Nagypéntek után húsvét következik

„Vértanúkká szentellek titeket!” – ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára Márton Áron püspök Ferencz Ervin Ferenc-rendi szerzetest, a köztiszteletnek és szeretetnek örvendő Ervin atyát 1943-ban, pappá szentelésekor. A 92 éves atya tizenhat szolgálati helyen gyakorolta papi hivatását, a kommunista rezsim idején háromszor tartóztatta le a Szekuritáté, kétszer ítélték halálra, és összesen 13 évet töltött koholt vádak alapján börtönben. Hosszú élete során mindig szívvel-lélekkel szolgálta azt a közösséget, ahol éppen élt, templomot épített, tanított, nevelt, szervezett, vagy éppen éles meglátásaival, jó tanácsaival segítette a hozzá fordulókat. De Ervin atya kilencvenévesen is tevékeny életet él, hiszen szülőfalujának, Gyergyószárhegynek nincs olyan eseménye, ahol ne lenne jelen. Sőt igyekszik még most is minden meghívásnak eleget tenni és segíteni mindenkinek, akinek az ő segítségére van szüksége. Életútjának elismeréseként a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt és Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki.

– Szárhegyről indult és immár 15 éve ismét szülőfaluja aktív lakója. Hogy érzi magát, milyen érzés ismét szárhegyinek lenni?
– Nagyon jól, azóta is csupa siker az életem. Egyébként 82 évvel ezelőtt Szárhegyről indultam és 15 éve ismét itthon vagyok. Az elmúlt több mint nyolcvan esztendő kívülről szemlélve sokak számára úgy tűnhet, hogy az üldöztetések, kínszenvedések és sikertelenségek Golgotája volt. De nem így van! Engem arra neveltek, hogy higgyek, és ez segített át minden nehézségen. Igyekszem a mában és nem a jövőben vagy a múltban élni. Most pedig nagyon várom a tavaszt.

– Mit jelent, mit kellene jelentsen a hit a mai kor emberének?
– Az életet. Nem mindegy, miben hiszünk és az sem igaz, hogy a materialisták nem hisznek. Valamikor, még a börtönben egy héten át beszélgettem egy volt miniszterrel, aki nem hitt az örök életben, nem hitt az Istenben. Materialista volt, de mégis ösztönszerűen hitt valamiben, úgy is mondhatjuk: hitt az életben. A mai kort úgy jellemezném, hogy a halál kultúrájában élünk, de van az emberiségnek egy másik csoportja, amely azt hirdeti: mi az élet kultúrájában akarunk élni. Akik a halál kultúrájában élnek, azok a hedonista filozófia szellemében vallják: „szakítsd le a mának virágát, és élvezd ki az életet, mert úgyis meghalunk”. Ez a mai kultúra, és úgy hívják, globalizáció. Ez pedig mindent sutba dob, eljátssza a jövőjét a jelenért. A hazugság és a hedonizmus korában élünk, taktikázunk, nincs stratégiánk. Ez pedig egyaránt érvényes a társadalomra, a politikára, de akár az egyének személyes életére is. Ennek az oka az erkölcsi krízis, vagyis az, hogy nem hiszünk a jó és a szeretet győzelmében. Volt egy rokonom, akiből nagy kommunista lett, egyetemista korunkban sokat vitatkoztunk arról, hogy a gyűlölet vagy a szeretet a nagyobb erő. Egyikünk sem tudta meggyőzni igazáról a másikat, de tiszteletben tartottuk egymás véleményét. Olyan korban élünk, amikor vívódik a sötétség és a fény, vívódik az éjszaka és a nappal. A minap kimentem a gyümölcsöskertbe, és azt láttam, hogy a hideg szél és a havazás ellenére a fák rügyezni kezdtek. A rügyek élni akarnak. A hosszú tél után az élet jön, a tavasz jön, a hosszú nyomorúság után kell jönnie valami másnak. Meggyőződésem, hogy az élet kultúrája győzedelmeskedik. A társadalmi élet a halál kultúrájában vívódik, és nem is tudja, mi a baja. Pedig az igazság, a jóság, a szépség és a szeretet hatalom.

– Említette, hogy olyan világban élünk, amikor mindenki taktikázik. Hogyan lehet becsületesnek, tisztességesnek, igazságosnak maradni egy ilyen világban?
– Ádám gyermeke vagyok én is, ember vagyok, és tévedtem. Egyszer Budapesten tartottam előadást, és azzal kezdtem: „Uraim, annyit hazudtam életemben, hogy már azt sem tudom, mit hazudjak.” Erre megtapsoltak, pedig semmi szellemeset nem mondtam. Nem vagyok igaz ember, annyit taktikáztam én is, amennyit lehetett, csak vannak olyan helyzetek, amikor nem szabad ezt tenni. A hosszú távú igazság érdekében a taktikázást fel kell adni, és elő kell venni a stratégiát. Mese nincs! „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem!” – ez elhasznált mondat, százszor, ezerszer hallottuk, csak épp a magunkévá nem tesszük.

– Nagyböjtben vagyunk. Mit jelent a nagyhét, mi a jelentősége?
– Nagypéntek után húsvét következik az egyén, a társadalom és a nemzet életében – ez a jelentősége. Saját életemre visszatekintve elmondhatom, hogy csupa sikertelenség volt az életem, és mégis sikeres volt. A középiskolai életem csupa sikertelenség volt, mert hiányoztak az alapok. Románból és franciából éppcsak átcsúsztam a vizsgákon. Miért volt ez így? Mert abban az időszakban, amikor az elemibe jártam, az úgynevezett direkt módszerrel tanították az idegen nyelveket. Itt Szárhegyen is volt egy „domnişoara”, aki mesélt-mesélt és vigyorgott nekünk, mi pedig visszavigyorogtunk, de semmit sem értettünk, semmit sem tanultunk. Emiatt kínszenvedés volt számomra a középiskola, de amikor érettségire került a sor 1938-ban, olyan vizsgáztató tanár előtt kellett számot adnom a tudásomból, akit csak a nyelvtan érdekelt. Ezt viszont tudtam, és érdekes módon, az előttem kérdezett gyergyószentmiklósi románok nem. Sikerült a vizsgám, mert ilyen az isteni gondviselés. A teológián viszont öröm volt az élet, szinte végig kitűnő eredménnyel vizsgáztam. De 1939–45 között olyan élet volt Romániában, hogy bármelyik nap behívhattak katonának. A teológia épületének falára piros festékkel felírták: „În aer cu acest cuib de spioni maghiari!” Arra is volt példa, hogy amikor utaztunk Gyulafehérvárra, ki akartak lökni a vonatból, mert magyarul beszéltünk. Végigéltem a zsidók üldöztetését, amiben ugye „hivatalosan” a románoknak nem volt semmi részük. Mi viszont hallottuk, amint jajgatnak a vagonokban, láttuk, mit műveltek velük. Hétszázezer zsidó volt Romániában. Hová tűntek? Csak mi vagyunk a bűnösök? Szóval a teológiai évek időszaka külsőleg pokol volt, belsőleg pedig csodálatos mennyországi élet. Aztán Fogarasra kerültem tábori lelkésznek, nagy úr lettem, kineveztek kapitánynak, és kijártam Hermann Göring gyárai közelébe misézni. Hermann Göring... Ki volt akkor és mi lett belőle... Ugye? 1945. augusztus 22-én a rádió mellett hallgattam a király beszédét az átállásról, majd jött 23-a, és egy hét múlva már a szász iskola tornatermében szalmán háltunk. Aztán jött egy orosz őrnagy, kiszólított onnan, és hazavitt a zárdába, ahonnan egy órával korábban költöztették ki az orosz főparancsnokságot. Az volt a kérése, nézzem meg, minden megvan-e a kolostorban, és ha egy ceruza is hiányzik, jelentsem neki. Jóakaratú ember volt, németül beszéltünk, valószínűleg zsidó volt. Másnap már hazamehettünk. Ezekkel a példákkal csupán azt akarom illusztrálni, hogy a nehéz időszakokat mindig jó követi. Nagypéntek után mindig húsvét következik, és fontos, hogy felismerjük életünkben a nagypénteket és a húsvétot.

– Ervin atya több interjúban is elmondta, hogy imádkozott annak a bírónak a koporsója mellett, aki halálra ítélte. Mi adott akkora lelkierőt, hogy még erre is képes volt?
– A kérdés úgy tevődik fel, hogy keresztények vagyunk, vagy csak annak mondjuk magunkat? Ez pontosan olyan, mint amikor a százados felszólítja a Szabó nevű katonát, hogy varrja fel a mundérjára a gombot, és az illető azzal utasítja vissza, hogy neki a neve Szabó, de a mestersége nem. Kereszténynek nevezem magam, de nem vagyok keresztény?! Jézus a kereszten, amikor gyalázták, csúfolták, káromolták, azt mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Sajnálni tudom azokat, akik csak gyűlölködni tudnak. A „bocsásd meg a mi vétkeinket, ahogyan mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” mindenki kötelessége, nemcsak az enyém, a papé. A legszerencsétlenebb ember pedig az, aki nem tud megbocsátani, csak gyűlölködni tud, mert megmérgezi a saját lelkét, az egészségét. Papp Lajos szívsebész elmondta, mennyire árt az egészségnek a gyűlölködés. Tehát semmi nehézség nem volt, odaálltam a koporsója mellé és „ügyvédként” jelentkeztem hivatalból. S hogy mindent összezavarjak, itt mondanám el, hogy amikor kijöttem a börtönből, egy nagyobb börtönbe kerültem, de sokat építettem, amiért aztán az volt a hála, hogy a csalók és korruptak ismét betettek a börtönbe korrupció miatt. A kolozsvári templom javításakor milliárdokat loptak el, én pedig rózsafüzéreket gyártottam, és ezért két évet kaptam. A szekuritátés vallatóimnak is megmondtam, nem félek a haláltól, mert tudom, ők jobban félnek a Bibliától, mint az atombombától. Pökhendi módon beszéltem velük, ez az őszinteség. De jó, hogy mindez megtörtént, mert elmondhattam ott a „fellegvárban” Erdély történetét azoknak a minisztereknek, államtitkároknak és gazembereknek, akik nem tudták, hogy 1918 előtt Kolozsvár Magyarországhoz tartozott. Hát ez nem kultúra?! Ezért nem volt érdemes bemenni oda?! Mindezt pozitívumnak tartom. Nagypéntek – húsvét, borúra derű – ez az életünk. A hosszú életem során hatvan kormány megbukott. Ki hitte volna, hogy a Szovjetunió megbukik?! Senki nem hitte, még 1988-ban sem hitték a politikusok. Nekünk jutott eszünkbe 1954-ben, hogy hátha megbukik, és többpártrendszert tudunk létrehozni, ezért ítéltek el minket, és ezért kaptunk tízen halálos ítéletet.

– Egy alkalommal idejövetele alkalmával kijelentette, hogy 20 éves szerződést kötött Szárheggyel. Mire alapozta ezt a kijelentését?
– Ha az ember élni akar, akkor legyenek tervei, legyen értelme az életének. Ha valakinek az életében nincs remény, nincsenek tervei, elképzelései, haljon meg! Az ilyennek valóban nem érdemes élni. Bálint Lajos érseknek az volt a jelmondata: In vanum vivit qui nemini prodest! – Hiába él, aki másoknak nem használ! Átvettem tőle ezt a jelmondatot, ha úgy tetszik, „plagizáltam”, és életem alapelvévé tettem, hogy amíg másoknak tudok használni, addig igyekszem ezt tenni. Amikor azt mondtam viccesen a szárhegyi Pál Józsefnek, Leo testvérnek, hogy húsz évre szerződést kötöttem Szárhegyen, megkérdezte, kivel. Erre mondtam neki, hogy úgy érzem, amíg nekem Szárhegyen tennivalóm van, addig a Jóisten éltetni fog, de ha meg kell halni, mert az a jobb, akkor haljak meg, nem félek a haláltól. Sokszor voltam a halál árnyékában, de soha nem féltem – ez jelenti az élet kultúráját. Mindenkiben megvan, ha mind csírájában is, hogy vágyik az örök életre. Nagyhétben vagyunk, és ebben az időszakban a világ minden tájáról zarándokok ezrei Rómába igyekeznek, hogy a Szent Péter téren lévő obeliszk köré felsorakozva meghallgassák a pápa üzenetét. Az obeliszkre – ami a tér geometriai középpontjában van – azt írták Cristus vincit, Cristus regnat, Cristus imperat. Ez azt jelenti: Krisztus győz, Krisztus uralkodik, Krisztus parancsol. Ez az obeliszk üzenete, de mi a múltja, nem sokan tudják. Valamikor ötezer évvel ezelőtt – nem néztem utána az interneten, nem tudom pontosan – Egyiptomban Heliopolisban alkották meg ezt a hatalmas obeliszket a fáraók dicsőítésére. A fáraók eltűntek, a római légiók lerohanták Egyiptomot, és Rómába hurcolták a kincseiket. Caligula császár elhozatta ezt a csodálatos értéket Rómába, a téren felállította, majd Néró idejében ott végezték ki a keresztényeket, azokat az embereket, akik hittek az élet kultúrájában. És ott, ahol Szent Pétert fejjel lefelé keresztre feszítették, ott emelkedik a világ egyik legcsodálatosabb katedrálisa. Ez az obeliszk a tanúja annak, hogyan változik az élet és a halál, és a történelemben hogyan tűnnek el a diktátorok, a Kárpátok géniuszai. Az én életemben talán már 65 kormány bukását éltem át. A múlt század a nagy diktátorok, az istenített übermenschek és bukásuk története volt. Mi, magyarok sok dicsőséget és tragédiát éltünk meg életünkben, de mégis élünk, és élni akarunk. Mostanában Európa központjában nem akarnak hallani az örök és végső Okról. Úgy érzem, pocsolyára építenek, nem akarnak hallani a sziklaalapról, amely nélkül összedől minden épület. Mostanában, mi magyarok igen sok támadásnak vagyunk kitéve. Kezdenek ismerni minket az egész világon, pedig legtöbben azt sem tudják, hol vannak a Kárpátok bércei. Mi azonban bízunk, és remélünk. Ha egy nép hűtlenné válik azokhoz az eszményekhez és erkölcsi törvényekhez, amelyek őt egykor naggyá tették, akkor pusztulásnak indul, és nem vár rá föltámadás. Ha meginognak benne az oszlopok – az erkölcs, szeretet, szociális és gazdasági igazságosság oszlopai –, akkor összeomlik az egész ország. Halljuk meg tehát a húsvéti harangok szavának figyelmeztetést, amely magunkba térésre, elmélyedésre int egyént és társadalmat egyaránt. Ha egy nemzetnek polgárai hisznek a húsvéti titokban, az élet kultúrájában, a túlvilági életben s az örök élet reánk váró valóságában, akkor ezek a polgárok becsületesek lesznek, munkakedvelők, embertársaikat megbecsülők, áldozatkészek, azaz valódi támaszai a nemzetnek és előmozdítói a jövő feltámadásának. Higgyük és reméljük, hogy újra naggyá leszünk! Ne feledjük soha: nagypéntek után húsvét következik!

Jánossy Alíz, Hargita Népe, 2012. április 7.