Örömünknek oka

Végigpásztázva gyermekkorom örömeit, rájöttem: elsősorban akkor, annak örültem igazán, amikor ajándékot kaptam. Amikor valami régi álmom vált valóra. Emlékszem, milyen érzés volt megvásárolni és összeszerelni az első biciklit. Mivel beteljesült a vágyam, kikívánkozott belőlem az öröm, hogy télvíz idején, araszos hóban, több mint két kilométert karikázva felszegből le a központig, mindenkinek eldicsekedhessek. Kisebb-nagyobb örömös pillanataimnak se szeri se száma nem akadt a kapun belül sem. Amikor édesapám legelőször felültetett maga mellé a bakra, s kezembe adta a gyeplőt, hogy magam hajtsam a lovakat, vagy amikor az általam kiválasztott és megfaragott ostornyélre szerelte fel az ostort, csak úgy dagadt a mellem az örömtől s a büszkeségtől...

Ugyanígy örültem akkor is, amikor úgy vihettem be a házba egy vödör vizet a kútról, hogy az nem loccsant ki. Jóleső, meleg érzés fogott el, amikor úgy szavalhattam el egy verset, hogy abba nem sültem bele. Öröm volt megtapasztaltalni szüleim és testvérbátyáim szeretetét, a mikulási vagy karácsonyi meglepetés-ajándékokat. Kicsattanó örömmel szaladtam haza, hogy elújságoljam a jó feleletért kapott tízest, szíves örömest segítettünk  begyújtani az iskola takarítónőjének az adventi hajnali misék után, és hordtuk a ládákba a fát, a kokszot, mert még a többiek előtt bent lehettünk az osztályban. Boldog voltam, ha a tanítóbácsi megdicsért, sőt nem esett nehezemre az iskolai kórusban sem szerepelni, mert előszeretettel és szívesen énekeltem. Már otthon, a családban megtanultuk: örüljünk mindannak, ami szép, örüljünk a másik sikerének, amit nehéz munkával, izzadsággal „állítottunk meg” – az egyszerű, de finom ételeknek, az együttjátszás izgalmának, a kevés, de annál értékesebb tárgyainknak –, ugyanakkor annak is, amikor másoknak is örömet szerzünk, amikor megoszthajuk egymással mindazt, amink van.

Ahogy az ember kinő a gyermekkorból, néha keserves  tapasztalatok birtokában ébred rá arra is, hogy öröme nem mindig teljes. Nem mindig tiszta. Örömeinket gyakran beárnyékolja az önzés, a hátsó szándék, az elégedetlenség, az irigység – magyarán a bűn.

Testvérekül mi is sokszor összekocódtunk az ajándékok miatt. A másiké inkább érdekelt, és méregettük: az övé jobb, neki több jutott?... Hogyan tudsz tiszta szívvel örülni valaminek, amikor úgy tettél szert rá, hogy közben végig azt érezted: ez nem helyénvaló?! A szomszéd fájáról lelopott gyümölcs is lehet finom, jólesik a titkos öröm, egyébként is csak amolyan gyerekes csínytevés –, de íze szádban megkeseredik...

Hívő-hitetlen, buzgó és közömbös egyaránt érzi, keresi, vágyja Karácsony örömét. Várja és szeretné, ha szerettei örülnének ajándékának, ő is megörülne, ha legalább most figyelnének rá. Vannak, akik az örömöt a boldogsággal azonosítják, mások a zsigeri élvezettel, megint mások azzal a lelket megnyugtató érzéssel, amikor ajándékozásuk, örömszerzésük révén mosolyt csalhatnak valaki arcára. A különféle jótékonysági akciók, kampányok, gyűjtések és villámcsődületek azzal a nem titkolt szándékkal indítják figyelemfelkeltő programjaikat, hogy örömet varázsoljanak (örömöt)nélkülöző társaik életébe.

Ám örömünk ilyenkor sem felhőtlen. Nem mindenki tud örölni az ünnepen. Sem az ünnepnek. Felszakadnak a lelkifurdalás sebei. Túl idillikusnak tűnik ez a betlehemi csendélet...

Van az örömben valami önző árnyék. Nekünk jó, ünnep, másoknak szomorúság – jegyzi meg Borsos Miklós. Mert lehet, hogy jót tettem valakinek, örömet szereztem neki, épp egy magasabb rendű indítékból, szeretetből, de ő hálátlan, nem értékeli. Finnyás. Akárminek nem is tud örülni. Persze váltig hajtogatja, hogy ez nem más, mint igényesség...

Születésnapi ajándékoknak sem egyformán örülünk. Esetleg kényszeredetten mosolyt erőltetünk, majd félretesszük, vagy eldobjuk. Mert nem tetszik, nem kell. Nem ezt vártuk. Csalódtunk. Sértett hiúságunk felülírta az igazi örömöt. Hogy a „virtuálisan” lecsapódó, cinikus kommentekről, vagy társasági viccekben fellelhető alpári nyelvezetű kárörömről most ne is beszéljünk...

Márpedig a Karácsony mégiscsak az igazi öröm forrása. Létünk, emberségünk szempontjából mindenképp. Ilyenkor bemehetünk lelkünk legbelső, tiszta szobájába, ahol ragyogóan szép és ártatlan örömre bukkanunk. Lehet-e nagyobb okunk az örömre, mint éppen most, amikor kiderül: Isten nemcsak elénkbe jött, üzent vagy csomagokat küldözgetett az emberiségnek, hanem egyenesen megemberült! „Ember léptékűvé” alázkodott, testi, hús-vér valónkat tette magáévá. Hogy megszűnjön hiányérzetünk. Hogy legvégső, létbeli szükségleteinket véglegesen kielégítse. Minden csalódás, megbántás, érzelmi vagy gazdasági krízis ellenére, mégiscsak felülemelekedhetünk a gondokon. Tudunk-e ennek örülni?  Hiszen ebből fakadnak kisebb örömeink is. Emiatt kellene örülnünk annak, hogy végre, hazaértünk, végre együtt a család, végre megbocsáthattam a másiknak, végre arra figyelhetek, ami igazán fontos. Szeretteimnek én kellek, s nem a plázában vásárolt tömegcucc...

Karácsony ünnepe döbbent rá, hogy igazi, valódi örömeink nem az érzékekhez, hanem az értékekhez kötődnek. A lelki-szellemi vágyak, szükségletek betöltését, kielégítését nem pótolja sem a kolbász, sem a szaloncukor. Még a csilingelő díszekkel teletűzdelt fehérfenyő sem. Az ünnep a legmagasabb rendű öröm lehetőségét nyújta. Kapcsolatba hoz a széppel, az igazzal, a jóval, a szenttel. De, hogy bejuthassunk a szakrálisba, át kell haladnunk egyfajta „beléptető rendszeren”. Át kell esni a megtisztuláson. Le kell húznunk a cipőt, kinn kell hagynunk mindazt, ami az öröm ellensége. Hagyni kell, hogy  megérintsen az angyalok éneke. Ez adja az érzést, hogy: jó élni, érdemes küszködni családomért, megnyugtató és felelmelő megbocsátani, kibékülni... Így lesz zamata a gyöngéd ölelésnek, az önfeledt nevetésnek, a megható csendnek, a lélek szárnyalásának, a vibráló életkedvnek.

Örömünknek oka van. Van okunk örülni.

Vasadi Péter írja: „Az igazi öröm sohasem átsöpör valamin, valakin..., hanem megszületik. Beleszületik abba, ami éppen van. Nem kényeskedik, sem ami a helyet, sem ami az időt illeti. Az igazi öröm azonnali és kockáztat... Nem futó, nem átmeneti, nem vet lapos pillantást tartalékaira. Tetőtől talpig öröm, s egészen odaadja magát... És emberalakja van... Olyan mint te vagy én. Jászolban született, nem emeletes kiságyban, reszketett a hidegtől, de a jóságos állatok leheletükkel fölmelegítették... Végig kitartott abban, hogy a mi örömünk teljes legyen. Végig és azon túl. Ő maga az igazi öröm... Isten Fia, a betlehemi Ige...”

Sebestyén Péter

peterpater.com