2014.06.24
Június 21-én ballagtak a kolozsvári BBTE RK Teológia Karának idei végzősei, megelőlegezve a záróvizsga sikerét, ünnepélyesen elbúcsúztak tanáraiktól, diáktársaiktól, a kolozsvári diákévek első felétől (hiszen valójában a három éves alapképzés után ajánlott a további két évet is elvégezni ahhoz, hogy valóban a pályára és hivatásra felkészültnek mondhassák magukat!). Megköszönték szüleiknek a támogatást, minden pártfogónak és jóakarónak az elindításban nyújtott segítséget.
Idén először a Donáth út végén található legújabb kolozsvári katolikus templomban, a Szent Istvánról elnevezett tempolomban gyűltek össze a ballagók, az őket búcsúztató kisebb évfolyamok, a tanárok, az ünnepre Kolozsvárra érkezett szülők, rokonok, barátok. Szentmisével dicsérték Istent, majd ünnepi műsorral búcsúztak, végül átvették a diplomákat, nemzeti imát énekeltek, sőt, a templom előtti lépcsőkön a diákok kedvelt mozdulatsorát is megejtették: magasba röpültek a kalapok, véget ért a kemény tanulás! Az ujjongás és felszabadult öröm pillanatait még egy utolsó vizsga szakítja meg, annak sikere után alakul kinek-kinek a sorsa, van aki továbbtanul, van aki hazaköltözik, egyesek máris dolgoznak, mások munkát keresnek, a családalapítás felelősségét vállalják fel, s mindenki elindul azon az úton, amely őt Isten felé vezeti. (BM)
Bodó Márta fotóival
Vasárnap
Nóda Mózes homíliája a ballagási szentmisén
Fil 4,4–9; Jn 17,20–26.
Kedves ballagó diákok! Kedves szülők és vendégek! Tisztelt tanári kar!
Egy kicsit kalandosan, de elérkezett a mai nap is. Most félre kell tenni mindent, mert ünnepelni gyűltünk össze. A hálaadó szentmise, a búcsúztatás mind rólatok szól, értetek van. Szülők, nagyszülők, rokonok, barátok és tanárok mind azért vagyunk itt, hogy veletek ünnepeljünk, mint egy nagy család. Szentmisével kezdünk, mert Isten előtt, Isten jelenlétében, őt is meghívva vagyunk egy közösség, egy család.
Ünnep
Az ünnep az ég és föld, az idő és az örökkévalóság találkozása. Az ünnepek a földön folynak, de hitünk szerint felérnek az égbe. Ezért az ünnep a jövő örvendező elővételezése, hiszen a remény szintjén mindig előrevetíti az üdvösség végső idejét. A jövő biztosítéka pedig Isten. Az ünnepnek azonban a jelenben is van üzenete, ezzel együtt pedig követelményei és feltételei: megtisztult lélekkel, tiszta szívvel kell ünnepelni, örvendezni, mert Istennel csak így találkozhatunk. Az ünnep hivatása, hogy közösséget alkosson és a közösséget elvezesse az Istennel való találkozásra.
Három év alatt volt sok-sok alkalmatok ünnepelni. Fiatalosan, olykor álmos reggelekre virradva, de ez is a diákélet része. De a mai legyen más. olyan igazi ünnep, amire nem álmosan kell emlékezni. Az igazi ünnep felemel, méltósága van, emberibbé tesz, kitörülhetetlen emléket hagy.
Azért, hogy ne feledjétek, milyen a liturgikus ünnep, elismétlem: az ünneplés elemei: az elmélyülés – hálával és örömmel átélni Isten közelségét, jelenlétét. Az ünneplésben szent csere valósul meg, a kezdeményező mindig Isten, az ember válasza a hálás szeretet, köszönet. Az ünneplés szent együttlétet is jelent: hiszen a keresztény ember élete Isten előtt való időzés, mint ünneplő közösség áll előttünk.
Mindezek mellett az ünnep fontos tartozéka az öröm. Szent Pál szavait ti választottátok a mai napra: Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek. Ne aggódjatok semmi miatt, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket az Úr elé, hálaadástokkal együtt.
Három év
Az induláskor bizonyára hosszúnak tűnő három év most, ahogyan visszatekintünk rá gyorsan elrepült. A Bibliában a három szent szám. A népmesében három nehéz feladatot kell megoldani, három a királyfi és a királykisasszony. A népi gyógyászatban pedig háromszor kell megismételni ugyanazt a gyógymódot, hogy hatásos legyen, rendszerint reggel (napkeltekor), éjfélkor és este (vagy naplemente idején) vagy pedig három egymás utáni napon ugyanabban az időben. A háromszori ismétlés a szerencse biztosítására és a szerencsétlenség távoltartására irányuló cselekvésekhez is kapcsolódott.
A Szentírásban sokszor megjelenik:
1. Ábrahámnak 3 angyal jelenik meg.
2. Három pátriárka: Ábrahám, Izsák és Jákob.
3. Noé három fia: Sémet, Khámot és Jáfetet
4. Három vessző a szőlőtőn a fáraó pohárnokának álma, és három kosár kalács a sütőmester álma. (1Móz 40,8–22).
5. Az Úr parancsa, a menóra: három gyertyatartó ág jöjjön ki egyik oldalról, három a másik oldalról.(2Móz 25,32).
6. Jónás három éjjel és három nappal volt a cethal gyomrában, azonképp az Ember Fia is három nap és éjjel lesz a föld gyomrában. (Mt 12,40).
7. Jézus: három nap alatt felépítheti a templomot. (Jn 2,19)
8. Három órakor feszítik meg Jézust, harmadnapra támad fel (Mk 15,25).
9. Szentháromság: Atya, Fiú, Szentlélek.
Jézus Krisztus három év alatt megváltoztatta az emberiség és a világ sorsát. Az apostolok is három éves teológiát végeztek Jézus mellett: volt benne elméleti oktatás, próbatanítás, néha a vizsgán gondok voltak, tanultak imádkozni, és volt benne sok gyakorlati felkészítés. Isten és az ember fontosabbak voltak a szentté magasztosult törvényeknél. És Jézus nem volt elnéző tanító, amikor nem ment a tanulás, lásd a kafarnaumi beszédet az élet kenyeréről, jött a kérdés: ti is el akartok menni?! Volt bukás is, diáknyelven nem sikerült vizsga: Péter esetében: Uram, ez nem történhet meg veled! Vagy ilyen volt János és Jakab versengése az eljövendő hivatalokért.
A tanítványok számára is elkezdődött a nagybetűs élet, Jézus mennybemenetele után indulni kellett. A három év megváltoztatta az életüket, mai nyelven mind új szakot tanultak, a halászból, a vámosból apostol született. Nem voltak egyformák, ahogyan ti sem, de Istennek úgy voltak jók. Merjétek elhinni, ez rátok is érvényes!
Ők azt az utat választották, amelyre Isten rendelte, meghívta őket. Van más út is, el lehet indulni az emmauszi úton is: elég volt, nem ezt vártuk, azt hittük, hogy… De ti már tudjátok: Isten minden úton, minden útkereszteződésben ott van. A lényeg: Amit tanultatok és elfogadtatok, azt váltsátok tettekre, s veletek lesz a béke Istene. Amit mi nem tudtunk megadni nektek, azt reméljük bepótolja a Tanító, a Mester, Jézus Krisztus.
Ferenc pápa mondja, s vel biztatlak és kérlek én is titeket: figyeljetek arra, hogy ne váljatok a Szentlélek kegyelmének ellenőreivé, a kegyelem adminisztrátoraivá, eldöntvén, hogy kinek adják azt, és kinek nem. Ti Isten kegyelmének elfogadói és továbbadói legyetek, nem pedig ellenőrei! Ne legyetek a Szentlélek vámosai! A saját életetekben sem!
Vissza-előre tekinteni
Miért jöttetek ide, miért tanultatok teológiát? Erre annyi választ lehet adni, ahányan most itt ültök. Én remélem többet tudtok az Istenről és önmagatokról is. Ez a három év most már életetek része, nem lehet kitörülni és nem volt véletlen. Ez a három év nem múlhat el nyomtalanul az életetekből.
Fiatalok vagytok, az idő nektek dolgozik, a mai világ egy kissé igazságtalanul, mondják az idősebbek, a fiataloknak kedvez, de ti örüljetek ennek. Számít rátok a jelenlegi és eljövendő családotok, és számít rátok az Isten, mert nagy tervei vannak veletek!
Örüljetek a mai napnak. Örüljetek annak amit a mai szentmisére választott evangélium üzen: 1. Jézus imádkozott és imádkozik értetek az Atyánál. 2. Örüljetek a hitnek: felismertétek, hogy Jézus az Atya küldötte. 3. Örüljetek, mert ti megismertétek a szeretetet, amelyet Jézusban megmutatott az Isten.
Zamfir Korinna évfolyamvezető tanár búcsúztató beszéde
Minden kultúra elkülönítette a hónapokat és a napokat, nevet adott nekik – elnevezte istenekről, eseményekről, személyiségekről, vagy számmal jelölte. Ovidius szerint június Juno istennőről, vagy a iuniores, fiatalokról kapta a nevét. Ez utóbbi esetben a fiatalok hónapja lenne. A szombat eredete a héber šabbat, a zsidók számára az Isten által megszentelt nap, a nyugalom és öröm napja. De ez a nap önmagában aligha különbözik az előző vagy a következő napoktól, legfennebb a napfelkelte és naplemente időpontjában. Mitől különbözik mégis az egyik nap a másiktól? Részben attól, hogy jelentést adunk a napoknak. Részben amiatt, hogy egyes napok fordulópontot jelentenek az életünkben vagy a közösség történetében.
Vannak napok, amelyek sajátos jelentést nyernek. Önök számára ez egy rendkívüli nap, akkor is, ha a záróvizsga még hátra van. Az a nap, amikor a diplomát a kezükbe kapják, objektíve fontosabb lesz ennél, de kevésbé ünnepélyes, és akkor talán egyedül lesznek. A nap mássága attól is függ tehát, hogy vannak olyanok, akik velünk ünnepelnek.
Az egyetem elvégzésével az életük megváltozik. Azzal, hogy munkahelyet találnak, egy munkaközösségbe beilleszkednek, majd családot alapítanak, életüket önállóan alakíthatják. Egyszersmind egy viszonylag zárt, az önök értékeit képviselő közösségből kikerülnek a társadalomba.
Nem szeretem az egyház – világ szembeállítást. Túl gyakran beszélünk úgy, mintha az egyház tagjaiként nem lennénk a világ részesei, vagy mintha a jók és rosszak közötti választóvonal egybeesne az egyház-világ határvonallal. Mégis van egy választóvonal, amely a saját életünkön húzódik végig. Az egyház és a teológiai kar zárt közössége, illetve az emberek mindennapi élete között. Nem azért, mert a társadalom, a „világ” rossz, és mi vagyunk a jók. De vannak, akik más közösséghez tartoznak, másként gondolkodnak, nem lelkesednek ugyanazokért az értékekért. Ezért a társadalomba beilleszkedni minden új életet kezdő, felnőtté váló keresztény számára kihívást jelent. Útmutatást keresve mi másból indulhatnék ki, ha nem a szentírásból?
A kereszténység úgy indult, mint kis megújulási mozgalom a zsidóságon belül, - talán mint ma egy új mozgalom valamely történelmi egyházban. A zsidóság körében csak az irányzatok egyike volt, a hivatalos–intézményes vallás, vagy más csoportok mellett, mint a szamariaiak, külön szentélyükkel és hagyományaikkal, vagy Qumrán, a maga elitizmusával és elkülönülésével. A zsidó krisztuskövetők Kis-Ázsiában és Görögországban más népek és kultúrák tagjaival kerültek kapcsolatba. Végül a nem-zsidó keresztények kerültek szembe saját társadalmukkal. (S akkor itt most ne beszéljünk a kora keresztény irányzatok sokféléségéről!) Ha ebbe belegondolunk, látjuk, hogy a krisztuskövetők kezdettől kisebbséget alkottak a társadalomban, a sok másként gondolkodó, másként hívő közösség mellett. Ez óhatatlanul felvetette a társadalomhoz való viszonyulás kérdését. A következőkben három példával szeretném szemléltetni, miként válaszoltak a keresztények erre a kihívásra, és milyen kísértésekkel járhatnak a különböző utak.
1. Az elitizmus és a hatalom kísértése (Lk 9,49-55)
Helyszín: Palesztina. Időpont: Jézus galileai működésének vége, majd útra kelése Jeruzsálembe tanítványaival. Jézus működése fordulóponthoz érkezett. Két jelenetet látunk. Mindkettőben a tanítványok magabiztosak. Jézussal vannak, akinek rendkívüli hatalma van, és úgy érzik, ők osztják az észt és igazságot.
Az első jelenetben János közli Jézussal, „láttunk egy embert, aki démonokat űzött a nevedben, de megtiltottuk neki, mert nem követ téged velünk együtt.” Ők Jézus igazi követői. Az ismeretlen tanítványt, a másik irányzat képviselőjét el kell hallgattatni. Még akkor is, ha ugyanazt a célt szolgálja, és Jézus nevében teszi. Mert ő nem a mi közösségükhöz tartozik. Jézus érdekes módon nem erősíti meg ezt a magatartást. Azt válaszolja: „Ne tiltsátok meg! Mert aki nincs ellenetek, az veletek van.” Türelemre tanít; a másként hívő és másként missziózó elfogadására szólít fel.
A következő jelenet még érdekesebb. A Zebedeus-fiak korábbi kérése alapján sejtjük, a tanítványok abban a reményben mennek Jeruzsálembe Jézussal, hogy ott megszerzi a hatalmat. S talán Jakab és János végre megkapja az őt megillető pozíciót. Útközben bemennek egy szamáriai faluba, és szállást kérnek, de elutasítják, mert látják, hogy Jeruzsálembe tartanak. Vagyis nem szamariaiak. Éppen a szamariaiak utasítják el, akik nem is tiszta zsidók, akik nem a jeruzsálemi templomban, hanem külön szentélyben, a Garizim-hegyen tisztelik Istent. Akikkel a viszony évszázadokra, a perzsa korra visszamenően ellenséges, mindkét fél hibájából. A tanítványok, Jakab és János felháborodnak: „Uram, akarod, hogy lehívjuk az égből a tüzet, hogy elpusztítsa őket?” Tudatában vannak kivételezett helyzetüknek és hatalmuknak. Képesek és készek lennének elpusztítani Isten és Jézus ellenségeit. Meg persze, az egyház ellenségeit. Ugyanezt tette Illés az ellene kiküldött csapattal (2 Kir 1,10-13): tüzet hívott le az égből és elpusztított száz embert. De Jézust meghökkenti a szándékuk. Megáll, és megszégyeníti őket. Majd továbbmennek, egy másik faluba – amely szintén Szamária területén fekszik, és ahol – valószínűleg - befogadják. Lukács ezzel a korai egyház sikeres szamariai missziójára céloz (ApCsel 8,5-17).
Tanulság: nem vagyunk Jézus egyedüli tanítványai, és nem jó, ha nyeregben érezzük magunkat, ha úgy gondoljuk, hogy jogunk van másokat elítélni vagy elpusztítani az etnikai, kulturális másság miatt, vagy azért, mert nem úgy hisznek, mint mi.
2. A világ és a társadalom démonizálása. A Jelenések könyve
A krisztuskövetők az első század közepétől Kis-Ázsiában hoznak létre közösségeket, a római birodalom politikai, gazdasági struktúrái keretében, a fejlett nyugati partvidék városaiban, - kereskedelmi, kulturális és vallási központokban. Nagy városokban az etnikai, nyelvi, vallási és kulturális sokféleség is jelentős. A városi élet fontos megnyilvánulásai a nyilvános kultuszok, ezen belül a császárkultusz, vallási rítusaival és a hozzá kapcsolódó ünnepi rendezvényekkel.
A Jelenések könyve szerzője egy ilyen városban él a század végén. Olyan keresztényeket képvisel, akik a vallásukhoz való exkluzív hűséget vallják, és emiatt szembekerülnek társadalmukkal, gazdasági szempontból hátrányos helyzetben vannak, és ki vannak rekesztve a nyilvános életből.
A szerző ellenséges, démoni erőként mutatja be társadalmát. A Sátánt, a Sárkányt letaszították a mennyből, és most a földön működik (12,7-9.12.16). Hatalmát átadja Rómának. Róma szimbolikusan a rettenetes, istenkáromló tengeri vadállat, aki magától a Sátántól nyerte egész világ feletti uralmát (13,1-7). A kisázsiai politikai és vallási hatóság a szárazföldi vadállat, amely a római uralmat képviseli, előmozdítja a császárkultuszt, és teljes társadalmi és gazdasági ellenőrzést gyakorol a lakósság felett (13,11-17).
A meghódolás Rómának, a polgári engedelmesség és a császárkultusz a szerző szerint nem más, mint a Sátán imádása (13,4). Elítéli azokat a keresztényeket, akik nem határolódnak el a társadalomtól, városuk vallási életétől (2,14.20). Azt reméli, hogy Isten hamarosan ítéletet tart Róma és a helyi hatóságok felett, és megsemmisíti ellenségeit (14,6-20; 17–20). Úgy véli, hogy azoknak a keresztényeknek, akik nem határolódtak el társadalmuktól, ugyanaz lesz a sorsuk (14,9-11). Egy utópisztikus látomásban azt sugallja, hogy a hűséges keresztények egy másik, nem evilági városnak lesznek a polgárai, a mennyből alászállott Jeruzsálemnek, ahol megújulnak az édeni állapotok (21–22). Az új Jeruzsálem falainak magassága (vagy szélessége?) száznegyvennégy könyök, vagyis 72 km (21,12.17). A szám persze szimbolikus, de a kép sokatmondó. A szerző tehát démonizálja társadalmát, és elhatárolódik tőle.
Tanulság: szembefordulhatunk a társadalommal, gyűlölhetjük Isten nevében a másként gondolkodókat. De nem valószínű, hogy ez a fajta kereszténység vonzó vagy sikeres lenne.
3. Alkalmazkodás és beolvadás a társadalomba. A pasztorális levelek
A pasztorális levelek körülbelül ugyanakkor íródnak, mint a Jelenések könyve, talán ugyanazon a vidéken. A parúzia kitolódott, és a keresztények egy része rájön arra, hogy lassan be kell rendezkedni ebben a világban. Számolni kell a társadalommal és az idővel. A szerző legfőbb vágya, hogy társadalma tisztelje a keresztény közösséget. Ezért átveszi kultúrája embereszményét, a nemes és jó ember, a tiszteletreméltó, kifogástalan életű, erényes polgár ideálját, és azt megkereszteli. A keresztényeknek józannak, megfontoltnak, tisztességesnek, az anyagiak terén becsületesnek és megelégedettnek kell lenniük (1 Tim 3,2-12; 6,6-10; Tit 2,2-7). A krisztuskövetők jó polgárok, akik tisztelik a hatóságokat, a császárt beleértve, imádkoznak értük; engedelmeskednek, és így békés életet élhetnek a világban (1 Tim 2,1-2; Tit 3,1). A közösségben és a családban rendnek kell lennie, hogy a keresztény hit meg ne szégyenüljön, és a keresztények ne adjanak okot a kívülállóknak a bírálatra (1 Tim 3,7; 5,10.14; 6,1; Tit 2,5). A vezetők azok, akik tanítanak és irányítanak. A kulcsszó az engedelmesség. A feleség engedelmeskedik férjének, a gyermekek az apának, a rabszolgák uruknak, a keresztények a polgári hatóságoknak (1 Tim 2,11; 3,4; 6,1-2; Tit 2,4.9-10; Tit 3,1).
A törekvés érthető, és nagyobb részt dicséretes is. Csak a nagy beilleszkedés közben valami elvész az egyházban. Az evangélium továbbadásának feladata már csak a vezetők kis körét érinti. Eltűnnek a Lélek ajándékai, a karizmák. Elhomályosul az a tudat, amit Pál még fontosnak tartott hangsúlyozni, hogy az egyház olyan, mint a test, Krisztus teste, ahol mindenkire szükség van, ahol az egység a sokféleségben valósul meg. Elvész a személyes elköteleződés. A szerző átveszi kora társadalmi berendezkedését, és vallásilag legitimálja. A nőket, akiket Pál még munkatársainak tekintett az evangélium továbbadásában, a szerző elhallgattatja, és kizárja az egyházi feladatokból. A keresztény testvériséget elfelejtve, a rabszolgáktól megköveteli, hogy minden körülmények között engedelmeskedjenek uruknak, de az urakat nem szólítja fel arra, hogy emberségesen bánjanak rabszolgáikkal. Az egyház pontosan olyan lesz, mint a társadalom. De eközben a sajátos keresztény testvériség eltűnik.
Tanulság: Fontos a beilleszkedés a társadalomba, de kár, ha ez odáig megy, hogy már nem teszünk különbséget isteni és emberi törvények között, és sajátos értékeinket feladjuk.
Összegezve: nem könnyű megtalálni a módját annak, hogy keresztényként éljünk a társadalomban, de nem úgy, mintha valamilyen más bolygóról érkeztünk volna, anélkül, hogy elítélnénk, elpusztítását remélnénk, és anélkül, hogy teljesen belesimulnánk. Törekednünk kell a jóra és az igazságra. De ne gondoljuk azt, hogy csak mi vagyunk jók, és mi birtokoljuk az igazságot. Törekednünk kell a beilleszkedésre, de ne feledkezzünk meg sajátos értékeinkről. Kívánom, hogy életükben sikerüljön ez a feladat, hogy így boldogok legyenek abban a társadalomban, amelyben élnek, és vonzóvá tegyék hitüket.
Marton József
Évzáró
A Római Katolikus Teológia Kar nevében szeretettel köszöntöm az évzáró ünnepségünkre megjelenteket: mindenekelőtt végzős hallgatóinkat, szüleiket, közvetlen hozzátartozóikat, tanáraikat, és kedves vendégeinket.
Ballagó egyetemista-végzőseinknek másfél évtizedet kitevő tanulmányi korszakuk befejeződött. A betűvetéstől az Istenről szóló legmagasztosabb tudomány, a teológia műveléséig hosszú, göröngyös, küzdelmekkel telített, de eredményekben gazdag volt ez az út. Áldozatot, szellemi és anyagi befektetést kívánt nemcsak végzőseink, hanem szüleik és jó akaróik részéről; az őket nevelő és tanító pedagógusoktól, az óvónőktől az egyetemi tanárokig. Évzáró ünnepségünket nem véletlenül kezdtük a mindenható Istennek kijáró hálaadás legszentebb formájával, az Eucharisztia, vagyis a hálaáldozat megünneplésével. A szentmise keretében a tőlünk telhető ünnepélyességgel, lelkünk egész telitettségével közösen köszönetet mondtunk Istennek mindazért a jóért, mellyel másfél évtizeden keresztül elhalmozta ballagó diákjainkat; segítette őket – szüleiken, iskoláikon keresztül –, hogy szellemileg és lelkileg gyarapodjanak.
Kedves ballagó diákok! Most, az egyetemi tanulmányaitok részbeni befejezése után, itt álltok, készen a munkára, az életbe való kilépésre! Azért csak „részbeni” befejezésről beszélhetünk, mert a tanügy módosított rendszere biztosítja ugyan a licencet a tanárságotokhoz, de nem minden korosztály számára. A teljes pedagógusi státushoz szükséges a mesteri tanulmányok elvégzése is. Úgy vagytok, mint Illés próféta, aki Ácháb király elöl menekülve elért az ország déli határához, Beersebához, mondhatnánk: a gonosz király területét elhagyta, megszabadult, de egy kis pihenés és táplálkozás után – isteni indíttatásra, az Úr angyalának biztatására – tovább kellett mennie: az Isten Hegyéig, Hórebig. Ha ezt a bibliai jelenetet rátok alkalmazzuk, elmondhatjuk, hogy a mai ballagás számotokra csak Beersebát jelenti, tovább kell mennetek az Isten Hegyéig, vagyis szükséges még a továbbképzés (ami különben egész életeteket kell, hogy jellemezze), s ezt követően hivatástok megélése, melyet felelősségteljes hozzáállással akarjátok teljesíteni. Ha mi el is fogadjuk készenléteteket az életbelépéshez, a mai társadalom bonyolult rendszere kérdőjeleket tesz fel.
A készenlétről, és számotokra a mostani társadalom által felkínált lehetőségekről hosszabban is értekezhetnénk, de ünnepségünk kerete ezt nem engedi meg. Viszont a 20. század egyik nagy teológusának, Hans Urs von Balthasar szavaival szeretnénk előítéletektől mentesen minden minősítést elkerülni, és rólatok, ballagó diákokról, csak jó szándékot és nemes törekvéseket feltételezni. Balthasar így fogalmaz: „Isten nagy jótéteményei közé tartozik, hogy senki sem látja magát olyannak, amilyen valóban; ha tükörbe pillantunk, akkor is a tükör törésében látjuk magunkat. Mások sok olyan dolgot felfedeznek bennünk, amiről nekünk tudomásunk sincs, másfelől nem sokat tudnak arról, amit mi tudunk magunkról.” (Számvetés, Bp. 2004. 9.)
Kedves végzősök! Hiszem azt, hogy ti sok olyan értéket hordoztok, amelyekről még közvetlen hozzátartozóitok (szüleitek, ismerőseitek, barátaitok) sem tudnak, sőt még azok a tanítok és tanárok sem, akik iskolás éveitek alatt feleltetések és vizsgák formájában próbálták felmérni tudásotokat és képességeiteket. Ezért tartjuk szükségesek az élet-adta lehetőségek kihasználását, hogy személyiségetekben kibontakozzatok, és ezáltal másokat is gazdagítsatok!
Tanulmányaitok hosszú évei alatt a szó nemes értelmében személyiséggé formálódtatok. Szorgos, és sokszor kínkeserves küzdelemmel sok mindent begyűjtöttetek, drágagyöngyökkel gyarapodtatok és nemesedtetek, melynek csiszolása és aranyozása viszont még nem fejeződött be számotokra. Egy életen keresztül eltart. Ennek kivitelezésében Nagy Szt. Gergelynek, az iskolák patrónusának meglátásait is felhasználva, a jelenlevők nevében is szeretnélek biztatni benneteket.
Életetek folyamán szíveteket ne ejtsék hatalmukba a hamis gondolatok, hanem kormányozza a józan ész. Komoly életvitellel, azaz példával és szóval tegyetek tanúságot azokról az igazságokról, amelyeket évtizedeken keresztül szorgalommal gyűjtögettetek. Mindig bizonyítsátok, hogy kebletek érzelemmel és értelemmel telített! Nem szédíthetnek meg titeket a hamis tanok, a kecsegtető csalét-helyzetek; élet-döntéseitekbe nem vegyíthetitek bele az önző emberi szempontokat.
Amint „Áron szíve fölött hordta Izrael fiainak nevét” – olvassuk a Szentírásban, úgy nektek is kötelességetek lesz atyáitoknak és anyáitoknak nevét szíveteken viselni, őseitekről, őseitek tetteiről szüntelenül elmélkedni. Vagyis, azokat a kötelékeket, amelyek családotokhoz, iskoláitokhoz, nemzetekhez fűz, nem szakíthatjátok el felelőtlenül. Nem lehettek hűtlenek ezekhez a gyökerekhez, mert akkor tényleg gyökértelenné és szerencsétlenné váltok. Lehet bármilyen nagy sikeretek az életben, bármilyen nagy karriert befuthattok, ha nem hordjátok szíveteken anyáitok/atyáitok nevét, ha nem lesztek hűségesek testi-szellemi-lelki gyökereitekhez, megtévedt figurákká és mások játékszereivé zsugorodtok.
Én hiszem, és mindazokkal együtt, akik ma büszkén tekintenek fel rátok, hisszük, hogy annyira telve vagytok értékes gyöngyökkel és drágakövekkel, hogy nem válhattok egyik percről a másikra a reménytelenség megtestesítőivé. Képesek vagytok és lesztek az igazi, keresztény értékek átadására.
Kívánjuk, hogy bárhova kerültök, töltsétek be ezt a hivatásotokat. Legyetek és maradjatok hitelesek! Ne igazodjatok a változó eszmeáramlatokhoz, ne akarjatok a közvélemény rabszolgái lenni, érvényesülésetek érdekében tartózkodjatok a hízelgésektől, az uralkodó vélemények kedvéért sohase adjátok fel önmagatokat. Vigyetek új erőt és lelkesedést ebbe a hitet és reményt vesztett világba; hitet és reményt abba az iskolába, abba az irodába, vagy bárhová, ahová kerültök. Legyetek bátorítói a munkába belefáradt jövendőbeli munkatársaitoknak. És az egyetlen jövendőbelivel pedig éljétek meg az élettársi szeretetet – családotok körében.
2014. június 21., Kolozsvár
