard, nem fújja meg trombitáját, és nem riasztja a népet, s a kard odaérve elragad egyet közülük, akkor bár saját bűne folytán ragadta el, vérét mégis az őrtől kérem számon. Emberfia, őrnek állítottalak Izrael háza mellé, hogy halld számból szavaimat és közvetítsd intelmeimet.” (Ez 33,6–7) Ez az őrállónak a kötelessége, a vigasz azonban az, hogy kap hozzá kegyelmet, segítséget, erőt. Az elmúlt huszonöt évben a legfontosabb a 2000-ben befejezett főegyházmegyei zsinat. 1991-ben II. János Pál a magyar püspököket sürgette, hogy tartsanak egyházmegyei szinódusokat, ahogyan a II. vatikáni zsinat is előírta. Mi három évig készültünk rá, Czirják Árpád vezette azt vicarius episcopalis minőségben. A legnagyobb nehézség, hogy 15 év után is vannak végre nem hajtott rendelkezések, javaslatok. Most például a Megszentelt Élet Évében vagyunk, ezért ebben az évben a megszentelt élet intézményeivel foglalkozó vikáriust neveztem ki. Püspöki helynököt területi kérdésekre vagy ügycsomó, témakör rendezésére lehet kinevezni, az általános helynöknek ugyanolyan joghatósága van, mint a püspöknek, de megbízásuk addig tart, amíg a püspök hivatalban van. Több szerzetesrend is megtelepedett az elmúlt huszonöt évben, egy részük Bálint érsek úr idejében, például a Segítő Nővérek közössége. Voltak sikertelen kísérletek is, például Csíkdelnén. Márton püspök úr szeretett volna szemlélődő szerzeteseket behozni, de ez akkoriban nem volt lehetséges. Kontemplatív rend a klarisszák közössége Csíksomlyón. Nagyon szerettem volna kármelitákat meghívni az egyházmegyébe, ami aztán sikerült is, Mirjám anya Marosszentgyörgyöt választotta letelepedési helyül, s a közösség egyelőre a magyarszéki Kármel filiája. A pálosok betelepedésének ügyét Darvas-Kozma József mozgatta. A huszonöt év egyik óriási eseménye az 1999-es bukaresti pápalátogatás volt, de – mint tudjuk – a pápa hozzánk nem jöhetett be, ez egy szomorú emlék…

Sz. Cs.: Huszonöt év püspökség, annak szép és nehéz tapasztalata után hogyan tekint érsek úr a jövőre?

J. Gy.: Gyakran idézem levélben és szóban is, ha valamit ígérek, a Jak 4,15- öt, sub clausa Iacobea, azaz a Jakab apostol-féle feltétel mellett… Szent Jakab így fogalmaz levelében: „Rajta, kik mondjátok: »Ma vagy holnap elmegyünk abba a városba, és ott maradunk egy évig, kereskedünk és nyerészkedünk«, ti, akik nem tudjátok, mit hoz a holnap. Mert mi a ti életetek? Pára vagytok csak, amely egy kis ideig látszik, aztán ismét eloszlik. Ahelyett, hogy ezt mondanátok: »Ha az Úr akarja és élünk, ezt vagy azt fogjuk tenni!«” (Jak 4,14–15) Ugyanez megvan a muzulmánoknál és a zsidóknál is, „ha Allah akarja”, illetve „ha a Név akarja” – Isten nevét ugyanis nem ejtik ki. A jövőbe úgy kell tekintenem, hogy hatvankilenc éves vagyok, hála a Jóistennek, s ha előveszem az Egyházi Törvénykönyvet, hat hivatali évem van, hiszen minden püspök 75 éves korában köteles beadni a lemondását. Ha mégis elfelejtené, a vatikáni államtitkárság emlékezteti. Ez azt jelenti, hogy hat évre kell terveznem, de nem tervezek. Csak azt kérem a Jóistentől, hogy tudjak eleget tenni a főpásztori kötelességeimnek, s ha már úgy érzem, hogy nem tudok eleget tenni, hamarabb is be lehet adni a lemondást. A 401-es kánon alapján a püspök betegség vagy bármi más ok alapján megteheti ezt 75 éves kora előtt. Kis Szent Teréz versei között – 48 költeménye van – az egyik refrénje így hangzik: „Rien que pour aujourd’hui” – „nem máskor, csak mára” add meg Uram a kegyelmet. Kis Szent Teréz szerint a jövővel foglalkozni istenkísértés, csak mára kell kérni a kegyelmet, hogy kitartsunk, de azt mindig kérni kell, mert a mi életünk mindig a mában zajlik, a jelen a múlt és a jövő vágópontja. Ezért imádkozom mindig így: a jelen pillanatban tarts, Uram a kezedben, különben elesem.

Sz. Cs.: Végül pedig egy bibliás kérdés: a szentírástudós Jakubinyi Györgynek van kedvenc szentírási idézete?

J. Gy.: Nincs egy, hanem több is van, ezeket össze is gyűjtöttem három oldalon. Szóban és írásban is a leggyakrabban a Jak 4,15-öt idézem. A másik Szent Páltól van: „Eddig emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Hűséges az Isten, erőtökön felül nem hagy megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetőségét is megadja, hogy kibírjátok.” A másik pedig papszentelési jelmondatom, egy szó: Magnificat! (Lk 1,46) Magyarul hosszabb: Magasztalja lelkem az Urat! Mindenképpen máriás jelmondatot akartam választani, s ezt a jelmondatot, a Szűzanya hálaénekének első szavát megtartottam püspökként is.

Keresztény Szó különszám, 2015. április 29.

A Jakubinyi György érsek 25 éves püspöki jubileuma előtt tisztelgő lapszám megvásárolható a Szent István Könyvhéten a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület standján vagy megrendelhető a kolozsvári szerkesztőségben.

Asociația Creștină Culturală ”Verbum”

Str. Albert Einstein 2.,

400045 Cluj Napoca, Jud. Cluj, România

Tel.: (004)0264-596.478, E-mail: verbum@katolikhos.ro