Együtt égni!

Jakubinyi György érsek megbízásából 2013 szeptemberétől Sajgó Balázs nyárádszeredai plébános a Gyulafehérvári Caritas lelkiigazgatója. Megbízatásáról, feladatairól, az alkalmazottakról és önkéntesekről, valamint a Caritas jelenéről, perspektíváiról Fábián Róbert kérdezte.

Mit jelent önnek (plébánosi feladatai mellett) a Caritas lelkiigazgatójának lenni? Mivel jár a megbízatás? 

Amikor ez év tavaszán megkerestek a Caritas részéről, hogy el tudom-e képzelni a Caritas lelki „igazgatását”. Akkor még nem igazán értettem, miben is áll ez a megbízatás. Csak annyit éreztem, hogy valamiért szeretném. Éreztem, hogy papi munkámhoz többletet adhat abban az értelemben is, hogy még jobban rá kell figyelnem lelki életem alakítására. Ezt azért tartom fontosnak kihangsúlyozni, mert addig nehéz másokat igazgatni, amíg az ember önmagát nem tudja eléggé. Persze, ez életfeladat, mindig van lehetőség a fejlődésre, de ebben különösen is megéreztem, hogy kipróbálhatom. A próba nem azt jelenti, hogy elvállaljuk, hanem azt is, hogy ki akarunk tartani a vállalt szolgálatban. Az „igazgatói” megbízatást azért mondom idézőjelben, mert jezsuita szerzetes lelki vezetőim mindig hangsúlyozták: inkább kíséretet vállalnak az emberek lelki fejlődésében, mint irányítást. Irányvonalakat ugyan adnak, de az embernek magának kell mennie. Ha a felnőtt megfogja a gyermek kezét, akkor kíséri őt, mert tudja, hogy a járni tanuló gyermeknek meg kell tanulnia egyedül járni. Ebben látom a lelki kísérés fontosságát.

Augusztusban megkaptam a kinevezést, de a tulajdonképpeni kezdet időpontja szeptember elseje volt. Már akkor éreztem azt is, hogy a plébánosi feladatok mellett ez nem lesz könnyű, még akkor sem, ha Nyárádszereda a kisebb plébániák közé sorolható. Szórványtelepülés ugyan, de hála Istennek én nem ezt tapasztalom, ugyanis a hívek, fiatalok, és gyermekek jórésze hitét gyakorló keresztény és rájuk is kell figyelni. Most, néhány hónap távlatából azt látom, hogy bizony nem könnyű annyi emberre figyelni, hiszen a rámbízottak száma ezzel megduplázódott. Ezzel el is mondtam, hogy mit jelent ez a megbízatás: az egész főegyházmegye Caritas alkalmazottainak is papja lettem abban az értelemben, hogy szolgálatuk végzése közben végiglátogatom őket, lelkinapokat tartok és már nagyon sok nyitott szívvel találkoztam, akik feltártak valamit igazi énjükből.  Minél több a feladat, annál többet kell imádkozni. Másképp nehéz tartani az iramot. Így látom ezt néhány hónap után, de érzem, hogy nem hiábavaló ez az egész, mint ahogy semmi sem az, amit lélekből végzünk!

A Caritas  alapfeladata: segíteni a rászorulókon. Mire szorulnak azok, akik nap nap után segítő kezet nyújtanak másoknak? 

Az előbb röviden utaltam arra, mire is van szükségük azoknak, akik másokat segítenek az élet nehézségeiben. Szükségük van arra, hogy ők is töltődjenek. Jó néhány lelkinap után azt érzem, hogy jól jött nekik is a kis megállás egy közös lelkinap keretében. Sikerekről nem szeretek beszélni – azt nem én ítélem meg, hanem a mindenki szívébe látó jóságos Atya, aki Szentlelke által működik bennünk és velünk. Nem könnyű az idősek, betegek, fogyatékosok, stb. szolgálata. Sajnos nagyon sokan azt gondolják, hogy a Caritas „csomagosztó” intézmény. Ez rég nem így van. Sokkal többről szól, éspedig arról, hogy az élet minden területét próbálja megszólítani ez az intézmény. Valójában nem is intézmény ez, hanem lelkiség, ahogy dr. Márton András fogalmazta meg találóan egyik beszéde alkalmával. Ezt nem lehet lélek nélkül „csinálni”. Illetve lehet, de nem érdemes. S aki nem teszi bele szívét és lelkét, azt a kiégés veszélye fenyegeti. Ez a veszély mindig ott van úgy az Egyházban, mint a Caritasban. Sajnos,e két intézmény sokszor párhuzamosan halad egymás mellett, s jó lenne „összebékíteni” egy kissé a két vonalat, hiszen mindkettőnek ugyanazt a célt kellene szolgálnia. Katolikus intézményről lévén szó, jó lenne, ha ezt minden Caritas-munkás tudatosítaná, de az egyháznak is azon kell dolgoznia, hogy türelemmel viseltessen azokkal szemben, akik még nem nőttek fel egészen arra a feladatra, amit vállaltak. Minden hasonlat sántít ugyan, de mégis szeretnék alkalmazni itt egyet: ahogy a csónaknak két evezője van, mert így tud előre haladni és nem önmaga körül forogni, ugyanígy szükség van egyiknek a másikra. Mindkét részről lehetnek tehát ellenvetések a másik felé, de mindenkinek önmagába kell néznie.

A gyulafehérvári főegyházmegyében nagyok a fizikai távolságok, s a Caritas munkatársai sok helyen vannak jelen. Miként sikerül ilyen körülmények között ellátni a feladatot?

A fizikai távolságok valóban nagyok. Marosvásárhelytől keletre van a legtöbb pont, ahol találkozhatom a Caritas alkalmazottaival. A plébániám mellett nekem is nehézséget okoz ez, ellenben a lelki napok alkalmával a különböző központokban érem el leginkább azokat, akik meghívnak. Az az igazság, hogy ott is meg-megjelenek, ahova még nem hívtak meg. Még csak néhány hónap telt el... Persze nem lehet és nem is szabad mindenkire ráerőszakolni lelki programokat, de azért eddig nagyrészt jelen voltak ilyen összejöveteleken mindazok, akik számára azt meghirdették. Az alkalmazottak maguk is sokat utaznak, sokat áldoznak szabad idejükből is, nem óra szerint töltik ki a „munkaidőt”. Kivételek mindig voltak, vannak és lesznek, de a részvételi arány inkább bíztató. Szeretnék az első évben mindenhová eljutni – már sok helyre sikerült –, hogy találkozzam azokkal, akik szintén igyekeznek nap mint nap eljutni a rájuk bízottakhoz. Mindenesetre eddig kívülállóként nem láttam, milyen sokrétű a Caritas tevékenysége, s amíg az ember kívülről ítél, bizony nagyokat tévedhet, és téved is.

Nemcsak alkalmazottak dolgoznak a rászorulókért, hanem sok önkéntes is segíti idejével, tudásával, anyagiakkal a Caritast. Az önkéntesek felé van-e, kell-e legyen a lelki igazgatónak  üzenete? Ha igen, mi az? 

Érdekes módon az első tapasztalatom, illetve bepillantásom pontosan az idén Nyárádszeredában szervezett önkéntes táborban volt. Helyben voltam, és igyekeztem elérhető lenni. Látni a több mint száz önkéntes fiatalt egy hétig dolgozni, ingyen, szabadon és szeretettel – meglepő és megrendítő volt egyszerre. Ma – amikor nagyon sok minden a pénzről szól – tényleg csodálatra méltó az önkéntesség. Amikor valaki szabadon – azaz minden kényszer nélkül –, örömmel – azaz nem savanyú képet vágva – és szeretettel – vagyis ingyen, tiszta szívből – áldoz többet vagy kevesebbet szabad idejéből, az azt bizonyítja, hogy a szeretet nem halt ki a szívekből. Ahol él a szeretet, ott a szívek megfiatalodnak, még akkor is, ha az idő eljár fölöttük. Olyanok vagyunk, mint a felvágott és tüzelésre előkészített fadarabok: ki nyers, ki bogos, ki törékeny, ki száraz (Isten őrizz!) stb. S Isten, amikor megszülettünk, behelyezett egy kandallóba, hogy együtt égjünk. Akkor élünk jól, ha együtt égünk. Ha kiesünk, kiégünk! Az önkéntes élet lényege együtt égni. Mert így is, úgy is – égünk. Nem mindegy, hogy egyedül maradva kiégünk, vagy másokkal együtt elégünk. Ez utóbbinak van értelme. Ez az üzenetem azok számára, akik még ingyen szeretnek.

Miben látja az erdélyi Caritas legfőbb tennivalóit a közeljövőt nézve, Ferenc pápa szavainak értelmében, aki gyakran hangsúlyozza, hogy szegényekért élő egyházat szeretne? 

Nagyon szeretem Ferenc pápát. Nemcsak azért, mert különleges hangsúlyt fektet a szegényekre, hanem mert mindezt hitelesen teszi. Hallottam már olyan vádat is ellene, hogy úgyis csak mondja, úgysem változik semmi. Szerintem nem úgyis mondja, hanem úgy is gondolja, ellentétben azon megkeseredett emberek véleményével, akik már nem hisznek semmiben – magukban sem.  Az erdélyi Caritas is ezt a célt tűzi ki maga elé, ezt próbálja hitelesen tenni. Van útmutatónk, maga a szentatya. Ha figyelünk tanítására, buzdításaira, mindnyájan Caritasban – szeretetben – élünk. Még azok is, akik erre legyintenek és nem így gondolják. Ő is hirdeti, amit Krisztustól kapott mint az ő földi helytartója, és nekünk is követnünk kellene. Caritasnak és egyháznak. Őszinte vágyam, hogy a kettő egymással karöltve járjon, mert szükségünk van egymásra. Az erdélyi Caritas – eddigi meglátásom szerint – ebben az irányban halad, hiszen a szervezett programok pontosan azokat célozzák meg, akiknek úgymond „nehezebb” az élet! Kívánom, üzenem paptestvéreimnek és a Caritasban szolgálatot tevő testvéreimnek, hogy minden nap akarjanak (újra) nyitni egymás felé, mert egymással karöltve áldásosabb szolgálatot végezhetünk.

Vasárnap, 2013/51-52