Ceruzahegyező

Ha kinyitod a gugli keresőjét, szinte mértéktelenül ömlik rád a sok jótanács. El sem tudsz köztük igazodni:

· Indokolatlanul ne vegyünk be gyógyszert, csak mértékkel.

· Az alkohol ártalmas. Hiba, ha a jó hangulatot csupán az alkoholtól várjuk. Ha van kedvünk, koccintsunk, de tartsuk meg a mértéket.

· Főzzön bazsarózsagyökeret. Fogyassza lassan, mértékkel.

· A Napi Troll azt ajánlja, hogy csak mértékkel fészbukozzunk és twitterezzünk.

· A gazdasági szakember óvatos előrejelzése szerint, csak kis mértékben lehetséges a nyugdíjemelés...

És így tovább. A való életben meg azt tapasztaljuk, hogy a mértéktelenség divat lett: minél szegényebbek és csórók vagyunk, annál jobban flancolunk. Mi mindent áldozunk, mennyi pénzt költünk pl. egy esküvőre, egy kicsengetésre. Egymást túllicitáljuk az ajándékozásban, meggondolatlanul költekezünk, fogyasztunk, szórjuk a pénzt, majmoljuk a luxust, a giccset, mert ez a trendi.

Mániánk lett a mohóság, a túlzás… minden szinten. Túlzásba visszük a telefonos csevegést, a pletykát, a siránkozást, az önérzeteskedést, elveszítjük a józanságot a véleményalkotásnál, döntéseknél, s emiatt nem tudjuk helyükön kezelni dolgainkat, kapcsolatainkat, sokszor nem elég, vagy túl nagy fontosságot tulajdonítva nekik. Elveszett a mérce.

Eközben - szokatlanul magabiztosan - olyan illúziókban ringatjuk magunkat, hogy ’hát lépést kell tartani a korral’, ’arany középúton kell járni’, amint azt Horatius is megmondta...

Igaz, Horatius annak idején épp a szélsőségektől akart ezzel megóvni, ahogyan Buddha is. Sőt, keresztény létünkre még bibliai mentséget is találtunk magunknak: „adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami az Istené.” (Máté 22, 22, v.ö. Mk 12, 13; Lk 20, 20)  Mintha a császár és Isten egyenrangú lenne. Mintha a császár nem lenne Isten teremtménye. A fordításhoz képest eredetiben meg így hangzott: adjátok vissza...

Elhallgatjuk viszont a másik bibliai figyelmeztetést: „de mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kiköplek a számból...!” (Jel 3, 16)

Ezzel meg is érkeztünk a probléma gyökeréhez. Ugyanis a hangzatos mai arany középút kifejezés ál-semlegességet, el nem köteleződést takar. A sehová sem vivő üresség puhány magyarázkodása. A gerinctelenség paravánja. A sodródás életveszélyes divatszava. A középszer halálos csókja. S ez legalább olyan ártalmas, mint a végletek...

Az ilyen ember ma üzletben gondolkodik hitről, erkölcsről, értékekről, emberi életről. Minimális kockázat, minimális veszteség. Éppen úgy mintha két kereskedő egyre lejjebb licitálná a másik árait, aztán megegyeznének egy „középárban”. Sokan ezt szívesen nevezik kompromisszumnak, pedig nem az.

Egyre veszélyesebb jelenség kezd kialakulni ezzel a gondolkodással egyéni és köz-életünkben egyaránt. Minden pártban ott vagyunk, ide is belépünk, onnan is kiállunk. Minden lelkiségnek, minden szervezetnek tagja leszek, csak épp fel- és kitűnhessek, ahol egy-két tányért esszeütnek máris megjelenek mosogatni, csak ne kelljen végképp elszegődni valahová. Csak nehogy valahol felelősséget kellene vállalni, és amit elkezdtem, az végigvinni. Keressük a poziciókat, helyezkedünk, másokat kioktatunk, de bőrünket nem visszük vásárra. Nos, ez a sunyi, lapulós gerinctelenség az, amit sokan előszeretettel aranyközépútnak neveznek. Pedig hát napnál vilgosabb, hogy nem az...

Lehet, hogy a félelem miatt bizonytalanok, lehet, hogy nincs elég önbecsülésük, lehet, hogy állandóan mások biztatását vagy elismerését várnák, lehet, hogy mindenkinek meg akarnak felelni, vagy épp ellenkezőleg: nincs karakterük.

Mégis. Mi lenne, ha az édesapa és az édesanya így egyezkedne születendő gyermekeik számáról: szerintem legyen egy, szerintem kettő, na jó, akkor legyen másfél... S amikor a család egyik tagja grízgaluskát enne, a másik meg rántott húst, ebben az esetben mi a középút?...

Sokan összekeverik, a konfliktus rendezőelvét, a kompromisszumot az aranyközépúttal, ami viszont egy belső döntési mechanizmus.

De beszélhetünk-e aranyközépútról azon a szinten, ahol erkölcsi, hitbeli, akarati döntéseink születnek? Ki lehet-e az ezzel járó konfliktust kerülni csak azért, hogy nekem könnyebb legyen?

Az az igazság, hogy aki folyton kerülgeti a forró kását, aki se hideg-se meleg, liccs-loccs emberként lötyögi végig erkölcsi életét, az nem jut semmire. Jobban mondva, pont, hogy a semmibe jut. Akit nem érdekel tetteinek, szavainak eredménye, aki nem számol a következményekkel, aki mindenkivel jól akar lenni, csakhogy az ördögöt se bántsa meg, annak ez a bűvös aranyközépút nem lesz más, mint trójai faló.  Ha nem vállal kockázatot, ha nem mer bizalmi halálugrást végrehajtani, terméketlen, száraz ág lesz családja és az emberiség fáján.

A keresztény etika korán tudatosította a hívőkben, hogy Isten kegyelme mellett alapvetően négy létfontosságú erényt kell elsajátítanunk ahhoz, hogy emberségünkben is edzettekké váljunk. Az okosság, a lelki erősség és az igazságosság mellett ez a: mértékletesség.

Itt is a vágyak ösztönök és érzelmek feletti uralkodáson van a hangsúly, csak a buddhistákéhoz képest teljesen más a motiváció. A misztikusoknál és a lelki élet mestereinél is nagy szerepet játszott, – nemcsak az ember testi-lelki erői feletti uralma miatt, hanem – mert e mögött a készség mögött bölcsesség húzódik meg. Ennek birtokában higgadtabban mérlegelhetünk céljaink között, hamarabb megtaláljuk a helyes mércét, még mielőtt korlátoznánk önmagunkat. Ugyanakkor nem kell megkísérelni mindent, ami megtehető. Szent Pál írja: „minden szabad (nekem)” -tehát szabad vagyok azt eldönteni, mit teszek-, „de nem minden válik javamra.” (1Kor 10, 23)  Tehát nem középszerűségből, vagy testgyűlöletből nem teszek meg valamit, hanem megfontoltságból.

Amikor a mértékletességre törekszem, Krisztust akarom utánozni. Miatta, érte, az ő vonzásának köszönhetően óvakodom a szélsőségektől: ételben-italban, szexualitásban, indulataim kordában tartásával, az anyagi javak használatának egyensúlyával. Krisztus-hívőként nem engedem meg magamnak a túlzásokat sem a luxusban, sem a házastársi vagy emberi kapcsolataimban előálló vitás helyzetekben. Uralkodok magamon, igyekszem jól súlyozni a szép szó, a szidás a büntetés, a dicséret és a kritika között. Ezzel harmóniát teremtek magamban és környezetemben.  Felértékelődnek a kis örömök, az apró dolgok. Könnyebben le tudok mondani kis értékekről nagyobbakért, edzésben tartom akaraterőmet, nem másoknak, hanem Istennek akarok tetszeni. Elkötelezem magam egy cél, egy érték, szakma, hivatás, személy mellett, és kitartok.

Nincs aranyközépút jó és rossz között. Hiszen, ha választani kell, akkor csak a jót választom. Így távol tudom tartani magam a beteges féktelenségtől, a fölösleges kíváncsiságtól, nagyobb lesz a teherbírásom, nem törik meg a gerincem, s az olcsó, bűnös kompromisszumok nem szívják el éltető energiámat.

C. M. Martini, nemrég elhunyt milánói bíboros szerint[1] a mértékletesség nem más, mint a ceruzahegyzés képessége. Még a hegyző előtti világból emlékszünk, milyen nehéz volt úgy meghegyezni a ceruzát, hogy ne törjön ki a hegye.

Azt hiszem, valahol itt a titka a „megkeresztelt” aranyközépútnak, a mértékletesség erényének is: úgy hegyezzem a ceruzámat, hogy a hegye ne törjön ki..., s tudjak vele írni.

Sebestyén Péter - peterpater.com