2015.07.16
Boros Károly aranymisés pappal – aki bár nyugalomba vonult, ma is szolgál a Felvidéken – a Hitvallás, a Győri Egyházmegye lapja készített interjút, amelyben Márton Áronról, az üldöztetésről és új feladatáról beszél. Az interjút az egyházmegye honlapja tette közzé.
A júniusi Apor-misét a győri Nagyboldogasszony-székesegyházban Boros Károly Felvidéken szolgáló nyugalmazott plébános mondta. A vele készült interjút teljes terjedelmében közöljük.
– Kérem, meséljen papi hivatásának kialakulásáról!
– Óvodáskoromtól alakult papi hivatásom: az akkori óvónő csíksomlyói „búcsúmenetet” rendezett a színpadon, s ott már felöltöztetett engem papnak – kis reverendával, karinggel, stólával. Volt egy oltár is előkészítve, kétszer-háromszor körbementünk a színpadon, és a végén „Dominus vobiscum”-ot kellett mondanom. Attól kezdve mindig úgy éreztem, hogy pap akarok lenni, az alapiskolában tovább érlelődött ez. Szülőfalum püspöke, Márton Áron börtönben volt, s két évet vártam arra, míg kiszabadult onnan, és újraindította a katolikus líceumot és a teológiát. 1955-ben Gyulafehérvárra kerültem, itt végeztem el a középiskolát, majd hat év teológiatanulás után, 1965-ben szentelt fel Márton Áron püspök.
– Milyen emlékei vannak főpásztoráról?
– Csodálatos egyéniség volt: megtestesült életszentség, nyitottság, határozottság, előrelátás és bölcsesség jellemezte. A kommunizmussal való szembenállását mindenki csodálta: egyedül állt egész Romániában katolikus magyar püspökként a kommunizmus ellenében. Hangoztatta is: Isten és az egyház ügyeiben nem ismer kompromisszumot. 1949-ben börtönbe csukták, 1955-ben szabadult. Egy évig engedték szabadon mozogni, majd mivel sértette a kommunisták irányelveit, és nagyon lelkesedtek érte a hívek, tizenegy évi szobafogságra kényszerítették. Folyamatosan akadályozták működésében, hiszen a papok áthelyezésével kapcsolatban Áron püspök csak bejelentette, kit hová helyezett, és nem kért soha engedélyt az államtól erre vonatkozóan sem. Ebben is mindvégig megtartotta függetlenségét. Többször próbálkoztak azzal, hogy kiegyezzenek vele, de ő mindig azt kérdezte: „Mi a feltétel?” Szobafogságát 1967. november 11-től oldották fel, s a volt hadügyminiszter közölte vele, hogy a mai naptól szabad. Márton Áron püspök első kérdése volt: „Mi a feltétel?” Mire a válasz: „Ismerjük Márton Áron püspököt, nincs semmi feltétel.”
Az emberek özönlöttek hozzá, különösen a bérmálások alkalmával. Mindig élményt nyújtott a vele való találkozás. Mély, határozott tanítása volt, amit mindenki megértett. Az első bérmálása Marosvásárhelyen volt, és akkora tömeg fogadta, hogy a néhány méteres út a plébániától a templom bejáratáig csaknem egy óráig tartott.
– Márton Áron püspök boldoggáavatási folyamata hogy áll? Mit lehet erről tudni?
– Egy csoda beérését várjuk, hogy egy vérrákból meggyógyult huszonkét éves fiú nem esik-e vissza a betegségébe. Jövőre telik le az öt év.
– Milyen Boldog Apor Vilmos tisztelete Erdélyben? Milyen párhuzamok vonhatók a két személyiség között?
– Apor Vilmos báró volt, Márton Áron pedig egyszerű paraszti családban született. A származásuk hozhatott volna különbözőséget, de Istennel és embertársaikkal való kapcsolatuk azonos lelki síkra emelte őket. Mindkettőjük közös vonása volt, hogy egyházuknak és a híveknek szentelték magukat. Apor Vilmos báró létére nem tett különbséget, mindenkihez szeretettel fordult. Az igazságot Isten ügyében és az egyház érdekében hasonlóan határozottan képviselte, mint Márton Áron püspök, s jellemző volt mindkét főpapra a szegények és az üldözöttek védelme. Történelmi idők történelmi embereket kívántak. Náluk sohasem az „én” szerepe volt előtérben, hanem a másik ember. Áron püspök minket is arra tanított, hogy álljunk közel az emberekhez, váljunk eggyé velük és problémáikkal. A közvetlenségéből fakadóan közel állt az emberek szívéhez. Áron püspök hiteles szónok volt, beszédei elragadóan vonzóak voltak. Sohasem politizált, de mégis közösséget vállalt a nép nyomorúságával. Tanítása volt, hogy „a pap helye mindig az igazság és az elnyomott nép oldalán van!” Márton Áron nem volt hivatalnok. Csodálatos, karizmatikus ember volt. Sok mindenhez értett, széles látókörrel rendelkezett.
– Károly atya is történelmi időket élt meg: hogyan tapasztalta meg különböző szolgálati helyein az egyházüldözést?
– Érdekes helyzetbe kerültem, s nem tudom, miért. Talán mert Márton Áron szülőfalujából származom. Kezdettől fogva megbélyegzett ember voltam. 1972-ben kerültem Máramarosba, egy szórványplébániára: Kapnikbányára. A román autóklub tagja voltam. Egy újévi üdvözlőkártyát küldtek, amelyet így címeztek meg: „Boros Károly, Márton Áron bitang gyermeke.” 2011-ben tudtam meg, hogy a román titkosszolgálat tizennyolc likvidálandó személye közé tartoztam. Ide tartozott Bokor Sándor pap szomszédom, akit a Dunából fogtak ki.
Jómagam négy életveszélyes helyzetet éltem meg. Bokor Sándort mentem helyettesíteni kismotorral, amikor hét ember egyszerre kövekkel támadott rám. A kőzáportól a fejvédő sisak három helyen repedt meg, én megsebesültem, és a motor is több helyen rongálódott. Utána 1973. november 1-jén kamionnal akartak elgázolni. Az ördög mindig elszámítja magát Isten gondviselésével szemben. Rendőr értesített, hogy délután három órára menjek le Nagybányára ellenőriztetni az autómat. Kérdésemre felolvasta, hogy tízen kaptunk hasonló felszólítást. Mind a híveim voltak. Két okból sem tudtam menni: az autó dugattyúja üzemképtelenné vált, ráadásul a temetőben gyertyagyújtási szertartást kellett tartanom. Másnap pedig halottak napja volt, tehát akkor sem tudtam menni.
Megérdeklődtem a felsoroltaktól, tényleg kellett-e menniük: mindegyiküket öt órára hívták, csak engem háromra. Három évre rá találkoztam azzal az emberrel, aki a közúti balesetre ki volt szemelve. Útközben karamboloztattak volna a hepehupás, kanyargós úton. A harmadik gyilkossági kísérletkor a Zsil-völgyében szolgáltam. Vonattal utaztam. Az egyik állomáson négy perc helyett negyven percig állt a vonat. Tizenöt-húszan voltunk utasok, s arra ébredtem, hogy a fejem felett kétujjnyira átrepült egy kő, ami még a szemközti ablaküveget is szétrepesztette. Amikor ez történt, senki más nem volt a vagonban rajtam kívül. Valószínűleg elaltattak. Érdekesség, hogy senki sem nézett be, hogy mi történhetett, és ellenőrzés sem volt.
A negyedik már Csíkszeredán történt: két maffiadologba is beleártottam magamat. Az egyik egy angol gyermekkereskedő volt, a másik pedig helyi, teljhatalommal rendelkező ember, akinek ismeretségi szálai az államelnökig értek. Autókat gyújtatott fel, földeket vett el, embereket üttetett le éjszakánként. Mindezt szóvá tettem a helyi lapban, mire nagy veszedelem következett. Öt hónapon át minden éjszaka rendőri védelem alatt voltam, hiszen bár le voltak fizetve ők is, de már számukra is kiszámíthatatlan volt a viselkedése. Sok per indult ellene, s az egyikben a bíró ellene döntött. Erre megfenyegette, s az illető felvette velem a kapcsolatot. Biztonságos helyen találkoztunk, s megegyeztünk, valamit kellene tenni. Becsületsértési pert kaptunk, nagy összeggel, ám mire a második tárgyalásra sor került volna, már letartóztatták a felperest. Nagyon érdekes, hogy ítéletet végül nem hoztak. Terhelt családból származó emberként, őrjöngési rohamokkal vitték intézetbe.
– Hogyan jött létre az Ezer Székely Leány Mozgalom?
– A mozgalmat 1931-ban indította el Domokos Pál Péter és a szociális testvérek, illetve a somogyi ferencesek, mivel Trianon után a fiatalság menekült a Székelyföldről. A megélhetés nem volt jó, és sokan elmentek Bukarestbe – főleg lányok – szolgálni, s nyelvüket, népszokásaikat kezdték elfeledni. Az alapító ötletesen gondolta, hogy érdemes lenne őket hazacsalogatni, visszaszoktatni. Először tekintélyes személyeket öltöztetett székely ruhába az ügy érdekében, majd a kommunizmus idején szünetelt a mozgalom. Ekkor „Tavasz a Hargitán” címmel kulturális összejövetelt hirdettek a csíksomlyói búcsú idejére, a szomszédba. Magyar táncosok voltak, akik viszont alig adtak elő magyar táncokat. 1990-ben aztán László Pál lett Csíksomlyó polgármestere, és többekkel együtt felújította a mozgalmat. Az ő korai halála után az akkori érsek, Bálint Lajos rám bízta a rendezvény lebonyolítását. Küzdelmes idők voltak, minden eszközért kuncsorogni kellett.
2003-ban ennek keretében került sor az István, a király rockopera ősbemutatójára Erdélyben. Korábban is szerették volna, összekötve a búcsúval, ám ez meghiúsult. Az időpont mellett a helyszín is gondot jelentett sokaknak, kérdezték is, miért pont itt szeretnék megrendezni a rockoperát. Azt válaszolta egyik kollégám: „Mert itt jó az akusztika.” Végül a Novák Ferenc „Tata” által vezetett Honvéd Művészegyüttes segítségével sikerült tető alá hoznunk az előadást, melyen részt vett Mádl Dalma védnök asszony is, székely ruhába öltözve. Ezután több darabot adtunk még: A Napba öltözött leány, Székely Golgota stb. A július első szombatján megtartott Ezer székely leány napja nemcsak kulturális eseményt jelentett, hanem oktatást is, népnevelői célzattal. A szponzorkeresésben elfáradva később rábíztuk egy-egy polgármesteri hivatalra a szervezést. Eleinte támadták, miért vannak vallási előadások a rendezvényen, erre azt mondtam: mindig is voltak. Mára teljes egészében kulturális esemény lett a rendezvény, a jelentőségét abban látom, hogy visszahozta a divatba a székely ruhát.
– Károly atya jelenleg Felvidéken szolgál. Miképp került erre a tájra?
– 2012-ben nyugdíjba kerültem, két magyarországi pap barátommal együtt, akik sokat segítettek nekem. Egyik barátjuk jelezte, hogy Szlovákiában szükség volna lelkipásztori szolgálatra, ezzel enyhítve a paphiányt. Kisegítőként másfél évig alkalmazott a besztercebányai püspökség. 2014. július 1-jétől a Nagyszombati Főegyházmegye alkalmazásában vagyok Csallóközben. Feltűnő itt, hogy visszaszorulóban van a vallásosság. A hitet próbáljuk élesztgetni.
Az interjút készítette: Paksa Balázs
Fotó: Ács Tamás
Magyar Kurír, 2015. július 15.