2012.06.14
Miközben dübörög a választási kampány és a közélet felelősséghordozói ígérik azt, aminek megvalósítása nem tőlük függ, addig minden 12. másodpercben meghal egy gyerek. Ismétlem: minden 12. másodpercben meghal egy gyermek, mert nem jut neki elegendő táplálék.
950 millió ember krónikusan alultáplált. Minden 7. ember éhezik. A legszegényebb és éhező népesség 70 %-a falun, vidéken él. 884 millió ember nem jut hozzá tiszta ivóvízhez (minden 10. ember) és mindez nem szükségszerűség, hanem az ipari kapitalizmus és egyesek jólétének mellékhatása. Erre, mármint az ipari kapitalizmus megvalósítása felé tartanánk mi is, vagy már ott (itt) vagyunk?
Hány ember életét lehetne megmenteni a választási plakátok árából? Havi 7 euróval életet lehet menteni a Szaharától délre fekvő Afrika éhezői közt. 13 millió embert fenyeget az éhenhalás a szárazság miatt.
A „piac láthatatlan keze” gondoskodik a szegényekről is, nem kell külön figyelmet fordítani rájuk -szajkózzák a főáramú közgazdasági iskolák - csak hagyjuk azt szabadon „farsangolni” és akkor „leszivárog a jólét” a legszegényebb rétegekhez is. (ebben a világban mindenki önmagáért van, s a legerősebb és leghatalmasabb jogosan szerez kiváltságokat. Az egyéni és társadalmi érdeket úgy hangolja össze egy „láthatatlan kéz", hogy amikor mindenki a maga hasznát keresi, akkor jót tesz vele a társadalomnak is; A gazdagok akkor segíthetik legjobban a szegényeket és a nélkülözőket, ha tovább gazdagodnak, hiszen a jólét elkerülhetetlenül leszivárog, hogy jót tegyen az elnyomottakkal és tisztességes életkörülményeket biztosítson nekik– Adam Smith - A nemzetek gazdagsága, 1776). Hát leszivárgott a jólét. Mutatják az adatok is.
A nyugati civilizáció jóléte, életszínvonala csak akkor biztosítható, ha a földi javak elosztása olyan egyenlőtlenségeket eredményez, amelynek az ára egymilliárd ember állandó éhezése. Ha egy gyerek éhen hal, tulajdonképpen gyilkosság áldozata. És nem vagyok én sem ártatlan abban, hogy valaki éhen hal a világ bármelyik részén.
„Jövő éhség nélkül” témakörben szervezett kongresszust június 1-2. között az Ausztriai Caritas Bécsben, amelyen dr. Márton András Caritas.igazgató és jómagam vettünk részt. A cél az éhezés felszámolása és egy fenntartható élelmiszerbiztosításra sarkallni a gazdaság, a közélet és a társadalom felelősséghordozóit.
A rendezvény előadói rávilágítottak az éhezés és az egyenlőtlenség okaira. A teljesség igénye nélkül néhányat megemlítek:
- A mezőgazdasági termelés hozamának szűkössége. Időszerűtlen termelési módszerek, hiányzó raktározási lehetőségek, magas veszteség a betakarítás után, a piacok hiánya, szűkös energia- és vízellátás okozzák a nagyon kicsi termelékenységet.
- Magasak a takarmányárak. Ha a családok bevételük 70 %-át élelmiszerre költik, akkor a túléléshez szükséges táplálékmennyiséget nem szerezhetik be. Ennek oka a magas kőolajár és az élelmiszer körüli felelőtlen nemzetközi pénzügyi spekulációk (börzék).
- Rossz politikai vezetés. A kormányok a saját polgáraikért kellene hogy felelősséget vállaljanak és nem saját jólétük biztosítása érdekében kijátszani az országot a nemzetközi nagytőkének. Komprádor magatartás.
- Fegyveres konfliktusok a krónikus éhség okozói. A gazdaság stagnálásához is vezetnek. Emberek milliói üldözöttekké, menekültekké válnak, földjeiket nem tudják megművelni, terményeiket betakarítani. Sok esetben taposóaknák és radioaktív vegyszerek óriási területeket tesznek évtizedekig használhatatlanná
- Monokultúrák. Sok országban a nagyon jó termőföldeket exporttermékek (úgynevezett Casch Crops kultúrák, mint gyapot, szója) előállítására használják. Egyre nagyobb területen termelnek energianövényeket. Az agroüzemanyagok előállításához szükséges kultúrák termelése is óriási területeket foglal el, ugyanakkor konfliktusokat generál. A kisgazdaságok megszűnését okozza és a termőföldek hosszú távú elpusztításához vezet.
- A nők hátrányos helyzete. Csekély esélye van a nőknek a tanulásra, munkahelyre, jövedelemre a fejlődő országokban. Az alapélelmiszer szétosztásánál is hátrányos helyzetben vannak, ami főleg a terhes asszonyoknál katasztrofális következményekkel jár
- A globális agrárkereskedelem. Az északi országok szubvencionált termékei olcsón importálhatóak és tönkreteszik a helyi piacot.
- Földrablás. Külföldi beruházók – kormányok, nagytőkések és agrárkonszernek – óriási földterületeket vásárolnak fel. Ez az úgynevezett Landgrabbing (a föld megkaparintása) azt a célt szolgálja, hogy saját lakosságának élelmiszert, agrárüzemanyagot termeljenek vagy a termőfölddel gazdasági tranzakciókat, spekulációkat foganatosítsanak. Elrabolják a helyi kisgazdák használati jogát, ezzel együtt a táplálkozási biztonságot és azt az emberi jogot is, ami a táplálkozáshoz való jogot jelenti.
- A nyugati társadalom – köztük a mienk is – túlzott fogyasztási szokásai. Arra az életszínvonalra, amelyet magunk kényelmére terveztünk az elmúlt évtizedekben, sajnos nincsenek természeti erőforrásai földünknek. Minél hamarabb – amíg nem késő – rá kell hogy jöjjünk arra, hogy kevesebbel is be kell érni. A világ javai egyenlőtlen elosztása igazságtalan és méltánytalan. Nem valós szükséglet az, amit ma minden áron ki akarunk elégíteni. Nem normális az, hogy amíg egymilliárd ember éhezik, addig 1,8 milliárd ember él veszélyes súlytöbblettel a földön.
Olyan neves előadói és résztvevői voltak a kongresszusnak, mint Oscar Andrés Kardinal Rodríguez Maradiaga, a Caritas Internationalis elnöke, Heinz Fischer osztrák elnük, Kristalina Georgieva, az EU humanitárius segítségnyújtásáért felelős biztosa, Tesfai Tecle, a FAO volt igazgatója, Kofi Annan tanácsadója, Christoph Kardinal Schönborn bécsi bíboros-érsek, Mohan Munasinghe Béke Nobel-díjas professzor, Franz Fischler, az EU agrár biztosa, Thomas Stelzer, az ENSZ általános titkára és számos civil és kormányzati szakértő, akik a témakörök tudorai és felelősei.
A tanácskozás konklúziói megjelennek a két hét múlva kezdődő Rió + 20 világtalálkozón, ahol a földkerekség vezetői két héten át tanácskoznak a jövőt meghatározó intézkedésekről. Már húsz éve, 1992-ben Rio de Janeiróban egyetértett a politikai grémium abban, hogy a világunk rossz irányban halad, de az eltelt húsz esztendő alatt nem sikerült lényeges irányváltást eszközölni. Eredmény talán az, hogy a legmagasabb politikai szinten is elfogadták a fenntartható fejlődés szükségességét, ellenben szociális és környezeti téren nemhogy fejlődés mutatkozna, hanem visszaesés. Konkrét javaslatok fogalmazódtak mag a bécsi kongresszus kapcsán az éhség felszámolásáról és az élelmiszerellátás biztonságáról. Remélhető, hogy a jó szándékon túl foganatja lesz a megbeszélésnek és az éhség felszámolására megfogalmazott utópisztikus szándék reál-utópiává válik. (Bányász József)