Boldizsár Ferenc

Az Istent szeretőknek minden a javukra válik. (Róm 8,28)

Hosszú éveken keresztül nagy érdeklődéssel olvastam a gyulafehérvári Teológián végző kispapok írásait. Érdekelt, hogyan élték meg múltjukat, hogyan néznek a jövőbe, milyen érzések kavarognak bennük, milyen ideál él lelkük mélyében, mi az, ami indítja őket az emberek közé… Talán annál is szívesebben olvastam soraikat, mert kiérződött a tűz, a lelkesedés, a tenni akarás. És tüzet csak az gyújthat, aki maga is ég. Hála Istennek rengeteg jó pap-ideál van, akitől tanulnunk lehet, legfőbb ideálként itt van maga Jézus, a mi tanítómesterünk, igazi példaképünk. Nekünk őt kell képviselnünk, őt visszük az emberek közé. Nem kis dolog! Egész embert kíván. Testi-lelki felkészültséget, emberi karaktert.  A papi hivatásban sok mélység lakozik. A pap az ima embere. A pap közvetítő. Híd Isten és ember között. A pap alter Christus: Krisztus megjelenítője az oltáron az áldozatban, a lehajló szeretetben, amikor az egyházmegye betegeit meglátogatja, az odafigyelésben, ahogy az embereket meghallgatja, felemeli, bátorítja. Mindezekben Krisztus nevében jár el, Krisztust képviseli.

1985. április 13-án születtem. Szülőfalumban, Oroszhegyen mély vallásos élet zajlik. Mivel tiszta katolikus falu, ünnepein, a vasárnapi és hétköznapi szentmiséken megmutatkozik az egység, a szolidaritás. Örülök, hogy ilyen környezetben nőttem fel. Papi utamon is sokat segítettek előre, főképp imáikkal, mellém állásukkal. Jelenleg én leszek a falu hetedik élő papja Vass Zoltán, Hajdó Vilmos, Vass Ince, Kovács Árpád, Bálint Emil és fr. Arthur OFM után. Gyermeki szemmel mindig büszkén néztem fel rájuk. Átírva a mondást, így idézném: egy falunak annyi papja lesz, amennyit kiimádkozik magának. A vallásos lelkület, a közösségi szellem és a jó papi példaképek, elődök gyümölcse a papi hivatás. De mindenekfölött Isten áldása. Hosszú az út, amíg egy ember felnő ehhez a karakterhez, ehhez az identitáshoz. A teológiai képzés megadja az alapot, amire a pap emberként, lelki vezetőként építhet. Az alapot, amelyre Isten is építhet. Gratiam supponit naturam! A kegyelem feltételezi az emberi természetet, sőt arra épít. Az én gyengeségemre, az én emberi adottságaimra!

Sokszor megkérdezik, mi indított el a papság felé vezető úton. Alig tudtam járni, máris az oltár körül botorkáltam nagyobb testvéreim mellett. Rajongtam a ministrálásért, reggel-este ott voltam a szentmisén. Örültem a feladatoknak, amiket rám bíztak ministrálás közben. Valahányszor megkérdezték, mi akarok lenni, én egyből rávágtam: pap! Éreztem a titokszerű valamit, ami ebben a szóban van. Csak évekkel később láttam át egészen, mennyi sajátossága, értéke van ennek a hivatásnak: isten- és emberszolgálat, odaadás, elfogadás, lemondás, erények gyakorlása, vezetés és Isten által vezetettség. Sokszor próbáltak eltántorítani ilyen mondatokkal, hogy a mai világban nem éri meg papnak lenni, kevés lesz a fizetésed, le kell mondani olyan sok mindenről: családról, vagyonról, karrierről. De mindvégig akartam, vágytam pap lenni. Középiskolás koromban olvastam Don Bosco Szent János életének regényes feldolgozását. Már a könyv olvasása közben megfogalmazódott bennem: én is ilyen akarok lenni! Embereket akarok Istenhez vezetni, embereknek szeretném megmutatni Istent.

Gyermekkoromból csupa szép emlék maradt meg, kiváltképpen az egyházat, a vallást, a szentmiséket illetően. Akkori plébánosom nagyon sokat segített hivatásom elmélyítésében, gyakorlásában. Engedett érvényesülni a többi ministráns között. Jelenlegi plébánosom segítségével tanultam meg orgonán játszani. Később Gyulafehérváron alkalmam nyílt továbbképzésre. A kissszeminárium elvégzése után kántordiplomát szereztem. Többen szerették volna, hogy kántor maradjak, de szívemben egyre erősebb volt a hívás: pap akarok lenni! Itt töltött éveim alatt voltak nehézségek is. Minden kezdet nehéz, mondja a közmondás. Így volt ez a kántoriskola elkezdésekor és a teológiai első években is. Új környezet, új elvárások formáltak és edzettek a közösségi élethez. Élményekben, lelkiekben, de tudásban is gazdagodva léptem évről évre feljebb az évfolyamokon, közelebb a papsághoz. Amikor elcsüggedtem, segítségemre volt az ima, a Mesterrel töltött idő, és lelki vezetőm is.

Mindig megragadott, ha hitről, vallásról, szent dolgokról hallottam. Magaménak éreztem a templomot, a vallást, a hitet. Szerettem felnézni a papokra, meglátni az emberekben Jézust. Szerettem jót cselekedni, szerettem imádkozni. Szerettem a lelki beszélgetéseket, a meditációt, szentségimádásokat. Szerettem a papban Jézust meglátni, a pap által Jézusra tekinteni. A pap prizma, amely tekintetünket a világiaktól az égre irányítja: megtöri az evilági fény csábítását, és a prizma szivárványán keresztül felragyog Isten. Szépen írja Tóth Tihamér: „A szentek ablakok, melyeken átragyog az Isten”. Hála Istennek van pap szentünk bőven! Eltanulhatjuk tőlük: életünk Krisztust kell sugározza! Minden ember feladata megláttatni életén keresztül a jelen lévő, benne munkálkodó, általa tevékenykedő, szerető Istent. Szeretnék én is Isten eszköze lenni a köztünk jelen lévő Isten országának a megláttatásában, megvalósulásában.

A pap életét teljesen Krisztusról mintázza: az ő tanítását hirdeti, az ő áldozatát jeleníti meg naponta az oltáron és a mindennapi életben is. Alter Christus, Krisztus képmása, földi helytartója. Általa engesztelődünk ki gyónáskor az Atyával. Általa részesülünk a természetfölöttiben, a kegyelmekben, általa kapunk békességet szívünkbe: napi szentmisék, gyónás, első péntek, lelki beszélgetések. S mindenen túl a pap az a személy, akin keresztül megmutatkozhat az Atya szeretete. Nagy öröm és megtiszteltetés számomra a papi hivatás. Örülök, hogy Isten engem is meghívott szőlőjébe. Hálás vagyok, hogy naponta kegyelmével erősít. Ugyanakkor úgy érzem, hogy papi hivatásom egyben meghívás a szentségre is. Ehhez nem kell nagy dolgot tennünk, mindössze csak hagynunk kell, hogy általunk, bennünk és velünk „cselekedhessen”. Nem kell nagy dolog a szentté váláshoz. Csak szeretni kell tőlünk telhetően, minden odaadással, önmagunk odaajándékozásával. Ezekkel a gondolatokkal indulok a papi életbe. Hálás vagyok mindazoknak, akik idáig segítettek, és kérem a hívek imáját, hogy jó, hűséges, odaadó „szolgaként” végezhessem a rám bízott feladatot, a lelkek Istenhez vezetését. Teréz anya felajánló imájával zárom soraimat, legyen ez egyben mindennapi imánk, önmagunk felajánlása az általunk és bennünk végtelenül szerető Istennek: Uram, akarod a kezemet, / hogy ez a nap a rászoruló szegények / és betegek megsegítésével teljen? / Uram, neked adom ma a kezemet. / Uram, akarod a lábamat, / hogy a mai nap azok látogatásával teljen, / akiknek barátra van szükségük? / Uram, ma neked adom lábamat. / Uram, akarod ma a hangomat, / hogy a mai nap beszélgetéssel teljen azokkal, / akik a szeretet szavát szomjazzák? / Uram, neked adom ma a hangomat. / Uram, akarod a szívemet, hogy ez a nap / a magányosok szeretetével múljon el, / mert hiszen ők is emberek? / Uram, ma neked adom a szívemet.

Vasárnap, 2010. június 13.