2016.06.11
Lukács evangélista mesterien beszéli el Jézus nyilvános működésének ezt a mozzanatát. A részletekre figyelve észrevesszük, hogy van egy adag irónia ebben a történetben. A mindentudó farizeus Jézust tudatlannak tartja. „Ha próféta lenne, tudná…” – hajtogatja önmaga számára. Ha nem tudja, nem próféta. Milyen érthető, logikus kielemzése a „vándortanítónak”. Szinte tapintható felismerése felett érezhetett örömöt, hogy leleplezte – egyelőre a maga számára – Jézus tudatlanságát. Íme, azt sem tudja, ki ez az asszony, és a csőcselék körülrajongja. Azok is tudatlanok, csak azért lehet őket félrevezetni, mert nem ismerik sem a Szentírást, sem az atyák hagyományait. Miért hívta meg Simon Jézust vendégségbe? Jézus szavai arról árulkodnak, hogy ez a fogadtatás sajnos csak „farizeusira” sikerült, Simon nem tudta felülmúlni saját és annak a vallási csoportnak a szintjét, amelyhez tartozott. Jézust nem fogadja kitörő lelkesedéssel. Megtagad tőle olyan gesztusokat, amelyek egy jó, szívélyes és őszinte vendégfogadásnak a tartozékai lennének. Elmarad a lábmosás, a vendégszeretet csókja és az illatos olaj. Senki sem kényszeríthette Jézus meghívására. Akkor meg miért tette? Úgy tűnik, nem őszinte vendégszeretetből és nem is Jézus iránti csodálatból. Valami egyéb adhatott neki okot erre a szívtelen vendéglátásra. Vajon alamizsnát akart adni a vándortanítónak és kíséretének? A tény, hogy együtt telepedtek asztalhoz, azt sugallja, hogy ennél többre gondolt maga Simon is.
Jézusról, a vándortanítóról igenis tudta, hogy az egyszerű nép rajong érte, elsősorban csodái és talán tanítása miatt is. Ők nagyra tartották, prófétának, Illésnek vagy egynek a próféták közül. Ő, aki a vallásos elithez tartozott, nem szaladgálhatott egy „állítólagos csodarabbi” után, mint a tudatlanok. Simonnak minden valószínűség szerint az adott okot a meghívásra, hogy kifirtassa, kielemezze őt közelebbről, saját házában, a Mester számára idegen pályán. És lám, nem kellett sokat várakozni, hogy kételyei Jézus prófétai karizmájával kapcsolatosan megalapozottnak bizonyuljanak. Kiderül, hogy Jézus ignoráns, nem tudja, hogy ki érinti őt. Jézussal szemben megfogalmazott fenntartásai beigazolódni látszanak. Simon tudja, ki az a nő, aki érinti a Mestert, az érintett meg nem. Ebből a történetből meg arra is következtet, hogy Jézus nem próféta, mert nem ismeri fel a bűnös nőt.
Jézus nagyon is tudja, ki érinti őt, és vendéglátóját, Simont is jobban ismeri, mint az gondolná. Hiszen még a pillanatnyi gondolatai sincsenek rejtve előtte. Simon Jézust ignoránsnak tartja. Az elbeszélés iróniája abban áll, hogy rávilágít Simon tudatlanságára és hűvös, szívtelen vendégfogadására. Ez az elbeszélés csak Lukács evangéliumában olvasható ebben a formában. A bűnbánó asszony kiléte nem derül ki, névtelen marad. Gesztusa azonban nagyon emlékeztet Mk 14,3–9 és Mt 26,6–13-ra, ahol egy névtelen asszony megkeni Jézus fejét alabástromban őrzött olajjal. Vagy Lázár húga, Mária, aki valódi nárduszolajjal megkente a lábát és megtörölte hajával. A bűnös asszony és Simon farizeus egymás ellenpárja az elbeszélésben. Maga Jézus hasonlítja össze magatartásukat. Felsorolja, hogy mit nem tett vele Simon, és azt is, hogy mit tett vele a bűnbánó asszony. „Te nem adtál vizet a lábamra, ez viszont könnyeivel áztatta lábamat, és hajával törölte meg. Csókot sem adtál nekem, ez meg szüntelenül csókolgatja lábamat, amióta csak bejöttem. Aztán nem kented meg fejemet olajjal. Ez meg kenetet öntött a lábamra.” Simon farizeus úgy gondolja, hogy ő uralja a helyzetet, ő teszi próbára a Mestert. De kiderül, hogy ő nem tudja, ki ez a vándortanító, nem is értékeli őt őszintén, míg a bűnbánó asszony nagyon is tudja, ki számára Jézus. Nem száraz teológiai, hanem egzisztenciális szempontból. Örül neki, és végtelenül hálás neki, mert kiszabadította a bűn rabságából. A Jézust követő asszonyok közül Szent Lukács csak három asszonyt említ, közülük az egyik férjes, Johanna, Kuza felesége, a másik kettő: Mária Magdolna és Zsuzsanna. De csak néhányukat említi Lukács, hiszen többen is voltak, akik támogatták Jézust igehirdetői munkájukban. E három evangéliumi versnek emlékeztetnie kell bennünket, hogy Jézushoz és tanítványaihoz hasonlóan manapság is szükség van az evangélium hirdetésében az asszonyokra, akik ugyan nem a tizenkettőhöz tartoznak, de mégis fontos szerepet öltenek be. Miután az Úr Jézus meggyógyította, megszabadította őket a bűn rabságából, kitüntetésnek tartották, ha segíthettek az evangelizációs munkában.
Jézus mennyivel több a prófétáknál! A prófétának egyik legfontosabb feladata Isten nevében a bűnöst felszólítani, hogy térjen a helyes útra. Jézus szelíd jelenlétével, néha szavak nélkül teszi ezt: ő nem csupán diagnosztizál, hanem meggyógyít. Nemcsak a leplet rántja le, hanem egy időben meg is gyógyít, visszavisz Isten végtelen irgalmába.
Oláh Zoltán, Vasárnap, 24. szám