2010.09.29
Egy emeletes ház lángban égett. A család valamennyi tagjának sikerült kimenekülnie – legalábbis azt hitték, míg észre nem vették, hogy a legkisebb, ötéves kisfiú valamilyen módon lemaradt a menekülésben. Az édesapa vissza akart menni, de már nem tudott, hiszen a földszint lángokban állt. Ekkor hallotta meg kisfia segélykiáltását az emelet teraszáról: - Édesapám, itt vagyok fent, segíts, kérlek! Az apa a terasz alá állt és bíztatni kezdte fiát: - Kisfiam, ugorj le bátran, mert én itt vagyok lent kitárt karokkal! – De nem látlak a füsttől, válaszolta a kisfiú. – Nem baj, ugorj gyorsan, ugorj bátran – bíztatta tovább kisfiát a már egyre nyugtalanabb édesapa. A kisfiú ugrott, és édesapja kitárt karjaiba esett.
Nagyméltóságú és Ft. Püspök atya, főtisztelendő Paptestvérek, Krisztusban kedves Testvéreim!
A sokat hangoztatott gazdasági válság, a természeti katasztrófák, az európai társadalom negatív erkölcsi képe, a túlságosan eluralkodott önzés a testvérek között, és korunk ide sorolható többi problémája oly nagy „füstgomolyagot” képeznek körülöttünk, hogy - a még hitében erős ember is könnyen meginoghat – és nehezebb észrevenni szerető Istenünk kitárt karjait. Ez a „világ füstje” annyira körülvesz bennünket, hogy nehezen tudunk figyelni az igazán lényegesre: Isten állandó baráti hívására. Ez a „füst” nyugtalanná tesz, és sokszor kétségbeesetten tesszük fel a kérdést: Hogyan tovább? Mi lesz velünk? És ahelyett, hogy választ adnánk ezen égető kérdésekre, szinte eszeveszetten rohanunk tovább „nagy elfoglaltságaink”-ra hivatkozva, és tovább szítva azt a tüzet, amelynek füstje lassan, de annál biztosabban megfojt bennünket!
Minden ünnep – így főegyházmegyénk és székesegyházunk búcsúünnepe is – megállásra szólít fel bennünket! Megállásra, hogy szembenézzünk önmagunkkal, és találkozzunk Istennel. Akkor látjuk ugyanis igazán önmagunkat, ha Istenhez emeljük lelkünket. Akkor tudunk lélekben megnyugodni, lelkileg erősekké válni és IGAZÁN, ŐSZINTÉN HINNI – nemcsak fecsegni hitünkről – ha van bátorságunk lelkünkbe tekinteni és bevallani a himnusz soraival: „sok ott a szürkeség, a szenny”! Ha ez a felismerés megszületett, akkor sem szabad elcsüggednünk, mert a karjait felénk kitáró, szerető Istenünk „kiemel” minket a „füstgomolyagból” és megmutatja a mai ünnep üzenete által, hogy MINDIG VAN KIÚT!
A mai ünnepen egy emberen és egy angyalon keresztül mutatja meg számunkra a KIUTAT!
Tekintsünk röviden először az Emberre, hiszen a sugalmazott Szentírás szavai is alátámasztják, hogy Isten szemében milyen kimagasló méltósággal bír az ember. Idézem: „Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá? Majdnem isteni lénnyé tetted, dicsőséggel és fönséggel koronáztad. Hatalmat adtál neki kezed műve fölött, mindent lába alá vetettél…” (Zsolt 8, 5-7).
Boldogemlékű Márton Áron püspökünk halálának harmincadik évfordulóján nem akarok sokat beszélni róla, hiszen oly sokszor felidézzük példáját, és sokat olvashatunk is vele kapcsolatosan. Nagyon lényeges kérdés marad azonban: követtük-e valamiben a példáját? Harminc évvel halála után – a szavakon túl – ültettünk-e életbe valamit, ami neki sikerült?
Van-e bennünk valami, abból az őszinte megfontoltságból, amit ma is sugároz szelleme az ő lakosztályában? Nemrég megmutattam valakinek dolgozószobáját. Valakinek, aki egykor – gyerekkorában – térdén is ült egy bérmálás alkalmával… S ez a személy, amikor bejuthatott a Nagy Püspök dolgozószobájába, csak ennyit mondott meghatódva: itt ugyanazt érzem, mint akkor, amikor a térdén ültem. Harminc év után is üzenete van boldogemlékű Püspökünknek, aki mindannyiunktól kéri, hogy – mielőtt egymásról és a dolgokról ítéletet alkotunk – gondoljuk meg, mit mondunk. Oly sokszor, oly könnyen szeretünk – mi papok is – másokról jóízűen fecsegni és magunk gyengeségeit másokban elítélni!
A megfontoltság az igazi hit következménye. Van-e bennünk valami kevéske is abból a hitből, amit ő megélt és továbbadott? Utolsó – leköszönő, 1980. május 15-én, Urunk Mennybemenetele napján kelt körlevelében ezt írja: „Szeretett Híveim, mint főpásztorotok, elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül.” Emberi gyöngeségének tudatában – akár a kisgyermek a bevezető történetben - sikerült a mennyei Atya kitárt karjaiba ugrania, és korának nehézségeit erős hitével legyőznie.
Most pedig tekintsünk Szent Mihály főangyalra, aki az IGAZSÁGOT, vagyis ISTEN GYŐZELMÉT HIRDETI NEKÜNK! Ki olyan, mint az Isten?
A Szentírás első lapjain olvasunk arról, hogy a teremtés után az ember paradicsomi állapotban élt, békében Istennel és önmagával. Ez a paradicsomi boldog állapot azonban nem volt tartós, mert az embert elcsábította – pontosabban megtévesztette és becsapta egy nálánál nagyobb teremtmény, Lucifer. Az a Lucifer, aki a fényt, a megvilágosodást hirdette meg minden kor embere számára, hiszen ez nevének jelentése. Ez azonban csak látszat! S ez volt a becsapás lényege, mert ez a bukott angyal CSAK LÁTSZAT SZERINT hoz fényt és boldogságot. Elhiteti az emberrel, hogy Ő az igazi fény, neki kell engedelmeskedni. Egy pici igazsággal keveri a hazugságot – ezt mesterien tudja – és mire az ember észbe kap, máris az engedetlenség bűnébe esett. Ez volt a kezdet, s azóta a világ nem más, mint a jó és rossz harcának színtere. Lucifer és seregének nagy a hatalma – de FENT A HARC MÁR ELDŐLT. Lucifer és serege veszített, ledöntetett a magasból, és most itt – közöttünk dolgozik, amíg ideje van! Minket akar összezavarni – és ki akarja oltani belőlünk a tüzet, hogy ne lássunk a füsttől! A sötétség azonban nem győzhet a fény felett… Ezt ünnepeljük ma és Szent Mihály főangyal győzelmét felelevenítve, örömünnepet ülünk, hiszen az Ő neve mutatja meg, hogy Istennél nagyobb hatalom nem létezik. S ez a hatalom nem az erőszak, hanem a szeretet hatalma! Ha ezt a hatalmat engedjük be életünkbe, akkor a sötétség hatalma bennünk sem győzhet végérvényesen!
FENT MÁR ELDŐLT A HARC – hallottuk a Jelenések könyvében. De a gonosz, a rossz elleni harc bennünk (a mi kis világunkban) és körülöttünk (nagy világunkban) még tart! Nem ért még véget, mert MINDENKINEK SZEMÉLYESEN KELL ELDÖNTENIE, HOGY MELYIK OLDALRA ÁLL. Nincs középút! Ha csak egy bűnünk is van, nem nevezhetjük magunkat ártatlannak, tisztának. Tudom, ez radikálisan hangzik, mégis így van. Ez az igazság! Azonban az is igazság, hogy nem vagyunk egyedül. És ez egyben az örömhír! Szent Mihály főangyal segítségét, közbenjárását bármikor kérhetjük a Gonosz elleni küzdelemben.
Merjük felvállalni Isten-gyermekségünket! Merjünk engedelmes gyermekek lenni! A gyermeki lelkületre gondolok és nem a gyermekességre. Amikor túl okosnak gondoljuk magunkat, merjünk elvonulni és felülvizsgálni felnőttnek vélt és beképzelt elméleteinket, amelyekkel sokszor bűneinket, hibáinkat takargatjuk! Szerető Atyánk ma is azt kéri, hogy a nagy „füstgomolyagban” ugorjunk karjaiba, bízzunk valamit végre Őrá is! Higgyünk abban, hogy ha Neki engedelmeskedünk, akkor kapjuk meg azt a lelki békét és hitet, amellyel uralni tudjuk életünk legkétségbeesettebb időszakait is. A jó szülő és jó pedagógus is engedelmességet vár el a gyermekektől! Nem azért, hogy kínozza őket, és nehézzé tegye számukra az életet, hanem mert tudja, hova vezet az engedetlenség! A szülő azért kíván engedelmességet gyermekeitől, mert szereti őket. Ha mindent megengedne gyermekeinek, akkor az minden, csak nem szeretet. Az igazi szeretet fenyít, ha szükséges! Ha megértjük, és egyszer igazán ledöbbenünk azon, hogy ki is Isten – ha megértjük, hogy mennyire szeret minket, akkor már nem lesz annyira nehéz engedelmeskedni az Ő akaratának! Akaratát azonban csak akkor tudjuk megérteni (és annak engedelmeskedni), ha időt szentelünk az imádságra, a Szentírás-olvasásra, szentmisén veszünk részt rendszeresen! Ha nincs rendszeresség, akkor ne csodálkozzunk, hiszen nem vesszük komolyan Istent, aki komolyan akar venni minket! A gyógyszer is CSAK akkor hat, ha rendszeresen használjuk! Szükséges tehát az Istennel való rendszeres találkozás! Ha sokszor úgy érezzük, hogy Isten nem hallgat meg, akkor annak két oka van:
- 1. bűneinkben élünk, mert – ahogy egy jezsuita atya fogalmazott – a tisztának és szentnek Isten sem képes ellenállni! Ezért kérjük a szentek közbenjárását!
- 2. csak akkor hívjuk, amikor szükségünk van RÁ. Ez pedig komolytalan szándékra és a rendszeresség hiányára vall. De sokszor jajgatunk: jaj Istenem, Istenem rángass ki most abból, amiben vagyok! De csak éppen egy pillanatnyi megoldásra van szükségünk, semmi egyébre! Egy kicsit olyanok vagyunk, mint az a felnőtt fiú, aki nem akart dolgozni, az apját pumpolta állandóan, és amikor a nagyon sokadik 100 vagy 500 lejt kérte, az apja meg merte kérdezni: ugyan már mondd meg, mire kell? Erre a fiú zsebre vágta a pénzt és azt felelte: nagykorú vagyok, mit érdekel? No igen, mi is zsebre vágjuk, amit az Atya ad, de kérdezni ne kérdezzen! Segítsen, de ne szóljon bele a mi dolgainkba. Emeljen ki a bajból, de ne adjon tanácsokat, ne mondja, merre menjünk, és mit tegyünk! Isten kell nekünk kisegítőnek, de Megváltónak, Megmentőnek már nem! Mi is nagykorúaknak valljuk magunkat, amikor nem akarunk engedelmeskedni Istennek. Nem akarunk szolgálni, ahogy Lucifer tette… Szent Mihály, és az angyalok szolgáltak. Hűen szolgálták Istent, engedelmesen közvetítették az örömhírt!
Kérjük Szent Mihály főangyalt, védelmezze főegyházmegyénket, annak mindent hívét a Gonosz elleni küzdelemben. Kérjük közbenjárását, hogy megértsük, magunkban elmélyítsük az igazi szolgálat lényegét: angyalnak lenni mások számára!
Mit is jelent angyalnak lenni? Azt tenni, amit ezek a szellemi lények tettek és tesznek: Istent dicsőíteni és szolgálni abban, hogy viszik, hordozzák az örömhírt. Az angyal lehet a börtönőr is, aki „csodás módon” kinyitja börtöneink ajtaját, ahogy megnyitotta azt Péter apostol számára is. S bár az angyalok szellemi lények és Isten üzenetét közvetítik számunkra, a ma ünnepelt főangyalok közbenjárását kérhetjük abban, hogy mi is a világ gomolygó füstjében, a nagy zavargásban Istennek küldöttei, küldöncei, örömhír-hordozói legyünk! Amen
Sajgó Balázs