2012.04.11
2012. május 25–28-án kerül sor a csíksomlyói pünkösdi búcsúra, amelynek mottója:
A zarándoklat liturgikus programja
Az erdélyi ferencesek a csíksomlyói zarándoklatról
Ft. dr. Tempfli Imre
|
ferences sajtóreferens
Interjú Tempfli Imrével, a somlyói búcsú idei szónokával
A stuttgarti magyar plébánost kérték fel az erdélyi ferencesek arra, hogy az idei csíksomlyói búcsú ünnepi szónoka legyen. Tempfli Imre éveken keresztül dolgozott a Kirche in Not/Ostpriesterhilfe nevű nemzetközi segélyszervezetnél, ahol többek között a romániai katolikus egyház segélyezésében vállalt kiemelkedő szerepet.
A Keresztaljának adott interjúban arról beszélt, hogy a Kárpát-medencei magyarságnak fel kellene ismernie, hogy nagyon sok olyan értéke van, amellyel környezetét és szűkebb pátriáját gazdagíthatja. „Ugyanakkor jobban össze kellene tartania – hangsúlyozza Tempfli Imre. – Az kellene, hogy mindenkit, függetlenül vallásától és párthovatartozásától, a közösség iránti elkötelezettség és ne az egyéni érdek vezessen.”
Vett-e már részt csíksomlyói búcsún, ha igen, milyen érzésekkel, gondolatokkal távozott?
– Csíksomlyói búcsún kétszer is részt vettem. Ez már a kommunizmus bukása után volt. Mindkét alkalommal a belsőre, a lelkiekre figyeltem. Ott bujkált bennem ugyan az öröm afölött, hogy most már ismét szabadon zarándokolhatunk; feszített belülről a büszkeség, hogy a ferences atyák szervezésében milyen világraszóló eseménnyé növi ki magát a somlyói búcsú, az igazi öröm azonban a léleké volt: megmártóztam az Isten közelségét kereső tömegben, odabújtam Mária palástja alá, és segítségét kértem az akkortájt javában „zajló” életem számára.
Ön lesz az idei csíksomlyói búcsú szónoka. Hogyan érte a felkérés, miért mondott rá igent?
– A felkérés természetesen engem is váratlanul ért. Amikor tavaly július folyamán a csíksomlyói klastromban lelkigyakorlatot tartottam a főegyházmegye papsága számára, és ennek kapcsán egyesek megjegyezték, hogy esetleg az én nevemet is megemlítik majd, ha az atyák búcsús szónokot keresnek, tréfának vettem az egészet. Mint ahogyan valóban az is lehetett. Amikor azonban ennek az évnek a tavaszán megérkezett a hivatalos felkérés, megilletődtem, és gondolkodási időt kértem. Pár nap imádság után azonban elfogadtam a megtisztelő feladatot. Hogy miért? A Gondviselés eszközének fogtam fel magamat, akin keresztül Isten üzenni akar valamit a Csíksomlyón egybegyűlt népének.
Ön szerint mi a legfontosabb üzenet, amit át kellene adni a világ magyarságának Csíksomlyón, a búcsú alkalmával?
– Nem tudom. Őszintén szólva nem gondolkodtam el rajta. Én Isten örömhírét szeretném hirdetni. Nem hiszem, hogy nekem kellene a világ magyarságához szólanom. Ha viszont Isten azt akarja, hogy valamit üzenjen általam a világ magyarságának, akkor majd gondoskodik is arról, hogy mindenki kihallja azt a szentbeszédből…
Mi a legnagyobb kihívás, feladat, amivel Ön szerint a Kárpát-medencei magyarságnak, illetve az itt működő katolikus egyházi szervezeteknek, plébániáknak meg kell küzdeniük a következő időszakban?
– Mivel már hosszú ideje nem élek itthon, az itthoniak biztosan jobban ismerik a Kárpát-medencei magyarság, illetve a katolikus egyházi szervezetek jelenlegi kihívásait. Ahogyan viszont én látom az idegenből, a magyarság számára az egyik legnagyobb feladat az, hogy megtartsa önazonosságát otthon és a diaszpórában is. Fel kellene ismernie, hogy nagyon sok olyan értéke van, amellyel környezetét és szűkebb pátriáját gazdagíthatja. Ugyanakkor jobban össze kellene tartania. Az kellene, hogy mindenkit – függetlenül vallásától és párthovatartozásától – a közösség iránti elkötelezettség és ne az egyéni érdek vezessen. Ahogyan Isten szolgája, Márton Áron 1980. május 15-én kelt búcsúzó körlevelében írta: „Hitünk parancsa, hogy a templomon kívül, az életben is testvérek maradjunk, egymás sorsa iránt érdeklődjünk, és egymás terhét kölcsönös megértésben hordozzuk.”
A katolikus egyházi szervezetek számára pedig továbbra is az lenne a legfontosabb teendő, hogy a keresztény szellemiséget minden eszközzel megóvják, és a keresztény értékeket továbbadják. Noha korunkat szinte minden égtájon az értékvesztés jellemzi, e téren optimista vagyok, mert annyi embert egyetlenegy szervezet sem tud megszólítani, mint az egyházak. Viszont itt is több elkötelezett világi keresztényre lenne szükségünk, akik értékeinket a társadalom minden területére elviszik.
Ön hosszú ideig dolgozott a Kirche in Not/Ostpriesterhilfe segélyszervezetnél. Gazdasági válság sújtotta világunkban hogyan látja, az anyagi támogatás mennyiben jelent megoldást a problémákra?
– Minden nyugati segélyszervezet, így a nekem 13 évig otthont adó Kirche in Not is egy örök dilemma előtt áll: anyagi (pénz, egyéb anyagiak) vagy szellemi (ötletek, ideák, tapasztalatátadás) természetű támogatást nyújtson azoknak, akik hozzá fordulnak. Az egyik német testvérszervezet, emlékszem, az utóbbi mellett kardoskodott, és azt hangoztatta: „Inkább emberekbe, mint kövekbe invesztálunk”; „Ne halat adjunk az embereknek, hanem tanítsuk meg őket halászni!” A mi szervezetünk azonban, régebbi lévén, tudta azt, hogy előbb meg kell teremteni az infrastruktúrát, majd csak azután lehet és kell emberekbe invesztálni. Előbb a keretet kell megteremtenünk, hogy azt tartalommal megtölthessük. Klasszikus példaként VI. Pál pápa 1964-es indiai látogatását szokták emlegetni. Bombayi beszédjére ömlött a tömeg. Amikor azonban látták, hogy „csak” beszédet intéz hozzájuk, és nem kenyeret osztogat, mint híre járta, otthagyták. Akkor mondta volt a pápa: „Éhes embereknek nem lehet az evangéliumról beszélni.” Az eredeti kérdésre válaszolva, ezt vallom magam is: az anyagi támogatás nem oldja meg ugyan az emberi problémákat, de szükséges ahhoz, hogy a problémákat megoldjuk. A nincstelenség elkeseredetté és tehetetlenné tesz bennünket, az anyagi támogatás lelkes, tehetséges, becsületes és önzetlen emberek kezében áldássá válik. Mit érne csupán a lelkesedés, amellyel erdélyi árva gyermekeinket felkaroljuk, anyagi támogatás hiányában? Szerintem ugyanezt mondja Urunk Jézus is, amikor ezt mondja tanítványainak: „Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogyha majd elfogy, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba” (vö. Lk 16,9).
A csíksomlyói búcsú rövidesen felkerülhet az UNESCO szellemi világörökségének listájára is. Mennyire tartja Ön fontosnak azt, hogy ez a törekvés sikerrel járjon?
– Magam is nagy figyelemmel követem az eseményt és a körülötte kialakult vitát. Egyrészt örvendenék, hogyha az UNESCO szellemi világörökségének listáját Csíksomlyó is gazdagítaná. Másrészt azonban sokkal fontosabb szerintem az, hogy mi Csíksomlyó üzenetét megértsük és lángját továbbvigyük. Ez pedig arról szól, hogy hitünk és vallásunk mellett bátran kiálljunk, és szerintük éljünk. Így válhatunk majd egészebb magyarrá és egészebb kereszténnyé.