Ha nincsen gyökered, elvisz a szél

Minden magyar gyermek számít címen Jakubinyi György érsek idei második körlevelében felhívás olvasható. A Vasárnap katolikus hetilap kérésére szülők, pedagógusok, a magyar nyelv és nemzeti közösségünk ügye iránt elkötelezett emberek szólaltak meg, kifejtve véleményüket az érsekünk felhívásában felvetett témákról. A következőkben ezeket a vallomásokat, véleményeket olvashatják.

Dr. Borsos Szabolcs filozófus, Marosvásárhely: Romániai magyarként, 2012-ben Erdélyben élve, úgy gondolom, hogy egyházmegyém főpapjának az identitástudattal kapcsolatos kijelentései a lehető legnagyobb mértékben felértékelődtek! Könnyen lehet, hogy egyetlen hihető intézményként nemcsak beszélnie kell az identitástudat megőrzésének fontosságáról, hanem aktívan, cselekvő módon is hozzá kell járulnia fennmaradásunk, esetleges gyarapodásunk feltételeinek biztosításához! Minden gondolat ér legalább annyit, hogy továbbgondoljuk! A lehető legnagyobb ellentmondást tartalmazó kérdésről beszél a körlevél! Mit jelent romániai magyarnak lenni? Ki válaszolhat erre a kérdésre megnyugtató módon? Nemzeti mivoltunk megerősödésének margójára azt javasolnám mindannyiunknak, hogy tegyünk kísérletet a többségi társadalom megértésére! Az ő logikájuk alapján egyetlen biztos megoldás létezik: a beolvasztás, a kisebbségi nemzeti identitás feladása és beépülés a többségi nemzettestbe. Elég brutálisan hangzik! Hogyan viszonyuljunk ehhez? Egyfajta ravaszságot, kettősséget ajánlanék magunknak! Legyen bennünk legalább annyi életrevalóság, hogy saját érdekeinknek és a piaci szereplőknek megfelelően megtanuljuk az adott többségi társadalom nyelvét, ugyanakkor gondolkodásunk, érzelmi életünk és akarati tevékenységünk alaphangulata megmarad anyanyelvként, bárhol is éljünk a világban!

Pénzes Lóránd tanár, levéltári szakember, Sepsiszentgyörgy: Kiemelkedő helyen kezelem mind az otthoni, mind az iskolai nevelésben az anyanyelvű oktatást. A fiamat természetesen magyar óvodába iratom, mert másként nem értheti-érezheti a nyelv ízét, zamatát. Ezzel a szemben a szomszédasszonyom – aki vegyes házasságú szülők gyereke – már román csoportba íratta magyar anyanyelvű kislányát, indoklása szerint azért, mert mivel ő is román iskolába járt. Ő nem tud magyar meséket, gyermekdalokat, s a kislányát az elemi iskolában sem fogja tudni írni-olvasni tanítani. Így tesz annak ellenére, hogy a férje magyar, s ő is a magyart használja kommunikációs nyelvként. Íme, a vegyes házasságok tipikus eredménye, amely a második generációban is érezteti hatását. Iskolai tapasztalataim vegyesek: találkoztam már olyan gyerekekkel, akik vegyes házasságból származnak, de román tannyelvű osztályba járnak egy magyar–román tannyelvű 5–8. osztályos iskolában. Beszélték mindkét nyelvet, de az órán megszólítottak, hogy csak magyarul beszéljek. De több olyan esettel is szembesültem, hogy román családból származó, román keresztnevű diákok magyar osztályba, kizárólag magyar tannyelvű iskolába járnak. Sőt, a minap a könyvtárban olyan román diákkal találkoztam, aki magyar nyelvkönyvet keresett. Tapasztalataim szerint a kultúrát szerető magyar, de akár román nyelvű embernek, a líceumba járó diáknak is fontos a magyar nyelv, de például a szakiskolát látogatóknak már kevésbé. Tanárként mit teszek: tavaly a magyar tannyelvű 8. osztályban a román történelem tanításával párhuzamosan helytörténeti feladatlapokat oldottunk magyarul egy féléven keresztül. A világtörténelem tanításával magyar történelmi eseményeket próbálok becsempészni. Gyakran idézgetem a Bródy-dal részletet: „Ha nincsen gyökered, elvisz a szél”... Vannak, akik megértik és megélik, de ők főként az elméleti líceumba járó tanulók, s vannak olyanok is – főleg szakiskolások –, hogy a „manele”-zene bömböl a telefonján még akkor is, ha a szöveg felét nem is érti. Noha nehezebb a román nyelv tanulása, de természetesen magyar oviba, iskolába, s ha lehet még anyanyelvű egyetemre is küldeném gyerekemet, mert különben olyan értékekről marad le, amelyek az identitásának meghatározóivá válnak. S ezek nem pótolhatóak. A könnyebb érvényesülésért sem szabad feladni.

Ferenczi Júlia hitoktató, Gyergyószentmiklós: A családomban igyekszünk helyesen megtanítani mind a két gyermekünket magyarul beszélni, nagyon sok gyerekmondókát tanítunk nekik, minden este népmesét olvasunk. Igyekszem igényesen tanítani a neveltjeimet is, sokat beszélünk az anyanyelv értékéről. Mind a két gyerekem magyar nyelvű óvodába, illetve iskolába jár. Azt valljuk a férjemmel, Attilával együtt, gyökér nélkül nincs múlt. Diákjaimmal felkutatjuk és betanuljuk a régi székely szokásokat, a hagyományokat. Elég sok interjú készül, mert a ma anyukái nem tudnak sokat a hagyományokról csak a nagymamák, az idős szomszéd. A szomorú tapasztalatom az, hogy közvetlen ismerőseim egyre többen adják gyerekeiket román óvodába és majd iskolába a jobb érvényesülés címszó alatt. Amikor rákérdezek, mi lesz a magyar gyerekdalokkal, a mondókákkal, a népi játékokkal, a válasz az, hogy otthon tanul. Egyes szülők azt az áldozatot is meghozzák, hogy faluról minden nap felviszik a városba a gyereküket a román napközibe, és ezek közt a szülők közt van akár tanár, óvónő, egészségügyi asszisztens is... Minden évben csak a viszonylag szűkebb környezetünkben kerül egy-kettő.

Dr. Szakács Ferenc Sándor igazgató, Csíkszereda:  A fiam, Zolika „keni-vágja” a magyar nyelvet. Köszönet érte a feleségemnek... Amennyiben az anyuka elkötelezett magyar, a gyerekkel sem lesz baj. Ellenkező esetben sokat úgysem lehet tenni...„Anya”nyelv...

Molnár Izabella pasztorálasszisztens, Marosvásárhely: A mi családunkban alapelv, hogy anyanyelvükön tanuljanak a gyerekek, nem is tevődik fel a kérdés, hogy a jobb érvényesülés érdekében román osztályba küldjük. Nekünk ez olyan természetes, mint a levegővétel, hisz férjemmel mindketten tömbmagyar vidékről származunk, és jelenleg is ott élünk. A korai nyelvtanulás valóban nagyon divatos jelenleg: ezzel már az óvodában szembesültünk. Fiaim csoportjában már a 3–4 évesek esetében is kérték a szülők, hogy opcionális tevékenységként angol nyelvtanulást kérjünk, ezért „inkább bármennyit fizetünk is”... Több vitánk volt, 28 szülő közül ketten maradtunk, akik inkább kézművességet vagy néptáncot javasoltunk; mindenki más a nyelvtanulás mellett érvelt. Érdekesnek tartottam, hogy a viták hevében a szülők közül senkinek sem volt szempont az, hogy a hároméves gyerekük miben leli örömét, mit szeret a leginkább csinálni, nem volt szempont, hogy mennyire tudja kifejezni magát, az érzéseit, milyen a szókincse (anyanyelvén elsősorban) – csak azt hallottam újra és újra, hogy később jobban érvényesül majd, ha több nyelvet tud. Egy év próba után az angol végül kikerült gyerekeim óvodai programjából, de továbbra is úgy hiszem, hogy sokkal többet „fejlődtek” volna a gyerekek, ha minden alkalommal csak egy mesét olvastak volna el nekik az óvónők ahelyett, hogy azt az 5–10 nagyon hasznos angol szót tanították meg. Ez az eset azt tanította meg nekem, hogy mi, szülők nagyon gyakran hajlamosak vagyunk arra, hogy az érvényesülés oltárán feláldozzuk gyermekeink igazi gyermekkori örömeit, hogy kivegyük lábuk alól a biztonságos fejlődés talaját.

Dr. Albert Lőrincz Márton egyetemi tanár, Marosvásárhely: A Jó közös keresése, ahogyan Arisztotelész a barátság egyik nemét nevezte, a családi kapcsolatokat is alapvetően jellemzi, nélküle értelmét veszítené a legfőbb közösségi alakzat, a család. De mi a közös jó? Talán a szükségletek felismerése, megfogalmazása és kifejezése, és az ezekhez illeszthető eszközök megtalálása. A közös értékrend és élmény is része a közös jónak. A családnak nemcsak a fontos értékeket, életvezetési elveket kell átszármaztatnia, hanem készségeket kell kialakítania, használható eszközrendszert ahhoz, hogy képessé tegye a gyermeket a megküzdésre, a problémamegoldásra. Ez a belső erő tesz alkalmassá arra, hogy saját nyelvi-kulturális identitásunkhoz hozzá társítsunk olyan nyelvi-kulturális elemeket is, amelyek az interkulturalitás kihívásaira válaszolni tudnak. 
Azonosságtudatunkat magunkból kell táplálnunk, és ennek meghonosításában a családra hárul a legnagyobb felelősség. A nyelv, a hagyományok, az ünnepek, a gondolkodásmód, a viszonyulásmód olyan eszközök, amelyekre hagyatkozni lehet.  Ezek belső értéket képeznek, és a hétköznapok és ünnepnapok részei lesznek. Az ünnepek lehetőséget adnak arra, hogy gyakoroljuk és megerősítsük kultúránkat.
Az ünnep érzését a beöltözés és a rákészülés, az ünnepi ruha felöltése és a tiszta várakozás egymásba fonottan képesek létrehozni. Egymagában sem a belső, sem a külső „bemosakodás” nem fogja az ünnep különleges ajándékát elhozni. A közös jó szükségszerűen tételezi az ünnep megelégedettségét és emelkedettségét. A nagy ünnepek megélésének feltétele – úgy vélem – a valóságban gyökerező készülődés az ünnepre.

Rajka Mária orvostanhallgató, Kolozsvár: Minden magyar gyermek számít – Minden ember számít... Vegyes házasság szülöttje vagyok, édesanyám krajovai származású, román nemzetiségű orvos. Mi magyar iskolába jártunk, de immár két éve román egyetemen tanulok. Magyarul írok, olvasok, gondolkodom. Magyarul jobban megértem a dolgokat. Amikor a nyelv, és egyáltalán a népi hovatartozás kérdése merül fel (inkább a történések által, a lelkiismeret számára), frusztrációkkal telek meg. Fájdalomként érzem az erdélyi szórványmagyarságot. Szüleim mellett magyar emberek nevelésének, magyar barátaimnak köszönhetem nagyrészt azt, ami vagyok, és én az évek során a magyar nyelvben találtam gondolataimnak otthont. Viszont tapasztalatom azt a meggyőződést is érlelte: nem az a fontos, hogy román vagy magyar valaki, hanem az, hogy a szó valódi értelmében ember-e. Én erdélyi magyarnak vallom magam, így legalább részben érzékeltetve, hogy az identitásom összetett. Román nemzetiségű édesanyám az, aki kézenfogva vitt el az óvoda magyar csoportjába, amikor még háromévesen én magyarul nem tudtam megszólalni. Magyarul olvasott nekünk mesét, pedig elképzelhető, Krajován nem sok magyarral találkozhatott, magyar könyvvel pedig úgyszintén nem. Ismerőseim között vannak, akik csodálkoznak, egyáltalán hogy lehet az, hogy mi tudunk magyarul. Én ezt nem édesanyám magyarságának, hanem az ő töretlen emberségének köszönhetem. És köszönöm. Elveket kaptam, amelyek irányt mutatnak egy kultúra és történelem igazságos felvállalásában. Nem, nem ez volt a könnyebbik út. De édesanyám szerint – ez a korrekt út.

Vasárnap, 2012/17