Az Isonzónál, a doberdói fennsíkon kezdi meg harctéri szolgálatát a 19. életévét épp csak betöltött Márton Áron. A 82. székely gyalogezred katonájaként, a San Martino del Carso falu közelében harcoló temesvári 61. gyalogezred 8. századához volt beosztva. Harctéri szolgálatának kezdete 1915. november 6. Néhány hét múlva szakaszvezetővé léptették elő, majd 1916. július 1-jével zászlóssá. Több, mint nyolc hónapon át védte Doberdónál a Monarchia határát, egészen 1916. július 19-ig, amikor egy lövés vállát és felkarját éri. Felgyógyulása után, október 8-án, az Ojtozi szorosban folytatja a szolgálatot, mivel időközben zászlóalját ide rendelték át.
Doberdói megsebesülésének 100. évfordulóján szervezett első zarándoklat után (2016. július), immár harmadik alkalommal zarándokoltunk a katona Márton Áron nyomdokain az egykori doberdói harctéren Mons. Kovács Gergely posztulátor és Ferencz Kornélia, az Erdélyi Mária Rádió csíksomlyói studiójának munkatársa szervezésében.
A két korábbi zarándoklat sikerét mutatja az is, hogy csoportunknak nem csak a létszáma volt nagyobb, de összetételében is sokszínűbb volt. A zömében gyulafehérvári főegyházmegyés zarándokok mellett, képviseltette magát a nagyváradi egyházmegye és a kalocsa-kecskeméti főegyházmegye, de református és unitárius vallású zarándokok is velünk tartottak. Voltak, akik első alkalommal jöttek Márton Áron zarándoklatra, de olyanok is, akik korábban már vettek részt rajta. A 28 településről érkezett zarándok legidősebbje 84. életévében járt, a legfiatalabb 20 múlt. Mivel Gergely atya csak Doberdóban tudott csatlakozni hozzánk, lelkivezetőnk a csíkszentdomokosi születésű Bara László atya volt. További négy pap kísért bennünket: Csíki Dénes, boldogemlékű Áron püspök egykori titkára, Oláh Dénes marosvásárhelyi főesperes, Szilveszter Imre hidegségi plébános és Péter Sándor nyugdíjas atya.
Az első nap végén, január 18-án, zarándokcsoportunk a félúton található máriabesnyői lelkigyakorlatos házban pihent meg, hogy a második nap estéjére megérkezzen a doberdói fennsíkhoz. Itt három éjszakára az olasz határ közvetlen közelében található szlovén Miren település lazarista lelkigyakorlatos háza, Mirenski Grad lett "főhadiszállásunk".
Az 1913-ban idetelepülő lazarista atyák rendháza teljesen elpusztult az I. világháborúban. Újra felépítették, de leégett a II. világháborúban. A háború után nyomban visszaépítették, 1970-ben pedig letették a jelenlegi lelkigyakorlatos ház alapjait. Az évek folyamán háromszor is bővítették, utoljára 1995-ben. A rendház és lelkigyakorlatos ház mellett álló templomról 1350-ből van az első feljegyzés. A két világháború szinte teljesen eltűntette az eredeti épületet. Restaurálásának 1955-ben fogtak neki, a mai templomot 1986-ban szentelték fel.
Pénteken, megérkezésünk estéjén a lelkigyakorlatos ház kápolnájában gyűltünk össze. Kedves meglepetés volt, amikor Gergely atya Gianfranco Simonit, a Karszti Barlangász Csoport Történelmi Kutatások Részlege igazgatója és társa, Alessandro Gismano kíséretében érkezett a kápolnába. Bár másnap amúgy is találkoztunk volna, illőnek tartották, hogy odaautózzanak és pár szóban, röviden köszöntsenek bennünket. Aztán a záporozó kérdések alatt észrevétlenül elszaladt az idő.
* * *
Január 20-án, szombat reggel a néhány magyar szót is ismerő Alessandro, azaz Sanyi, idegenvezetésével kezdtük a Nagyháború emlékhelyeivel való ismerkedésünket. Első színhely a foglianoi katonai temető volt, ahol 14.550 osztrák-magyar katona nyugszik. Földi maradványaikat az elhagyott környékbeli katonai temetőkből helyezték át ide. Közösen imádkoztunk e szent helyen, tárogató hangjának kíséretében koszorút helyeztünk el. Kapcsolatunk azért is sajátságos e temetővel, mert az első doberdói Márton Áron zarándoklat alkalmával, a név szerint ismert és itt eltemetett katonák között egy csíkpálfalvi zarándok rátalált nagytatájának, Szabó Ferencnek a sírjára, akiről csak annyit tudott, hogy az Isonzónál esett el.
Ezután a párszáz méterre található redipugliai Sacrario következett, Olaszország legnagyobb katonai emlékműve, 39.587 név szerint ismert és 60.330 ismeretlen katona nyughelye. Az 1938-ban Mussolini jelenlétében felavatott monumentális emlékmű hatalmas hadsereget szimbolizál, amely holtában is kész harcba indulni.
A következő helyszín, a Dolina dei bersaglieri, nem szerepelt a két korábbi zarándoklat programjában. Az eredetileg osztrák-magyar lövészárkokat a III. isonzói csatában, 1915 őszén foglalták el az olaszok. A magyar szaknyelvben időnként dolinaként említett töbör az egyik leggyakoribb és legjellegzetesebb felszíni karsztforma: kerekded, akár száz méter átmérőjű bemélyedés, az alja általában sík. Természetes fedezéket nyújtva, kiváló terepet kínál parancsnoki vagy elsősegélynyújtó helyek létrehozására. A bersaglierik (mesterlövészek) jól felszerelt, nagy mozgékonyságú, magas harcértékű könnyűgyalogos olasz magasabbegység volt. Jellegzetes, messziről felismerhető, széles karimájú fekete színű kalapot viseltek, melybe fekete siketfajd tollakat tűztek.
Ezután a környék számtalan első-világháborús múzeuma közül a Redipuglia-ban találhatót látogattuk meg. Itt döbbentünk rá igazán a fegyverek kegyetlen világára, köszönhetően a sok korabeli fényképnek és kiállított tárgynak. Érthetőbbé vált, hogy miért volt olyan nehéz megrohamozni az esetenként talán alig tíz méternyire lévő ellenséges lövészárkot, még akkor is ha a "macskák"-nak sikerült rést ütni a szögesdrót akadályon.
Ebédünket Gradisca d’Isonzo-ban, a hangulatos Piccola Vienna étteremben fogyasztottuk. Örömmel fedeztük fel, hogy nem volt véletlen a helyszín választása: a tulajdonos felesége, Éva, nagyváradi. Férjével együtt tagjai egy egyesületnek is, amely szívügyének tekinti a nagyháborús emlékhelyek ápolását.
Az előző zarándoklatokon is rendelkezésünkre álló Fabio Denitto és Paolo Pollanzi kiváló idegenvezetésével a doberdói fennsík legmagasabb pontja következett, a Monte San Michele (Szent Mihály hegy). A fennsík védelmének kulcsát jelentette 275 méter magas négyes csúcsa által (Cima 1, 2, 3, 4), melyet kisebb megszakítással, folyamatosan magyar ezredek védelmezték. A hegy tövében hajtott végre a Monarchia első ízben gáztámadást: 1916. június 29-én 8.000 palackból bocsátották ki a klórgázt. Legalább 5.500 olasz áldozata volt, de az eredetileg kitűzött harcászati célt nem érte el, nem sikerült a védelmi vonalakat lerövidíteni. Az elfoglalt lövészárokszakaszokat a magyarok még aznap feladták, mert nem voltak védhetőek. A várható következő olasz támadást azonban sikerült hetekkel későbbre tolni. Mára már mindent dús növényzet borít itt is, de jól látható az, hogy a sziklás talajba csak robbantással lehetett lövészárkot, kavernát kialakítani (csak a kavernák nyújtottak biztos fedezéket a tüzérségi tűz ellen).
Két nevezetes kaverna mindmáig fennmaradt. A Schönburgtunnel építését 1915 végén kezdték el, és 1916 februárjában lett kész vele a 7. vadász zászlóalj. Eredeti hossza 40 méter volt, belül két 5 méteres oldalággal. Nagy szerepet játszott a frontvonalban harcolók utánpótlásának biztosításában, mivel mindenféle belövéstől védelmet biztosított. Az alagútban segélyhely, parancsnokság és anyagraktár volt. A Lukachich-alagút rendeltetése egyrészt az első vonalak összekötése volt a hátsó, kiszolgáló területekkel, másrészt bombabiztos fedezékként is szolgált, oldaltermeiben több száz katona talált oltalmat a tüzérségi tűz ellen. Egyik oldaltermét használta parancsnoki helynek Lukachich Géza tábornok, a 20. honvéd hadosztály parancsnoka. Mindkét alagutat a Karszti Barlangász Csoport tárta fel. Ezekbe nem lehet ma bemenni, viszont végigsétálhattunk egy helyreállított lövészárokban.
A 3-as orom (Cima 3) ma fontos magyar emlékhely. Itt található az olaszok által a 6. isonzói csatát követően emelt emlékmű, tisztelegve az előző hat csata olasz és magyar áldozatainak emléke előtt: Su queste cime italiani e ungheresi combattendo da prodi si affratellarono nella morte. Luglio MCMXV – Agosto MCMXVI (Ezeken az ormokon olaszok és magyarok hősként harcolva testvérré lettek a halálban. 1915. július – 1916. augusztus). Az emlékmű közelében 2016-ban magyar-olasz kétnyelvű emléktáblát helyezett el a magyar Honvédelmi Minisztérium: "Tisztelet azoknak az olasz és magyar hősöknek, akik ezen a fennsíkon ontották vérüket hazájukért. Hősies helytállásuk legyen üzenet a jelenlegi nemzedék számára".
A Monte San Michele 1916. augusztus 9-én való kiürítése után, 1916 szeptembere és 1917 júniusa között készítette el az olasz hadsereg azt a több alagútból álló rendszert (Cannoniera della Terza Armata), amely jelenleg nem látogatható a munkálatok végett. Hat tüzelőnyílás északra, kettő délkeletre nyílik. Két főága van és az eredeti elképzelés szerint nyolc darab 149mm-es ágyúnak kellett volna helyet adnia, valójában egy lövést sem adtak le innen, elsősorban raktárként, gyengélkedőként és szálláshelyül használták. Egy ideig itt volt a 3. olasz hadtest parancsnoki helye.
A nap utolsó állomása a Monte San Michele déli lejtőin, a közigazgatásilag Doberdóhoz tartozó Vižintini (ma Visintini) volt, ahol a magyar kápolna található. A település határában a háború során ideiglenes osztrák-magyar haditemető létesült, közelében a magyar csapatok kápolna építésébe fogtak, ám befejezni már nem tudták. Az épületet közel 75 évig csűrnek és istállónak használták, mígnem 1992-ben a goriziai Isonzó Barátai Társaság (Associazione Amici dell’Isonzo) kezdeményezésére megszervezték teljes restaurálást. Megáldására 2009. május 29-én, Sólyom László köztársasági elnök és Tömböl László vezérkari főnök jelenlétében, ökumenikus szertartás keretében került sor. Sötétedett, amikor ideértünk. A kápolna előtt közös imádság és ének kíséretében gyújtottunk gyertyát.
Szállásunkra visszatérve, a lelkigyakorlatos ház kápolnájában ünnepelt szentmisében adtunk hálát mindazért a kegyelemért és ajándékért, amit a nap folyamán kaptunk a Mindenhatótól. Imádkoztunk a Nagyháború áldozataiért, hálát adva, hogy megtartotta Márton Áront a doberdói "őrült gyilkolás, vad mészárlás, bestiális öldöklés" közepette, ahogy József főherceg fogalmaz a doberdói harcokról. A szentmisén köszöntöttük Csíki Dénes atyát, akit 50 évvel ezelőtt, 1968. április 21-én szentelt pappá Márton Áron püspök. Gergely atya felolvasta Ferenc pápa áldásának szavait, majd a zarándokcsoport nevében átadta a pergament az ünnepeltnek.
Vacsora után keresztút végzésére volt lehetőség. A 120 méter magas dombra épült lelkigyakorlatos házhoz felvezető út mentén található stációk bejárása különös élmény volt az est sötétjében és csendjében.
* * *
Január 21-én vasárnap a Nagyháború emlékhelyeivel való ismerkedés, szintén Paolo és Fabio vezetésével, az osztrák-magyar védelem H szakaszánál kezdődött, ahol az olaszok által "lombok lövészárka" névvel illetett osztrák-magyar lövészárok található, amit az állások takarására alkalmazott lombos ágakról neveztek el így. Az odavezető gyaloglás során előbb az egykori lövészárok-vonalnak ma is jól látható azon szakaszát néztük meg, amely a doberdói fennsík kiürítése után az olasz frontvonal mögé került, így nem harc közben épült és komoly vasbeton struktúrát kapott. A műúthoz közeleső része nem az egykori lombok lövészárkára épült rá, bár a csatatér-turistáknak ma ezt mutatják lombok lövészárkaként.
Megálltunk a "vörös ördögök"-ként elhíresült, a székely gyalogezred vitézségéhez hasonló bátorsággal küzdő szárd egység, az olasz haderő legkitüntetettebb Brigata Sassari emlékművénél, amely emléket állít a dandár 13.000 halottjának és 18.000 sebesültjének. Gyertyát gyújtottunk, imádkoztunk és tárogatón megszólalt a Kimegyek a doberdói harctérre katonadalunk méltó olasz párja, a Fuoco e mitragliatrici (Tűz és géppuskák). Ez valószínűleg 1915 decembere és 1916 márciusa között keletkezett, minden bizonnyal a front olyan szakaszán, ahol a másik oldalon legtöbbször épp magyar katonák álltak.
A lombok lövészárkának számos szakaszát jól láthattuk, míg nyáron mindebből szinte semmi nem látszik a magas fű és sűrű növényzet miatt, bár néhol alig 1-2 méternyire húzódik az út mentén. Nagy élményt jelentett az olaszok által fúrt mintegy 60 méteres alagúton átmenni, amely annak idején lövészárkokat kötött össze. A háború zaja nélkül is különös élményt jelentett átbotorkálni a majdnem végig legörnyedve bejárható alagúton, néhány zseblámpa fényénél. Megcsodáltuk az alig száz éve, emberi kéz által létrehozott alagútban keletkezett kristályos kalcitot, igyekeztünk nem megzavarni a téli álmát alvó, ide behúzódott denevért.
Ezután a temesvári 61. gyalogezred emlékét őrző emlékmű következett. Azon a helyen emelték, ahol a 3. isonzói csatától kezdődően az ezredparancsnokság állott. 2014 novemberében a Karszti Barlangász Csoport és a szegedi Meritum Egyesület több tagja ösvény vágott az emlékműhez, környékét megtisztította, újból megrajzolta a megfakult feliratot, a közeli műút szélére útbaigazító jelzést tett ki. Az emlékmű mellé 2014-ben kihelyezett négynyelvű – olasz, magyar, angol és szlovén – információs táblán feltüntették, hogy a 61. gyalogezredben harcolt Doberdónál nyolc hónapon át, és itt sebesült meg 1916. július 19-én Márton Áron, Erdély későbbi híres püspöke.
Az időközben megrokkant emlékművet nemrég letakarták, hogy a tavasszal esedékes felújításig is óvják. Így az információs táblához helyeztünk el koszorút, majd imádkoztunk és a tárogató hangjának kíséretében elénekeltük a Kimegyek a doberdói harctérre katonadal valamennyi szakaszát.
A Piccola Vienna-ban elfogyasztott ebédünk után megköszöntük Fabio és Paolo kiváló idegenvezetését. San Martino del Carso központjában vette át az idegenvezetést Gianfranco Simonit, épp azon a helyen ahol annak idején, vízvezeték hiányában, az esővizet összegyűjtő ciszterna állott. Nagy valószínűséggel többször jöhetett ide Márton Áron is vízért, sőt minden bizonnyal őmaga is részese lehetett annak az 1915. november 22-i "csodálatos hősiességgel véghezvitt, nagy eredményű" ellentámadásnak, amelyről még a Sajtóhadiszállás hivatalos jelentése (az úgynevezett Hőfer-jelentés) is beszámolt három nappal később.
Az akkori 500 fős lakosságot a háború kitörésekor kitelepítették San Martino-ból, a település romhalmazzá vált. Kevés épületrész maradt meg abból az időből, de három eperfa még ma is él. Jelenleg mintegy 250-en lakják a falut.
Zarándoklatunk következő helyszínére, a nagyváradi 4-es honvéd gyalogezred emlékgúlájához való eljutás, mindössze rövid gyaloglást igényelt. A nagyváradi honvédek a Monte San Michele védelmét látták el. 1916. február közepétől egymást váltják a székesfehérvári honvéd századokkal. Legutoljára a 6. isonzói csatában (1916. augusztus 4-14.), augusztus 6-án vonult fel a 3.000 főnyi egység. Négy napon át állták hősiesen a rohamokat, és augusztus 10-én a Doberdót védők közül utolsóként vonult vissza a maradék 200 fő. Az ezred legendás parancsnoka, a magát brassóinak mondó Szentkereszthegyi Kratochvil Károly ezredes, összesen négy emlékgúlát állíttatott a hősök emlékére, még a háború idején, 1917-ben. Ezek egyikét, a San Martino melletti egykori Templomdomb-on (Cappella Diruta) állót kerestük fel. 1994-ben építették újra, folyamatos rendben tartásáról a Karszti Barlangász Csoport gondoskodik. Itt is gyertyát gyújtottunk és imádkoztunk az áldozatokért. Iochom Zsolt elszavalta Gyóni Géza hadifogságban meghalt költő Csak egy éjszakára című versét, amelyet a Przemyśl erőd ostromai alatt átélt rémségek hatására írt meg.
Lövészárkok szempontjából kevésbé látványos, de számunkra annál kedvesebb helyszín következett, az egykori 18. védelmi szakasz. A kezdetben betűvel jelzett védelmi szakaszokat 1916. március 1-től folyamatos sorszámmal látták el, a korábbi S-ből így lett 18.
Mivel a rengeteg emberéletet követelő harcok közben szükséges lehetett, hogy a rendelkezésre álló haderőt átcsoportosítsák, egy katona akár többször is kerülhetett más századba vagy zászlóaljhoz. (A 61. gyalogezred keretében harcoló 82-es székely zászlóalj létszáma is annyira leapadt, hogy maradványát 1915. augusztus 19-én fel kellett osztani az ezred századai között. Az időközben érkező utánpótlásoknak köszönhetően egészítődött ki hadilétszámra és végül 1916. június 19-én alakult meg újra a székely zászlóalj.)
A hadtestparancsnok törekedett arra, hogy az egyes védőszakaszokat mindig ugyanazok az alakulatok védjék s így "sajátjuknak" érezzék. Ettől függetlenül előfordult, hogy az egyes zászlóaljak nem mindig ugyanazt a szakaszt védték, hanem szükség függvényében mozgatták azokat, más-más szakasz védelmére rendelték.
Ezért (is) nehéz nyomon követni Márton Áron harctéri szolgálatának pontos színhelyeit, de azt biztosan tudjuk, hogy doberdói megsebesülésekor, 1916. július 19-én, a 61. gyalogezred 8. századához volt beosztva, azaz a II. zászlóaljhoz.
Levéltári források és korabeli térképek alapján szinte biztosra mondhatjuk, hogy a frontvonal 18. (korábban S) védelmi szakaszában található lövészárkokban harcolt leghosszabb ideig Márton Áron. Az itt látható térkép tanúsága szerint, 1916. február 25-én mindenképp.
A frontnak különösen nehéz szakasza volt ez a rész, mert a 20. szakasznál éles kanyart vett a lövészárok, és ezek a szakaszok így nemcsak szemből, hanem oldalról – és részben hátulról – is ki voltak téve az ellenség tűzének.
A műútról a 18-as védelmi szakasz mentén elindulva, zarándokcsoportunk kihasználta a tél előnyét, hogy elmenjen a nyáron valósággal megközelíthetetlen emlékműig, amelyet az 1915. október 21-én itt elesett olasz Mario Cova alhadnagy emlékére emeltek.
Ezután az erdei út baloldalán látható kaverna bejáratánál álltunk meg. "Talán maga Márton Áron is használta, itt keresve menedéket az olasz tüzérség lövedékei elől?" – tette fel a kérdést Gergely atya. Koszorút helyeztünk el a kaverna bejárata felett, imádság kíséretében gyújtottunk gyertyát.
Még száz év elteltével is valósággal sír itt a föld, jajong minden kő, bokor és fa. Ide, épp ezen lövészárkokhoz nyúlnak vissza azoknak a gondolatoknak és szentbeszédeknek a hajszálgyökerei, amikor Márton Áron püspökként ismételten felidézte a "nagy mészárszék" borzalmait, beszélt a "háború véres esztendei"-ről és lett az erőszakmentesség apostola. A kaverna mélyéről mintegy hallani véltük a fiatal katona lelkében megfogalmazódott és majd püspökként elmondott határozott figyelmeztetését: "A béke nem egyszer s mindenkorra biztosított állapot, hanem állandó feladat, az emberi tevékenység tárgya és ösztönző célja."
A vasárnapi szentmisét San Martino del Carso templomában ünnepeltük. A szentmise elején Giovanni Sponton plébános köszöntött bennünket. Szentbeszédében Bara László atya a napi evangéliumi szakasz és az olvasmányok fényében bíztatott bennünket kötelességeink becsületes teljesítésére, hiteles keresztény életre, szentéletű Áron püspökünk példája szerint. Jézus nem a téren ácsorgók közül hívott magának munkatársakat, hanem a halászatból épp visszatérő, vagy a halászhálójukat foltozó keményen dolgozó embereket szólította meg. Azt választotta ki apostolnak, aki dolgozott, aki minőségi munkát végzett, aki addig is megállta helyét. A szentbeszéd lényegét Gergely atya foglalta össze a jelenlévő olasz hívek számára. A szentmisén részt vett és a végén köszöntött bennünket Marco Vittori, Sagrado község polgármestere, melyhez a falu tartozik.
Zarándoklatunk utolsó állomáshelye a Karszti Barlangász Csoport székhelye, az általuk San Martino-ban létrehozott múzeum volt. Itt 2007. június 30-án nyitották meg a Nagy Háború emlékei San Martino del Carso-ban címet viselő állandó kiállításukat. A gyűjteményt az egyesület hozta létre és gondozza. Az itt kiállított tárgyak a környező területeken fellelhető kavernákból és egykori lövészárkokból kerültek elő, barlangász- és kutatómunkájuk nyomán. A kiállítás bemutatja a katonák fegyvereit, személyes és mindennapi használati tárgyait, póznákat, dróthálókat, könnyű- és nehéztüzérségi lövedékeket, köztük a 420mm-est, amely az első világháború legnagyobb lövedéke, és mint ilyen, igen ritka. Minden múzeumban nem is látható, míg egyedülálló büszkeségként itt kettő van az egy tonnánál nehezebb lövedékből. 2015. május 9-én, az itteni harcok kezdetének centenáriumán, időszakos kiállítással emlékeztek meg az itt harcolt szegedi és temesvári katonákról, melynek keretében Márton Áron önálló, háromnyelvű – olasz, magyar és román – tablót kapott. Ez most is látható.
Kérdés kérdést követett, nem volt könnyű abbahagyni a baráti beszélgetést. Gergely atya a Márton Áron püspököt bemutató olasz, angol és német nyelvű könyvből hagyott itt több példányt, hogy megajándékozhassák vele az idelátogatókat.
Szállásunkra visszatérve, vacsora után a kápolnában gyűltünk össze. Két nap élményeit és szépségeit vittük a Jóisten elé, hogy hálát adjunk a lelki és szellemi ajándékokért. Végig éreztük Isten óvó kezét. Még az időjárás is velünk tartott: miközben Csíkban félméteres havat lapátoltak, mi rövid ujjú ingben készítettünk fényképet. Ismételten megtapasztalhattuk Márton Áron püspök közbenjárását, jelenlétét. Bizony több gondot s nehézséget is rábíztunk: valamennyi megoldódott.
A zarándoklat gyarapította tudásunkat, rengeteget tanulhattunk. A Gergely atya által összeállított tartalmas, információkban gazdag, közel 100 oldalas füzet hasznos segítség lesz megőrizni s időnként felfrissíteni a hallottakat. De lélek és érzelem sem maradt táplálék nélkül. A hazaúton többen is elmondták beszámolójukban, hogy nem volt könnyű a nagyapák, dédapák vére által öntözött földön járni. Száz év távlatából is fájó a megemlékezés. Mégis, a kegyelem különleges napjait éltük meg. Megtanultuk még inkább megbecsülni a békét. Közelebb kerültünk Áron püspök gerincességéhez, kitartásához. Az ő közbenjárását kérő imák is másképp hangzottak. Jobban megérthettük boldogemlékű Márton Áron püspök nagyságát. Szentté avatásáért imádkozva, bárcsak méltókká válnánk arra, hogy imánk meghallgatást nyerjen!
(fényképek: Iochom Zsolt, Kovács Gergely, nagyhaborublog.hu)
Kapcsolódó:
Teljes fényképgalléria a Facebook-on
A zarándoklat meghirdetése