Alázat …csak ezt a szót ne halljam!

Az alázat felettébb vitatott erény. Komjáthy Jenő költő tekintélytagadó személyisége a 19. század vége felé így látja többek között ezt az erényt az Alázat című versében:

Csak ezt a szót ne halljam! Mert ha hallom,
Haragtól szinte reszketek.
Nem vagyok én alázatos, lemondó,
Szívem szilaj, szívem csapongó
És büszke, mint az Istenek…
Nem hullok porba, nem! mert nőni érzem
Magam csodásan akkoron;
Boldog vagyok, mert lelkem oda szállhat,
Szívembe nem lopódzik korcs alázat,
Emelkedem, midőn imádkozom.

A költő sorai jól ábrázolják, hogy az alázat erénye nem maradéktalanul közkedvelt erény. Sok negatív mellékzönge kapcsolódik az alázatos jelzőhöz mai szóhasználatunkban: szolgalelkű, behódoló, szervilis. Komjáthy Jenő költő a „korcs alázat” ellen tiltakozik. Augusztus 20-án, a nemzeti ünnepünk estéjén a budapesti tűzijátékok zenei aláfestéséül a rendezők az „István, a király” közkedvelt rockoperát használták. A kibontakozó trónviszályban a lázadó Koppány egyáltalán nem alázatoskodó, magabiztosan kijelenti: „Géza meghalt, és a trónja engem illet, Árpád vére, hej.” Ezzel szemben István imába merül, „vedd le vállamról a terhet” szavakkal fordul Istenhez, vagy Koppánynak is felajánlja „Fogadd el Rómát, és holnap már tied az ország.” Koppány zenei részeiben van valami vérpezsdítő. A zenéje és mondanivalója talán több emberben rezonál, mint István király szerény és kiegyensúlyozottabb magatartása. Nemde Koppánynak a szabadságot, a „nem szolgálunk”-at, méltóságot hangoztató szövege sokunkat megszólít. Az persze most más lapra tartozik, hogy ez történelmileg hogyan értékelendő.

A mai első olvasmányban Sirák fia arra inti tanítványát, hogy tetteit alázattal vigye végbe, és minél nagyobb, annál inkább alázza meg magát. Az alázat nemcsak egy az erények közül, hanem az ötödik sarkalatos erénynek is tartható: okosság, lelki erősség, igazságosság, mértékletesség mellett nagyon fontos az alázat. Az alázat a hívő keresztény alapmagatartása az Istennel és az embertársaival való kapcsolatában. Az alázat fontos erény a Biblia értékskáláján. Több rokon értelmű szóval jelöli. Az alázatosak főképp a zsoltárokban azok, akik Istenbe helyezik bizalmukat, és tudatában vannak annak, hogy életük teljesen az Istentől függ. „Mivelhogy igen nagy az Isten hatalma, tiszteletben tartják (inkább dicsérik) az alázatosak.” állapítja meg Sirák fia. (3,20)

Clairvaux-i Szent Bernát szellemesen állítja Istenről a következőt: „Minekutána isteni természete szerint nem növekedhetett, mert nincs semmi, ami fölötte állna, a világba való leszállása által megtalálta annak módját, hogy növekedjék alázatban.” Aki az alázatot gyakorolja, az valamiképpen Isten nyomdokain jár. Isten útja hozzánk az alázat útja, a miénk sem lehet más. Csak az alázat erényének gyakorlása tesz képessé bennünket Isten és az isteni dolgok befogadására.

A mai evangéliumban Jézus két egymással összekapcsolódó tanítást ad kortárs és mai hallgatóinak. A két tanítás szépen kiegészíti egymást. A második kép nélkül az első talán csak alázatosságot mímelő játék lenne. Ha azt akarod, hogy megtiszteltetésben legyen részed, foglald el az utolsó helyet, és majd mindenki szeme láttára feljebb tessékel a házigazda. Ez csak taktika lenne, a második kép nélkül. „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, se testvéreidet, se rokonaidat, se gazdag szomszédjaidat…, (hanem) hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat.” Ha a házigazda még sem tessékelné feljebb az alázatoskodót és nem jönne össze az utóbbi számítása, akkor csalódottság és keserűség hatalmasodna el azon, aki csak eszközként használja az alázatoskodást. Az az igazi alázatos ember, aki lakomáját nem földi számítgatásokból, hanem a rászoruló embertársai iránti szeretetből teszi. Akkor Isten nyomdokain jár.

Elmélkedésünket zárjuk Clairvaux-i Szent Bernát szavaival. Így értelmezi a völgyekben épült kolostorokat: „Ahogyan a víz a mély völgyekben összefolyik, és a magas hegyekről lefolyik, ugyanígy Isten kegyelmi adományai az alázatos szívek völgyeiben gyűlnek össze, azonban eltávolodnak a hegyektől, a beképzelt és felfuvalkodott lelkektől.” Jézusra tekintve értjük meg igazán az alázat erényét. Az igazságtalanságot és jogtalanságot szenvedőktől ő soha nem kért „korcs alázatosságot”. Az alázatosságot nem másokon, hanem önmagunkon kell behajtani.

 

Oláh Zoltán, Vasárnap, 35. szám