2014.06.01
Pápai üzenet a társadalmi kommunikáció 48. világnapjára - 2014. június 1.
Ma olyan világban élünk, amely mind “kisebb” s amelyben ennek következtében úgy tűnik, egyszerűbb lehet egymás szomszédjának lenni. Az utazás terén elért fejlődés eredményeként, valamint a kommunikációs technológiák fejlődésének köszönhetően közelebb kerülünk egymáshoz, egyre jobban összekapcsolódunk, ahogyan a globalizáció egyre inkább egymástól függővé tesz. Mégis létezik a megosztottság, amely olykor meglehetősen mély, és folyamatosan jelen van emberi családunkban. Globális szinten látható a megbotrándkoztató különbség a gazdagok bősége és a szegények teljes nyomora közt. Gyakran elég egy nagyváros utcáin végigsétálni, hogy látható legyen az ellentét az utcán élők és az üzletek kirakatainak pazar kivilágítása között. Annyira megszoktuk ezt a jelenséget, hogy már nem is nyugtalanít. Világunk sokféle kirekesztéstől, peremre szorítástól, szegénységtől szenved, hogy ne szóljunk a gazdasági, politikai, ideológiai, és szomorúan tesszük hozzá, a vallási motivációból fakadó konfliktusoktól.
Egy ilyen világban a média segíthet egymáshoz közelebb kerülni, megteremtheti az egység érzését az emberi családon belül, ez pedig eredményezheti a szolidaritást és az arra való komoly törekvést, hogy mindneki számára emberhez méltóbb életet teremtsünk. A jó kommunikáció segíthet egymáshoz közelebb kerülni, egymást jobban megismerni, s végül egységbe kerülni. A minket elválasztó falak ledönthetőek, ha készek vagyunk meghallgatni egymást és tanulni egymástól. A köztünk meglevő különbözőséget, egyet nem értést a párbeszéd különböző formáit gyakorolva oldhatjuk meg, így növekedve az egyetértésben és a kölcsönös tiszteletben.
A találkozás kultúrája azt feltételezi, hogy legyünk készek nemcsak adni, hanem kapni is. A média nagyban segíthet bennünket ebben, különösen manapság, amikor az emberi kommunikáció hálózatai eddig nem látott módon fejlődtek. Kiváltképpen az internet biztosít hatalmas lehetőségeket a találkozásra és a szolidaritásra. Ez valóságos jó, Istentől származó ajándék.
Ezzel nem azt állítjuk, hogy nincsenek bizonyos problémák. Az információ kommunikálásának sebessége meghaladja mérlegelési és megítélési képességünket, ez pedig nem kedvez az önkifejezés kiegyensúlyozott és megfelelő formáinak. A közvélemény elé kerülő vélemények sokfélesége lehet hasznos, de arra is szolgálhat, hogy emberek magukat elzárják olyan információs források csatornái mögé, amelyek a saját vágyaikat és elgondolásaikat, politikai és gazdasági érdekeiket fejezik ki. A kommunikáció világa segíthet a tudásunkat kiszélesíteni, de össze is zavarhat. A digitális kapcsolatra törekvés elszigetelhet szomszédainktól, azoktól, akik fizikailag közel vannak hozzánk. Nem feledjük azt sem, hogy akik valamilyen okból nem férnek hozzá a közösségi hálókhoz, elmaradhatnak. Míg mindezek a hátrányok valósak, nem indokolják a közösségi hálók elutasítását, ellenkezőleg arra emlékeztetnek, hogy a kommunikáció végső soron emberi, nem technológiai eredmény. Mi segít hát a digitális környezetben arra, hogy emberségünkben és a kölcsönös megértésben növekedhessünk? Arra van szükségünk például, hogy a szándékosság és nyugalom érzését visszanyerjük. Ez időt kér és azt a képességet, hogy csendben legyünk és (meg)hallgassunk. Türlemeseknek kell lennünk, ha meg akarjuk érteni azokat, akik különböznek tőlünk. Az emberek csak akkor fejezik ki egészen magukat, ha nemcsak pusztán elviselik őket, hanem ha tudják, hogy teljesen elfogadják őket. Ha őszinte figyelemmel hallgatunk meg másokat, megtanuljuk a világot más szemmel nézni, és elkezdjük értékelni az emberi tapasztalat gazdagságát, ahogyan az a különböző kultúrákban és hagyományokban megnyilvánul. Megtanuljuk teljesebben értékelni a kereszténység által ihletett fontos értékeket, mint a személyre vonatkozó látás, a házasság és család természete, a vallási és politikai szférák közti megfelelő megkülönböztetés, a szolidaritás és szubszidiaritás elvei és sok más.
Hogyan lehet a kommunikáció a találkozás hiteles kultúrájának szolgálatára? Mit jelent számunkra, az Úr szolgái számára egymással az evangélium fényében találkozni? Korlátaink és bűnösségünk ellenére hogyan tudunk egymáshoz valóban közel kerülni? Ezeket a kérdéseket foglalja össze az írástudó – a kommunikátor – Jézushoz intézett kérdése: ki az én felebarátom? (Lk 10,29) A kérdés segíthet a kommunikációt a “felebarátság” szempontjából látni. Így parafrazálhatjuk: hogyan lehetünk felebarátik a média eszközeivel való kommunikációban, ebben az új, a digitális technológiák teremtette közegben? A választ az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben találom meg, amely egyben a kommunikációról szóló példabeszéd is. Akik kommunikálnak, lényegében felebarátokká lesznek. Az irgalmas szamaritánus nemcsak közelebb kerül az út szélén talált, félholtra vert emberhez, hanem felelősséget is vállal érte. Jézus megváltoztatja egész megértésünket: nemcsak arról van szó, hogy a másikat úgy tekintsem, mint magamat, hanem arról a képességről, hogy magamat is másikká tegyem. A kommunikáció valójában arról szól, hogy megértjük, emberek vagyunk, Isten gyermekei. Szeretem a kommunikáció ezen képességét “felebarátság”-ként látni. Amikor a kommunikáció elsődlegesen arra irányul, hogy a fogyasztást hirdesse vagy másokat manipuláljon, akkor a vad erőszak esetével állunk szemben, pont olyannal, amitől a példabeszédben szereplő ember, akit a rablók félholtra vertek s az út szélén hagytak. A levita és a pap nem törődött vele, nem a felebarátot látta benne, hanem a távol tartandó idegent. Azokban az időkben a rituális tisztaság követelménye kondicionálta ezt a választ. Manapság megvan annak a veszélye, hogy bizonyos médiumok úgy kondicionálják a mi válaszunkat is, hogy képtelenek leszünk felismerni igazi felebarátunkat.
Nem elég csak arra járóknak lennünk digitális sztrádán, egyszerűen csak bekapcsolva lenni, a kapcsolatoknak növekedniük kell a valódi találkozások megélésével. Nem élhetünk külön-külön, önmagunkba zárva. Szeretnünk kell és szeretve lennünk. Gyöngédségre van szükségünk. A médiastratégiák nem biztosítják a kommunikáció szépségét, jóságát, igazságát. A média világának is törődnie kell az emberséggel, neki is szükséges gyöngédséget mutatnia. A digitális világnak is emberségben gazdag környezetnek kell lennie, olyan hálózatnak, amely nem kábelekből, hanem emberekből áll. A mádia pártatlansága csak látszat, csak akik meghaladják magukat a kommunikációjukban, lehetnek valódi viszonyítási pontok mások számára. A személyes elkötelezettség a kommunikátor hitelességének az alapja. A keresztény tanúságtétel az internetnek köszönhetően az emberi létezés perifériáit is el tudja így érni.
Ahogy gyakran tapasztaltam, ha választani kell egy megtört, az utcára kimerészkedő egyház és az önelégült egyház közt, és kétségtelenül az előbbit választom. Azok az “utcák” a világ, amelyben az emberek élnek, ahol őket el lehet érni, hatékonyan és érzelmileg egyaránt. A digitális sztráda egyike ezeknek, egy olyan utca, amely hemzseg a gyakran sérült emberektől, olyan férfiakkal és nőkkel van tele, akik megváltást és reményt várnak. Az internet segítségével a keresztény üzenet el tud jutni a föld végső határáig (Csel 1,8). Templomaink ajtajának nyitva tartása azt jelenti, hogy a digitális világban is nyitva tartjuk azokat, hogy az emberek, bármilyen is az élethelyzetük, be tudjanak lépni, s így az evangélium mindenkit el tud érni. Mi arra vagyunk meghíva, hogy megmutassuk: az egyház mindenki otthona. Képesek vagyunk egy ilyen egyházképet közvetíteni? Közvetíteni, kommunikálni azt jelenti, hogy kifejezzük az egész egyház missziós elhivatottságát, ma a közösségi hálók egy módját kínálják annak, hogy az emberek megtapalhassák, felfedezhessék a hit szépségét, a Krisztussal való találkozás szépségét. A kommunikáció területén is szükségünk van arra, hogy az egyház melegséget hozzon és megmozgassa a szíveket.
A hatékony keresztény tanúságtétel nem azt jelenti, hogy vallásos tartalmakkal bombázzuk az embereket, hanem hogy hajlandóak vagyunk elérhetővé válni mások számára azáltal, hogy “türelmesen és tisztelettel fogadjuk kérdéseiket és kételyeiket, miközben ők haladnak az igazság keresésének útján, és az emberi lét értelme felé” (XVI. Benedek pápa üzenete a kommunikáció 47. világnapjára, 2013). Idézzük csak fel az emmauszi tanítványok történetét. Képeseknek kell lennünk párbeszédet folytatni a mai férfiakkal és nőkkel, megérteni elvárásaikat, kételyeiket és reményeiket, és elvezetni őket az evangéliumhoz, magához Jézus Krisztushoz, a megtestesült Istenhez, aki meghalt és feltámadt, hogy minket kiszabadítson a bűnből és a halálból. Arra hív minket, hogy a mélység emberei legyünk, akik figyelnek arra, ami körülöttük történik és spirituális értelemben éberek. Párbeszédet folytatni azt jelenti, hogy hisszük, a másiknak van valami értékes mondanivalója, és helyet adni az ő állás- és nézőpontjának. Párbeszédet folytatni nem azt jelenti, hogy feladjuk a saját elképzeléseinket és hagyományunkat, hanem feladjuk azt az igényünket, hogy csak a mi álláspontunk érvényes és abszolút.
Legyen ihletőnk az irgalmas szamaritánus, aki ellátta a sérült ember sebeit, olajat és bort öntve rájuk. Legyen a mi kommunikációnk a balzsam, amely enyhíti a fájdalmat, és a finom bor, amely megvidámítja a szívet. Legyen a fény, amit mi másoknak adunk, nem kozmetika és különleges hatások eredménye, hanem szerető és irgalmas, felabaráti valónk kisugárzása, amely a sebesültekre, az út szélén heverőkre árad. Váljunk bátran a digitális világ polgáraivá. Az egyháznak tördőnie kell és jelen kell lennie a kommunikáció világában, hogy párbeszédet tudjon folytatni a mai emberekkel és segíthesse őket Krisztussal találkozni. Olyan egyházzá kell lennie, amely ott tud lenni az emberek mellett, képes tud lenni arra, hgoy mindenkit elkísérjen az úton. Az a forradalom, ami a média kommunikáció és az informatikai technológiák világában végbemegy, nagy és izgalmas kihívás, adja Isten, hogy friss energiával és képzelőerővel tudjunk rá válaszolni, miközben keressük a módját, ahogyan Isten szépségét másokkal megoszthatjuk.
Vatikán, 2014. január 24. Szalézi Szent Ferenc ünnepén
Fordította Bodó Márta
kép: www.ruid.com