A karma karmai

Buddha egyszer azt mondta: „Itt van ez a mécses. Hajnalig dolgoztam fényénél. Reggel eloltom. Este újra meggyújtom Az edény ugyanaz, az olaj ugyanaz, a kanóc ugyanaz, de ugyanaz-e a láng, ami felgyullad a következő éjszakán?”[1]

Jézus így tanít: „Illés már eljött, de kényük-kedvük szerint bántak vele”... - olvassuk Márknál. (Mk 9, 13) Nikodémust pedig emígy okítja: „Bizony mondom neked, aki nem születik újjá vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába. Ami testből születik az test, de ami lélekből születik az lélek...” (Jn 3, 4-8) Később, a vakon született meggyógyításakor meg ezt mondja: „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei, hanem inkább Isten művének kell megnyilvánulnia rajta...” (Jn 9, 2)

Hetekkel ezelőtt a fészbuk közösségi oldalon egy négyéves gyermek „vallomására” lettem figyelmes, amellyel szüleit és környezetét „kiakasztotta”, hisz mint mondta, „előző életében” mi mindennel foglalkozott... Fiatalokkal beszélgetve vagy vallásos témájú cikkek hozzászólásait olvasva is feltűnő az a lazaság, gyermeteg optimizmus, amellyel sokan az életet kezelik. Minek erőlködni, komolyan venni erkölcsi döntéseinket, minek elköteleződni, minek egy féle elv, érték mellett lecövekelni, amikor létezik B vagy C terv is? Ha ebben az életben nem jött össze, majd összejön a következőben, egy másik életben. S egyébként is, mi van akkor, ha ez az élet nem elég hosszú, hogy kipróbáljak mindent, hogy kibontakozzanak lehetőségeim? Mit és hogyan tehetnék én másképp, ha meg van kötve a kezem? Hiszen őseim miatt szenvedek, ezt írta nekem elő a sors karmája?[2]

Ezen változtatni úgysem tudok. S hátha majd a következő életemben békának vagy majomnak születek, s abban tökéletesedek ki? Már az is igazságtalan, hogy most élek s nem kétszáz vagy ötezer évvel ezelőtt. Elestem egy csomó lehetőségtől, nem? Ez nem kóser. Kell lennie még egy vagy több esélynek, hogy ezt az életet kiélvezzem a maga mélységében. Egyébként is múltbeli cselekedeteink, vagy azok következményei annyira megpecsételték sorsunkat, annyira gúzsba kötötték szabad akaratunkat, hogy nem lehet e rövidke emberi élet alatt elérni a tökéletes létformát. A védikus szentkönyvek is valamiféle titkos tudásról írnak, amelyet csak beavatottként birtokolhatunk. S ez a beavatás lehet, hogy nem sikerül, most, egyből, ebben a földi életben...

Megannyi érdekes kérdés, megannyi sikamlós féligazság. Posztmodern világunkban, ahol a vallások és világértelmezések plázáinak polcairól csak úgy, tetszés szerint leemelünk eszméket és hiteket, majd ízlésünk szerint jól összerázva emésztjük, lelkünkben, agyunkban, pszichénkben is valóságos vallási katyvasz keletkezik. Arra viszont kiváló, hogy ez a beavatottaknak szánt okkult tudás kíváncsivá tegyen a Bibliában is szereplő tiltott gyümölcs után. Hívő keresztényként is könnyen áldozatul esünk ilyen kísértéseknek.

Húsvét közeledtével, Jézus Krisztus feltámadásának ismeretében azonban jót tesz a lelki nagytakarítás, a szellemi tisztánlátás, a lélekvándorlás, a reinkarnáció tekintetében is.

A lélekvándorlás azt jelenti, hogy az anyagtalan lélekszikra életről életre lecseréli anyagi testeit, leveti, mint egy burkot, ami elhasználódott, és újba öltözik. Ebben a körforgásban minden élőlény részt vesz: a növények, az állatok és az emberek is.

• Kezdjük azzal: milyen lélekfogalmat használ e tan. Nem teremtett lélek, hiszen nincs teremtő isten, hanem valami szuper, felsőfokú, isteni tulajdonságokkal rendelkező lélek, amelynek léte önmagában van, de mégsem akar létezni önmagában. Már itt az első ellentmondás. De értjük már, miért van az állatoknak is lelke… szerintük.

A keresztény ember viszont tudja, hogy a lelket is Isten teremtette. Halhatatlan ugyan, mert Istenre irányuló „érzékszervünk”, de Isten nélkül nincs létjogosultsága. Halhatatlansága tehát Istentől kapott ajándék. A lélek nem mindenható, nem isten... A reinkarnáció hitvallásával e tekintetben az is gond, hogy nem veszi figyelembe az emberi tudomány igazolásait sem, miszerint testünk, személyiségünk elvitathatatlan része. A memória, az érzelmek, a szerzett fogalmak, az uralt és hasznosított tulajdonságok testi örökségünkhöz tartoznak. És testünk a lélek kifejezési formája, természetes jele. Elidegíníthetetlen a lélektől.  Keresztényként azt is valljuk, hogy ebben a testben, de megdicsőülten fogunk feltámadni, így testünk örök üdvösségünknek is részese.

• A léleknek büntetés és eszköz a tökéletesedésre az emberi létforma, és addig kell újjászületnie különféle élőlények testében, amíg eléri a tökéletességet. Csak az emberi létforma nyújtotta képességekkel lehet véget vetni az állandóan, értelmetlenül ismétlődő születéseknek és haláloknak. Az emberi testben nyilvánul meg a lélek szabad akarata és intelligenciája. Kifacsart logikák egymás hegyén-hátán: miközben az emberi test, az anyag egy mihaszna, kényszerből felvett ruha, mégis emberi testben lesz csak értelem és szabad akarat. A lélek „megél” egyedül s mégsem? De erről a lélekvándorok mintha nem tudnának.

Náluk nincs személy-fogalom, nincs test és lélek egysége, amely egyedi és megmásíthatatlan, s amelyet nem lehet lecserélni egy másik újjászületéssel. Hiszen a test a lélekkel együtt alkotja az ént, a személyt, az egyedi megismételhetetlen istenarcot, aki a halállal nem hull a semmibe, nem is lesz fölösleges és kicserélhető, hanem hazaér, megdicsőül, öröklétbe minősül Krisztus által.

• A lélekvándorlás tanítása szerint, mivel az élet túl rövid, és a halál nem hozza meg az embernek az automatikus megvilágosodást, ezért még egy sor élet szükséges. S ez jót tesz az evolúciónak, a tökéletesedéshez vezető fejlődésnek is - mondják. Így már nem is átok az újjászületés, hanem szakadatlan előrehaladás az emberiség végérvényes tökéletesedéséig. Itt viszont burkoltan egy fából vaskarika fejlődéssel, lappangó modern hurráoptimizmussal találjuk szembe magunkat, mert e tan szerint a lélek, az erkölcsi teljesítmény is fejlődhet, fejleszthető a végtelenségig, akár a gazdaság, a jólét, a technika... 

E nézet képviselői nem veszik figyelembe az emberi haladás és teljesítőképesség határait. Ráadásul a bűnt, a rosszat is ledolgozhatónak, meghaladhatónak, megszüntethetőnek tűntetik fel. Márpedig földi mennyország nincs. Sem most, sem ezer év múlva. Mindig lesz viszont betegség, szenvedés, halál. Ezek az emberi lét korlátai és koordinátái. A mi lelki és erkölcsi erőfeszítéseink nem végtelenek. Nem istenek, hanem halandó, emberi teremtmények vagyunk. Halálunkkal lezárul a bűnelkövetés és a jobbá válás időszaka egyaránt. Tehát nem kísérletezgethetünk „míg a világ”... Látjuk a modern, „magas” életszínvonalú nyugat gyengéit és törékenységét, sebezhetőségét. Egyáltalán miért kell örökké tartania az emberi nem fejlődésének? Önmagunk által, saját teljesítményeinkkel nem megyünk semmire, ha nem kapjuk a kegyelmet „onnan felülről”... A tökéletességet nem lehet megcsinálni vagy előállítani. Sem a filozófiában sem a kultúrtörténetben nem találkozunk emelkedő „tendenciával”. Az ember minden döntésével új kezdetbe fog, mert hisz elvileg mindig az igen és a nem között kell választania.

A történelem is tanúsítja, hogy bizonyos tekintetben a primitív vadászok társadalma a miénk fölött állt.[3] Nem ismert megalázó munkát, munkanélküliséget, működött az összefogás, a gyermekek példaszerű nevelést kaptak stb. Földi létünk tehát töredékes. Az ember a végesség és a végtelenség közötti feszültségben él. S ez a felszültség nem fog változni, bármely gyakorisággal is ismétlődjék a földi élet.

Úgy tűnik, a reinkarnáció tana mintha átugorná az emberi létállapot határait, és megszökne a felelősség, az emberi gyengeség elől. ’Hagyjuk a csudába az elkötelezettséget, amúgyis minden ideiglenes, semmi sem biztos, majd legközelebb’... Ez a fajta komolytalanság és alázat hiánya elbagatellizálja az élet alapvető értékeit, mint pl. a házastársi hűség, a megbocsátás, a türelem, – egyszóval magát a szeretet valóságát. Minek erőltessem, ha a halál után úgyis minden újrakeződik? Tegyek úgy, mintha nem lenne felelősségre vonás, mintha tetteimnek vagy mulasztásaimnak nem lennének következményei. Mindent meg lehet úszni, nem?

• A reinkarnáció nézetében van egy adag cinizmus, felületesség. ’Nincs felelősség, mert ez az én karmám’-mondod. ’Előző életeim mostani sorsomat is megpecsételik. Nem tehetek róla, hogy ilyen vagyok, mert valakinek a reinkarnációja vagyok’. Semmi sem végérvényes, semmi sem biztos. És ez kihat emberi identitásomra: ki vagyok, honnan jövök? Ha az időfolyam árjában felbukkanok vagy eltűnök, ha minduntalan váltogatom, s folyton változtatom  kilétemet, ha életem sok megmagyarázhatatlan mozzanata korábbi életekben találja meg oksági magyarázatát, könnyen félbemaradhat elkezdett munkám, új korok, új kapcsolatok és barátságok változatain keresztül öltök testet újra meg újra, akkor mi a maradandó? Hol vannak az életem értékei, embertársaimhoz fűződő érzelmi szálak, szellemi-lelki-anyagi értékeim, ha ezeket egy kis halálban újból levetem, eldobhatom és elfelejthetem?. A ’déjá vu’-érzések fantazmagóriái pedig végképp komolytalanná silányítják ezen tan ún. bizonyítékait...

• A reinkarnáció nem ismeri a gondviselésbe vetett bizalmat, de még a véletlent és a szerencsét sem. Ezért aztán állandósítja a kezdeti szerencsét vagy szerencsétlenséget, hogy így az egyén karmájában sorsa megpecsételődjék. Ehhez képest Krisztus folyton a szegényekről, a kisemmizettekről, a bűnösökről, az utcanők és a vámosok esélyeiről tanít, hiszen nála a boldogság felé vezető úton hátrányaink előnyünkre válhatnak. A krisztusi szabadság velejárója a spontaneitás, a megengedő akarat, a megbocsájtó szeretet. Isten nem könyörtelenül, „jogilag” igazságos, hanem irgalmas szeretet, akinek „elvárásai” mindig arányosak kapott képességeinkkel, sőt még ehhez is ingyenes ajándékot, segítséget ad. Tehát a tökéletesedés nem a mi erőfeszítésünk, hanem az ő kegyelmének eredménye.

• Szemben a védikus lélekvándorlással, a Biblia szemlélete gyökeresen más idő- és történelemképet mutat.[4] Isten komolyan veszi ezt a világot, ezt a földet, ezt az embert. Engem, konkrétan. A világ, s benne az emberi élet megismételhetetlen és egyedi. Ezért vagyunk felelősek életünkért. Nem lehet azzal játszadozni, hanem végleges, visszavonhatatlan döntéseket kell hoznunk. Nincs önmegváltás, hisz az lehetetlen. A megváltásban, a bűntől való szabadulásban, a tökéletesedésben Istené a főszerep. A földi élet kereteiben kell emberségben, testi-szellemi-lelki munkában kihoznunk a maximumot, kamatoztatnunk talentumainkat. Itt kell küzdenünk a rossz hajlamok és bűnök ellen, s csak ezekért vagyunk felelősek, nem apáink vagy nagyszüleink vétkéért.  Jézus Krisztus megváltása egyszer s mindenkorra levette rólunk a kollektív bűnösség terhét. A reinkarnáció innen nézve is ellentétes a kereszténységgel, vagyis hajlamosít arra, hogy könnyelműen vegyük vétkeinket.

• A kereszténység újjászületés alatt a Szentlélekben való átformálódást érti, értette mindig is. Jézus is ilyen értelemben beszélt róla Nikodémussal. Számunkra Jézus a Krisztus. Isten megmutatkozása az emberek között. Tehát a reinkarnáció semmiféle új megváltó vagy üdvözítő tartalommal nem rendelkezik, mondhatni egyszerűen fölösleges. Keresztény szempontból félrevezető és megtévesztő. A háromszemélyű egy Isten boldogságunk netovábbja, életünk forrása és célja. Ezért a keresztény nem menekül ebből az életből sem álmokba, sem állítólagos előző életekbe, sem hallucinációkba, nem szuggerálja magába a felelősség elhárítását semmilyen agymosással vagy teozófiával. Nincs fölösleges bűntudata, beteges lelki furdalása el nem követett személyes bűnök miatt, nem játékszere tudatalattijának vagy hipnotikus képzelgéseknek.

• A bécsi érseknek, Ch. Schönbornnak egy öreg orosz mesélte a következőket: „Fiatal korában, az orosz forradalom után Franciaországba menekült. Mivel nem volt pénze, és nem tudott mihez kezdeni, elment az idegenlégióba, és ott tiszt lett. A légiósai közt volt egy német katona is, aki nyelvének és viselkedésének brutalitásával tűnt ki – bestia volt, mondta az öreg orosz.  Egyszer, egy összecsapásban a légiós súlyosan megsebesült. Magához hívatta a tisztjét, az akkor még fiatal oroszt. Az orosz gondolkodik, hogy odamenjen-e, hogy megint csak trágár szavakat halljon –, de aztán mégis odament, és látja, hogy a sebesült légiós teljesen megváltozott.

A német választékos szavakkal, franciául megkérdezte tőle: El tudja-e képzelni, hogy ha most meghalok, Krisztus adhat nekem valamit saját magából? A fiatal tiszt kissé zavarba jött, és megkérdezte: Hogy érti ezt? Hát – folytatta a sebesült, ha most meghalok, és megérkezem odaát, és ott lesznek az összes angyalok és szentek, majd rám mutatnak, és azt mondják: mit csinál ez ott? És nem tudok majd bemenni. De ha Krisztus ad nekem valamit saját magából, akkor semmit sem mondhatnak, és akkor bejutok...

Az orosz biztosította a légióst, hogy Krisztus biztosan ad majd neki valamit saját magából. A légiós hamarosan meghalt. És ebből az élményből -mondta az öreg orosz -, először értettem meg, hogy mi is tulajdonképpen a kereszténység.”[5] A Feltámadt Krisztus ad nekünk az ő isteni életéből... Ez a felszabadító és a vigasztaló a mi hitünkben.

Ilyen értelemben a testünk feltámadása, egyáltalán Húsvét ünnepe megadja a kérdéseinkre a választ. Ez az „egy” élet épp elég arra, hogy hitünket, szeretetünket megmutassuk Krisztus és egymás iránt. Érte, Vele ki kell, ki lehet bírni a múlandóságot és a halandóságot. Hiszen aki benne hisz, még ha meghalt is, élni fog. Ahogyan a jobb latornak is ígérte: még ma velem leszel a Paradicsomban! Onnan meg nincs miért elkívánkoznunk.

Sebestyén Péter

www.peterpater.com