Az Egyház a társadalom szolgálatában

Az ember fejlődésének távlatai címmel rendeztek konferenciát nemrég Csíksomlyón. A 9. Tanulmányi napok az egyház társadalmi tanításáról szervezői XVI. Benedek pápa szavait választották mottóul, mely szerint „a szeretet az egyház társadalmi tanításának királyi útja". Dr. Holló László erkölcsteológus, kolozsvári egyetemi docens előadásából közlünk részleteket.

A kereszténységnek kétezer év óta, és a különböző felekezeteknek az önállósodásuktól kezdődően mindig is az Isten imádása mellett az ember szolgálata volt a központi igyekezete. Kezdetben ez a törekvés kizárólag individuáletikai jellegű volt, az egyént célozta meg, és legfelsőbb normája a felebarát – ma azt mondanánk embertárs – szeretetében nyert megfogalmazást. Konkrét megvalósulása az özvegyek, árvák, betegek és általában a társadalom peremvidékére sodródottak megsegítésében nyert formát. Jézus Krisztus az evangéliumban nem a társadalom, a gazdaság, a politika szerkezeti átalakítását hirdette meg, bár erre – a mi szempontunkból – a kor körülményei alapos okot szolgáltattak volna, hanem a személyes megtérést és Isten követésének gyakorlatát az adott társadalmi helyzetben. Ennek az erkölcsi létszemléletnek a tartalma tehát kétségtelenül individuáletikai indíttatású. Arra mutat rá, hogy az egyénnek hogyan kell viselkednie a boldogság (földi boldogság és halál utáni üdvösség) elnyerése érdekében. (...)

Az emberi együttélésből adódó társadalmi problémák a felebarát szolgálatát fokozatosan társadalmi területre is átvitték. Az egyház a vonatkozó tanítását a keresztény társadalometika tudományában fogalmazta meg, amely a Krisztus tanítása alapján álló társadalomszemléletet foglalja magában. Bár nem rendelkezik konkrét helyzetekre alkalmazható, kész receptekkel, a szeretetben, igazságban és igazságosságban való együttélés erkölcsi normáit tanítja. Ennek kidolgozott alapelvei a személyiség, a közjó, a szubszidiaritás (kisegítés), a szabadság és a szolidaritás (a részesedés vagy közreműködés) elve.

Hogy ezek az elvek miként valósulhatnak meg, arra mindig a konkrét szükség adja meg a választ. Napjaink társadalmának fenyegetettjeit felleljük az anyaméhtől a sírig élő minden generációban csakúgy, mint kisebbségi sorsban élő önmagunkban. Éppen ezért az egyház társadalmi feladata is az egész emberi élet védelmére irányul. Tanításával figyelmeztet az élet minden formájának egyedüli értékére, különösen hangsúlyozva a magzati élet, a beteg, valamint a testi, lelki fogyatékos, továbbá a függőségben megélt élet értékét és védelmének szükségességét. (...)

 

 

A katolikus társadalmi tanítás sajátossága

 

Jézus Krisztus a törvénytudó kérdésére válaszolva a főparancsot az Isten és az embertárs szeretetében határozta meg (Mt 22,35–40). Nincs tehát istenszeretet a felebarát szeretete nélkül. A felebarát szeretetéhez azonban elválaszthatatlanul hozzátartozik a felebarát életét meghatározó viszonyokkal való törődés is. (...) A katolikus társadalometika a teológia egyik tudományága. Már a név kifejezi, hogy e tudományág esetén olyan jellegű etikáról van szó, amelynek témája a keresztény szempontból megközelített társadalmiság. Ez utóbbi kifejezésen pedig az ember közösségi létezését értjük. (...)

A keresztény társadalometika sajátosságát nyilván csak akkor tudjuk meghatározni, ha a Szentíráshoz fordulunk. Ugyanis a keresztény hit a Szentírásból nyeri azokat a mértékadó bizonyosságokat, amelyek az egész keresztény életgyakorlat számára döntő fontosságúak és ezért mind az individuáletikai, mind pedig a társadalometikai szemléletmód irányát meghatározzák. Ha azonban a „bibliai etikáról" beszélünk, akkor mindig szem előtt kell tartanunk, hogy mind az Ószövetség, mind pedig az Újszövetség könyveinek etikai útmutatásai egy tőlünk időben és térben távol eső korból és földrajzi területről – és ennek következtében számunkra sok szempontból idegen társadalmi formából – származnak. Ennek ellenére – vagy éppen ezzel együtt – azt kell mondanunk, hogy társadalometikailag fontos bizonyosságokat tartalmaznak, amelyek megalapozhatnak egy átfogó társadalomszemléletet. A Szentírás, elsősorban az Újszövetség által hozott új irányultság középpontjában a szeretet kettős parancsa áll (Mk 12,28; 31; Lk 10,25–28). Mivel adott helyzetben bárki lehet felebarát, és így a megkívánt szeretet „címzettje", még az ellenség is, a helyzetet egyedül a szükség határozza meg, tehát az, hogy az adott embertárs tényleg segítségre szorul-e.

Az Isten országának eljövetelekor tartott ítélkezés alapja is a szeretetnek e kettős parancsa lesz. Máté evangéliumának hegyi beszéde (Mt 5,1–7,29) programszerűen foglalja össze Jézus etikáját: boldognak mondja az Isten előtt a szegényeket, szomorúakat, szelídeket, az igazságot szomjazókat, az irgalmasokat, a tiszta szívűeket, a békességben élőket és az igazság miatt üldözést szenvedőket. A megkívánt új igazságosság nem pusztán a külső normák teljesítését várja el, hanem a szív megbékélését, az embertársak, sőt az ellenség szeretetét, házastársi hűséget, igaz életet, a bosszúról és az ítélkezésről való lemondást.

Az evangéliumok tehát nem a társadalom, a gazdaság, a politika szerkezeti átalakítását hirdetik meg, bár erre – a mi szempontunkból – a kor körülményei alapos okot szolgáltattak volna, hanem a személyes megtérést és Isten követésének gyakorlatát az adott társadalmi helyzetben. Ennek az erkölcsi létszemléletnek a tartalma tehát kétségtelenül individuáletikai indíttatású. Arra mutat rá, hogy az egyénnek hogyan kell viselkednie az üdvösség elnyerése érdekében. (...)

 

 

Forrásai és fejlődése

 

Főleg protestáns körökben nemegyszer felvetődik a kérdés, hogy a keresztény társadalmi tanítás a Szentírásban találja-e inspirációját vagy pedig a természetjogban és a társadalombölcseletben. A katolikus társadalmi tanítás az isteni kinyilatkoztatást és a természetjogot tanításában egyenrangú forrásnak tekinti. Felismeréseiben a kinyilatkoztatásra csakúgy támaszkodik, mint a természetes erkölcsi törvényre. XII. Piusz a Rerum novarum 50. évfordulóján, 1941 pünkösdjén tartott rádióbeszédében ebben a témakörben a dolgok azon rendjéről szólt, amelyet „Isten nyilvánított ki a természetjog és a kinyilatkoztatás által".

A pápa a katolikus hagyománnyal összecsengően egyértelműen tanítja, hogy Isten az emberi értelem és a teremtett világ által is kinyilatkoztatja magát. Nem rejtőzött el teljesen az emberek elől. Az ember értelmi képessége a bűnbeesés után is megmaradt, hogy a teremtett világ esetleges létéből, törvényeiből, szépségéből és célszerűségéből felismerje az Alkotót (Róm 1,19–20; ApCsel 17,26–29).

Az ilyen értelemben vett isteni kinyilatkoztatás lehetővé teszi a következtetések kiterjesztését az emberi és társadalmi valóság különböző területeire. Ezért szentelt a pápa is nagy figyelmet a természetjognak. A fasizmus, a nemzetiszocializmus és marxizmus tanaival szemben a természetjog hangsúlyozása látszott a legmegfelelőbbnek, mivel az – függetlenül minden vallási megfontolástól – mindenkire érvényes. (...)

Az egyházatyák korában (2–7. század) a társadalom életében jelentős átalakulások még nem történtek, ezért társadalmi problémák részletes tárgyalására ekkor még nem került sor. Ám alkalomszerűen foglalkoztak szociális kérdésekkel is, főleg a szegények gondozásával kapcsolatban. (...)

Aranyszájú Szent Jánostól származik a következő súlyos figyelmeztetés: „Amit sáfárkodásra kaptál, ne tartsd meg sajátod gyanánt! Az éhezőé az a kenyér, amit visszatartasz, és a mezítelené a ruha, amelyet szekrényedben őrzöl. A szűkölködőé a pénz, amit elástál. Azért jogtalanságot követsz el mindenkivel szemben, akiken segíthetnél, de nem segítesz." Röviden, frappánsan egy Szent Ágostontól vett idézettel lehet összefoglalni ennek a tanításnak a lényegét: „A gazdagok feleslege a szegények tulajdona."

Ágoston a szegénységgel kapcsolatos szociális kérdéseken kívül – főként a De Civitate Dei című munkájában – már foglalkozik olyan társadalmi kérdésekkel is, mint amilyen a központi hatalom decentralizációjának szükségessége. Arra utalt, hogy több kisebb állam jószomszédi viszonyban együttműködve hatásosabban szolgálhatná a közösség jólétét.

A középkorban Aquinói Szent Tamás fejtett ki jelentős munkát e téren. A katolikus társadalmi tanítás természetjogi megalapozását szolgálta azáltal, hogy a kinyilatkoztatás mellett Arisztotelészig nyúlt vissza.

A katolikus társadalmi tanítás az isteni kinyilatkoztatás alapján állva próbál tájékozódási segítséget adni a maga szempontjából a társadalom egésze számára. Hagyománya a kereszténység gyökereihez nyúlik vissza, hiszen a keresztény tanítás mindig az egyén, és ezáltal a társadalom megújulását is szolgálta. (...)

Számtalan vonatkozó egyházi gyakorlat közül csupán példaként említjük az ősegyházban gyakorolt szociális ténykedéseket.

Míg a Római Birodalomban az állam akciószerűen, ínség idején segítette a rászorulókat pl. az ún. gabonaosztás (frumentum publicum) formájában, amit csak a római polgárok kaphattak, addig a keresztények gyakorlata ettől eltért. A keresztelés előtt például megkérdezték: „Tisztelték-e az özvegyeket, látogatták-e a betegeket, gyakorolták-e a jó cselekedeteket?" Szeretetszolgálatuk nem volt esetleges és diszkriminatív. Nemcsak a közösség szegényeit, de másokat is segítettek. Erre látunk példát a IV. század első évtizedében pusztító éhínség idején, amikor a keresztények „egy gyülekezetbe gyűjtötték össze az egész városból azoknak a sokaságát, akiket elcsigázott az éhség, és mindenkinek kenyeret osztottak".

Nyilván a vonatkozó törekvések individuáletikai jellegűek voltak, ha esetenként pl. az özvegyek rendjével intézményes formát is öltöttek, alapvetően nem a társadalmi probléma mint olyan, intézményes formában való megoldását célozták meg.

Hasonlóképpen megemlíthetnénk az első évezredből a Szent Benedek által alapított bencés rendet, mely az Ora et labora jelmondatával a népvándorlást követően letelepedett népek körében a mezőgazdaságot meghonosította, az erdős vidék feltörésével és a földművelés bevezetésével hozzájárult az életszínvonal emeléséhez. De idetartozik a későbbi századokból a legkülönbözőbb tanító rendek népnevelő munkája csakúgy, mint az 1923-ban alapított szociális testvérek kifejezetten karitatív, szociális és mozgalmi munkájában megnyilvánuló társadalmi szerepe.

A középkorban két sajátos, kifejezetten társadalmi kérdés megoldására szerveződött a hídépítők testvérisége, valamint a trinitárius, ún. fogolykiváltó szerzetes rend. Az ókorban ugyanis az erősen központosított Római Birodalom nagyszerű úthálózatot épített ki, amit a középkorban ilyen központi hatalom hiányában kellett fenntartani. Nagy Károly ugyan megpróbálta az utak javítását és vízi utak kialakítását, de halála után e tekintetben az állam csődöt mondott. Így adva volt a kor szociális kérdése, az utak és hidak építésének problémája. Erre a korkérdésre a választ az egyház adta meg azzal, hogy átvette az építkezések irányítását. A legnagyobb vallásos lelkesültség idején, a második évezred első századaiban a hidak építését a jótékonyság műveként tartották számon, és így az ideál megvalósítására Dél-Franciaországban a 12. század közepén létrejött a lovagokra, szerzetesekre és dolgozó testvérekre tagozódó testvériség, a Hídépítők rendje (Fréres pontifes – Fratres pontifices). Ez a félig egyházi, félig világi egyesülés utakat, hidakat, kompokat épített és tartott fenn és pápai jóváhagyással szolgálta a köz javát.

Szintén a 12. század szociális problémája volt a keresztes háborúk és a spanyol reconquista (az Ibériai-félsziget visszahódítása), illetve a muzulmán mórok visszaszorítása idején fogságba esett keresztények helyzetének kérdése. Ennek a szociális kérdésnek a megoldására alakult a III. Ince pápa által 1198-ban jóváhagyott trinitáriusok, vagyis a Szentháromság rabkiváltó rendje (Ordo Sanctissimae Trinitatis de redemptions captivorum). A rend tagjai vállalkoztak a pogányok fogságában sínylődő keresztények kiváltására, ha kellett, még önmaguk feláldozása árán is. Rendházaik mellé a kiszabadított rabok ápolására kórházakat, a megnyomorítottaknak menhelyeket létesítettek.

Az újkorban is megtalálták helyüket, sőt az Oszmán Birodalom elleni felszabadító háborúk során jelentőségük tovább nőtt, és az Európa elfoglalására irányuló török támadások idején utat találtak Lengyelországba és Ausztria–Magyarországba is. Itt a rend az idők folyamán mindinkább szellemi és diplomáciai jelentőségűvé vált. Előkelő modorukkal, finom diplomáciájukkal, tudásukkal, szigorú aszkéta életükkel szolgálták hivatásukat, a rabkiváltást.

A fentebbi két közösségre való hivatkozás csupán példa kívánt lenni, mert az egyház káptalani iskoláiban kezdett, és a későbbiekben a tanító rendek kialakulásával azok által átvett oktatás szintén társadalmi feladat betöltése volt, csakúgy, mint majdhogynem minden szerzetesrend sajátos karizmája szerinti ténykedés.

(Folytatjuk)

Dr. Holló László, Hargita Népe, 2010. február 19.

 

Társadalmi alapelvek

Az egyház társadalomtudományának legnagyobb teljesítménye a társadalmi alapelveknek, az emberi együttélés erkölcsi rendjének mint alaptörvényeknek a kidolgozása volt. Amint a gyakorlat mutatja, a társadalmi együttélés „sarokköveiként" nagy gyakorlati jelentőségük van. Például a szubszidiaritás elvével hosszú ideig polemizáltak a szociáldemokrata gondolkodók csakúgy, mint a kommunisták: gyengítené – úgymond – az osztályérdeket, az állam szociális intervenciója megrövidülne. Ezért az állam befolyásának a kiterjesztését javasolták: minél több szociálpolitika, minél több államosítás, annál nagyobb a társadalmi biztonság és annál biztosabbak a munkahelyek. Manapság a privatizáció került az élre, és igen nagy a sajnálkozás a csődbe jutott állami vállalatok bürokratizálódása és a politika hatáskörébe való bevonása fölött.

 

A személyiség elve

A keresztény társadalmi tanítás kiindulópontja a személy, aki egyszerre individuum és társadalmi lény. Ezért a társadalmi életben számolni kell az ember személyi voltával, méltányolni, védeni kell, és elő kell segíteni az emberi személy sérthetetlenségének tiszteletét. A személyiség elvének klasszikus meghatározása XXIII. János pápa Mater et magistra kezdetű enciklikájában található: „Ennek a tanításnak (az egyház társadalmi tanítása) mindenekelőtt az a kiindulópontja, hogy az összes társadalmi intézményrendszer alapja, létoka és végcélja szükségszerű módon az egyén, az egyes ember, aki lényegénél fogva társas lény..."

A személyiség-elv legfontosabb vonatkozása, hogy tilos az emberi személyt eszköznek tekinteni, mint ilyet „kezelni" és „használni".

Az ember személyi méltóságát (az öncélúsággal együtt) hangsúlyoznunk kell, mert ez elméletileg vagy a gyakorlatban újra meg újra veszélyeztetve van. Néhány évvel ezelőtt például a Die Presse című német napilap arról tudósított, hogy „a svédek kétharmada az embereket és az állatokat egyenértékűnek tekinti, csak 27 százalékuk gondolja úgy, hogy az ember magasabb értékű, mint minden más élőlény."

A természet és a környezet nagyrabecsülése mellett emlékezetbe kell idéznünk a keresztény antropológia néhány alapelvét: csak az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtett élőlény, csak az ember testvére Jézus Krisztusnak, aki az emberért és az ő üdvösségéért megtestesült, csak az emberre érvényes a zsoltár megállapítása (az Újszövetség fényében kiteljesedve): „… mi az ember, hogy figyelemre méltatod, és mi az emberfia, hogy meglátogatod? Kevéssel tetted őt kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és tisztelettel koronáztad…" (Zsolt 8,5-6). Csak az ember kapott meghívást a háromszemélyű egy Isten életében való részvételre. Ennek ellenére például a bukaresti csatornalakó emberek és a kóbor kutyák közül ez utóbbiak összehasonlíthatatlanul több közéleti személy és „humanitárius" szervezet figyelmét és rokonszenvét keltették fel és indították cselekvésre az életterük „kutyához méltó" kialakítása érdekében.

A személyiség-elv másik, napjainkban egyre erőteljesebben hangsúlyozott vonatkozása tanítja a személy elsőbbségét a tárgyakkal szemben, a munka elsőbbségét a gazdasági élet más faktoraival, főként a tőkével szemben, valamint az etika elsőbbségét a technikával és gazdasággal szemben.

A személynek a dolgokkal szembeni elsőbbségéről a II. vatikáni zsinat tanítja: „...a dolgok rendjét kell a személyek rendjéhez szabni nem pedig fordítva." A munka és tőke viszonyával kapcsolatban pedig: „A munka, amelyet a javak előállítására és cseréjére vagy a különféle gazdasági szolgáltatások nyújtására fordít az ember, előbbre való a gazdasági élet más elemeinél, hiszen ezek csak eszközszámba mennek." II. János Pál pápa pedig így tanít a Laborem exercens kezdetű enciklikájában: „Mindenekelőtt egy elvet kell emlékezetünkbe idézni, amelyet az egyház mindig tanított: a munka elsőbbségének elvét a tőkével szemben."

 

A közjó elve

A közjó elve kimondja, hogy a társadalom legfőbb törvénye a közösség java. Ezt a II. vatikáni zsinat így határozza meg: „a közjó (…) azoknak a társadalmi életfeltételeknek az összessége, amelyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket."

Ez alapozza meg és szabályozza a társadalmi vezetés tekintélyét, kötelezi a társadalom tagjait és rendezi a társadalom javát az egyén javával szemben. A közjónak az egyén javával szembeni hangsúlyozása a közösségi érzés erényének felel meg. Bár mint a társadalmi együttélés építő törvénye a legfelső elvek közé tartozik, mégis csak segítség a társadalmi kötelékekben élő ember egzisztenciális céljai elérésében.

A közjó elve gyakorlati elv, nem üres formula. A társadalom közösségi céljában gyökerezik, a társadalmat szolgálja azáltal, hogy szellemi és tárgyi értékeket mutat fel, amelyek a közösség javát segítik elő. Egyrészt a társadalom tagjainak lelkiismereti kötelességévé teszi a társadalom vezető tekintélyének tiszteletét. Másrészt megokolja, irányítja és korlátozza a politikai uralom létét és működését.

Kötelező erő szempontjából azt kell mondanunk, hogy az erkölcsi kötelezettségek – amennyiben a közösség javára vonatkoznak – magasabb rangot kapnak. A társadalmi kötelezettségek előnyben részesülnek az önérdekkel szemben, amennyiben azonos szintű javakra vonatkoznak. Természetesen „a társadalom java előbbre való, mint az egyén java" kijelentéssel nem szabad az egyén magasabb értékét a köz érdekének alárendelni. (Így például ha valaki az erőszakmentesség mellett foglal állást, a lelkiismereti szabadsága előbbre való, mint a közösség javára való hivatkozással megalapozott katonai szolgálatteljesítés kötelessége. Ebben az esetben biztosítani kell a lehetőséget a katonai szolgálatnak civilszolgálat formájában való betöltésére.)

Az egyház társadalmi tanításának realizmusára jellemző, hogy nem egy elvont közjó-fogalomból indul ki, hanem a gazdasági, illetve társadalmi folyamatokban részt vevő egyének, valamint csoportok konkrét érdekét veszi figyelembe. A doktrína mérvadó gondolkodói mindig utaltak arra, hogy sem a munkaadók, sem pedig a munkavállalók nem kötelesek a közjóban látni a cselekvések elsődleges motívumát. Mind az egyén, mind a közösség „a maga egyéni érdekének megfelelő legalkalmasabb lehetőségre törekedhet addig a határig, amit a közösség java jelent" (Johannes Messner). A feladat tehát, hogy konkrét esetekben megtaláljuk a határvonalat, amely az egyéni érdek kíméletlen érvényre juttatása és a közjó állandóan ható elve között húzódik. Társadalmi vonatkozásban ilyen a munkaadó és munkavállalók között kidolgozandó igazságos fizetésindex az ár–bér összefüggésében. Kompromisszumra kell törekedni, amely mindkét fél igényeinek, illetve érdekeinek a legteljesebben megfelel. Ilyen kompromisszum akkor jön létre, ha a két fél különböző álláspontjának annyira megfelel, hogy mindkét, a kompromisszumban részt vevő csoport számára a konszenzus elfogadása lelkiismeretben lehetségessé válik. A lelkiismeret mellett természetesen szaktudást is igényel egy ilyen kompromisszum kidolgozása. E két elem nélkül igazi helyes döntés nem születhet az emberi társadalom semmilyen területén.

 

Szubszidiaritás – a kisegítés elve

A kisegítés elve illetékességi köröket határoz meg a társadalmi együttműködésben az egyének és a közösségek, illetve a kisebb és nagyobb közösségek jogaira vonatkozólag. A saját felelősség jogát és kötelességét hangsúlyozza. A decentralizáció és föderalizmus (államszövetségi rendszer) elve.

Nagy általánosságban így lehetne az elvet leírni: egy magasabb szintű szerveződés sohasem sajátíthat ki olyan funkciókat, amelyeket kielégítően el tud látni egy alacsonyabb szintű szerveződés is, sőt a magasabb szintű szervnek támogatnia kell – segítségnyújtással (subsidium) – az alacsonyabb szintű szervet, hogy elláthassa az igények kielégítésére irányuló feladatát abban az esetben, ha erre egymagában képtelen lenne.

XI. Piusz ezt így fogalmazta meg a Quadragesimo anno kezdetű enciklika 79. pontjában: „Ahogyan jogtalan ez egyénektől elvenni és a közösségre bízni azt, amit saját erejükkel és igyekezetükkel el tudnak végezni, ugyanúgy jogtalan átadni egy nagyobb és magasabb szintű közösségnek, amit a kisebb és alacsonyabb szintű közösségek is el tudnak látni. Mindez egyszersmind a társadalom helyes rendjének felforgatása és súlyos megkárosítása."

Az elv gyakorlatba való átültetése nehezebb, mind gondolnánk. Hosszú évtizedek szoktattak le a szubszidiaritás elvének gyakorlási jogáról és kötelességéről. Amikor az árokparton, zsebre dugott kézzel álló bivalyröcsögei lakos a nemzeti televízióban azt nyilatkozza, hogy az árvíz mindenét elvitte, mert sem a polgármesteri hivatal, sem pedig a megyei ispánság nem tett semmi számottevőt a katasztrófa elhárítása érdekében, akkor érezzük, hogy a magasabb szinten szerveződött közösség talán nem teljesítette a kötelességét, de az alacsonyabb szinten történő szerveződés lehetősége – az egyén vagy az ún. civil szféra önsegélyező szerveződése – fel sem merült.

A kisegítés elve gyakorlati elv, mivel segíti az igazságosságon alapuló törvények által, a közhatalom közvetítésével megszervezett és az egyének által megvalósítandó közjó elérését. Szabályozza a társadalomban az illetékességi hatásköröket, valamint a tekintély gyakorlásának a jogosultságát – és mindenekelőtt védi a társadalmi pluralitásban a saját jogokat a totalitárius igényekkel szemben. 1931-ben az elv megfogalmazásának a közvetlen oka is a marxista, sztálinista, illetve nemzetiszocialista államrendszerek önkénye volt. (...)

Kötelező ereje a személyi szabadságot, az egyéni felelősséget segíti elő és szorgalmazza az önsegélyezést. Érvényessége attól függ, mennyire kapcsolódik össze a közjó kívánalmának tudatosulása és a társadalmi helyzet. A végszükség esete természetesen indokolhatja, vagy akár meg is követeli a felülről jövő gyors beavatkozást.

 

A szabadság elve

A materialista és determinista gondolkodásmódban az ember lelki indíttatású erkölcsi szabadságának és személyes teremtőkészségének nincs helye. Ezért határozta meg a szabadságot Marx is „az objektív szükségszerűségbe való bepillantás" lehetőségeként.

A keresztény társadalomtudomány tanítása szerint az ember szabad. Ez a szabadság egyrészt abban gyökerezik, hogy az ember belelát a lét értelmébe, másrészt az ember hivatásába, amelyet egyéni felelőssége alapján kell, hogy megvalósítson. Az ember tehát szabad a társadalom keretei között erkölcsi hivatása beteljesítésére.

Egy társadalmi rendszer akkor jó, ha a lehető legtöbb személyi szabadságot biztosítja. Azonban szüksége van tagjai társadalmi érzületére, hogy szabadságukkal egzisztenciális céljaik elérése érdekében éljenek. Ezért a szabadság elvére való hivatkozás mindig szoros összefüggésben kell, hogy legyen az erkölcsi értékre való törekvéssel, valamint a társadalmi szabadság megőrzésére szolgáló intézmények reformigényének vizsgálatával.

A szabadság-elv a természetjogilag meghatározott szabadság-fogalomból származik, és ebből következően az ember méltóságának megfelelő szabadság-ideát állít – mint eszményi célt – a társadalmi rendszer középpontjába. Ugyanis „az ember csak szabadon fordulhat a jó felé. (...) Az ember méltósága tehát megkívánja, hogy tudatosan és szabad választás alapján cselekedjék, személy módjára, azaz meggyőződése indítsa és irányítsa, ne pedig vak ösztön és merő külső kényszer."

 

Szolidaritás – a részesedés vagy közreműködés elve

Köznapi szóhasználatban a szolidaritás kölcsönös kötelesség-vállalást, illetve egymás megsegítésének készségét jelenti. A katolikus társadalmi tanításban a szolidaritás elve ennek megfelelően a társadalmi együttműködésre kötelez, és kimondja, hogy a személyi méltóságból adódóan a társadalom minden tagjának joga és kötelessége a felelősségteljes részvétel a közösség igazságos rendjének kialakításában és vezetésében.

Ennek a részvételnek a formai, illetve jogi megvalósulása a helyzet és gyakorlat szerint egyrészt különböző, másrészt fejlődésigényes. A szabadság és szubszidiaritás elvével együtt erre is érvényes cél a közjó megvalósításában való maximális részvétel.

A döntésben való részvétel joga a szabadság elvéből is következik mindegyik társadalmi szinten. „Éppen ezért mindenkiben fel kell szítani a kedvet, hogy kivegye részét a közös kezdeményezésekből. Dicséret illeti meg azoknak a nemzeteknek az eljárását, amelyek körében az állampolgárok lehető legnagyobb része valódi szabadságban kiveszi részét a közügyekből. Mindenesetre tekintettel kell lenni a nép tényleges helyzetére és arra, hogy szükség van szilárd közhatalomra."

Amennyiben beépülnek személyiségünkbe, elveink – s ekként egyházunk társadalmi tanításának az alapelvei is – segítenek, vezetnek bennünket. Alapvető beállítottságként cselekvésre sarkallnak, segítik, irányítják döntéseinket. Az elvi alapokon álló embernek mindig megvan a maga helye: tudja, honnan jön és hová kíván eljutni. Ez érvényes nem csupán egyéni, de közösségi életmegnyilvánulásainkban is.

Dr. Holló László, Hargita Népe, 2010. február 26.