Jellemet nevelni

Immár két hónapja újra elindult az élet a felsőoktatási intézményekben, így a gyulafehérvári papi szemináriumban is. Ősztől itt a rektori feladatokat dr. Holló László látja el, akit új feladatköréről Fábián Róbert kérdezett.

Már több esztendeje docens Kolozsváron a BBTE Római Katolikus Teológia Karon. Az itt  megtapasztaltak fényében milyen érzésekkel vág neki az új feladatnak, éspedig hogy a Papnevelő Intézet rektora legyen? 

Hogy milyen érzésekkel feszülök neki az új feladatkörömnek? Azt kell mondanom, hogy bár vegyes érzésekkel, mégis igyekszem teljes szívvel vállalni a feladatot. Az említett vegyes érzéseknek több magyarázata is van: elsősorban nem a munkától való félelem az oka, hanem sokkal inkább általában a vezető funkció vállalásától való egyéni, belső ódzkodásom. Így ezt a feladatkört nem pályáztam meg és a magam számára semmilyen formában nem kívántam. Ezzel együtt most, midőn a gondviselés ideállított, a megbízatást egy évre elfogadtam. Ebben az évben legjobb tudásom szerint igyekszem az elvárásoknak eleget tenni. A feladatot súlyos felelősségként élem meg, azonban nagy püspökünk, Isten szolgája, boldogemlékű Márton Áron példájától is erősítve a munkát elutasítani nem akarom.

Miben látja rektorként Gyulafehérváron legfőbb feladatát a szabályzat meghatározta kereteken túl?

Papnevelő intézetünknek, a szemináriumnak a nevében is benne van a nevelésre való utalás. Ennek megfelelően van szabályzatunk is, amit minden kispap kézhez kap, és aminek a megtartása kötelező. Mégis, a „Jó napot! Ferenc pápa vagyok” címen, frissen megjelent interjúkötetben a szentatya által mondottakkal egybehangzóan úgy vélem, hogy a szabályzat, illetve a szervezeti és strukturális reformok ugyan fontosak és jók, de másodlagosak. Először a magatartásunkat kell megfelelőképpen alakítanunk. Ahogy a szentatya ismételten hangsúlyozta és számunkra is könnyen belátható, Isten népének pásztorokra van szüksége, nem hivatalnokokra. Most, amikor nagy örömünkre huszonegy feszülő izmú, tettre kész, lelkes fiatalember jelentkezett a kispapságra, reményeim szerint számukra Jézus Krisztus példája az etalon. Saját tapasztalatból tudom, hogy a Krisztus-követés útján való elindulás eufóriájában tudatosan vagy akár öntudatlanul két alapvető törekvés határozza meg az életüket: a krisztusi lelkület, illetve az ehhez kapcsolódó vonzó jellem kialakítására és a professzionális teológiai tudás megszerzésére irányuló törekvés. Jó volna, ha mindjárt belevághatnánk a krisztusi lelkület kialakításába, de egy, a hajdani, kispap éveim alatt tanult alapelvre nagyon fontosnak tartom felhívni a figyelmüket: „A pap először legyen ember, azután keresztény és csak aztán pap.” A sorrend fontos. Éppen ezért a szemináriumi szabályzatnak a rektor feladatait körülíró I. fejezet 2. cím e. pontjában előírt feladatomnak eleget téve erre a szemináriumi évre nevelési szempontként, illetve programként különösképpen is a jellem nevelését határoztam meg. Ezzel kapcsolatban további szempontokat a rendszeresen tartandó exhortációk, amolyan buzdító beszédek keretében adok. A jellemünk ugyanis rendkívül fontos, mert az hordozza személyiségünk legmélyebb állandóságát. A jellem tesz bennünket megbízhatóvá és hitelessé.

Tizenhat éves oktatói tapasztalattal a hátam mögött és némi egészséges önértékeléssel úgy vélem, van itt még valami, amit meg tudok tenni. A Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola történetének jelen szakaszában fontos a rektori feladatkör világos tisztázása is. Hagyományosan a Papnevelő Intézet rektori tisztsége a papképzést szolgáló teljes oktatói és nevelői munka irányítása volt. Miután 2008-ban Pasztorális Intézet néven a teológiai oktatással beléptünk a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen működő Római Katolikus Teológia Kar keretei közé, a Hittudományi Főiskola mint intézményes forma megszűnt, és az oktatás irányítása a dékán és az intézetigazgató illetékességébe került. A rektor feladatköre kizárólag a Papnevelő Intézet, tehát a tulajdonképpeni szemináriumi nevelés felügyeletére korlátozódik. Ezért alkalmasabb is lenne nem rektornak, hanem szemináriumi régensnek nevezni. Így is nemes és nagy feladat és kihívás a jövő papságának a nevelése.

Miként sikerül idejét megosztania Kolozsvár és Gyulafehérvár között?

A rektori kinevezést a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Kar kolozsvári Didaktikus Intézetében végzett előadótanári feladatok, valamint a szintén kolozsvári székhelyű Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány irányításával járó korábbi feladataim megtartása mellett kaptam. A szemináriumi elöljárók szabályzata a rektor számára értelemszerűen helyben lakást ír elő. Tekintettel arra azonban, hogy a bilokáció képességével még nem rendelkezem, felmentést kaptam e kötelezettség alól, és így időmet megosztva hét elején, hétfőtől szerdáig Gyulafehérváron, hétvégén pedig Kolozsváron igyekszem eleget tenni az elvárásoknak.

Hogyan látja a papi hivatások jelenét s jövőjét Erdélyben? Esetleg mit s hogyan szeretne tenni a hivatások számának növeléséért?

Bár az egész világra kiterjedő anyaszentegyházunkban tapasztalt paphiány és az utóbbi években a szemináriumunkba jelentkező kispapjelöltek alacsony száma némiképp elbizonytalanított, mégis igyekszem nyugtatni magam. Úgy vélem, magunknak is kell ugyan gondoskodnunk papi hivatásokról, de nem kell mindent magunknak csinálnunk. Mindenekelőtt töretlenül kell bíznunk az elképzelhetetlenben, abban, hogy Isten Szentlelke számunkra elgondolhatatlan módon is tud és akar gondoskodni Isten népének lelkipásztori gondozásáról. Üdvös dolog és talán a legfontosabb e tekintetben is imádkoznunk a papi hivatásokért, de mindenekelőtt meggyőződéses és egyszersmind felszabadult, boldog keresztény és papi életet élnünk. Ezen túlmenően rektorként a szemináriumban, ami eredetileg veteményeskertet jelentett, igyekszem az elhivatást érző kispap-palántákat ápolgatni, hogy felnövekedve sikeresen beérjenek Isten aratására.

Vasárnap