Szent László-ábrázolások

Szent László királyt ünnepeltük. Az ünnep jó alkalom arra, hogy egyik legnagyobb királyunk és legnépszerűbb szentünk alakja megelevenedjék előttünk, ugyanis Szent László az egyedüli magyar szent, akinek tiszteletében a hivatalos egyházi kultusz szorosan összefonódik a nemzeti hagyománnyal és a hiedelmek gazdag világával. A keresztény magyar állam megszilárdítójának kultuszában a nyugati és a keleti vonások egyaránt fellelhetők. Különösen a templomok falán megjelenő legenda-ábrázolásokon figyelhető meg e két különböző világból származó motívumok ötvözése, a szent király alakjának helyi igények szerinti megjelenítése. Tisztelete a kornak tetsző életmódjának köszönhetően már életében elkezdődött, és annyira erőssé vált, hogy a nép már halálát követően szentként tisztelte.

Az I. Béla magyar király fiaként 1046-ban született László 4 vagy 5 éves lehetett, amikor lengyel földről hazatért Magyarországra, és Biharba került, itt töltötte gyermekéveit. Édesapjától lovagiasságot, vitézséget, kolostorban nevelkedett édesanyjától pedig vallásos lelkületet tanult. Ez vált életének két alappillérévé, uralkodásának fémjelzőjévé. Lászlónak már fiatal hercegként viszontagságos időket kellett megélnie: az apja és András király közötti testvérharcot, majd az évekig húzódó trónviszályt Salamon király és bátyja, Géza között. Előbb a bihari, majd a nyitrai dukátust vezette az állandósult harcokban, meglehetősen hamar felkészülve így az államvezetésre. László 22 éves lehetett, amikor a „fekete kunok” néven ismert uzok – Salamon uralkodása idején – betörtek az ország keleti részébe. Itt, a Kerlés menti csatában tüntette ki magát az ifjú herceg olyannyira, hogy vitézsége évszázadokra fennmaradt a nép emlékezetében. A csata főhősévé vált, különösen azáltal, hogy – a hagyomány szerint – üldözőbe vett egy menekülő kun vezért, aki nyergében egy elrabolt magyar leányt vitt, László pedig – súlyos sebe ellenére – megszabadította a lányt. Ezzel elévülhetetlen érdemeket szerzett a nép körében, különösen a katonáskodó, határőr szerepet betöltő székelyek őrizték meg hagyományaikban. Hőstette valóságos legendát szőtt a  lovagkirály körül, számos középkori templom falát uralja legendája, amely „útmutatóul szolgált az egyszerű nép számára” – írja László Gyula.

A kerlési csata azonban csupán nyitányát jelentette azoknak a harcoknak, amelyekben László maga is részt vett. Egy évvel később ott találjuk a Szerémségben, ahol a nomád besenyőkkel harcolt, majd három évvel később, 1074-ben a mogyoródi csatában, amelyben bátyját, Gézát támogatta Salamonnal szemben. László 1077-ben került trónra és 1095-ben bekövetkezett haláláig uralkodott.

A források szerint László erős kezű, hatalmas termetű férfi volt. Uralkodása elején a törvénykezésen keresztül megszilárdította trónját s helyreállította az ország belső rendjét.

1083-ban szentté avattatta az államalapító István királyt, Imre herceget és Gellért püspököt. Adományaival, új alapításaival gyarapította és erősítette a magyarországi egyházat. I. László királyt először az általa alapított somogyvári apátságban, majd az ugyancsak általa alapított nagyváradi székesegyházban temették el. Sírjánál csodák, gyógyulások történtek, s ezért a Szentszék vizsgálata után III. Béla uralkodása idejében, 1192-ben, szentté avatták. Csontvázát új díszes koporsóba fektették, fejét, karját pedig díszes ereklyetartókba foglalták. A csodák folytatódtak és a legsúlyosabb eskünek számított az, amit Szent László fejére tettek. Ereklyetartó szobrának arcvonásai éltek az ország minden részéről Váradra zarándoklók emlékezetében, a szobrokban és a falfestményekben is.

A 13. század első felében Szent László kapcsán már számos csoda ismert, ilyen A váradi felemelkedés csodája, A szarvasok és bivalyok históriája (László király éhező katonáit táplálja), illetve Szent László holttestének Váradra vitelekor történt csoda. A Szent Lászlóról szóló csodákat ott találjuk a krónikák szövegeiben is. A Dubnici Krónika (1497) szerzőjétől a Szent László-legendakör egy újabb fejezetét ismerjük meg, amely szerint 1345-ben a  székelyek a tatárokat a szent király segítségével győzték le. A Magyar Anjou  egendáriumban szó van Szent László ördögűzéséről és arról, hogy a Boldogságos Szűz gyógyítja a sebesült király sebét. A Szent László király emlékét őrző számtalan – a kanonizáló eljárásból is sarjadó – legenda közül azonban kiemelkedik a kerlési (cserhalmi) csata utáni leánymentés, amelynek következtében, hősies cselekedetei révén királyok és lovagok példaképévé vált. Szent László legendái a szájhagyományok mellett a Kárpát-medence számos templomának a falain is visszaköszönnek. Ez a sajátosan Magyar legenda bizonyos fokig krisztianizálódott, és ebben az értelmezésben a mondanivaló is átalakult: az őrködés és a katonai szolgálat mindennapi valóságában élő székelyeket a lovagszent kultuszának felpártolásával az egyház a harcra buzdítás és a hitélet erősítéseként próbálta felkarolni. Tehát László herceg nemcsak egy elrabolt szép hajadont mentett meg, hanem tulajdonképpen magát a keresztény hitet  védelmezte.

A legendaképződés az Anjou-korban először udvari környezetből indult ki, amelyben nagy szerepe volt Szent László városának, Váradnak. A ciklus kisugárzott a Székelyföld felé is, és itt megragadható nagyon markánsan egy XIV. század első felében készült csoport, mégpedig a bögözi, a derzsi, a homoródkarácsonyfalvi, a bibarcfalvi, a homoródszentmártoni, az erdőfülei és a székelykeresztúri falképeken. (Az utóbbi három helyen a falképek elpusztultak, csak az 1880-as években az Iparügyi Minisztériumnak dolgozó Huszka József másolataiból ismerjük). Szent László hőstettét, a freskókon megjelenített történetet több jelenetben látjuk: vár- és csatajelenet, üldözés, birkózás, a kun lefejezése, pihenés.

Bögözben az 1898. évi javítás alkalmával kerültek elő a falképek, a feltárást Huszka József végezte. A Szent László-legenda a templomhajó nyugati oldalán kezdődik (László búcsúja a váradi vár előtt), a Felvonulás és a Kunok üldözése jelenetsor pedig már az északi falon folytatódik. A csata, a magyar lányt elrabló kun üldözése, a párviadal és a lefejezés jelenetei töredékesen maradtak meg, ugyanis a templom késő gótikus újraboltozásakor „feláldozták” a falképek nagy részét. Kiemelkedő azonban a párviadalnak az a részlete, amelyen a festő László és a kun birkózásának hevességét a két lábra ágaskodó lovakkal illusztrálta. A festő a legendát szuggesztív erővel és valósághűen ábrázolta, különösképpen figyelemreméltó a részletesen kidomborított, mozgalmas csatajelenet.

Székelyderzsen – csakúgy, mint Bögözben – a Szent László-legenda megsínylette a templom késő gótikus átalakítását. A falképsor felső fele csonka lett, mivel a hajó hálóboltozatának építésekor belevágták a gyámköveket és a bordaindításokat.

A karzat építésekor pedig a kezdő jelenet egy része elfedődött. Székelyderzsben a jelenetsor teljes egészében az északi falra került, öt egymástól el nem választott képsorban. A jelenetsor kezdőképe a Felvonulás, ezt követi a Kunok üldözése László vezetésével, az Ütközet és végül a legenda záróképeként a Pihenés. A derzsi kompozíció kristálytiszta, az alakok arca és ruházata hihetetlen részletgazdagsággal van megfestve, a színárnyalatok nagyszerű harmóniában illeszkednek a csillagokkal teleszórt kékes háttérhez, minden életszerű, könnyedén kifejező.

Homoródkarácsonyfalván Szent László kerlési csatáját ugyancsak az északi falon ábrázolták. A freskót azonban a protestáns hitre tért gyülekezet 1625 után lemeszelte, és csak a közelmúltban került napvilágra Lángi József restaurátori munkájának köszönhetően. A képsor a váradi püspök áldásával kezdődik, amint az – egy stilizált épület kapujában – áldásra emeli kezét. Az előtérben – zárt rendben, a kunok üldözésére felsorakozott, lándzsáikat előre tartó lovasok élén – Szent László látható, fehér lovon, láncingben. A falkép több részletében is sérült, teljes épségben csupán a csatajelenet két részlete (a visszafelé nyilazó kun és az elrabolt lány alakja), valamint az ezt követő jelenetek maradtak meg. Érdekes megfigyelni a birkózási jelenetet, amelyben Szent Lászlót már nem páncélba öltözve, hanem vörös színű, bő ujjú, hermelin szegélyű vörös ruhában, fején koronával ábrázolták. Székelyföldön kívül a Szent László-legenda falképsorai visszaköszönnek többek között az Őrségben (pl. Velemér), illetve néhány szepességi templomban is. A kakaslomnici, a szepesmindszenti, valamint a karaszkói falképeket három éve a székelyudvarhelyi Művelődési Házban láthattuk Móser Zoltán felvételeinek köszönhetően.

Kristó Gyula találóan írja a lovagkirály eszményét megtestesítő I. Lászlóról: „[...] a mondákban a szent király megtette a kötelességét: megvédte, győzelemre segítette népét, amely szentté avatta és szentként tisztelte őt.”

Irodalom:
Dávid László: A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei. 1981.
Kovács Árpád: Udvarhelyszék művészete. In: Hermann Gusztáv Mihály–P. Buzogány Árpád (szerk.): Udvarhelyszéki olvasókönyv. 2008.
László Gyula: A Szent László-legenda középkori falképei. 1993.

Kovács Árpád, Hargita Népe, 2012. június 28.