Vándor, gyere haza!

Első hallásra Demjén Rózsi dala juthat eszünkbe, aki enyhe melankóliával veszi tudomásul, hogy elment a vándor, elvitte zsákjában a nyár minden ízét, erdők lombját s a rét tarka színét. Aztán a refrénben azt énekli: Jöjj vissza vándor, hozd vissza szívünkbe a nyár édes ízét, s akkor a szívünkben újra égnek a rég elfelejtett emlékek lángjai...

A vándorlás mindig hozzátartozott a kalandvágyó ember életéhez. Őseink sem bírtak egy helyben ülni, szállásterületeiket gyakran váltogatták. Aztán Szent István idejében megállapodtak. Letelepedtek a Kárpát-medencében. Igyekeztek azt belakni, megművelni, uralmuk alá hajtani. De volt azért bennük annyi kíváncsiság, hogy el-elportyáztak nyugatabbra is, az Óperencián túlra is, sőt meséink is tele vannak a szerencsét próbálni induló szegénylegénnyel, aki az átalvetőjében lapuló, otthon készült hamuban sült pogácsával feltarisznyálva elindult világot látni.

Juliánus barátot és Kőrösi Csoma Sándort őseink megkeresésének vágya keletre hajtotta. Fiataljaink már a középkorban megjárták a nyugati egyetemeket, tudásukat kamatoztatva, világlátásukat szélesítve hozták  haza értékes tapasztalataikat. A jobb élet reményében. Persze voltak társadalmi méreteket öltő kirajzások is, főleg a történelmi traumák, világégések mentén: elég ha csak Mohácsra, Trianonra, a gazdasági világválságra vagy ’56-ra, netán ’89-re gondolunk.

Az utóbbi évtizedek modern népvándorlásai azonban egész más keletűek. Hogy az Iszlám Állam  Európa gyarmatosítását célzó, menekülésnek álcázott  emberáradat-veszélyéről most ne is beszéljünk. Ott egészen másak az indítékok, a célok; és a következmények is. De tájainkon igenis látjuk immár két és fél évtizede, hogy szemünk láttára Erdély szép csendesen kiürül, elnéptelenednek falvaink, közösségeink, észleljük, miként csappan meg a középréteg, a fiatal munkaerő, hogyan lépnek olajra fiataljaink, látván, érezvén a kilátástalanságot, vagy éppen engedve a kényelem, a jobblét kísértésének. E folyamatok blog-témákban is lecsapódnak, nemegyszer tudományos kutatások és közbeszéd tárgyát képezik.

Ilyen világhálós jegyzetelés eredménye a  viszonylag fiatal ― amúgy y-nemzedéknek számító ― szerző naplószerűen könyvbe sűrített jelen írása is, amely nemrég jelent meg Csíkszeredában, szerzői kiadásban. (Farkas Attila: Az a csodálatos külföld, 2015, Csíkszereda).

Az Alósófalváról származó fiatalember, miután befejezte a Sapientia EMTE-n végzett tanulmányait, merész döntést hozott: nekivág a világnak. Konok, következetes  székely lévén kezdettől fogva tudta, mit akar. Dolgozni ment, hogy pénzt keressen. Nem akart kint ragadni, nem akart felszívódni, se beolvadni a nagy világtégelybe, hanem nyitott szemmel járt, bárhol vállalt munkát: legyen az az Egyesült Államok, Kanada, vagy Anglia. Tapasztalatait lejegyezve, egy olyan keresztmetszetet nyújt át most olvasóinak, amely egyszerre leleplez, bátorít, félreértéseket tisztáz, hamis közhelyeket oszlat el, és bátorítást ad azon sorstársaknak is, akik még dilemmáznak: külföldre menjek, vagy itthon maradjak.

Nem szépirodalmi olvasmány, de azt hiszem sokezer elvágyódó fiatalnak a kezébe kellene adni. A szerző különösebb kertelés és köntörfalazás nélkül, néhol nyersen, vulgárisan, de merész közvetlenséggel néz szembe a tényekkel, és „nevezi nevén a gyermeket”. Lerántja a leplet az álságos külföldi munkavállalás „melletti” érvekről, személyes tapasztalatából, példákkal támasztva alá, amit a szociológusok is csak szőrmentén kezelnek, t.i., hogy nem mindenki találja meg számításait külföldön. Kicsivel több leleményességgel, bátorsággal, és életkedvvel itthon is, a semmiből is teremthetünk magunknak egzisztenciát.

Sokan csak találomra, meggondolatlanul vágnak neki az ismeretlennek, nem érettek, nem tudnak mit kezdeni életükkel. Felkészületlenek. A kósza hírek, a csábító ajánlatok elveszik józan ítélőképességüket. Túl könnyen elvágják az itthoni szálakat, az idegenségben pedig az első kudarctól megijednek, összeroppannak, évekig kénytelenek egy helyben dekkolni ― mert hisz hazajönni már szégyellnek ―, s lassan aztán mindent feladnak, felszívódnak.

A könyvben összefoglalt tapasztalatokból meglehetősen magabiztos, céltudatos, feltűnően „fiatalon érett”, világlátott ember alakja rajzolódik ki, aki nemcsak görbe, hanem inkább valóságos tükröt tart kortársai elé. Ettől hiteles, ettől szavahihető mindaz, amit elmond.  Lám nemcsak a marseille-i légiósok zsoldos köteléke, vagy a nem szép emlékű kötelező katonáskodás neveli éretté a fiatalembert, hanem egy kis  külföldi kiruccanás is, ahová nem tékozló fiúként menekült el ― bár említi apjával való nézeteltéréseit is ―, hanem, hogy elsősorban maga előtt bizonyítson. Megmutassa, hogy lehet másképp is. Nem muszáj traktorista legyek, csak azért mert apám is az volt... Én vihetem többre is, ha van bennem elég elszántság, kitartás; ha tudom mit szeretnék, ha minden nap hozzáteszek valamit a tegnapig felgyűlt, örökölt értékekhez.

Farkas Attila nem kendőz, nem maszatol. Szókimondó, éleslátó, rideg; szinte kegyetlen logikával rakja össze a külföldre szakadtság puzzle-darabjait, és elveszi a kedvét azoknak, akik pusztán kalandvágyból, ’élvezd az életet ― láss világot’ ― alapon  vágnának neki a Nyugatnak, abban a hiszemben, hogy ott kolbászból van a kerítés. A kötetben a gyökértelen, kozmopolita világutazók is  kapnak az orrukra. Kemény érveket, megcáfolhatatlan argumentumokat sorakoztat fel; kiderül, hogy szabadelvűségük homokra épült. A tényekkel kár vitába szállni.

Farkas Attila könyve kiábrándító azok számára, akik mindenáron, s minél hamarább a külföldi munkavállalás keserű/íztelen kenyerét szeretnék megkóstolni.

Helyére teszi azokat is, akik lesajnálóan legyintenek az itthoni állapotokra: „nem érdemes, nem éri meg.” Ő már találkozott olyan atyánkfiaival londoni lebújokban, akik tíz éve kint vannak, de semmire sem vitték, csak vegetálnak, és valamikori önmaguk árnyékai. S talán még a hazafelé vezető útat is eltorlaszolták.

Pedig az itthon hazavár.

Azzal, hogy évekig kívülről látta hazáját, Székelyföldet, Erdélyt, a nagyobb rálátás tárgyilagosságával fogalmaz meg néhány észrevételt is, amelyek nekünk, „itthon gürcölőknek” is megfontolandóak:

·         Szokjunk le a negativizmusról. Értékeljük azt ami jó, ha kevés is. Ne lássunk mindenben csak rosszat.

·         Ne legyünk irigyek. Örüljünk egymás sikerének.

·         Ne pletykáljunk! Mert ilyenkor óhatatlanul ítéletet is mondunk.

·         Akkor tesszük vonzóvá az itthont, ha felhagyunk az önsajnálattal. Bízzunk saját sikerünkben, mert sorsunk kovácsai mi vagyunk.

·         Ne féljünk az ismeretlentől, bízzunk saját képességeinkben.

Saját elméletet is felállított, mely szerint van aki úgy áll neki, hogy: majd meglátjuk. Ez az ún. EKG-hullám. Szerinte ez a legveszélyesebb. De ugyanígy késélen táncol az is, aki a spirál- elv szerint cselekszik. Ugyanis itt az elvárások mindig följebb tolódnak, a dolgok tovább gyűrűznek, és emberünk átesik a ló túlsó oldalára. Ha útközben állandóan módosítjuk céljainkat, csalódásaink is nagyok lehetnek, vagy éppen a karrier és a pénz, amibe túl sok időt fektettünk, végleg elszakítanak az otthontól.

A szerző szerint a lánc-motiváció a legjárhatóbb út. Mindig egy konkrét céllal, meghatározott, rövid ideig mész külföldre: pl. egy telket vagy egy autót szeretnél vásárolni, arra gyűjteni. Amikor a célt eléred, a kör bezárul, hazajössz. Ez egy láncszem. S így kapaszkodik egyik a másikba. De mindig tudod, hogy mit akarsz, mindig visszajössz, s azt is, mikor jössz haza végleg. Rövid időszakokban gondolkodsz, gyökereidet nem vágtad el, kapcsolataidat ápolod,  együtt  élsz az itthon maradottakkal.

Farkas Attila arra is konkrétan választ ad könyvében, miért jött haza. Miért jó itthon. Miért nem bánja ezt az életiskolát. Mint mondja, ezek alatt az évek alatt nagy önismeretre tett szert. Élt a szabadsággal, sőt szabaddá vált. Megerősödött elveiben, céljaiban. Nem tartozik egy banknak sem, a kellemetlen meglepetések pedig nem letörték, hanem jellemét alakították. Ha nem is sikertörténet az övé, de mindenképp példa arra, hogy meg tudott állni saját lábán. Egy idézetet is hoz egy ismeretlentől: „a világ a példádtól fog megváltozni, nem a véleményedtől...”

Otthont teremtett,  van egy autója, állása, bátran nézhet a családalapítás elé. Eltökélten, kitartással a keveset is jobban megbecsüli, sőt azt is tudja mihez kezd holnap. Mint mondja, nem érezné jól magát sem Angliában, sem Amerikában. Nekünk, székelyeknek nem kell nyugatot majmolnunk, sőt ne is akarjuk behozni az ottani életszínvonalat mindenáron. Attila is most jobban megbecsüli kultúránk, társadalmunk értékeit, baráti kapcsolatait. Itthon legalább igazi a tej íze, a házi lekvár és kenyér, a kolbász, a szalonna, a paprika, a szilvás gombóc vagy a fokhagyma leves – egyszóval itthon otthon érzed magad.

Kint semmi nem a tiéd, sem a táj, sem a levegő, sem a közeg. Idegen vagy, bevándorló, hazátlan. Hiába van pénzed, honvágyad folyton nyugtalanít, újabb és újabb kompenzálásokra kényszerít, de semmi és senki nem tesz boldoggá. Skypon nem tudod az unokádat megcsókolni, sem leányodat megölelni. Nincsenek barátaid, nincs rokonság, nem vesz körül egy társadalmi háló, nincs közösség, akihez tartoznál.

Ezt a könyvet legszívesebben  minden külföldi munkavállalás közvetítő irodában elérhetővé tenném, sőt ingyen osztogatnám. Nem is annyira útikalauzként. Inkább miheztartás végett...

A sófalvi székelykapura is ez van felvésve: Térj vissza, vándor, nem lehet két hazád!

Sebestyén Péter

peterpater.com