Képek

Mint filmkockák képei peregnek a kép-család tagai lelki szemeim előtt: gyermekkorom emlékképei, arckép, fénykép, szentkép, önkép, álomkép, fantáziakép, jelkép, szókép, tükörkép... és még sorolhatnám.

Az ember „képes”-lény. Képet alkot mindenről, ami körülveszi. A valóságot képekben érzékeli. A képpel köntöst ad az életnek. Belső tudását így teszi érzékelhetővé. Képek nélkül „képtelen” felismerni  a külső és belső történéseket. Nem a képet észleljük, mondja Mustó Péter SJ, „hanem annak hatását, a bennünk kiváltott gondolatokat, érzéseket. Sokszor évtizedek múltán döbbenünk rá arra, hogy egyes helyzetekben a bennünk egyszer valamikor megszületett kép határozta meg alapvető félelmeinket vagy éppen bátorságunkat, bizonytalanságainkat, önbizalmunkat, ideáljainkat, döntéseinket.”

Így vagyunk az istenképekkel is. Karl Frielingsdorf jezsuita pszichoterapeuta 2001-ben megjelent nagysikerű, sokak által idézett tanulmányában (Démonikus, megbetegítő istenképek – in. Embertárs 2007/4, Mérleg 2006/3-4), pontosan arról beszél, hogy a torz, egyoldalú, hamis istenképek milyen kártékonyak lehetnek a személyiség kialakulásában. A lélekgyógyász szakember ezért a büntető-isten, az (el)ítélő-isten, a könyvelő-isten, a teljesítmény-isten nyomasztó és elidegenítő képeihez haladéktalanul társítja az alkotó-, a jó pásztor, a megbocsátó és nagylelkű, valamint az értünk szenvedést is vállaló, irgalmas Isten képét.  Frielingsdorf azt is kiemeli, hogy a keresztény  istenképet alapvetően a személyesség, az egyetemesség, és a teljesen más-ság titka, a soha meg nem fejthetőség misztériuma jellemzi.

Én szeretem a lélekbúvárokat és sokat is tanulok tőlük, de az több mint bosszantó, amikor minduntalan a gyermekkor ilyen vagy olyan sérüléseire alapozzák a felnőtt embert „lelki”, pszichés tüneteggyüttesét, elhárítva az egyén felelősségét az önnevelésben, mintegy tudomásul véve, hogy: ez van s ezt kell szeretni. Tisztelet a kivételnek.

Tapintattal, de bölcsen és  éleslátással egy másik jezsuita, Jálics Ferenc azt mondja, hogy korunk igazi diagnózisához feltétlenül hozzátartozik egy nem is annyirra újszerű, de téves istenkép: az immanens isten képzete. Az emberszabású, evilági isten képe. Az immár csaknem negyven éve szemlélődő lelkigyakorlatokat vezető Jálics atya szerint ez azért nagyon veszélyes, mert teljesen félreértjük Jézus Krisztus tanítását és kinyilatkoztatását. Ugyanis ilyenkor lehúzzuk a magunk szintjére  a teremtő és megváltó Istent. Meg akarjuk őt szelidíteni. Mint mondja: „úgy bánunk vele, mint egy demokrtatikus úton megválasztott elnökkel ... ,aki számon kérhető, ... aki a teremtés egy része.”

Aki leváltható, aki változzék kényünk-kedvünk szerint, akit leszavazunk, ha nem jól viselkedett, akivel úgy folytatunk párbeszédet az imában, hogy közben egyezkedünk: engedünk mi is, engedjen ő is... Ezt az istent az érdekeink határozzák meg. Hangulatunktól, szükségeinktől, ingereinktől tesszük függővé, hogy hogy bánunk vele. Ez az isten azért kell, hogy itt a halállal behatárolt földi életben mankónk s támaszunk legyen, akibe, ha kell megvethetjük hátunkat. De amikor keresztről, halálról, szenvedésről, örök életről beszél Jézus Krisztus, akkor elvetjük.  Kell nekünk akkor, amikor celeb, amikor vadvirágos réten vezet, de ha a meredek utat mutatja, az a kép már taszít. Sőt szembeszállunk vele, szemére vetjük, hogy ő nem halad a korral.  „Ha Isten szeret, tehnikánkkal, társadalmi normáinkkal együtt ő miért nem ’fejlődik’? -kérdezzük. Miért engedi meg az ebolát vagy a kéknyelvűséget, a madárinfluenzát és kergemarhakórt, a mindennapi sztreptokókuszokat, a cifrábbnál cifrább vírusokat, a hosszú idejű sejtpusztulásos öregségi halált, a csaknem négyezer genetikai betegséget..., miért nem törődik az emberiséggel? Miért nem avatkozik bele a folyamatokba? Ő korátsem az az isten, akinek elképzeltük...” Észre sem vesszük, hogy beskatulyáztuk őt egy életidegen, maradi, konzervatív képbe... Miközben a legszebb érzéseink-élményeink közepette, vagy éppen bánatunkban önkéntelenül is elszóljuk magunkat: Jaj Istenem!

Néha az az érzésem, korunk embere valójában ezért nem kér az egyházból sem, mert bosszantja őt, hogy az általa elképzelt isten nem azonos a Biblia  Istenével, Jézus Krisztus Istenével. Olyanok vagyunk mint Péter apostol, aki azt mondja Jézusnak: „Isten ments uram, ez nem történhet meg veled!”..., vagy mint Nikodémus, aki nem érti, hogyan lehet felnőttként újjászületni...

Pedig alapvetően erről van szó. A fennebb vázolt „képváltozások” is akkor érhetők el, ha képesek vagyunk leleplezni magunkban az eltorzult, elkorcsosodott istenképeket. És utána rögtön kijavítjuk. Leszállva az egó piedesztáljáról, Jézus tükörképébe tekintve, felülvizsgáljuk és módosítjuk a helytelen hozzáállást. Ez gyógyíthatja emberképünket, sőt jövőképünket is.

Ahogyan lakva ismerjük meg egymást egy házastársi kapcsolatban, a családi életben, és folyamatosan korrigáljuk a másikról kialakított képet, ahogyan megelőlegezve a jót, bizalmat szavazva a másiknak, előre nem látott jó tulajdonságaiban, szépségében lassan tündökölni kezd, és leomlanak előítéleteink falai. Ahogyan érzékenyekké válunk a kegyelem meglepetéseire, és örömmel tölt el, hogy megajándékozottak vagyunk –, ugyanígy a minket minden nap meglepő, segítő, jóságával cirógató Isten közelsége is élő, mozgó, állandó titokzatos jelenvalóságban is vibráló képpé változik bennünk. Meg kell engednünk, hogy Isten maga változtassa, elevenítse meg a bennünk Róla kialakult képeket. Például az imádságban. Másképp látja a hegyet az, aki a hegy aljában téblábol, s másként az, aki úton van fölfelé a hegyre. A vizet is csak akkor ismerjük meg igazán, ha iszunk belőle és úszunk benne.

Istent nem lehet lefényképezve rögzíteni s a fészbukon megosztani, hogy képünk legyen róla.  Ő csak annak nyilatkozik meg, annak tárulkozik fel, aki elengedi a benne felgyülemlett különböző képeket, és engedi, hagyja, hogy szemérmesen magához vonzza, hogy elmerüljön az Ő titkában. Cirill barát, a sivatagi remete ezt így fogalmazta meg: Isten olyan, mint a pillangó. Minél inkább szeretnétek megfogni, annál jobban szökik tőletek. De ha hűségesen szolgáljátok és türelemmel vártok rá, egyszerűen az orrotokra telepszik...

Ha  tehát igazán képmásai akarunk lenni, Őt kell visszatükröznünk.

Sebestyén Péter

peterpater.com