Giccs, ami nincs

Vagyis csak látszat. Értéktelen bóvli, gagyi tömegáru. Cucc. De ha birtoklom, ha már nekem is van, menő vagyok. Legyen az korondi bészbollütő, plüssmaci vagy kerti törpe, bőr szerkó az orosz piacról, a legújabb márkás autó vagy kopott farmer, táblagép vagy érintőképernyős ketyere. Az adja a rangomat, attól vagyok értékes. Nem a bölcsességem, a tudásom, a hiteles emberségem, erkölcsöm, hitem tesz  szerethetővé, hanem az, amim van. És még dicsekszem is vele. Szinte kényszeredettem mondom a barátomnak/barátnőmnek: hol jártam, mit láttam, mennyit költöttem, hogy a legújabb kiránduláson Rómában milyen sört ittam, és mennyi volt a fagyi ára.

Azért jó városon lakni, mert könnyebben pénzhez juthatsz, haladsz a korral, nem maradsz le a legújabb divatról, a friss pletykákról, hetente frissítheted vásárlási tapasztalataidat, tudod hol, mi történik, mit lehet kapni olcsóbban,  és  hol adnak két  lejért három fogkrémet. Trendi vagy. De azért nem szöksz neki annak, ami drága, mert túl sok pénzt csak nem adsz ki erre a giccsre. Megvárod, amíg akciós lesz...

Giccs és sznobizmus kéz a kézben járnak. Előszeretettel keresik egymás társaságát. A félművelt, felszínesen élő ember napirenden van az olcsó könyvekkel, a reklámokkal, színházbérlete van és minden héten ott vacsorázik valamelyik elegáns vedéglőben. Hadd lássák, hogy ő megengedheti magának.  Újgazdagként, vagy finnyás úrhatnámként a legújabb cuccokban járatja  gyermekeit, nem akar lemaradni a dobogóról. Tartja a szintet. Hogyne lenne neki is 3D-s tévéje, ha már a szomszédnak is van? Sőt, többnek akar látszani, mint ami. Olyasmit is hallottam, valaki a köztársasági elök előtt is főnemesi leszármazottnak adta ki magát, holott az a grófi cím, mellyel hencegett, nem is létezett...

A talmi giccsszerető polgár a dolgok mélyére nem  képes nézni. Az már túl nagy erőfeszítés. Inkább keresi azok társaságát, akik rácsodálkoznak új frizurájára, arany ékszereire, sőt verseng velük. Inkább marad a felszínen. Annál, ami megehető, és ami megvehető. Ami látszik. Amit pénzben mérnek. Az olcsóbb, könnyebben hozzá lehet jutni. Csak a plázáig kell elsétálni. Terepjáróval. És nem vágja ki a fenyőt karácsonyra az erdejéből, nem veszi meg a piacról. Inkább utazik kétszáz kilométert, hogy műfenyőt  vegyen a bevásárlóközpontból. Hisz annak nem hull a csereklyéje.

Az újkeletű, felvágós  úriember, aki hirtelen kapaszkodott fel a társadalmi ranglétrán, már lenézi falusi szüleit, mert ők le- ill. elmaradottak. Idegesítik őt, amikor ezt sem ismerik, azt sem. Olyan ciki velük egy társaságban megjelenni, vagy hozzuk lealázkodni.

Igaz, védekezhetnénk azzal, hogy hát, manapság minden árucikk lett. A műalkotások is csak egy példányban készülnek, s néha még azok eredetisége is vitatott.  Tömegtermelés áldozatai, tömegfogyasztók lettünk. Akkor meg nem lehetetlen elvárni, hogy  egyedi  értéket, testre-személyiségre szabott, minőségi javakat birtokoljunk? Hogy legyünk igényesek abban: mit eszünk, mit veszünk fel, mit olvasunk stb.? Még  ránk sütik a ’finnyás’-bélyeget... Az is  nagy kérdés, mi az, hogy érték, amikor ízlések és pofonok változnak? Ki szabja meg a mércét? Ami nekem tetszik, nem? Mitől értékes, vagy giccs valami?

Legutóbb egy on-line interjúban olvastam egy  megmondóembertől, (aki mellesleg épp kerti-törpe kiállítást szervezett, és még jól is él belőle...): „Nagy kérdés, hogy a giccs benne rejlik a dolgokban vagy mindenkinek a saját szemléletmódjában kell keresnie? Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy ami giccses, az ócska és ízléstelen, csakhogy az ízlés nem egyetemes és nem objektív.

Ha őszinték akarunk lenni, mindenkinek megvan a maga giccse. A világháló hemzseg az olyan képektől, videóktól, üzenetektől, melyeket ugyanolyan meghitten és fenntartások nélkül üdvözlünk, mint azok, akik a törpékért lelkesednek. Amikor rákattintasz az ismerősöd hivatkozására, mert valamelyik helyes ember feltöltött egy videót a saját farkát kergető kutyájáról, szélesen vigyorogsz, és eszedbe nem jut a giccs. Miközben ez az ízléstelenség netovábbja.”…

És most következik az a mondata, amivel aztán végképp eldobta a sulykot, (kiemelés tőlem):

“A Volt Fesztiválon egyszer elemeztük a Most múlik pontosan című Quimby-dalt. Olyan képek vannak benne például, hogy a felettünk elsuhanó madár tátongó szívében szögesdrót van, a konyhakésben pedig táltos szív remeg. Egyszer csak rájöttem, honnét olyan ismerősek ezek a képek.

Minden rendes falusi ház tisztaszobájában legalább két olajnyomat lógott a falon, Jézus és Szűz Mária. Ezeken a képeken a hagyományos jelképrendszer szerint a madár a Szentlélek szimbóluma, míg a szögesdrót és a konyhakés azért utal egyértelműen a keresztény hitvilágra, mert Jézus szívét általában töviskoszorúval ábrázolják, Mária szívét pedig tőr döfi át. Úgyhogy igen, a falusi tisztaszoba giccse akár inspiráló is lehet.” (Origo, 2014. október 5.)

Hát azért álljon meg a verekedés, kedves okos uram! A falusi tisztaszobák szentképein  az utolsó vacsora, vagy Mária és Jézus szíve képe lehet önnek giccs, de a hívő ember számára szentelmény! Tisztelendő, nagy becsben tartott érték.  Isten és a szentek jelenlétére emlékeztetik, kegyelmet közvetítenek. Áhítatot kölcsönöznek. Buzgóságra serkentnek. Arról meg már nem is ejtek szót, hogy ön a galambot csak úgy ‘lemadarazza’, és a szögesdrótból a töviskoszorúra asszociál. Hogy aztán hogy jön ide a konyhakés, maradjon az ön titka.

Hitre még el lehet jutni, de a nagyképű butaság nehezebben gyógyítható betegség. Az újkleletű divatáramlatokat, művészeti ízléseket majmolva még nem biztos, hogy kellő értékítélete, rálátása lesz valakinek az igazi, valódi, s főként örök értékre. Oda egyszer alázat, a szív és az értelem alazata szükségeltetik.  Az egyszerű falusi nénik-bácsik olykor bizony sokkal tisztább, kifinomultabb hittel, világlátással, értékszemlélettel rendelkeznek, mint a beképzelt,  maguk fölött senki-semmi mást nem (el)ismerő  urbánus  társaik…

Nem beszélve a tanulásról, az értékek kereséséről. A megkülönböztetni tudásról.  Az elválasztás képességéről. Mert a jó és a rossz, a szép és a rút, az értékes és értéktelen más-más kalapba tartoznak. Nemcsak egyéni belátás szerint, hanem abszolút értelemben. Igenis létezik fent és lent, világosság és sötétség, fehér és fekete. S ezeket hiába maszatolják, kotyvasztják egybe egyesek. Léteznek egyszerű módszerek, ami alapján ezek könnyen szétválaszthatók.

A lelki-szellemi civilizáció magas fokára pedig fel kell nőni.  Belemerítkezni a transzcendensbe, akit Jézus Krisztusban ismertünk meg. Megismerni az Isteni Igazságot, amely egyszerre: szent, jó és szép is.

Akkor már biztos, nem lesz belőle ízlésficam. Sokkal inkább (kerti)törpéből óriás.
 

Sebestyén Péter

peterpater.com