2013.08.05
Általános elvek
Amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt. Hárfája volt mindegyiknek és tömjénnel tele aranycsészéje – ezek a szentek imádságai. Új éneket énekeltek: „Méltó vagy, hogy átvedd a könyvet és feltörd pecsétjeit, mert megöltek, és véreddel megváltottad (az embereket) Istennek, minden nyelvből, népből és nemzetből, Istenünk országává és papjaivá tetted őket, és uralkodni fognak a földön.” És láttam meg hallottam sok angyalt, az élőlények és a vének hangját, akik a trón körül voltak, számuk tízezerszer tízezer, és ezerszer ezer volt, és nagy szóval mondták: „Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a hatalom, a gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet, a dicsőség és az áldás.” Majd hallottam, hogy minden teremtmény a mennyben, a földön, a föld alatt és a tengerben levőkkel együtt ezt mondta: „A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom örökkön-örökké!” A négy élőlény így felelt: „Ámen”, a vének pedig leborultak és imádták. (Jel 5,8–14)
A Jelenések könyvéből vett szentírási idézet arra mutat rá,, hogy a liturgiánk átível az idő és a tér ránk szabott határain. Amikor ünnepeljük a liturgiát, – a szentmisét, a szentségeket, a zsolozsmát imádkozzuk vagy a szentelményekkel élünk – akkor a Jelenések könyvének látomása valósul meg: az ég és a föld egybekapcsolódva dicsőíti Istent Jézus Krisztus által. A liturgia természetéből következik, hogy istentisztelet, a legkedvesebb, amit Istennek adhatunk. Ugyanakkor nem elhanyagolható a liturgia második célja sem: minden liturgia az ember megszentelését is szolgálja. A II. vatikáni zsinat szerint a liturgia az egyház minden tevékenységének csúcsa és forrása (SC 7; 10).
A földi liturgiában annak a mennyei liturgiának előízét élvezzük, melyet Jeruzsálemben ünnepelnek, a szent városban, ahová zarándokként tartunk, ahol Krisztus, a szentély és az igazi sátor szolgája ül Isten jobbján. A földi liturgiában az összes mennyei sereggel együtt énekeljük az Úrnak a dicsőség himnuszát; tisztelettel megemlékezvén a szentekről némi részt és közösséget remélünk velük; várjuk az Üdvözítőt, Urunkat Jézus Krisztust, amíg Ő maga, a mi életünk meg nem jelenik, és vele együtt mi is meg nem jelenünk dicsőségében (SC 8).
Ahhoz, hogy a plébániák liturgikus ünneplése valóban Isten dicsőítése és az emberek megszentelése legyen, az első és legfontosabb feladat a liturgikus nevelés.
A lelkipásztorok mint Isten misztériumainak hűséges szolgái egyik legfőbb feladatukat teljesítik, amikor buzgón és türelmesen szorgalmazzák a liturgikus nevelést, valamint a hívek belső és külső tevékeny részvételét, kinek-kinek a maga kora, adottsága, életformája és vallási műveltsége szerint; és nyájukat ne csak szóval, hanem példájukkal is vezessék (SC 19).
A második fontos alapelv a plébániák liturgikus életére vonatkozólag a zsinat tanítása szerint, hogy „a plébániai közösségi érzés különösen a vasárnapi mise együttes megünneplésében mutatkozzék meg” (SC 42). Ezért az ünnepet igényesen meg kell szervezni, arra fel kell készülni, a közösséget be kell vonni, törekedni kell arra, hogy a szentmise ünneplésének legyen fénye és méltósága. A lelkipásztori munkának „az a rendeltetése, hogy mindazok, akik a hit és a keresztség által Isten gyermekei lettek, jöjjenek össze, az Egyház közösségében dicsérjék Istent, vegyenek részt az áldozatban, és vegyék az Úr vacsoráját” (SC 10).
A közösen ünnepelt liturgia fokozatosan alakítja és formálja a hívő közösséget. Együtt imádkozunk, mutatjuk be az áldozatot, közösen járulunk az eukarisztia asztalához, az egység szentségéhez. Krisztus nélkül minden emberi ügyeskedés hiábavaló; érhetünk el eredményeket, de a közösen ünnepelt, szépen végzett, nem elsietett szentmisét semmi és senki sem pótolhatja. Csak ott, ahol rendszeresen, (hétköznap is) ünneplik a szentmisét, van remény arra, hogy a plébánia tagjai liturgikus, Istent dicsőítő közösséggé, Isten népévé növekedjenek. Ferenc pápa egyik prédikációjában egy középkori rabbit idézett, aki közösségének a Bábel tornyának építéséről beszélt. Abban a korban, mondta a rabbi, a torony építésére használt téglák értékesebbek voltak az embereknél. Ha egy tégla leesett és összetört, szörnyű baj származott belőle. Ha egy ember esett le, az nem számított tragédiának. A pápa ezzel a történettel a személy jelentőségét emelte ki a profitot hozó tárgyakkal szemben. Ha azonban a történetet továbbgondoljuk és a liturgiára alkalmazzuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a liturgia végzése néha öncélúvá válik és az ember már nem számít. A liturgia ünneplésében Isten mellett az ember is fontos és értékes. A kettőt nem kell és nem lehet egymással szembeállítani. A liturgiában természetesen nem önmagunkat ünnepeljük, de a liturgiát sem csupán önmagáért. Úgy kell dicsőíteni, imádni az Istent, hogy ezáltal a közösség megszentelődjék, találkozzék Istenével és testvéri közösséggé alakuljon.
A liturgikus cselekmény egy történés. Jeremy Driscoll szavaival, „valami történik a szentmisén”. Isten cselekszik és megtanít arra, hogy mi hogyan cselekedjünk. Isten Krisztus által cselekszik a liturgiában, és az ember erre az isteni tettre válaszol. A liturgia egyszerre az ember megszentelése és Isten dicsőítése, az ember válasza. A szentmise, a keresztény élet csúcspontja, nem könnyen érhető. Erre a csúcsra fokozatosan lehet feljutni. A szentmise találkozás Istennel, Jézus Krisztus által. A találkozás és cselekvés e misztériumában valami mindig rejtve marad, de valami fel is tárul. Valami határozottan jelen van, de meg is haladja a konkrét valóság korlátait. A szentmise liturgiájában állandóan ott van a feszültség az isteni és az emberi valóság között. Ezért tény, hogy nem lehet mindent megérteni és megmagyarázni. Ez viszont nem jelentheti azt, hogy felületesen csak a jelenlévő misztériumot, annak titokzatosságát emeljük ki. A misztérium mélyén jelenlévő és cselekvő Jézus Krisztust kell keresni. Ő az, aki cselekszik, aki a közösséget összegyűjti, aki megszentel, aki által az Atyának hálaáldozatot lehet bemutatni. A liturgia válasz is az isteni cselekvésre, ami viszont a megértést és a tudatos, tevékeny bekapcsolódást is feltételezi.
A liturgia szerepét, szellemét Lambert Beauduin belga szerzetes és liturgikus, a 20. századi liturgikus mozgalom egyik fontos képviselője így foglalta össze: a liturgia az egyház tulajdonképpeni, igazi imádásága, az egység erőteljes köteléke, amely hitre és a vallásra neveli a híveket. A liturgia az imádság normája, és az egyház az imádság nagy iskolája. Az egyházközségek csak akkor válnak közösséggé, ha a liturgiában a pap és a hívek együtt imádkoznak. Beauduin már 1909-ben, tehát a II. vatikáni zsinat liturgikus reformjának bevezetése előtt megállapította, hogy a hívek maguk keresik az utat Istenhez, és hagyják, hogy a pap egyedül misézzen az oltárnál, mert nem tudnak bekapcsolódni a szentmisébe. A szentmisében jelenvaló misztériummal meg kell ismertetni az embereket, és vallásoktatásban kell őket részesíteni, hogy visszataláljanak a liturgia éltető forrásához. A magánimádságoknak nem a szentmise keretében van a helyük, mert a liturgiába tevékenyen be kell kapcsolódni. A híveket be kell kapcsolni a zsolozsma végzésébe is. Az egyház tanít meg arra, hogyan beszéljünk Istennel, a liturgiában pedig az isteni szó fenségével találkozunk.
Gyakorlati elvek
Nevelés, tanítás
Timothy Radcliffe angol domonkos szerzetes szerint a hitről való beszédünk válságban van. Meglátásának igazát mindannyian naponta tapasztaltjuk. Akár a prédikációra gondolunk, akár a hitoktatásra és katekézisre, vagy barátokkal, ismerősökkel történő beszélgetéseinkre, érezzük, hogy ma nagyon nehéz megtalálni a helyes szavakat. Nehéz moralizálás, vallásos szentimentalizmus nélkül, esetleg fenyegető próféciákat vagy jámbor szövegek felmondását kerülve Istenről beszélni. A liturgia nyelve, a liturgia szelleme évezredek tapasztalatát sűríti magába. Éppen ezért a liturgia nyelve sem érthető önmagától.
A múlt század nagy áttörését jelentette a latin-magyar misekönyv kiadása, mert ezzel a szentmise szövegei érthetővé váltak. Ez volt nagyon sok ember imakönyve. Ebből értették meg a liturgia, a szentmise szellemét. Ami ott történik, az nem a múlt egy döntő eseményének a felidézése, nem valakinek a szándékára, nem egy elhunytért bemutatott engesztelő áldozat csupán, hanem Jézus hangja, Jézus tette. Maga az élő Krisztus jelenik meg közöttünk. Ezért kell a szentmise szövegeiről, a szentmise alkotó elemeiről beszélni és prédikálni.
A II. vatikáni zsinat egyik mottója, X. Szent Piusz pápa gondolatát idézve, hogy a krisztushívők ne mint néma tanúk vegyenek részt a szentmisén, hanem tevékenyen, tudatosan és cselekvően kapcsolódjanak be a szentmisébe. A bevezető gondolat, a felolvasás, a hívek könyörgése, a hálaadás a krisztushívők általános papságának a gyakorlását jelenti, és ettől senkinek sincs joga őket megfosztani. Ezeket vasárnapról-vasárnapra megszervezni munkát jelent, vagy munkatársak beszervezését, nevelését, tanítását. Az egyházunkat elhagyók nagyszámban azért csatlakoznak más közösségekhez, mert ott az istentisztelet élményt, bekapcsolódást, szóhoz jutást jelent. Az lenne az ideális, ha a plébániaközösségek tagjai azt éreznék, hogy a szentmise ünneplése a közösségé, más szóval „az övék”.
A szentségek ünneplése
A szentségek az egyház életjelei, az egyház ünnepei. A szentségek ünneplése hozza létre a közösséget, amely emlékezik, és a jövőbe néz. Ebben a tettében az egyház nem önmagát ünnepli, hanem az emlékezésben azt a történetet, amelynek önmagát köszönheti, és a jövőbe tekintve azt a reményt, amely élteti. Az ünneplők legfontosabb tette mindig a hálás elfogadás, azoknak az ajándékoknak hálás elfogadása, amelyeket Istentől kapunk a szentségekben.
Az ünneplés a hétköznapok felfüggesztése, megszakítása. Az a célja, hogy olyan közösséget hozzon létre, amely találkozik az üdvösséget adó Istennel. Ez a találkozás pedig mindig az élet minőségi változását feltételezi és eredményezi. A szentségek ünneplése tehát ezek alapján azt jelenti, hogy „a hiteles teológiai gondolkodás nem térhet ki az elöl, hogy az ünneplést saját alapjai között tartsa számon.” Ebben az ünneplésben mindenkinek tevékenyen részt kell vennie. „Így a szentségek ünneplésében az egész gyülekezet »leiturgosz« (vagyis a liturgia cselekvője) a maga feladata szerint, de a »Lélek egységében«, aki mindenkiben működik” (KEK 1144). „A szentségeknek az a rendeltetésük, hogy az embereket megszenteljék, Krisztus testét felépítsék és az Istennek kijáró tiszteletet megadják, mint jelek pedig a tanítást szolgálják” (SC 59).
Ebben az új szemléletben egyházunk régi tanítása elevenedik meg: a szentségek hatékonyak, mert bennük Krisztus működik. Ő az, aki cselekszik a szentségeiben, hogy közölje a kegyelmet, amelyet a szentség jelez. A kegyelem nem dologi, nem tárgyiasítható, hanem mindig Isten önközlése.
A szentségek nem a kegyelem „eszközei”, hanem a személyes találkozás lehetőségei Jézus Krisztussal. Erre kell megtanítani és nevelni a krisztushívőket. A szentségek a személyes találkozások mellett a közösség ünnepei is. Ezért kérte és írta elő a II. vatikáni zsinat, hogy lehetőleg a szentségek ünneplése a szentmise keretében történjen. A szentségi találkozóra való felkészítésnek éppen ezért pótolhatatlan fontossága van. Ma nagyon sokan az iskolai hittanórán tanultakkal maradnak. A keresztelési felkészítő, a jegyesoktatás olyan alkalmak és lehetőségek, amelyek alkalmával a lelkipásztornak lehetősége nyílik katekézisre. Nem elég a vallásos ismeretek gyorstalpalásos felújítása, a szertartások begyakorlása. Krisztushoz és a közösséghez lehet visszavezetni az embereket. Örvendetes és követendő gyakorlat, hogy az egyházmegyénk nagyon sok plébániáján a plébános szakemberek és a közösség tagjainak bevonásával tartja ezeket az oktatásokat. A mai ember számára a hitelesség mellett a személyesség döntő fontosságú. Ezt az élményt kellene felébreszteni a szentségi katekézisek alkalmával. Isten valóságos létező, aki találkozni akar velünk. Ezzel az Istennel a szentségekben lehet találkozni, azok közösségében, akik a szentségekben megtapasztalták és megélik Isten jelenlétének, közelségének valóságát.
A szentelmények
Reiner Kaczynski megfogalmazásában az egyház kegyelmi élete nem szűkíthető le a hét szentségre, annak ellenére sem, hogy a hét szentség az egyház pótolhatatlan, lényeges életmegnyilvánulása. A szentelmények a szentségekhez hasonló jelek, amelyek hatásukat az egyház imájából nyerik (ex opere operantis Ecclesiae).
A szentelményeket a II. vatikáni zsinat így határozta meg:
A szentségeken kívül az Anyaszentegyház szentelményeket is alapított. Ezek szent jelek, melyek a szentségekhez némileg hasonlóan elsősorban lelki hatásokat jeleznek, és azokat az Egyház közbenjárására meg is szerzik. Előkészítik az embereket, hogy a szentségek sajátos hatásának befogadására, és megszentelik az élet különféle megnyilvánulásait (SC 60).
A szentelmények jelen vannak az egyházi év ünneplésében és a szentségek liturgiájában. A szentelményekkel kapcsolatos helyes keresztény magatartás, hogy hatásukat ne becsüljük le, és ne is értékeljük túl. A túlértékelés babonás gyakorlatokhoz vezethet, de Isten adományait nem lehet automatikusan megszerezni. Ahol ragaszkodnak a szentelmények különböző formáihoz, ott fenn kell tartani azokat, és tanítani kell a hívőket az áldások és szentelmények helyes értékelésére.
A szentelmények célja, hogy elvezessenek a szentségi találkozásokhoz. A szentelmények java, hatása az áldás. Ez azt jelenti, hogy egy konkrét személyt vagy tárgyat kivonunk a profán világból, amely a bűn következtében hajlamos az Istentől való elzárkózásra-elszakadásra, és az ő szolgálatára szenteljük (személyek vagy tárgyak, helyek – templom, oltár, kehely – szentelése). Az áldás másodszor jelentheti Isten segítségének, oltalmának a kérését (Balázs-áldás, házszentelés). Az áldás nem eredményez földöntúli tulajdonságokat a megáldott dolgoknak, hanem azok Isten akarata szerinti használatáért imádkozik az egyház. Ezért minden áldás megszentelő jellegű, Isten jóságára emlékeztet, és hálára indít. Az Ószövetség tanítása szerint az áldás nem az embertől, hanem Istentől jön. Ő áldja meg az embert, a népét, és Jahve áldása tartja fenn az egész világot. Minden áldás tőle van, ezért az ő neve az „Áldott”. Isten áldásának teljessége Jézus Krisztusban jött a földre, akiben minden mennyei és lelki áldással megáldott minket (Ef 1,3).
A szentelmények szerepét nem volna szabad alábecsülni. Van egy fontos és eléggé nem tudatosított hatásuk, amely a személyességgel függ össze. Például a Balázs-áldásban személyesen én kapom az áldást. Nem a tömeg tagjaként, mai divatos kifejezéssel en-grosban, hanem én részesedem az áldásban. Ott és akkor személyesen rám szabva megtapasztalom Isten gondoskodó jóságát.
Összegezve nagyon hasznos lenne a Liturgikus konstitúció közös olvasása, magyarázata az ifjúsági órák, a felnőtt katekézisek alkalmával. A liturgia ünneplése, megértése nem csupán a hitet növeli és erősíti, hanem a Krisztussal való találkozás helye és ideje is.
Irodalom
A II. vatikáni zsinat dokumentumai, szerk. Diós István, Budapest 2000.
Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció, A népi jámborság és liturgia direktóriuma, Budapest 2005.
Driscoll, Jeremy, Ez történik a szentmisén, Pannonhalma 2010.
Beauduin, Lambert, Das eigentliche Gebet der Kirche, LJ 9.4 (1959) 198–202.
Kaczynski, Reiner, Klärung der Begriffe, in Hans Bernhard Meyer (szerk), Gottesdienst der Kirche 8, Sakramentliche Feiern II. Regensburg, 1984, 237–239.
Nocke, Franz-Josef, Általános szentségtan II., in Theodor Schneider (szerk.), A dogmatika kézikönyve, Budapest, 1997, 195–233.
Radcliffe, Timothy, Miért járjunk szentmisére? Budapest 2011.
A pasztorális terv tartalomjegyzéke >>
A teljes pasztorális terv .pdf-ben >>