Szentségben vagy szétszaggatva?

Gondolatok a 2014-es ökumenikus hét mottója alapján:

„Éljetek mindnyájan egyetértésben, ne szakadjatok pártokra…” (1Kor1, 10-17),

„Ti pedig választott nép, királyi papság, szent nemzet, megváltott nép vagytok…” (1Pt2, 9-10)

Kedves testvérek!

Marosvásárhelyi és erdélyi keresztény-magyar létünkre vonatkoztatva nem kereshettek volna találóbb bibliai igét az idei ökumenikus hétre a kanadai keresztények, mint az első korintusi levél kezdősorait: éljetek mindnyájan egyetértésben, ne szakadjatok pártokra. A magyarországi ökumenikus tanács programfüzete erre a napra az alapigéhez Péter apostol első levelének második fejezetéből ajánlja a következőket: ti pedig szent nemzet, királyi papság vagytok. Elmélkedésemben ezt a két gondolatot próbálom körüljárni, majd társítani, és közös nevezőre hozni.

1. Korintus a Földközi-tenger két kikötővel is rendelkező zsibongó városa volt, óriási település, a kultúrák olvasztótégelye, kelet-nyugat, észak-dél metszéspontja. Az Afrikából és Egyiptomból induló tengeri kereskedelmi találkozott a selyemúttal, amelyen viszont a távoli Indiából érkeztek árucikkek. Ebben az óriási hangyabolyban áruk, eszmék, nemi betegségek és nagy pénzek cseréltek gazdát. A szabad szellemi város magához híven olvasztotta egybe a kelet és nyugat sokszínûségét, a forgandó szerencse és a tengeri viharok játékának köszönhetően emberek gazdagodtak meg pillanatok alatt, vállalkozások mentek tönkre váratlanul, üzletek köttettek, és szerelmek szövődtek. Az ókori írók Athént a filozófia, Korintust a művészetek városának nevezték.

A korintusiak szellemi érdeklődése elsősorban a görög filozófiából táplálkozott, amely szerint a test-lélek kettősségében elsőbbséget élvez az ideák világa, a fizika, a test inkább lenézendő. De az átlagemberek a mának éltek, a túlbonyolított Korintus lakói előnyben részesítették a sikeres, világias szemléletet, ahol egyetlen vallást sem lehet s nem kell komolyan venni, pláne a keresztényeket, akik a zsidó gyökerekből táplálkozva az egész ember megváltását, üdvösségét, és Krisztus istenségét hirdetik. Pál előtt is jártak már misszionáriusok, keresztény igehirdetők, és Pál is szembesül azzal a megosztottsággal, amely a korintusiakban tetten érhető. A sokféle eszme és tanító szekértáborokba szaggatja a frissen kereszténnyé lett közösséget, a szimpátiák, rajongások, egyéni érdekeltségek miatt klikkek és pártok alakultak ki. Ezt hallva háborodik fel az apostol, és erőteljesen síkra száll a súlyos rendellenességek láttán. Megfeddi az egymással rivalizáló csoportokat, akik vezetőiket szembeállítják egymással, és rámutat arra, hogy ezek a klikkek mennyire elárulják Isten eredeti szándékát, a bölcsesség hiányára utalnak, és meghazudtolják a krisztusi egységet.

Hiszen csak egyetlen evangélium létezik. Az evangélium pedig egyesít, és nem megoszt. Ha széthúzás van közöttük, azt jelzi, mennyire éretlenek és híjával vannak a bölcsességnek. Csak emberi módon gondolkodnak. Ha egyek vagyunk a keresztségben, a köztünk lévő különbségek ellenére is a szeretetünkkel kellene jeleznünk, hogy ugyanaz a Lélek dolgozik mindannyiunkban. Ugyanaz a Krisztus váltott meg mindnyájunkat.

Kedves testvéreim, mintha ma, itt és most szólna hozzánk Isten apostolán keresztül.  Az irokéz bennszülött indiánok nevezték el országukat Kanadának -, amely azt jelenti: egy falu. Manapság a nagy világhálós korszakban tényleg az egész földgolyó egy nagy falu.

Rüdiger Dahlke német orvos-polihisztor néhány évvel ezelőtt egy érdekes számítást végzett: ha a világot egy száz lelkes falunak képzelnénk el, a következőképp festene a helyzet: ebben a faluban csak 21 európai, 14 amerikai, szemben az 57 ázsiaival és 8 fekete afrikaival. A nők 52%-al abszolút többségben vannak, a faluban 14-en homoszexuálisak.  A faluvagyonnak 60 százalékát 6 ember birtokolja, valamennyien amerikaiak. Harminchárman nem tudnak írni-olvasni, ötvennek nincs hajlék a feje fölött, a lakosság fele alultáplált, de szinte valamennyi rosszul táplálkozik. Egy haldoklik, éppen kettő születik, csak egynek van számítógépe, és mindössze egyetlen egynek van egyetemi végzettsége… Korintusban sem lehetett másképp. Marosvásárhely is ugyanolyan, mint Korintus: egy nagy falu. Korintus itt van Vásárhelyen. Ütközik a keleti a nyugati kereszténységgel, a románság és magyarság, a keresztények különféle felekezetek szerint vallják meg hitüket, a Mezőség szélén, Székelyföld kapujában, a modernitás és a konzervatív értékrendek ütközőzónájában élünk. Civil mozgalmak, pártok, elvek és világnézetek hadakoznak egymással, miközben mindenki azt állítja magáról, hogy keresztény. Párhuzamos ünnepségeket, fesztiválokat rendezünk, hogy megmutassuk, ki a legény a gáton, ki az erősebb, ki kit győz le. Pártoskodunk egy gyülekezetben, plébánián, demokratikusan megszavazzuk melyik szimpatikusabb: a pap, a kántor vagy a harangozó –, szinte versengünk a lelkiségek vagy közösségi csoportok akciójával: ki hány csomagot készített, vagy milyen akciót szervezett. Frontvonalakat, érdekszövetségeket alakítunk ki, melyek mentén harcolunk és vitát gerjesztünk, beszólunk vagy álnéven beírunk egymásnak, hogy a másikat térdre kényszerítsük. Mire jó ez?

Pedig nincs külön ortodox vagy református Krisztus, nincs katolikus vagy unitárius megváltó egymás mellett. Ugyanaz az Isten nyilatkoztatta ki magát Betlehemben Jézus Krisztus által, és az ő megváltásából részesültünk a keresztségben. A pap, a lelkész személye is fontos, de túl kellene lépnünk rajta, amikor Krisztusról van szó.  Aki összetart minket. Nem szabadna leragadnunk a lelkipásztor emberi vonásainál -, sem a jó tulajdonságainál, erényeinél, sem a hibáinál. Ezt jelentené a lelki érettség, a felnőtt krisztusi magatartás. Miért van akkor annyi megoszlás bennünk, köztünk? Miért nem tudunk egyetérteni közös dolgainkban, alapvető értékeinkben? Miért nem egy cél felé húzzuk mindannyian nemzetünk, egyházunk szekerét?

Anyaországi ismerőstől hallom, hogy egy derék pap lefordította egy német szerző könyvét, amiben határozottan ki volt jelentve, hogy Krisztus nem támadt föl. Erre a püspök odatette az illető elé a Hiszekegyet, hogy itt szíveskedjék aláírni. Nem szíveskedett. Ezek után eltiltotta a papi működéstől, a gyülekezet még egy papot sikeresen kikészített, aki két év után elmenekült, de a most ott levő pap már probléma nélkül hirdeti, hogy Krisztus igenis föltámadt.

Mintha természetes lenne, hogy kialakultak különféle szimpátiák, oda megyek templomba, ahol jólesik, és gyűlölködöm a tolerancia jegyében. Megtalálja a zsák a foltját - a lábammal szavazok hívő létemre is -, ha nem tetszik ez a templom vagy az a lelkész, felülök a buszra s átmegyek a másik igehirdetőt hallgatni. Ha utálom az egyik papot, messze elkerülöm, a másiknál gyónok, a harmadiknál fizetem az egyházadót. Pedig olyan papunk van - függetlenül attól, hogy megválasztjuk, vagy a püspök küldi -, amilyet megérdemlünk, amilyet kiimádkoztunk. De nem ő Krisztus, nem az ő nevére kereszteltek meg, nem érte, miatta megyek a templomba. Itt kellene elkezdenünk megszüntetni a megosztottságot.

Megengedhetjük-e magunknak azt a luxust, - ha mégoly demokratikus is -, hogy különféle politikai pártokba tömörülve, egymás mellett elbeszélve valósítsuk meg céljainkat, érvényesítsük érdekeinket? Már az is gond, miért vannak különféle céljaink, és mért nem azonosak érdekeink? A ’szabad másként gondolkodni’ - jogalap elégséges-é egy közösség tartós fennmaradásához? A pártpreferenciák, a politikai  kampányok vagy  filozófiai hangsúlyeltolódások, nem szabadna azt jelentsék, hogy  nincs közünk egymáshoz. Azonban itt Szent Pál igazából a krisztusi hit egységét félti. És ebben a vonatkozásban a pártoskodás hallatán, egyházunk szétszakadt krisztusi köntösére gondoljunk. A különféle, nagy és kisegyházak, felekezetek, mintegy különutasként kínálják az üdvösséget, több-kevesebb sikerrel csábítva magukhoz, talán épp a másik közösségből kiábrándult híveket. Jézus Krisztus nem így akarta. Neki nem ez a marketingfogása. Ő inkább egy asztalhoz, a mennyei Atya menyegzős lakomájához akar ültetni minden benne hívő embert. Ezért egyházunknak, a szétszakítottság sebeit vállalva és gyógyítgatva, szüntelenül imádkoznia és tennie kell a keresztények egységéért a világ végéig. Ahogyan egy ismerősöm fogalmazott: „a véleményekben különbözőség, de a szeretetben egység.” Sokkal nagyobb erőt tudnánk felmutatni, képviselni, ha közösen lépnénk fel nemcsak az igazságtalanságok miatt, vagy jogaink kivívásáért, hanem egy jó cél érdekében. S nem azért, hogy másokat, a másik felet meggyőzzük igazunkról, hanem hogy továbbadjuk örömmel megélt hitünket. A széthúzással, az egyénieskedő egymásra mutogatással csak az Antikrisztus kezére dolgozunk, ami hol szocializmus, hol a szabadelvûség képében üti fel fejét. A minket átverni akarók malmára hajtjuk a vizet, gyengítjük a közösséget, bomlasztunk és züllesztünk – fegyelmezetlenekké válunk. De ha összetartunk, összezárunk, felsejlik közösségünk ereje, növekszik önbizalmunk. Megérezzük, hogy micsoda csodákra leszünk képesek, ha mindannyian a szeretetbe, Istenbe kapaszkodunk. Mindjárt más lesz a hitele mindannak, amit külön-külön is hirdetünk. Hisz egy tőről fakadunk, egy a mi erőforrásunk: Krisztus!

2. A megosztottság megszüntetésére Szent Péter adja a megoldást: Ti választott nép, szent nemzet vagytok…!

Ez az egyetlen megoldás. Törekedni a szentségre. Szentnek lenni,

Szentnek lenni, szentté válni -, testvéreim, csak ezáltal szűnik meg a megosztottság. Talán az a bajunk, hogy túl gyámoltalannak, naivnak véljük, amit ez a szó takar. Szemünkben a szent valami földtől elrugaszkodott, jámbor életeszmény, ami esetleg csak a nyugdíjasoknak vagy a kolostorlakónak való.

Egyik gyermek hittanórán azt is felelte a kérdésre, hogy akarsz-e szent lenni -: nem, én boldog akarok lenni…

Egy keresztény édesanya pedig a keresztelőn azt találta válaszolni a kérdésre: ígéred-e, hogy krisztusi módon neveled a gyermekedet, szentségben és igazságban?: Isten ments! Visszariadunk az életszentségtől. Életidegennek, természetellenesnek tartjuk. Azt gondoljuk, szentként élni örömtelen és nehéz. Nincs benne fantázia, unalmas és egyhangú, mintha kalitkába zártak volna.

Korunk embere öntörvényű, autonóm, öntelt és pökhendi, s emiatt eszményei sincsenek. Könnyen álszentnek, szemforgatónak bélyegez minden átlagtól elütő magatartást, miközben dicsekszik életrevalóságával -, rohan a haszna után az üzletben, a kapcsolatok, a siker, a karrier, a tőzsdei árfolyamok érdeklik. Korunk embere megveti a szentséget, szerinte a világpolgáré a jövő, akit nem lehet holmi ódivatú, templomszagú konzervatív erkölcsökkel motiválni.

Egyik internetes beíró egyenesen azt írta: most világpolgár kell lenni, nem keresztény. Aki haladni akar a korral, az nem lehet keresztény is, székely is. Világpolgár vagy jó székely. Jó keresztény az ő szemében - bólogató bárányok hada! Világpolgárnak lenni szerinte egy nyitott gondolkodásmódot, szorgalmat, tanulást és kutatást, illetve empátiát jelent. Ami persze ellenkezik a kereszténységgel. A világpolgárság és az emberi tartás megőrzése a mindennapokban nem zárja ki egymást, inkább az utóbbi alapozza meg az előbbit. Persze, de ne legyenek kötöttségek, erkölcsi gátlások, szabályok, törvények, nem kell egyház, templom, vallás-ez avítt, ez már a múlté... Konzervatív, múzeumba való, csak kerékkötője a fejlődésnek.

Micsoda erkölcsi tudathasadás, micsoda ostoba rövidlátás!

Testvéreim, ez a liberális, gyökértelen felfogás jellemzője. Hozzánk is beszüremkedett. Az ilyenek hirdetnek toleranciát és hajbókolnak minden új előtt, az ilyenek relativizálnak mindent, az ilyenek lesznek a pénzimádók és a múlt értékeit elvetők. Az ilyeneknek szemében ócska, primitív… nem számítanak a hagyományok, s az ilyeneknek mindenütt jó, ahol zsigeri élvezetet kaphatnak.

A Kossuth rádióban a minap egy híres író azzal dicsekedett új könyve kapcsán, hogy külföldre jártában lopott egy áruházból. Amikor pedig a mûsorvezető rákérdezett, miért tette, nemes egyszerûséggel csak ezt felelte: „Nem tudom, engem is megdöbbentett.” Majd hozzátette, közben megemelve a hangját, és mintegy nyomatékosítva magabiztos, jelentőségteljes kijelentését: „Ebben az egész rohadt társadalomban, mindenki hazudik, de én nem fogok hazudni: igenis loptam és kész”… Igen testvéreim, ilyen a modern, világpolgár, büszke arra, hogy lopott, mert bűntudata sincs.

Szentté válni viszont azt jelenti, elismerem bűnösségemet, minden percemben, egész létemben rászorulok a könyörületes Istenre. És odabújok hozzá, mert ő felemel, erőt ad a talpra álláshoz.

Szentnek lenni annyi, mint Istenhez tartozni. Engedni, hogy ő foglaljon le magának, megigézzen, „egy+ügyűen” csak az ő „érdekeit” képviselni a világban... Legyünk mi is szentek, „földelt antennák” (Pilinszky János), az „életszentség megbélyegzettjei” (Weöres Sándor), hogy sugárzó életünk másokkal is megkedveltesse az Istenhez tartozás örömét.

Szentnek lenni annyi, mint felhagyunk az önzéssel, vagy legalábbis megpróbáljuk visszaszorítani azt. Nem mi akarunk igazságot tenni, hanem az ítéletet rábízzuk Istenre, és nem maceráljuk egymást sokszor gyűlöletet és előítéletet szítva.

Szentnek lenni annyi, mint egymás értékeit megbecsüljük, elfogadjuk -, örömforrásnak és Isten ajándékának tartjuk, s egy percig sem dőlünk hátra önelégülten, hogy nincs szükségünk egymásra, hanem, újból és újból megmosakszunk Isten irgalmában, és szeretettel fordulunk egymás felé.

Részekre osztható Krisztus? - Nem, még akkor sem, ha a bűn eredményeként ma mint törött cserép csillog részeiben Krisztus egy szent egyháza.

Testvéreim, szentek vagyunk, kiválasztott nép, szent nemzet, királyi papság. Ez méltóságot, Istenhez tartozást jelent. Szentségi, kegyelmi síkon ez már bennünk van, megvalósult Krisztusban, a keresztség által. Tegyük hozzá az „önrészt”, hogy életminőségünkön, egyéni és közösségi szinten is meglátszódjék, észrevehető legyen. Akkor áldás leszünk mások számára, egyházunk és nemzetünk javára. Ámen.

Sebestyén Péter

Az idei ökumenikus imahét 2014. január 19-én kezdődik 1Kor 1,1-17 alappal („Hát részekre osztható Krisztus?”), amely igét erre az évre a kanadai keresztények választották.

Az ökumenikus hét szolgálatainak beosztása Marosvásárhelyen:

január 19. Vártemplom - igét hirdet Sebestyén Péter római katolikus plébános,

január 20. Szent Kozma és Damján - Ötvös József református lelkész,

január 21. Gecse utca - Balázs Ferenc római katolikus plébános,

január 22. Kövesdombi unitárius templom - Papp Noémi evangélikus lelkész,

január 23. Vártemplom evangélikus templom - Kecskés Csaba unitárius lelkész,

január 24. Szent Imre-templom, (Szabadság utcai ref. házigazda) - Berekméri Melinda református lelkész,

január 25. Alsóvárosi református templom - Hajlák Attila római katolikus segédlelkész,

január 26. Keresztelő Szent János-templom - Lőrincz János református esperes

Az istentiszteletek este 6 órakor kezdődnek és a perselypénzt a marosvásárhelyi református elemi iskola fenntartására fordítják.