2014.06.19
Az úrnapi körmenet szokása
A pünkösdöt követõ tizedik nap Úrnapja, az oltáriszentség ünnepe – idén június 19. Sajátosan katolikus ünnep, központjában olyan hittétel áll, amely megkülönbözteti egymástól a keresztény felekezeteket. A katolikus egyház hiszi és hirdeti: a liturgiában a pap szavára Isten lehetségessé teszi, hogy a kenyér és bor színe alatt valóságosan jelenvalóvá váljon Krisztus. A protestáns egyházak
mindezt jelképesen értelmezik.
A köznépet ritkán foglalkoztatják az elméleti teológiai vonatkozások, sokkal inkább a gyakorlatiak: az érzelmekre ható szertartáselemek, a szemet gyönyörködtetõ, a fantáziát megmozgató mozzanatok. Az úrnapi ünneplés esetében is hamar kialakultak a népi ájtatosság kapcsolódó elemei. Az ünnep fő eseménye lett a drámai elemeket és látványosságot nem nélkülözõ körmenet, amelyet 1274 és 1279 között Kölnben vezettek be, s a 14. században több német városban is elterjedt. Célja kettõs: hitvallás az eretnekekkel szemben; illetve Krisztus felmutatása a világnak és a világ hódolatának kifejezése Krisztusnak.
Dömötör Tekla néprajzkutató említi, hogy Angliában és Spanyolországban a körmenetet színjáték kísérte: nem egyetlen, helyhez kötött színpadon mutatták be, hanem a körmenettel haladva, kocsiszínpadon, a város különbözõ pontjain elõre elkészített emelvényeken, színpadokon. Magyar nyelvterületen a középkorból maradtak érdekes leírások az úrnapi körmenetek díszérõl, fényérõl. A népszerûség bizonyítéka, hogy 1593-ban Münchenben az úrnapi körmenet egyik jelenetét a magyar Barakha Miklós rendezte, õ maga is beöltözve, fiaival együtt vett részt a menetben. Barakha a lovasok élén lovagolt bársonyból készült magyar ruhában. Az úrnapi körmenet 16. századi népszerûségére jellemzõ, hogy 1551-ben az evangélikusok is megtartották a körmenetet az ostya körülhordozása és imádása nélkül.
A négy égtáj felé
Az úrnapi körmenetes játékokat egyes céhek rendezték, az egész bibliai történetet a világ teremtésétõl az utolsó ítéletig felosztották
egymás közt, és elõadták. Az ország sok városában a céhtagok elõírt kötelessége volt ez: a kolozsvári szabólegények 1502-es céhszabályzata is megemlékezik errõl. A 17. századból az úrnapi színjátékszerû körmenetek rendezése a katolikus iskolák és a laikus vallású társulatok kezébe ment át. Bár magyar nyelvû passiójáték csak a 18. századból maradt ránk, magyar úrnapi játékokat a 17. századból hármat is ismerünk: egy jezsuita és két ferences darabot, ezek a középkori hagyomány hû folytatói, az Úrnap jelentõségét az Ószövetségbõl való példával, a „praefiguratióval” világítják meg, ez a frigyláda története. A kolozsvári iskola 1709-ben a körmenet alkalmából német és magyar verseket adott elõ, 1728-ban jelmezbe öltözve szintén több nyelven mutattak be jeleneteket. A csíksomlyói ferences gimnázium diákjai a méltán híressé vált passiójátékok mellett az 1700-as években egy magyar nyelvû úrnapi játékot is elõadtak a körmenet négy oltáránál. Az 1668. év úrnapján Székelyudvarhelyen szabad ég alatt magyar nyelven Melkizedek áldozatát adták elõ. Az úrnapi körmenet során a négy égtáj felé felállított, lombsátorral, virágokkal ékesített négy oltárhoz ünnepélyesen, kísérettel, énekszóval, sokszor zenekarral, baldachin alatt, díszes tartóban, úgynevezett úrmutatóban (monstrancia) a pap által hordozott oltáriszentséggel vonultak fel, át a falun-városon. Mindenik oltárnál felolvastak egy-egy szentírási részt, majd ünnepélyes áldást adtak. Az egyes oltárokat védõ sátrakat a helyi vallásos társulatok, olykor családok, nemzetségek készítették és díszítették. A pap által hordozott szentség elé a fehér ruhába öltözött Mária-lányok – máshol az abban az idõszakban elsõ áldozáshoz járult kislányok – virágszirmot hintenek.
Néphit: védelem a veszély ellen
Jankovics Marcell mind a virágszõnyegrõl, mind a díszítésre szolgáló zöld ágakról jelzi: a néphitben ezek varázserejû szentelményeknek számítottak. Hasonló hatást tulajdonítottak nekik, mint más ünnepek „megszentelõdött” növényeinek (betegség, villámcsapás ellen varázsoltak velük). A körmenet tehát egyben oltalomkérés is volt a természeti csapások, sõt, a háborúk ellen. Temesvári Pelbárt ferences szerzetes egyik úrnapi prédikációjában elmondja, hogy az eucharisztia ünnepélyes körülhordozásának jeles gyümölcse: védelem minden veszély és rossz ellen. Hiedelem volt a 18. század elején Debrecenbe települt katolikus lakosság körében, hogy azokat a házakat; amelyek elõtt a szentséggel elhaladtak, a tûzvész megkímélte, ezért aztán a kálvinista atyafiak is behívták a szentségvivõ papot ily módon: tiszteletes uram, ide is avval a Fínyessel a házamhoz! Bálint Sándor néprajzkutató ehhez hozzáfûzi: ha égiháború esetén a szentséggel körüljárták a falut, azzal oltalmazták a földeket. Egyébként is szokás volt az oltáriszentséget meghordozni a tavaszi vetések között a természeti csapásokat távol tartásáért és a bõ termésért. Kifejlõdött a négy világtáj felé adott áldás, amelynek gyakorlati rendeltetése az ember, a föld, a zsendülõ vegetáció megáldása volt. A négy áldás Bálint szerint kifejezetten hazai liturgikus fejlemény.
Erdélyi újraélesztés
Az egyházjogi elõírások szerint ott kell körmenetet tartani, ahol ez a megyéspüspök megítélése szerint lehetséges; az erre vonatkozó részletes szabályok kiadása is a püspök feladata. Erdélyben igen jelentõs hagyománya van a székelyudvarhelyi úrnapi körmenetnek, amely – ahogy ezt sokan meg is fogalmazták – a csíksomlyói búcsú után a legnépesebb egyházi esemény. A szokás újrahonosításában és kiterjesztésében nagy szerepet vállalt az egykori udvarhelyi katolikus fõesperes-plébános, Kovács Sándor. „Huszonhárom évet töltöttem Udvarhelyen, és ez az ünnep az egyik legszebb emlékem. Mindig nagyon megadtuk a módját, és az egyházmegye vezetése is fontosnak tartotta: minden évben az érsek, a segédpüspök jelen volt a körmeneten, és vendégszónok, külföldi püspök szólt az egybegyûltekhez” – idézi fel a fõesperes. Az udvarhelyi szokás eredetét így magyarázza: „Márton Áron a híres 1947-es csíksomlyói búcsún elmondott emlékezetes beszéde után Gyulafehérvár felé tartva megpihent Udvarhelyen. Ott volt egykor katona, ezért is kedves volt neki a hely, s a búcsúról hazafelé tíz napot pihent itt: akkor õ tartotta, vezette az úrnapi ünnepséget, körmenetet. Mivel a püspökért rajongtak, nagyon sokan vettek részt. Ennek emlékét is akarták elõdei, akartam magam is elevenen tartani, megõrizni.” Kovács Sándor 1984-ben került Székelyudvarhelyre. Körmenetet ott korábban is tartottak, igaz, a kommunista diktatúra szorításában ez a templom körüli szûk térre korlátozódott, illetve a templom mellett levõ katolikus temetõre, oda állították fel a korábbi plébánosok az ilyenkor szokásos négy sátrat, s ott vonultak körbe. Az 1989-es fordulatot követõen 1990-ben változtattak a szervezésen. „Utánanéztem a plébániai háztörténeti feljegyzésekben, ott találtam a leírást: régen az úrnapi ünnepre a környezõ falvak népe is eljött keresztaljákba szervezõdve, zászlókkal, mint a búcsúkra szokás, mint ahogy ez az is volt, a kerület búcsúja. Zetelaka nyitotta a sort, kétszázan is eljöttek onnan. Úgy alakítottuk ki az új szokást, hogy már nem a templomhegyen, a templom körül, a temetõben vonultunk, hanem lementünk a városba, tábori misét tartottunk, és a sátrakat is város különbözõ pontjain, nyilvános terein állítottuk fel. Az ünnepi mise után tehát az egész várost bejártuk díszes körmenetben, énekelve. Régen ötezren is összegyûltek. Az oltáriszentséggel vonulva hitet tettünk arról, amirõl meg vagyunk gyõzõdve: az oltáriszentségben ott van Krisztus teste és vére, valóságosan, hogy Isten él. Amikor a díszes tartóban énekszótól kísérve, a baldachin védelmében körbevisszük, az a hit erõsítésére szolgál. A szervezés egésze átalakult, immár a katolikus fõgimnázium tanári kara és a diákság is részt vett benne, népviseletbe öltözött tömeg kíséri a szentséget, ebben az idõjárás sem akadályozott meg soha.”
Kovács Sándor szerint ki kell lépni a templomból. Kolozsváron a Fõtéren, a templom körüli nyílt téren tartják az Úrnapját, ott állítják fel a sátrakat. Hatvan évi szünet után elõször...
Bodó Márta, Erdélyi Napló, 2014. június 19.
Fotó: Fordor György
Kapcsolódó: