2012.09.09
1985. december 17-én születtem Zernyesten (Brassó megyében). Bizonyára tudjuk és sokat is hallhatjuk, hogy a hivatás nem egy egyszerű munkahely, hobbiból űzött valami, hanem Isten hív a szolgálatra, és az ember ilyen vagy olyan módon válaszol erre a hívásra. Amikor önmagamról, hivatásomról és ennek a kialakulásáról kell írnom vagy beszélnem, mindig szem előtt tartom életem eddigi három nagy szakaszát, állomásait, éspedig: a szülővárosomat és a családi légkört, a gyulafehérvári korszakot és a római Germanicum et Hungaricum kollégiumot. Mindhárom időszaknak nagyon fontos szerepe van hivatásom kialakulásában és megőrzésében. Most röviden sorba veszem e három állomást.
Azt hiszem, nem mindegy, hogy az ember milyen családba születik bele, azaz van-e köze az egyházhoz, templomhoz, milyen a kapcsolata az ottani pappal, milyen légkör uralkodik a családban, és így tovább. Ahhoz, hogy Isten hívó szava elérkezzen, szívünkben elő kell készítenünk a terepet, egyengetni az utat, hogy nyitott fülekre találjon. Igen vallásos családból származom, ahol az Isten, a templom, a szentmise, az ima fontos szerepet játszott és játszik ma is. Hálás vagyok nagyszüleimnek, hogy bevezettek a templomba, hogy megtanítottak imádkozni, hogy bátorítottak mindvégig, és imájukkal követték életem minden pillanatát. Plébánosaim is nagy szerepet játszottak e talaj előkészítésében. Barátságukkal, jókedvükkel, szorgos munkájukkal megszerettették velem Istent, a ministrálást, a templomot, az egyházat.
Időközben az akkori kántor elkezdett bevezetni az orgona, az egyházi zene mélységeibe és szépségébe, ami számomra újabb terveket, utakat nyitott. Ezért jelentkeztem Gyulafehérvárra a kisszemináriumba, más néven kántoriskolába, hisz kántor szerettem volna lenni. De ez nem tartott sokat, mert ahogy haladtam előre, egyre jobban éreztem, hogy nem ez az én utam. A papság gondolata nem engedett nyugodni. Érettségi után jelentkeztem a Hittudományi Főiskolára, és felvételt nyertem. Hálás vagyok mindkét intézet akkori elöljáróinak, tanárainak, akik átvéve a szülők szerepét folytatták a nevelést, segítettek, hogy Isten hívó szavát egyre jobban belevéssem a szívembe.
Harmadév után lehetőségem adódott, hogy Rómában, a német–magyar kollégiumban folytassam tanulmányaimat. Félelemmel, de kíváncsian vállaltam e kihívást, aminek a mai napig örülök. A jezsuita pátereknek és barátaimnak is sokat köszönhetek, hogy megérhettem ez év június 29-ét, amikor Isten hívó szavára végre egy olyan igennel válaszolhattam, ami az egész életemet átfogja.
Papi jelmondatomat János leveléből választottam: „Megismertük a szeretetet, amelyet Isten oltott belénk, és hittünk benne! (1Jn 4,16a). Eddigi életemet valóban az isteni szeretet kísérte. Ezt a szeretetet egyszer megtapasztalva nem lehet többé nemet mondani rá. Olyan mélyen érintett, hogy nem engedett, és remélem, nem is fog engedni nyugodni. Ezt a szeretetet szeretném, amennyiben erőm is engedi, továbbadni és róla tanúságot tenni.