2013.11.20
„Általánosan kérdezve: ön hiszi, hogy az élő Isten jelen van az egyházban, vagy nem hiszi ezt?” – volt a kérdés 1985-ben, amikor a német egyházban a katolikus napokat szervezték. A megkérdezettek egyharmada igennel, egyharmada nemmel válaszolt, a többiek tartózkodtak a válaszadástól. Paul Michael Zulehner bécsi pasztorálteológus szerint a világegyházban is ezt az arányt állapíthatjuk meg. Hozzáteszi: „Csak egyharmada ismeri el azt, aminek a plébániának valójában lennie kell: olyan közösségnek, amelyben a szentháromságos Isten él, jelen van, és amely az életét és működését Isten Lelke szerint alakítja. Az egyházról, amely magát Isten népének nevezi, azt feltételezhetjük, hogy gyakorlatilag Istenhez semmi köze nincs.” (P. M. Zulehner, Gemeindepastoral, 1989, 83.) E valóság fényében nézzük meg Isten egyházának, Isten népének ismertető jegyeit.
A plébániai közösség misztériuma
Az egyház és így minden plébániaközösség elsődleges ismertető jegye az elhivatottság. Különböző képek segítségével fejezhetjük ki ezt:
– a plébániaközösség olyan embereknek a közössége, amelyben maga Isten lakik, amelyben Jézus egy lett közülünk, és amelyben a Szentlélek által mindig jelen van. Ezért erről a közösségről az a hír járja, hogy „Isten lakik köztük”. Zakariás prófétánál olvassuk: „Azokban a napokban egyetlen júdeai ruhája szegélyét tíz különböző nyelvű ember fogja majd meg, és kéri: „Hadd menjünk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!” (Zak 8,23);
– a plébániaközösség hivatása, hogy Isten jelenlététől átitatott életteret biztosítson, „Isten országa” legyen (LG 5.);
– az egyház és ezen belül a plébániai közösség megteremti azt az életmódot, amely ebben a világban él, működik, de nem e világból való, vagyis szakít a ránk hagyományozott értéktelen életmóddal (1Pét 1,18), és a mennyország gyakorlatát alkalmazza.
Mindezekben a megközelítésekben közös, hogy az egyház Isten titkában gyökerezik, Isten misztériumától elválaszthatatlan. A misztikus kifejezés semmi mást nem jelent itt, mint egy közösség Isten titkában való otthonosságát, abban való életét. Természetesen minden közösségben jelen van az ideális és a valóság közötti feszültség. Ezért minden plébániaközösségre érvényes az „ecclesia semper reformanda” elve. Következésképpen minden plébánia közösség nyitott kell legyen az állandó megújulásra, arra, hogy az élő Istenben való életét újra és újra megújítsa, láthatóvá tegye.
A plébánia közösségi élete
A közösségi élet a plébánián a misztériumban való élet gyümölcse. A mindenkori keresztények alapvető tapasztalata, hogy Krisztus követésében a legkülönbözőbb közösségek születnek. Sokan, akik Krisztus tanítványaivá lettek, elhagyták családjukat és közösségek tagjaivá lettek, mintegy új családot alapítva, melyet „Isten családjának” (vö. Mk 10,28–30) neveztek. A mennyei Atya gyermekeinek tudván magukat, az Atyába vetett bizalom jeleként „Isten gyermekeinek” nevezték őket. A testvériség tehát a keresztény közösség lényegi ismertető jele. Isten gyermekeinek közösségében Isten gyakorlata nyilvánul meg, „theopraxis”-nak, vagyis Isten szerinti életnek és cselekvési módnak nevezhetjük ezt. Hogy ez konkrétan mit jelent, erre következzék két szempontot.
- Szentté válás (vö. 1Tessz 4,3; Ef 1,4): Az Isten szembejövő szeretetében belegyökerezett ember és közösség átváltozik. Ez a misztérium megélésének gyümölcse. „Minden keresztény meg van tehát híva az életszentségre, az állapotának megfelelő tökéletesség elérésére, és ez kötelessége is.” (LG 42) „Krisztus követőit nem cselekedeteik alapján hívta meg Isten, és tette megigazulttá Jézus Krisztusban, hanem elhatározása alapján és kegyelme szerint”; ők a hit keresztségében igazán Isten gyermekei és az isteni természet részesei lettek, és így valóban szentekké váltak. Következésképpen az ajándékba kapott megszentelődést – Isten segítségével – az életmódjukkal kell megtartaniuk és tökéletesíteniük. Az apostol inti őket, hogy úgy éljenek, „ahogy az a szentekhez illik” (Ef 5,3), öltsék magukra „mint Istennek szent és kedves választottjai a szívből fakadó irgalmasságot, a jóságot, az alázatosságot, a szelídséget és a türelmet” (Kol 3,12) és legyenek meg bennük a Lélek gyümölcsei a megszentelődésre (vö. Gal 5,22). (LG 40.)
– Az igehirdetés: a misztériumban élő közösség vágyik arra, hogy tovább mondja mindazt, amit Isten tett velük, elsősorban Jézus Krisztusban. Mindazt a jót, amit „Isten velünk tett” a teremtésben és megváltásban itt és most a közösség szavaiban és tetteiben nyilvánosságra akarja hozni.
Hogyan teszi mindezt a közösség?
Elsősorban megadva mindenki számára azt a méltóságot, amely Isten gyermekeinek a méltósága – nem a tevékenység adta méltóságra helyezik a hangsúlyt. Másodszor a keresztény közösségben ugyanolyan hangsúlyt kap a közösség és az egyén. A két véglet ugyanis az, amikor vagy az egyén kerül előtérbe a közösség rovására, vagy a közösséget hangsúlyozzák túl és ebben elvész, elmosódik a személy.
Harmadszor szükséges a participáció. Akinek valóban megalapozott a hite és a hitből fakadóan él, az felelősségének tudatában él, felelősségérzete túlmutat saját magán, engedi, hogy Isten rendelkezzék vele a közösség érdekében is. A participáció a katolikus szociális tanítás alapkövetelményei közé tartozik. Minden plébánia közösség figyelemmel kell legyen arra, hogy olyan struktúrákat teremtsen, amelyek lehetővé teszik, hogy a közösség tagjai karizmájuknak megfelelően felelősségteljesen hozzájáruljanak a közösség életének kibontakozásához.
A szeretetszolgálat (diakónia)
Hogy miért elengedhetetlen ismérve egy plébániaközösségnek a szeretetszolgálat, arra már az Ószövetség első könyveiben megtaláljuk a választ. Néhány lényeges rész: „Erre ő ezt mondta: mit tettél? Testvéred vére felkiált hozzám a földről.” (Ter 4,10) „Ezért az Úr így szólt: Szodoma és Gomorra miatt tetéződött a panasz, és bűnük nagyon súlyos. Lemegyek hát és megnézem, hogy mindenki úgy viselkedett-e vagy sem, ahogy az ellenük szóló panasz szava felhatolt hozzám, tudni akarom.” (Ter 18,20–21) „Az Úr pedig így szólt: Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát; igen, ismerem szenvedését.” (Kiv 3,7) „Szegény és nélkülöző munkás bérét, akár testvéreid közül való, akár azok közül az idegenek közül, akik országodban, városaidban élnek, ne tartsd vissza. Még aznap, mielőtt a nap lenyugodna fölötte, add meg a bérét. Mert szegény, és türelmetlenül várja. Különben az Urat hívja ellened, s bűn nehezedik rád.” (MTörv 24,14f) Az Újszövetségből példa lehet Jakab apostol: „Nos, a bér, amelyet a földeteket learató munkásoktól levontatok, felkiált, és az aratók szava felhatolt a Seregek Urának fülébe.” (Jak 5,4)
Négy pontban emelem ki az idézett szentírási szakaszok számunkra fontos üzenetét:
- Isten figyelmes, „szem és fül”, látja és hallja mindazt, ami népével történik;
- a szenvedés, amely Istent megérinti, nem más, mint maga az elnyomás és a kizsákmányolás (Kiv 3,9; Kiv 22,21);
- Isten nem marad semleges az igazságtalanság láttán, meghozza az elnyomottak melletti döntését: „lemegyek”, „kivezetem”;
- Isten nem mitikus tetteket hajt végre, hanem mindig embereket hív meg és küld, hogy a szegények és elnyomottak pártját foghassa, hogy a szabadulásukat végrehajthassa.
Így a keresztény közösség tagjainak is Isten szemének és fülének kell lenniük, nemcsak a plébánia közösségében, de a világban is. Nem elég információkat szerezni az áldozatokról, hanem bele kell merülni az áldozatok világába, úgy, ahogy Isten ezt tette az üdvösség történet során. Aki ily módon Isten szemével látja a világot, annak látásmódja tetteket szül. Úgy is mondhatnám, a keresztény ember optikája opcióvá alakul át. A keresztény közösség cselekvő közösség, csak azért, mert ezt látja, ezt tapasztalja Isten részéről. Erőszakmentesen teszi ezt, párbeszédben, a média keretén belül, szórólapok segítségével, felvonulásokkal stb., ún. civil engedetlenséggel, ami által bénítja az igazságtalan rendszerek cselekvési stratégiáit, építő programok kidolgozásával stb. A szegények, elhagyatottak, elnyomottak melletti döntését a keresztény közösség konkrét formában a szervezett és a plébániai Caritas tevékenységeiben juttatja kifejezésre.
Piero Coda 1995-ben Máriabesnyőn, teológiai napok alkalmával tartott előadást A közösség teológiája címmel. Összefoglalóként az ő előadásából idézek: „Az egyház az a nép, amelynek körében Isten szállást vett; az egyház Krisztus teste, a Szentlélek temploma… Egyszóval: jele és eszköze annak, hogy Krisztus jelen van az emberek között. És ez lényeges! Ha azt mondjuk, hogy az egyház közösség, ez azt jelenti, hogy a feltámadott Krisztus élő és hatékony jelenlétének szentsége – éppen azért, mert benne (a hitből és szentségekből táplálkozó) személyes kapcsolatok történelmi és konkrét formát öltenek. Dietrich Bonhoerffer ezt egy találó kifejezéssel így fogalmazta meg: az egyház Christus als Gemeinde existierend – az egyház Krisztus közösségi formában.”