Elhunyt az esztelneki „traktoros barát”, Nagy István Tarzíciusz OFM

A teremtő mennyei Atya akaratában megnyugodva és a boldog viszontlátás reményében gyászol a Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány, ugyanis életének 86., szerzetességének 66., papságának 57. évében szeptember 14-én, csütörtökön elhunyt a második világháborút követő istentagadó és egyházellenes kommunista diktatúra idején szerzetes pappá lett és helytállásával Erdélyben áldásos tevékenységet kifejtő ferences generáció egyik utolsó tagjai, Nagy István Tarzíciusz.

Tarzíciusz testvér 1928. november 25-én született Rákosterebesen. 1948-ban lépett be a Kisebb Testvérek Rendjének erdélyi tartományába. A kommunista hatalom ugyan a noviciátusból való távozásra kényszerítette, de megőrizve lelkében az isteni szó erejét, Szent Ferenc életpéldája és az erdélyi ferencesek iránti elkötelezettségét, 1952-ben visszatért a rendbe, és Máriaradnán letette első fogadalmát. Pappá szentelésére 1957. november 24-én került sor Désen, ahol 1967-ig volt segédlelkész. 1967 és 1972 között Ojtozon szolgálta a lelkek üdvösségét, 1972–1977 között Marosvásárhelyen, 1977–1984 között Marosszentgyörgyön, majd az 1984–1989 közötti időszakban újra Marosvásárhelyen szolgálta Istent és népét. Leghosszabb ideig, 1989-től 2013-ig Esztelneken élt és dolgozott. 2013-ban betegsége miatt Csíksomlyóra került: a Szűzanya lábánál az örök életbe vetett hittel készült az Úr Jézussal való találkozásra, akit életében kitartóan szolgált.

Tarzíciusz atya temetése szeptember 7-én, vasárnap volt, a csíksomlyói kegytemplomban tartott engesztelő szentmiseáldozatot követően, a kolostor kriptájában, számos ferences szerzetes és pap, valamint több száz hívő jelenlétében. A szentmise főcelebránsa, Tamás József segédpüspök bevezetőjében elmondta, hogy a temetési szertartásban egyrészt a veszteség miatt érzett fájdalom fejeződik ki, másrészt az öröm: a jó Istent áldjuk, dicsérjük, mert minden az ő ajándéka számunkra, és tudjuk, nem vész el soha, örökre megmarad. A püspök ilyen ajándékként köszönte meg a Teremtőnek Tarzíciusz atya több évtizedes szerzetesi és papi életét, a 86 éves korában elhunyt ferences atyának pedig azt, hogy nehéz időben is elvállalta az isteni hívást, és mind kolostorokban, mind plébániákon olyan korban is szolgálta Istent, amelyben a vallási élet gyakorlása nem volt problémamentes. Az elhunyt lelki üdvéért imádkozva arra kérte az Urat az egyházi elöljáró, hogy küldjön Tarzíciusz atyához hasonló elhivatott fiatalokat Szent Ferenc egyre fogyatkozó létszámú erdélyi rendjébe, hogy a nép barátaiként minél többen és hatékonyabban tudjanak az emberekért tevékenykedni.

A gyászmise szónoka, Ferencz Ervin egykori szárhegyi, jelenleg csíksomlyói ferences szerzetes „Tarzi atya” (sokan így szólították) életét paradoxonok sorának nevezte, akit egy sokgyermekes családból, vagyis ugyanúgy az egyszerű emberek sorából hívott meg az Úr, mint Krisztus a munkatársait, az apostolokat. A szónok felidézte, hogy miként kísérte be 1952-ben a kommunista hatalom egyik tisztje a szatmári fiatalok szellemiségét „megrontó”„bűnözőként” a máriaradnai kolostorba, ahol Ervin atya nyitott neki ajtót. A tiszt ugyan „börtönbe” kísérte a fiatal fiút, ő azonban örökre Krisztus és a szentferenci életeszmény kötelékében maradt, szabad elhatározásból, a lélek szabadságával, kiállva a noviciátus kemény próbáit, majd azt követően egész szerzetesi életében egyenes gerinccel helytállva, elviselve főként az ateista polikumtól az egyháziakra, a szerzeteskre irányuló megaláztatásokat, megszorításokat. Látszólag képtelenség – mondta a szónok –, hogy három év kényszerszünet után,  1952-ben vállalta a rendbe való visszatérést, a dési négyágyas szobában és a kolostor ebédlőjében zajló ötéves teológiai élet mostohaságát és a kilátástalanságot, hogy nem lesz, aki őt társaival együtt felszentelje, hiszen nem volt püspök. Váratlanul azonban – ez is képtelenségszámba megy – hazatért Márton Áron, és a teológia elvégzését igazoló iratok hiányában, a hatalom fenyegetőzése ellenére a fiatal Tarzíciuszt és társait Gyulafehérváron felszentelte, miután figyelmeztette őket, hogy szerzetesekként, papokként milyen nehéz időszaknak néznek elébe az erdélyi kisebbségi életben. Tarzi atyáék azonban vállalták Krisztusért a kockázatot: a kommunista hatalom által megvont működési engedély dacára titokban a szórványban hirdették Isten országát, igyekeztek a lelkeket felrázni, reményt adni az embereknek. Ezt tette Tarzi atya Ojtozban, Marosvásárhelyen, Marosszentgyörgyön vagy Esztelneken, utóbbi helyen a részben megváltozott posztkommunista modern idők újabb kihívásaival szembesülve. Esztelneki magányában – idézte fel a szónok – a kolostor fenntartása volt a feladata, hogy az erdélyi ferenceseknek fogyatkozó létszámuk ellenére minél kevesebb kolostort kelljen feladniuk. Tarzíciusz testvér ezt a feladatot is példásan látta el: mintegy 24 éven keresztül nemcsak lelkipásztori teendőit végezte, hanem mezőgazdasági tevékenységet is folytatott, így lett ő közismerten a „traktoros barát” (ahogyan az egy róla készült filmből is kiderül), aki egyházi kérdésekben konzervatív, a gyakorlati élet terén viszont haladó szellemiségű volt.

Az egy esztendő alatt tíz kilogramm forrasztódrótot elhasználó Tarzi atya a lelkipásztorkodás és a gyakorlati élet terén tanúsított magatartásával, életpéldájával megmutatta, milyen az elhivatott, minden korban és élethelyzetben az Isten országát építeni akaró, a lelkek üdvösségét szolgáló szerzetes: Istent és az embereket föltétlenül szerető, életvitelében önmagával szigorú, emberi kapcsolataiban másokkal szemben igényes, szorgalmas és találékony, humoros, a mások problémáira érzékeny és tudatos. Tarzi atya öntudatos szerzetesként ugyanis felmérte, hogy amikor vége felé közeledik az Isten által kimért földi idő, vissza kell vonulnia. Paradoxonnak tekinthető – mondta Ervin atya –, de valójában Isten kegyelme, hogy volt ereje szembenézni azzal, hogy az aktív életet felváltja a szenvedés, a betegség, és Esztelneket elhagyva visszavonult Csíksomlyóra számot vetni önmagával, egész életével. Itt érte a halál azalatt, míg szerzetespap társai a csíksomlyói kegytemplomban gyóntattak, miséztek. Tarzi atya élete ajándék és példa mindenki számára: életmódjával, számvetésével és halálával keresztényi mivoltunk tudatos megélésére int, és arra, hogy lássuk meg az eget, figyeljünk a Gondviselő sugallataira, merjünk Isten akaratára hagyatkozni. Köszönjük, hogy volt, és példájával marad! Requiescat in pace!

Borsodi L. László

ferences sajtóreferens

 

Vasárnap, szeptember 14./ 37. szám

 

Kapcsolódó: Elhunyt P. Nagy István Tarzíciusz OFM